HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

március 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Friss topikok

Linkblog

A work-life balance-ról... inspirálva Malchiner Péter írásától...

isocrates_coaching 2016.04.28. 07:33

work-life_balance_kep.jpgA 80-as évek elején Oberhausenben dolgoztam tervező mérnökként néhány hónapot (ki-kijártunk a Vegytervtől, többször néhány hetet töltöttünk ott egy gyártó cég („a” Babcock) tervező intézetében, amely egy kuwaiti erőműnek szállított be, mi az olajtároló csővezeték-rendszerén dolgoztunk). 

Feltűnt a különbség, ahogyan ők dolgoztak. Lazák voltak, de kitöltötték a munkaidőt, azaz, amikor bejöttek, elkezdtek dolgozni, és addig dolgoztak, amíg haza nem mentek. Nem kell ezt olyan szigorúan elképzelni, nem volt halál csönd, egy-egy gyors tréfa, nevetés is elhangzott, de a lényeg a munkán volt... azért jöttek be, voltak ott, azért fizették őket... ez akkoriban ilyen egyszerű dealnek tűnt nekem.  

Kivéve az ebédszünetet, amit csengő jelzett. Akkor mindenki azonnal letette a „vakolókanalat”, és azt csinált, amit akart, kivéve a munkát.... hiszen ebéd-/szabadidő volt... Egyszer nem mentem le kajálni, és akkor vettem észre az egyik mérnököt, aki továbbra is az asztalánál ült, a fején egy repülőtéri süket fejhallgatóval és ha jól emlékszem sakkozott magával... szóval feltűnően nem dolgozott... Ja, és kicsit tovább maradtak a hivatalos munkaidőnél, illett, azt hiszem egy kicsit tovább maradni, de utána nem vezették le hülyéskedéssel, csevegéssel... felálltak az asztaltól, elköszöntek, vették a cuccaikat és mentek... nem volt work-life balance problémájuk...  

Ezt később úgy fordítottam le magamnak, ezt az egészet, mintegy aforizmatizáltam a jelenséget és a különbséget, hogy „a németek munka közben beszélgetnek, mi meg beszélgetés közben dolgozgatunk...” 

Volt ennek egy másik verziója is, amit a kinti munkát szervező (magyar) vezető mondogatott és még mindig itt van a fülemben: "Gyerekek, nagyon jó fejek vagytok, isteni lenne veletek sörözni a Rotary klubban, de dolgozni..."

Más ma a világ... egyre nagyobb, ma már bizonyos helyeken/pillanatokban elviselhetetlen feszültségek keletkeznek, amit már alig tudnak kezelni az emberek... és ennek a mélyén is szerintem egy kicsit ez az elvi felfogásbeli különbség rejtőzik... például a multiknál az anyacégnél, a headquarter se ilyen harmonikus az élet valószínűsíthetően, hamarabb elfogy a türelem ott is a vezetőkkel szemben, ha nem teljesítenek az eredeti (még az sem biztos, hogy teljesen reális...) elképzeléseknek megfelelően, repülnek, az új vezető meg új sepreget, állandóan igazodni kell ott is... de bennük (a németekben biztos vagyok...) most is bennük van ez az egyszerű képlet: a munkahelyen dolgozunk, azért vagyunk ott...  

...és ezt elvárják, eszerint kérnek, számonkérnek a leányvállalatoknál is... ahol (ha pl. magyar) nem egészen ez a mentalitás, több a zizegés, a nem hatékony gondolkodás a felesleges, nem ott és akkor ahol kell kreativitás, ahol és amikor kell... 

Közbevágás: erről jut eszembe egy másik idevágó saját aforizmám, aminek első változatát az amerikaiakkal való együttdolgozás alatt formáltam meg: „...az amerikaiak akkor dolgoznak rutinszerűen, amikor rutinszerűen kell és akkor dolgoznak (legalábbis próbálnak) kreatív módon gondolkodni, amikor arra van szükség, a magyarok pedig akkor kreatívak, amikor rutinszerűen kellene csinálni, ami jól ki van dolgozva és akkor rutinszerűen, amikor kreatívnak kellene lenni...” Most azt mondanám, hogy ...a magyarok mindent kreatívan akarnak megoldani és ezzel elpocsékolják azt az időt, energiát, amit akkor spórolhatnának meg, amikor elég lenne rutinszerűen követni az (akár általuk már kialakított) jó/hasznos gyakorlatot....” 

