HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

június 2016
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív >
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30

Friss topikok

Linkblog

Ki vagyok én? - Gyakorlat...

isocrates_coaching 2016.06.20. 04:03

image.jpegKi vagyok én? Te mit szoktál erre felelni, amikor ezt kell röviden, néhány mondatban összefoglalni? Segítek... legutóbb - amikor egy programon voltál, tréningen, nyaraláskor, repülőgépen az alkalmi szomszédodnak - mit mondtál, mi volt az utolsó bemutatkozó szöveged? Ez nem ugyanaz, mint az elevator speech, az a pár mondat mondjuk fél percben, amivel el akarod "adni" magad, a szolgáltatásod, a munkaerőd, nem, ez nem az... ez az igazi, egy olyan közegben, amikor meg akarsz nyílni, amikor azt akarod, hogy hiteles legyél, ne csak annak látszódj, ahol nem az egyik szerepedben, maszkodban akarod megmutatni magad, amikor nem félsz tőle, hogy mit gondolnak majd, és azt akarod, hogy már az első megszólalásod szerves része legyen annak, amilyennek majd később úgyis megismernek, mert tartósan úgysem tudsz másnak látszani, mint amilyen vagy...

À propos, rövid, ám fontos mellékszál: minél nagyobb az a helyzet-portfólió, ahol az előbbire tudsz/akarsz, törekedni, ahol kedved is, bátorságod is van arra, hogy day 1-tól ne játszd meg magad (túlságosan...), vagy nem akarod, hogy itt az egyik, ott a másik maszkodban lássanak csak (ez egyébként eleve nem lehet sikeres, az igazi core/alap-én mindenen átüt), annál teljesebben, magától értetődőbben leszel hiteles a környezeted számára, és annál kevésbé lesz addicionális negatív, di-stressz-forrás a magadra erőltetett szerepekben/maszkok ketrecében való kényelmetlenség...

Nem baj az sem, ha ez ezért-azért még nem megy, mindig más jut az eszedbe, és ezért-azért nem is akarod ezt, jobb félni, mint megijedni, és, talán éppen ezen gondolatmenet által gerjesztett kihívás hatására, egyelőre csak magadnak, egy nyugodt pillanatban leülsz, előveszel egy darab papírt, vagy mint én, hajnali 2:00 óra, nem tudsz elaludni, mert nem akarod azt a jó kis gondolatot reggelre elfelejteni, gyorsan kikelsz az ágyból, hogy ne zavard a másikat, lelopózol a földszintre (vagy beülsz a fürdőszobába...), és belebillentyűzöd az iPhone-od Pages applikációjába, hogy "Ki vagyok én? - Gyakorlat...". Fog ez menni...:-)))

Életemben összesen század-, ezredannyiszor nem kellett bemutatkoznom röviden, mint az utolsó 5 évben. Coach- és tréner-képzőkön, különböző fullos, rész-, 1-, 2-, 3-, vagy 4-napos, esti, retreat, konferencia programokon, open space, stb. gyakorlatokon ezzel kezdődik minden. A mai interaktív világban tényleg megéljük azt a tréneri/facilitátori alap-igazságot, hogy a program akkor kezdődik el, amikor mindenki megszólalt egyszer...

Ezt kis-csoportban a legegyszerűbb, de több száz ember esetén is simán előfordul, hogy az előadó/facilitátor megkéri a jelenlévőket, hogy forduljanak a mellettük, előttük, mögöttük ülőhöz, és kettesével, hármasával egy pár percben beszéljék meg, hogy személy szerint mi is az, amit az adott programtól várnak. Ennek az eredménye is általában egyfajta bemutatkozás, rádásul van esély rá, hogy a jobbik fajtából, mert maga az irányultsága a kis feladatnak segít, hogy ne befelé fordulóan beszéljen valaki magáról, hanem célzottan, az adott tárggyal kapcsolatos személyes viszonyulásában, ami bizonyos mértékben felszabadító hatású lehet...

"Ne befelé fordulóan beszéljen valaki magáról..." Milyen is az, amikor valaki befelé fordulóan beszél magáról?

Kis (tényleg kis...) kitérő, az alap ehhez... Popper Péter ismételgeti a Belső utak könyvében, hogy csak akkor beszéljünk, akkor szólaljunk meg, ha az, amit mondani akarunk, (1) igaz, (2) releváns, fontos és (3) jó akaratú... Csak egy pillanatra gondolj bele - most én is belegondoltam, mi több, beleborzongtam -, ez azért a csönd felé vezető egyenes út, nem?!

Nekem például (ma már?) az elsőt könnyedén sikerül, a harmadikra mindig volt hajlamom (bár...), de a második... nos, persze az a legkomplikáltabb, legproblematikusabb is, mert ugye, például, jó-jó, fontos, releváns, de, ugye, kinek?! (egyszer Kaposvári Anna mondta nekem, hogy ne használjam annyit az "ugye"-t, de, ugye, én szeretem használni... hangulatkeltő hatása míján...:-))) Nyilván (azt hiszem, erre is mondta... - de ezt is szeretem...) az adott helyzetben és főleg a (beszélgető) partnerek számára legyen fontos, releváns...

Megjegyzés: mondjuk, itt az előbbi bekezdésben mindjárt demonstráltam is, ippeg negatívan, hogy hogyan ne beszéljünk, mert ugye (és nyilván), Neked (WTF...) miért lenne fontos ez az önreflexiós "kör", hogy Annának egyszer egy tréner-tréninget kisérő csoport-coaching kapcsán milyen stílusomat illető megjegyzései voltak?! Engem mindenesetre jellemez (a lábjegyzetek lábjegyzeteinek bonyolult, záró-, idéző- és gondolat-jeles és sejtetős (hogy van itt még, de most megkíméllek...) 3-pontos stílus-kavalkádja), így ide beleillik, de a Popper-szabálynak, hát és ugye, nem felel meg...

Befelé fordulóan többféleképpen is lehet bemutatkozni: (a) csak sorolod, kronológikusan, mi volt, aminek lehet (van...) köze ahhoz, ami most vagy, de csak ömlesztve ezt nem tudod érzékeltetni, olyan szellemi erőfeszítést vársz el (nem végiggondolva ezt), ami nem elvárható, unalmas, semmitmondó, sőt zavaró, akár annoying is lehet egy ilyen bemutatkozás, (b) az (a)-n túlmenően egyéb szempontokból sem az adott helyzethez/beszélgető partnerhez adekvát elemeket emelsz be a bemutatkozásba, ami így erősen szuboptimálisra sikerülhet...

Régen először a szakmát, beosztást, pozíciót mondtam, és ez másoknál is a leggyakoribb. Amikor váltottam, egy darabig fontos része volt a bemutatkozásnak, hogy mi voltam (az új még nem volt az enyém és még belekapaszkodtam a korábbi "dicsőségébe"...)... még azzal is szívesen eljátszottam, hogy mennyi minden voltam (szinte csak halott orosz katona nem)... vagy a nyelvek, mindig megemlítettem (és ebből közvetve a legutóbbiba, alul  is belecsúszik valami...). De ezek mind nem én vagyok, ezek szerepek, ez a múlt különböző hivatkozási alapjai, jobb esetben készségek, képességek, de semmi esetre sem az, aki az adott pillanatban voltam, és nem az, amire a címben gondoltam... és persze, vagyok apa, voltam/vagyok férj, partner, szerető, barát (egyszer egy szakmai bemutatkozás - sort of "felvételi" - kapcsán felrótták, hogy az expozémban nem volt benne a család...)

És ha már "Gyakorlat...", és ennyi minden körítést hozzá-magyaráztam, leírom azt, ami először - még a fenti elemzés nélkül - eszembe jutott, és ezt az egész blog-bejegyzést generálta. (1)  Igaz, mert azt gondolom, lehetnek (azok között, akik eddig eljutottak...), akiknek (2) fontos és releváns lehet, hogy így is elgondolkodjanak önmagukon, életükön és ezáltal combosodjon az önismeretük, és (3)  jóakarattal írom, azzal a céllal, hogy kedvet csináljak ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni magunkkal, ami az önismeret alfája. Fogod látni, nem csak fényezés lesz. Nyilván lehet csak annak  is tekinteni, mentségem lehet, hogy életbevágó, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, persze, azzal a szándékkal, hogy mindig és egyre biztosabban képesek legyünk kiválogatni és erősíteni az állandó változásainkból az igazán hasznosakat... (Carl Rogers-i alapelv - aki tudja, ki volt, a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb pszichológusa, már hegyezi a fülét (illetve ő pont nem is annyira, mert ő már tudja, mi következik) - hogy önmagunk elfogadása szükséges (és szerinte legtöbbször elégséges) feltétele a változásnak... ennek a kijelentésnek a valaki számára esetleges paradoxitását itt sem idő, sem tér nincs feloldani, Rogers-nek magyarul is olvashatók művei...)

Szóval: "Ki vagyok én?" Egy kiváncsi, kereső ember, aki sok (egy emberi élethez mérten habzsolóan, szertelenül sok...) területen kereste/keresi arra a választ, hogy hogyan működik a világ (az egyedi tudás-csatornákat tekintve ez hosszú, egész életen át tartó alapos specializálódás híján egy nagyon sokoldalú, sok prizmán keresztül az életet látni képes, ám kétségtelenül egy-egy diszciplinában szükségszerűen egyfajta okossággal jól-rosszul kompenzált felületességhez kellett vezessen...), és ezen belül hogyan működik az ember (úgy tűnik, ebben a diszciplinában fut össze eddigi életemben legoptimálisabban az élettapasztalat és az eddig talán legkomolyabban vett elméleti elmélyülés szintézise) és ezen belü is részben azl, hogy hogyan működök én...Plusz, leküzdhetetlen vágy van bennem arra, hogy azokat a pici részeredményeket, kérdéseket, megközelítéseket, amelyekre jutok, megosszam másokkal, és erre életem egyik legnagyobb ajándéka a social media világa, amelyet igazi, eleven, magától értődő, kvázi "saját", pont az én kommunikációs (adok-kapok) igényemre szabott a világ (ez egyébként nem jelenti azt, hogy azt gondolom, hogy amit csinálok a social mediában, az optimális, vagy akár célzottan szakmailag pengén hasznos lenne, far from that, ez csak annyit jelent, hogy nekem ez nem munka, nekem ez pure Spass, fun, szórakozás, ebben én kérem szépen lubickolok...)

Elsődleges fejlődési, tanulási, pallérosodási segédeszközöm mindig is a könyv volt/van és lesz (papíron, elektronikusan, mindenhogyan), fantáziám, kreativitásom , tudáson, mind-mind, annyi-amennyi van, legfőképpen és primordiálisan az olvasmányaimra vezethető vissza... persze, egy-egy fontos közvetlen élő ember (...:-))) hatása is meghatározó tudott lenni... Mégis, mégis, számomra a könyv is közvetlen emberi hatás, dialógus, vita a szerzővel (szamárfül, aláhúzás, lapszéli jegyzet, bookmark, notes), nem halott szöveg... és micsoda szerzőkkel, korokon, országokon, földrészeken átívelve...

Ha egy szóval kellene, filozófus, ember, aki a bölcsességet szereti, keresi, hajtja. Ha egy irodalmi "hős", akkor talán Bátky János, a felesleges tudományok doktora a Pendragon legendából, de talán beoltva egy cseppet az Earl of Gwyneeth, Pendragon lordja  lehetőségeivel, a fantasztikus könyvtárral, a többszörösére növelt és esetenként 10-szer meghalasztott és újra feltámasztott axolotl-okkal teli laboratóriummal, a csillagvizsgáló toronnyal és Robert Fludd és a rózsakeresztesek tudományával...

Szerencsésnek érzem magam, mert az a tapasztalatom, hogy minden ami eddig történt velem, amit tanultam, segíteni tudja azt, amit most csinálok, szinte így volt kitalálva... És mivel ez a legutóbbi mondat (miközben (1) igaz, (2) releváns és fontos és (3) jó akarattal írtam) mégis csak egy kicsit a reklám helye is, kompenzálom egy kicsit egy idézettel a Pendragon legendából, ami ideillik, miközben persze metafórikus is (Bátky János nehéz látszatokba keveredve, mégis azok alól tisztázódva, azt kérdezi az Earl-től, hogy minek köszönheti mindezt):

"- Azt szeretném tudni, hogyan tisztázódott az én ártatlanságom. Mert elismerem, hogy nagyon gyanús voltam. És most olyan kényelmetlenül érzem magam, mint egy ideges ember, mikor meghallja, hogy a szomszédja zsebéből ismeretlen tettes kihúzta az aranyórát. Szeretném tisztázva tudni magam.

- Well, mindinkább világossá vált, hogy Maloneynak rossz szándékai vannak. Csak az ablakon át lőhettek rám és csak valami csodálatos akrobatatehetség mászhatott fel a karyatidákon át a második emeletre.

- De ebből még nem derül ki, hogy én nem vagyok a cinkostársa.

- Idővel jobban megismertem Magát, Cynthia és Osborne elbeszélésein keresztül. Kérdezősködtem Londonban és láttam, hogy flörtöl a könyvtárban...

- Tessék?

- ... a könyveimmel. A Maga életformájával nem lehet összeegyeztetni egy kitervelt gyilkosságot. Azt hiszem, még egy virágot sem szakítana le, annyira irtózik az erőszaktól. Ezzel nem akarok Magáról jót mondani. Maga nem jó ember, nem is rossz ember, az intellektuelre nem húzhatók ezek a kategóriák. Maga képes önzésből és kényelemszeretetből nem megtenni olyan dolgot, amit minden rendes ember megtenne embertársai érdekében. De nem lenne képes megtenni valamit, ami kiszámított módon árt más embernek. Túlságosan passzív ahhoz.

- Köszönöm a diagnózist. Félek, hogy igaza van, Mylord. De vajjon ezek a lélektani érvek elegendők ahhoz, hogy felmentsenek?

- Teljesen. Az ember nem igen tesz olyant, ami homlokegyenest ellenkezik a természetével. Maloney barátunk sohasem fog neo-scholasztikus theológiával foglalkozni. Cynthiából sose lesz hangversenyénekesnő. Osborne sohasem fogja rendesen megkötni a nyakkendőjét."

A világot nem tudom teljesen komolyan venni olyan értelemben, hogy mindig látnom kell a fonákját is, az irónikus, időnként szatírikus (könnyedebben à la G.B. Shaw, keményebben à la Swift) alap-látásmód a legotthonosabb nekem. Ami megindít (amit képes vagyok komolyan venni), az a hitelesség, a beleállás a dolgokba, Talebbel szólva ha van "skin in the game", ha valaki a bőrét viszi a vásárra, és nem csak kibicként dumál bele...

Mint bevallottan alapvetően könyv-gyökerű ember megemlítek szinte kiragadva (és mégsem csak véletlenül, akik a keyboardra kívánkoznak e késői/korai órán) még egy-két alteregót, embert, aki hat rám, benne van a mindennapi gondolkodásomban Szerb Antal (minden, de a Pendragon legenda mellett főleg az Utas és a holdvilág) mellett: Karinthy Frigyes (mindennel), Nietzsche (főleg kamaszkori, de súlyos, mély emlék), Woody Allen (mindennel, amit írt, játszott), Robert Musil (különösen a Tulajdonságok nélküli emberrel), Popper Péter (most frissen a Belső utak könyvével, audión két hét alatt harmadszor hallgatom...), Márai Sándor (főleg a Rómában történt valami-vel és a Szindbád hazamegy-gyel), Truffaut, Fellini, Volker Pispers (politikai kabaréjának minden cseppjével), Horst Schrott (kabaré, főleg a férfi-női kapcsolatokról), és nem sorolom... tudnám...:-)))

...és talán az is hozzátartozik, hogy ezeket az írásokat (vallomásokat?) viszonylag gyorsan írom, azzal a gyorsasággal, ahogy most például az iPhone-ba pötyögöm, ha tudnám fizikailag gyorsabban, írhatnám, mert a gondolatok sokkal gyorsabban sorjáznak, alig bírom követni őket, sietek, hogy el ne felejtsek egy-két lábjegyzetet... említettem, hajnali 2:00 körül kezdtem, és most, amikor ideértem, (ugyanazon) hajnal van, 4:00...

teveatufokan@gmail.com

Szólj hozzá!

"Miért is foglalkoznánk azzal, hogy a munkatársaink hány órát dolgoznak,...

isocrates_coaching 2016.06.15. 16:12

working_time_kep_2.jpg"Why would we care how many hours people work, if their output is good?" (Miért is foglalkoznánk azzal, hogy a munkatársaink hány órát dolgoznak, ha az, amit kiadnak a kezükből, jó?) - Laszlo Bock/Bock László (Google) 

Itt szokott általában véget érni az idézet idézete, de most (se) érjük be ennyivel... 

Ugye, mindegyikünk vágya volt, aki valamikor is dolgozott szervezetben és volt főnöke (píszísen: vezetője - mondjuk ez utóbbit a szakirodalmon kívül, a köznyelvben alig használják…), hogy ne koslassanak utána, legyenek tiszta szabályok, világosan meghatározott feladatok, körülmények, általános, mindenkivel szemben egységesen alkalmazott eredmény-kritérium rendszer, és a hogyant hagyják rá, ne szóljanak rá/bele állandóan, bízzanak benne, hogy meg tudja csinálni, és ne kérjék számon minden percét?! 

A Google-nél (és azért láttam ilyet itthon is) ez egy 

alapelv, hogy no micromanagement, és a munka eredménye számít és kész...  

Vajon miért van az, hogy sok helyen mégis annyira kiemelten ragaszkodnak a minél több, ellenőrizhető körülmények között letöltött munkaidőhöz? Figyeljétek meg, minél szigorúbb egy főnök, egy szervezet a munkaidő kérdésében, annál gyengébb a főnök szakmailag/emberileg és annál inkább a bizalmatlanság uralja a szervezeti kultúrát, senki nem bízik a másikban, és mindenki azt hiszi magáról, hogy egyedül ő viszi a hátán a céget... 

