Vezetői coaching

Reggel el akarom zárni a TV-t lent (“bemelegíti a szobát”), de – nem ritka – megfog valami, elkezdem nézni egy kicsit. 

Miért volt bekapcsolva? 2 német adóról vettem fel valamit, éjfél utánra nyúltak… ami engem érdekel, sajnos sokszor belenyúlik az éjszakába. A 3SAT-on Gustave Klimt-ről 2 doku-film is ment (nem publikus rajzai, stb. érdekes – Istenem, megint “az” a Bécs, a századfordulón…), a WDR-en pedig az egyik standard kedvenc 1-órás kabaréműsorom, a Mitternachtsspitzen ment (most nem is tudom hirtelen, ez ismétlés-e, de néha kimarad, biztos ami biztos), Jürgen Becker (vigyázat kettő van a műfajban, ő a Harmadik tanulási mód sorozat Becker-e…) és Wilfried Schmickler vezetésével és néhány, műsorról műsorra változó vendéggel (az még tv-nek is kuriózum, ahogy Schmickler a záró számában iszonyatos sebességgel le-föl power-walkingol és beszél nagyon-nagyon komoly dolgokról (a kézi kamerás meg kétségbeesetten utána…), mégis a poénok ellenállhatatlanok, felcsattanó röhögés, taps (és nem tapsgép ám, ott rohangál közöttük…). Nehéz azt elmagyarázni ma, hogy a német “kabaré”, amit annyira szeretek, az egy nagyon komoly, szatírikus műfaj, amely csak nagyon ritkán nyúl az “örök emberi” (nagyrészt értsd: övalatti) humorhoz és főleg a jelen igazi kérdéseiről szól csúcspontjain elmondhatatlan szellemességgel, iróniával, szatírával… Azt a típusú mosolyt (néha persze röhögést) csalja az arcodra, amitől egyszerűen könnyebb élni…

A filmben, aminél reggel egy kicsit leragadtam, egy 90 ezer EUR-óba kerülő piros kis full elektromos Tesla cabrióban rohangálnak a kaliforniai sugárutakon, majd egy színésznő kutyájának választ ki valami kis piros (Mikulás?) ruhát (egy csúcsos föveggel!) a legújabb luxus kutyaruházati üzletben (D.O.G), egy rövid bevágásban Schwarzenegger odaszúr Washingtonnak (végülis az ország az egyes államokból áll össze egy egységes egésszé, az számít, amit ők akarnak és nem az, amit…), és hogy Kaliforniának 2020-ra milyen ambiciózus terve van a CO2-kibocsátás csökkentésére, és ennek illusztrálására egy komolyabb blokk a szélerőművekről és a napelemek elterjedt, családi házas alkalmazásairól. Szóval, “quoi’, egy szokásos egyveleg magazine, 12 egy tucat, mi benne az érdekes (az autón kívül, mert az tök jól nézett ki…). 

Az energia blokkban egy fiatal, nyurga, sovány, farmer-pulóveres, szemüveges fekete fiatalember kopogtatott be házról házra és a leadott szórólaphoz néhány szót is szólt ott, ahol otthon voltak. A szórólap arról szól, hogy Kalifornia állam állami segítséget ad a családi házak tetőjére szerelhető napelemek installálásához, árengedményt, vagy akár az egész berendezést és csak a felszerelést kell a tulajdonosnak állnia. Mindezzel  mind a ketten jól járnak. Az állam azért, mert kisebb lesz a kibocsátás és ez segítheti a cél elérését, a tulajdonos meg azért, mert a következőkben jelentősen csökken az energia számlája. Richmondban vagyunk, nem Beverly Hills (az autó és a kutyaszalon felvételek Beverly Hills-ben voltak), nem luxusházakat kell elképzelni, kis családi házak, kerttel, egyszerű sátortető, ilyenek.

És akkor egy pillanatra ez a fiatalember is a kamera elé kerül (nemrég vágta le rövidre a korábbi, hosszú raszta-frizuráját – kis személyes befektetés, ahogy az alámondás említi) és röviden annyit mond utolsó mondatként, széles mozdulattal körbe mutatva, “…és szeretném látni, hogy mindenhol a tetőkön napelemek vannak már… ez az én vízióm…”. 

Neki van. Víziója. És elhiszem neki. A "hülye" európai stábnak 1 percre minek játszaná meg magát... Ma már arról is vita van a management irodalomban, hogy a vezetőknek kell-e ilyen. Hosszú ideig, intenzíven az 1980-as évektől kezdve, ez elengedhetetlen. Nagyívű koncepció, vízió, “stratégia” nélkül nincs semmi. És igen, Steve Jobs-nak volt víziója…egyszerűség, használhatóság, tökéletesség.

Személyes véleményem, hogy ha ez a “vízió” akarja/próbálja eltakarni a személyes kreativitás, karakteresség, dinamizmus hiányát, akkor inkább árt, de ha egy igazi (ugye, mind láttunk már ilyet?... jó, na, legalább egyet…) vezetőtől (egyáltalán valakitől, “az utca (autentikus) emberétől”…) hallod, akkor megdobban a szíved, hogy “igen, ez tudja, ezután megyünk, őrá hallgatunk”… de jó lenne több ilyen… 

Neked van víziód? Hogy mi a dolgod a világban? És olyan is vagy, akinek elhisszük?

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

A heti Nouvel Observateur-ben olvasok két cikket arról, hogy a kedvesség, az empátia, az együttműködési láz elöntötte az új érában a francia közéletet. Példák?

• Kezdjük az új köztársasági elnökkel, François Hollande-dal. Ő eleve úgy kampányolt, mint a “normális” elnök(jelölt) – le Président “normal…” (önmagában ez sok szavazatot ért a “hyperprésident” Sarko(zy)-vel szemben). Hollande még rátett egy lapáttal és a minap már úgy is nevezte saját magát, hogy “le Président des bisous…”. Nos, a bisou (-s a többes szám) a puszitól a csókon és a habcsókon keresztül a simogatásig sokféleképpen fordítható… a legóvatosabb az lenne, ha a “simogatások elnökének” fordítanánk… (no, már ez se semmi…)
• Még az olyan kemény, mindig szarkasztikus politikus, mint Jean- François Copé (azt hallani kell, amikor “tout” mosolyogva, csendesen viszi be a döféseket) – az UDF, Nicolas Sarkozy pártjának (amely idén elvesztette az elnökválasztás után a parlamenti választásokat is) az elnöke - is sajnálja, hogy olyan az image-e, amilyen, “én nem vagyok agresszív…”, teszi hozzá…
• Azután Samir Nasri, a francia football-válogatott csillaga, aki egy kicsit elragadtatta magát az EB-n, csupa jóság, bocsánatkérés: “Hogy a szurkolók és különösen a gyerekek tudják, nagyon sajnálom a szavaimat, amivel esetleg sokkoltam őket, szeretem a válogatottat, a futballt és mélyen tisztelem a szurkolókat”. Még függőben van, hogy eltiltják-e 2 (!!) évre a hivatalos mérkőzésektől…
• A párizsi mozikba tódulnak az emberek azokhoz a filmekhez, amelyekben az empátia, a megértés az úr (egyet már ismerünk ezek közül, az Életrevalók-at) és
• A tv-kben is vége a kínzó show-knak (mint a Kísértések szigete, vagy Az utolsó láncszem), és a jó-érzésű televíziózás ideje jött el, a gonoszság, a kitolás nem éri meg, nem hoz nézettséget.
• Nem utolsó sorban pedig az üzemekben, a munka világában is a “tombol a kedvesség”. Mint Bruce-nak a cápának a “Némo” című razfilmben, a gyilkosnak is lelke van… szeretné, ha szeretnék (Istenem, ha ezt Ady megérte volna…). Lefordítva üzemekre, szeretnék megmutatni, hogy az üzemek áthelyezéséről hozott döntések mögött is (esetleg más országokba) remegő szívek dobognak… és divat a jóság managementjéről beszélni (“management par la bonté”). Emmanuel Jaffelin (a “kedvesség” filozófusa) azon mosolyog, hogy a Medef  (munkaadók és tulajdonosok szervezete) őt is meghívta az idei nyári egyetemre (és az ő alap-műve volt az egyik alapja François Hollande elnöki kampányának is…)

Mindez egy nehéz gazdasági helyzetben lévő Franciaország háttere előtt zajlik, ahol a francia elnök – szépreményű igéreteihez képest – összes európai partneréhez hasonlóan kemény intézkedéseket lesz kénytelen megtenni, amelyek azért szépen meg fogják tépázni az ő népszerűségét is… 

No, ennyit a franciákról, most jön a csimpánz. Nagyon szeretem hallgatni is és olvasni is Csányi Vilmost és ő egyszer egy nagyon érdekes metafórát mondott (nagyon “beégett”), hogy megvilágítsa a különbséget az emberi és az állati (csimpánzi) agresszió között: “Ha 40 felnőtt, egymást nem ismerő csimpánz hímet felültetnénk az Asztóriánál a 7-es buszra, a Keleti pályaudvarra már egy sem junta élve, mivel azonnal éles, “mindenki-mindenki ellen folyó” dominancia harc robbanna ki köztük. Ugyanez emberekkel elképzelhetetlen…” 

OK, de hogy jön ehhez a coaching? Akkor volt már empátia-cunami Franciaországban, voltak a kicsit izgága csimpánzok a 7-esen… na igen és akkor eszembe jutott az, hogy csak az én eddigi életemben majdnem megháromszorozódott az emberiség… ja… egyre többen leszünk és egyre kisebb lesz a hely (már kicsi) és egyre jobban beszorítva fogjuk érezni magunkat.

Ha nem tanuljuk meg az empátiát tömegesen, legalább elemi léptékben, ha nem tanulunk meg kooperálni/együttműködni, ha nem tanulunk meg okos, ésszerű kompromisszumokat kötni, nos akkor… 

És, most jön az 50 milliós kérdés… mi minden kell hozzá, hogy megtanuljunk végre normálisan együttélni, mi emberek? Például a coaching… mert az erről is szól… 

Ma még sokan azt hiszik, hogy a coaching (csak) egy nice-to-have (jó-ha-van) dolog… pedig  erre és még sok más támogató, segítő foglalkozásra, szakmára, tevékenységre (NLP-re, családállításra, pszicho-drámára, kineziológiára, nehezebb, komolyabb esetekben pszichológiai segítségre, terápiára, sok-sok egyébre), “meglátjátok emberek”, egyre nagyobb szükség lesz… hogy legalább a Bosnyák térig eljussunk…

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com