Péter nagyon jól ír (amilyen jól gondolkozik), először amikor elkezdtünk együtt dolgozni néhány projekten meglepett, hogy mindig szokott időt szakítani arra (általában a program elején), hogy valahogyan behozza ezt a dimenziót és ettől olyan nagyon 3D-s szokott lenni a „magasan kezdett” program... pár szóval, mindig az adott pillanathoz igazítva, például megkérdezi, hogy jelenlévő vezetőknek van-e és ha igen, hány gyereke van, összeadja, hozzáteszi a miénket is és tesz egy arra vonatkozó megjegyzést, hogy „akkor ebben a teremben ennyi és ennyi gyerekért, tehát a családunkért is felelős vagyunk”... vagy múltkor beszélgettünk, és mondta, hogy ebben az évben a fiának a pályaválasztására fog koncentrálni, egy kicsit visszavesz, mert annyira fontosnak, kritikusnak érzi ezt a pillanatot a srác életében...  

Soha, senkitől ilyen kiegyensúlyozott gondolkodásra nem emlékszem, aki ennyire egészként tekintette volna az életét és a munkáját és mindig oda tudta volna helyezni a hangsúlyt, ahol éppen a legfontosabb (biztos neki se könnyű, ő is megküzd ezért, mindenesetre ez a work-life balance dimenzió mindig előtérben van, soha nem hagyja, gondolom, hogy az események úgy elragadják, hogy elfelejtessék vele, hogy a felelőssége és a szíve több irányban elkötelezett)... 

Nem véletlen, hogy ebben a gyöngyszem írásában (link lent) ehhez a témához nyúl, nagyon autentikus/hiteles benne. És igen, ő nagyon szereti ezt a mostani munkáját... persze szeretett ő, úgy tudom, színészként is dolgozni, és történetesen tudom, mert futólag más szerepben is találkoztunk a 2000-es évek elején, hogy mobilos/IT vezetőként is beleadta a tehetségét, lelkesedését a munkába...  

Annak ellenére, hogy ez a cél, ideál és igaz, azért azt gondolom, hogy könnyű azt mondani nekünk, akiknek szerencsénk (is) volt, hogy „szeresd a munkádat, legyen a szenvedélyed is” (vagy fordítva, a szenvedélyed, vagy legalább nagyon szeretett tevékenységed legyen a magja annak), amit csinálsz a mindenkire nehezedő gazdasági nyomás alatt, hogy megéljen és ne csak puszta megélhetés legyen...  

Túl sok embert ismerek ahhoz, aki csak azért kel fel reggel, hogy legyen mit ennie neki és a családjának, hogy azt mondhassam, ez nem nehéz dolog... nehéz... és mégis, ez az igazság, nem szabad feladni, hogy többek vagyunk annál, mint hogy szenvedéssel, elkeseredve, állandóan a saját hajunknál magunkat a mocsárból kihúzni akarva éljünk egyész életünkben, ébren töltött óráink jóval több, mint felében... 

Igaza van Péternek, az a régi paradigma – különösen ebben az extrém teljesítmény-nyomásban -, hogy mindegy mit dolgozunk, utána van/lesz az élet, kihalóban van. Olyan mértékben leszívja az energiánkat a munka, hogy nem marad sok az élet élvezetére, ha csak arra a kis szeletre próbáljuk koncentrálni, ami a munka és az egyéb kieső idők, utazás, stb. levonódása után marad. Aki ebben nőtt fel, a szüleitől ezt látta, akik – mondjuk már ki – nem voltak ekkora nyomás alatt, az illuzórikus „teljes foglakoztatás” koncepciójába (a létező magyar szocializmus idején) nem fért bele az, hogy olyan hatékonyan tudjanak minket (bizony, van egy generáció, aki össze tudja hasonlítani a kettőt) sorba állítani. Ők fizetgettek, mi dolgozgattunk, volt magánéletünk, maradt rá energia... Ennek kvázi vége... Jön az új paradigma: ha nem siralomvölgyben akarod leélni a földi létedet, fektess bele energiát, hogy megtaláld azt a munkát, amit neked találtak ki, vagy te magad találtad ki magadnak, mert ki tudod fejezni magad benne, a természetes tehetségeid általa, tudod jól is érezni magad benne, quoi...  

...és akkor nem lesz work-life balance problémád, vagy nem olyan alapvető... amíg nem szereted, amit csinálsz, az ezzel való foglalkozás csak pótcselekvés... 

Malchiner Péter vonatkozó írása (ami ma reggel ezt az egészet generálta): http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Munka-maganelet-es-egyensuly-interju-Malchiner-Peterrel/2785 

teveatufokan@gmail.com

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/api/trackback/id/tr648669212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu