Elkötelezettség, egy közös cél felé tartás (alignment), ezeket szoktam mindig hozzátenni, együtt, ha valahonnan, valamelyik, vagy mindkettő lemarad a felsorolásból, hogy mi kell a hatékony működéshez.
Meg a felelősség, tanultam meg az utolsó 5 hétben. Méghozzá mindenek előtt. Enyém lett a felelősség a házunk működtetésére 5 héttel ezelőtt. A ház viszonylag nagy, kert tartozik hozzá és egy macska, akivel együtt kezdtük el belakni a házat 17 évvel ezelőtt, talán ebből is következik, hogy a macska családtag, ki-bejár, amikor akar, bent pihen, alszik általában.
Korábban az egész „üzem” működéséért megosztottuk a felelősséget, én voltam a „csatár”, aki a gólokat rúgja, aki a több pénzt keresi, én csinálhattam otthon is a dolgomat én a „támadás” (mondanám „sales”) minőségéért, a finanszírozásért voltam felelős, a feleségem meg az egész üzem, a back office (inkluzíve macska) működtetéséért.
Nem mintha neki nem lett volna rendes foglalkozása, jogász volt, sokáig dolgozott vállalati jogászként, „rendes” 8 órás állásban, majd elég régen egyéni ügyvédként kezdett el dolgozni, volt is praxisa, de igazán soha nem indult virágzónak ez a dolog, munka volt vele, pénz viszonylag kevés (nem minden ügyvéd és orvos keresi halálra magát...). Ebből a felállásból is következett (otthonról dolgozott), hogy a ház/kert üzemeltetése az ő reszortja/felelőssége lett, meg igazából mindig is így volt (miért? Talán ezt hoztuk mind a ketten otthonról is...).
5 héttel ezelőtt kórházba került, az egész komplexum üzemeltetésének a felelőssége az én vállamra szakadt. Ma is nyögöm még, de kezdenek kialakulni best practice-ek.
A férfiak (elnézést kérek az összes kivételtől és fogadják innen is legmélyebb tiszteletemet...) egy része – én fullban –, akik egész életükben „csatárként”/sztahanovistaként működtek (hogy mi az a sztahanovista, ajánlom figyelmetekbe a Márványember című Andrzej Vajda filmet, meg ezt a linket: http://hu.wikipedia.org/wiki/Sztahanovista_mozgalom ), mint én (otthon a szüleim, nagyanyám biztosították a hátországot, utána a saját családom (hozzáteszem, hogy azok, akiknek asszisztensük/titkárnőjük/stábjuk van (nekem 20 évig volt, kb. 4 éve nincs, hogy egyedül dolgozom, és már ezt is megéreztem, mert addig pl. a – vállalati - kocsival kapcsolatos dolgokat se nekem kellett intéznem), azok minősített esetek...), valamiért először a mosás/vasalás ikertevékenységet tekintik a fő „ellenségnek”. Mi lesz, ha... és már „Patyolat” sincs (jó van más, de az már nem ugyanaz, ami a Patyolat, ami volt ha nem is minden sarkon, de jó sűrűn a városban...)
Azon kaptam magam 5 héttel ezelőtt, hogy soha ebben a házban 24 órát nem voltam egyedül, hogy ennek a 24 órának a történései az én felelősségi területemre kerültek volna át (ötödik hete meg igen...).
Nna, a helyzet felvázolása után lássuk, hogyan jön ide a felelősség kérdése. Nos, mindenre máshogy tekintek ebben az új helyzetben. Nem azt jelenti ez, hogy felelőtlen voltam, csak annyit, hogy nem az enyém volt a felelősség sok mindenért.
A család holdkorósságomról/elgondolokozó természetemről való véleményét a következő mondás fejezi ki leghívebben: „Apa, csak a gázt ne hagyd nyitva...”. (Bár, amióta otthon dolgozom, tanulok (mert az új dologhoz, amit kitaláltam magamnak, amibe beleszerettem, amit ennek a blognak a címe jelképez, nagyon sokat kellett újra tanulnom...), egy kicsit felelősségteljesebb lettem, de nem igazán. Igazán csak most...)
Mit jelentett ez? Nagyjából elmosogattam magam után (nem mindig), a WC-met, az emeletit rendben tartottam, itt-ott felporszívóztam, kicsit füvet is nyírtam, meg persze bevásároltam. Kb. ennyi. De nem vigyáztam arra igazán, hogy hogyan működök, hogy lemorzsázok, hogy elég tisztára öblítem-e el az edényeket, hogy nyitva hagyom-e az ajtót (nyáron), vagy becsukom-e (télen), és még ezer dolog. Ja igen, és a macska, a Beigli. A macskát én is nagyon szeretem és szeretem, amikor hozzám bújik dorombolni, de ennyi... Például az én munkaterületemre soha nem engedtem fel, többek között azért, mert a macska élősködő hordozó, erre figyelni kell, és ilyesmire nem szoktam eléggé.
Na most ha be kell számolni röviden arról, mi történt, mi az, ami ebben az új full responsibility business-ben a legnagyobb gondot okozza, az egyértelműen a macska. Rendszertelenül nem vagyok otthon, neki meg rendszeresen kis és nagy dolga van. Ha bentszorul a házban, ott fogja elvégezni. Ez persze, „szökőévenként”, mondjuk 3-4-szer egy évben korábban is előfordult (ezekkel korábban nem volt dolgom, legalábbis ez volt a „leosztás”), de ezalatt az 5 hét alatt szinte nincs nap, hogy valamelyik, mindkettő, vagy mindkettő többször elő nem fordulna. Őrület. Nem érzem még a ritmusát, meg hát dolgom is van.
Egy ideig azt gondoltam, hogy majd összeszokunk, és nem lesz rá szükség, meg nem is akartam intézményes kereteket teremteni a dologhoz, de – jön a rossz idő is, öreg is a macska már -, úgyhogy 3 hete beadtam a derekamat, és vettem almot, tálcákat (kétfélét), és most folyik a szoktatás. Az egyiket ignorálja, a másikba már néhány napja elkezdett dolgozni (tettem bele macska-mentát is, spriccelve is, meg szikárd formában is...), a másik helyett épp ma veszek egy ugyanolyat, mint amit elkezdett használni. Egyetlen szerencsém, hogy mindig is a fürdőszobákba „dolgozott”, ez megkönnyíti a lokalizálást. A macska eme tevékenységével kapcsolatban az 5 hét alatt, nem viccelek, kb. 10 kéztörlő gurigát elhasználtam, de lehet, többet (ma veszek újabb adagot). A feltörlés után WC-géllel a felületet még fertőtlenítem, ennek a szagát megszoktam, helyre teszi az előző fázis „élményét”...
A konyha rendjét mániákusan tartom, nem úgy néz ki, mint a filmekben, viszont a saját munkaterületem az ugyanolyan kupi, mint mindig is volt.
Nyilván most még átmeneti fázis van, de az ételelőkészítéssel (főzni – egyelőre? – nem főzök, imádom a nyers hideg kaját, eddig is sokszor azt ettem, nem is volt állandó meleg kaja, de nem is igényelem, amit főzök most már naponta rendszeresen reggel, az a tea...), mosogatással, rendrakással, macska istápolással, kis kert tevés-vevéssel (diófa levelek összeszedése, műanyag zacskókba slichtolása), veranda seprés, zack und pack napi kb. 2-3 óra elmegy rendszeresen. Mennyit dolgozott a feleségem! Mert persze ő azért ehhez tett hozzá millió dolgot, amit én (egyelőre?) nem.
Még mindig a felelősség, hogy is jön ide? Pláne, úgy, hogy akár kiterjeszthető legyen a szervezeti munkakörnyezetre is, hogy helye legyen itt, ezen az oldalon?!
Nos, az attitűd a lényeg, amit a felelősség megad, a „skin in the game” (a saját bőrömet viszem a vásárra, a tetteim következményét én viselem), hogy az, hogy hogyan működök, mennyit hagyok hátra (mennyire „hullik a forgács”), mennyire törődök azzal, hogy a működésnek mennyi a takarítási, rendrakási szükséglete.
Csak azzal, hogy felelősséget vállalok (vagy egyedül, vagy együtt a többiekkel, de ez nem mosódik el teljesen, megmarad az egyéni felelősség érzés is), máshogyan fogok működni. Csak azzal, hogy úgy becsülöm meg a másik munkáját, hogy lehetőleg nem csinálok plusz munkát, feladatot neki, és ezt úgy teszem, hogy ezt észre is vegye, és értékelhesse is.
És ehhez, hogy ez a felelősségérzet kialakuljon, a másik attitűdjének a változására is szükség lehet. Az, hogy ha nekem azt mondják, hogy Te úgy se tudod olyan jól megcsinálni, vagy látom, hogy utánam még valamit helyretesznek, azt fogja okozni, hogy nem is teszek bele annyi energiát, mert úgyis van valaki, aki megnézi, ő úgyis megtalálja a hibát, ha véletlenül van benne, a felelősségtudatomból elveszik valamennyi. Nem az én bőrömre megy a játék, van védőháló.
Nagyon régen még kedveltem is azt a definíciót a manager-re, hogy a manager az, aki a többiek után leoltja a villanyt és aki megcsinálja azt, amit a többiek nem csináltak meg. Ma meg, talán érthető és világos az előbbiekből, azt gondolom, hogy nem feltétlenül jó manager az ilyen. Mert mit jelent ez? Hogy az övé a felelősség. Csak az övé. És miközben tényleg igaz, hogy a végső felelősség tényleg az övé, ha nem tartja meg a megfelelő egyensúlyt (a felelősség leosztását, hogy igenis, mindenki érezze a súlyát a működésének a hatásait illetően, minden szempontból), akkor hamar abban a helyzetben találja magát, hogy a kollégák suttyomban az összes „majmot” (feladatot) visszacsempészték az ő irodájába...
Van ebből nekem – és talán néhány talán férfitársamnak – egy személyes tanulságom, de nem csak nekem, hanem a vonatkozó hölgyek/nők számára is. A nők, ha valamit segíteni akar a férjük/gyerekük, de az nem olyan ügyes és tökéletes eredményű, azt fogadják el úgy, ahogy van, és csak lassan, türelemmel próbálják a produktumot megjavítani. Ha nekem eleve utánam dolgoznak, kiveszik a kezemből, hát, szégyen ide, szégyen oda, örülök, mert akkor levették rólam a felelősséget (és annyira cinikus nem voltam azért korábban se, hogy direkt gyengén csináljak meg valamit...).
És persze, ezzel párhuzamosan lenne hasznos, ha működne az, hogy a férfiak, vagy a másik fél, lehet az a nő is ma már, simán, hogy levesznek felelősséget a másikról, átvesznek például konkrét területeket (ahol ez jól működik, valószínüleg ez a minta, R. Covey leírja valahol, hogy hogyan delegálta a kert karbantartását a fiára, az egy gyönyörű példa) és lássák, hogy a „back office” tevékenység nagyon időigényes, rutinmunka, de nagyon fontos, és nagyon jó hatásfokkal is lehet csinálni, ha az „üzem” dolgozói beépítik a működésökbe a gond-/pluszmunka-megelőző gondolkodásmódot.
Van ugyanakkor egy mellbevágóan erős tanulsága a szervezeti munkaterület számára is. Ha nem delegálsz igazi felelősséget is (ezt már inkább felhatalmazásnak/empowermentnek nevezik és persze, meg kell előzze az, hogy megfelelően segítsd felkészülni azokat, akiknek delegálsz - addig ne tedd, amíg a felelősségérzet és a közös cél iránti elkötelezettség nem elég magas szintű ahhoz, hogy a „repülőrajt” hatásos lehessen...), akkor minden a Te nyakadban marad és a többiek „will do their best”, és hagyják, hogy a befejezés, a fine-tuning (még jó, ha csak az...) a Te felelősséged legyen...
Ja, volt egy szál még, a mosás, vasalás... hát, ez a legkisebb dolog ezek között, mind időben, mind egyébként. Ami volt, kimostam (egy barátom egyszer átjött és mondott egy-két dolgot, vettem egy-két szert, meg megnéztem a netet, szétválogattam a szennyest és ennyi), a vasalást meg egy ingen kipróbáltam, az még nem volt tökéletes, de nem akkora kunszt, amekkora a felhő (a fejemben volt) körülötte....