A flexi- és egyéb munkaidő-rendszerek különösen a bizalmatlan emberi légkörű régiókban azért problematikusak (mindkét oldalról egyébként…), mert részben nincsenek felkészülve a szervezetek, főnökök a valódi teljesítmény kritériumok kidolgozására (ahol az egyéni terhelhetőség/teherbíróképesség és az elvégzendő össz-munkateher egyforma súllyal van figyelembevéve) – a munkaadó részéről, és részben mert out-of-sight-out-of-mind – a munkavállaló részéről, aki pontosan tudja, hogy nem bíznak benne, hogy beleadja a maximumát (más kérdés, hogy ez önbeteljesítővé is válhat… - a citrom-elv szerint, amely szerint bármilyen jó állapotban is van a használt autód, a piacon érvényes átlagár felett nem tudod eladni, mert nem bíznak benne, hogy nem hallgatsz el valamit, nincs-e valami catch/“trükk” a dologban…). 

Nos, a hülye is tudja ellenőrizni, hogy ki mennyit van bent a munkahelyén és csinál úgy, mintha dolgozna... Az ember szerintem úgy van összerakva, hogy naponta nettó 6 óránál többet hatékonyan nem képes dolgozni (legalábbis ugyanazt…)... tartósan senki... és ezt is kb 1-1,5 óránként meg kell szakítani valami mással, mert a 6 se lesz meg (hatékonyan)... mindenki, aki azt állítja, hogy tartósan képes erre, hazudik, lehet hogy magának is, de hazudik... az nem munka, hogy 1-20%-on "pörögve", csikorgó aggyal erőlködsz... 

…ja igen, és a 6 óra is optimális, egészséges, jó kedélyű, karbantartott, bővítetten újratermelt személyre vonatkozik... 

Akiknek kedvük támadt vitatkozni, hogy honnan jött a 6 óra (meg a 1,5), megmondom. Nem tudom pontosan… Így, ahogy megfogalmaztam, azt hiszem, az én gondolatom, de lehet, hogy csak nem emlékszem a forrásra. Mindenesetre, ahonnan extrapolálom, az a tréning programok időbeosztása. 4 modul, kb. másfél óra, 2x15 perc szünettel és általában 1 órás ebédszünettel (ez így nettó 6, bruttó 7,5 óra). Azt figyeltem meg, korábban résztvevőként, egyre gyakrabban facilitátorként, hogy ha a program kellően érdekes, izgalmas, történnek benne dolgok, interakciók, felismerések, miegyéb, jól elfárad az ember. Résztvevőként is, facilitátorként is. Gyakori megfigyelésem, hogy résztvevőként jobban elfáradok, mint facilitátorként... talán azért, mert a facilitátor ideje struktúráltabb (ő struktúrálja nagyjából, persze, a spontaneitásnak mindig kell legyen szerepe...). 

Kedves vitatkozásra kész valaki mondhatja: "Dehát a tréning, team-coaching, egyéb egyszeri, egész napos programok különlegesek, nem lehet belőlük ennyire direkten következtetni az éves kb. 210 munkanap mindegyikére... erre a lehetséges közbevetésre meg azt mondom, hogy

miért ne lehetne (igazából kellene, hogy legyen...) a munka is kellően érdekes, izgalmas, történnek benne dolgok, interakciók, felismerések, miegyéb, ugyanúgy, mint mondjuk egy tréningprogramban? 

Miért lenne az a szabály, hogy a munka unalmas, (félig...) kikapcsoltan is végezhető, míg egy ilyen program might be exciting, bekapcsolt, előrehajolt (lean forward), oda odateszem magam, míg amikor viszamegyek a helyemre, akkor pár napot rápihenek... Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tudnám, mennyien nem így vannak vele... sőt, annyira elfásultak, hogy egy tréning-program (valami történik...) lehetősége nem hogy feldobná őket, de még mélyebb energia-szintre kerülhetnek... surprize, surprize, ez nem jó... senkinek, az illetőnek se, a szervezetnek se... 

Egyszerűen hangzik, csak nehéz megcsinálni, tudom... az a szervezet, ami annyit tud, hogy az emberek benntöltött idejét ellenőrzi és szankcionálja így is, úgy is keményen, és nem azt, mit csináltak/-nak meg, nagy szavak, de (már...) virtuálisan halálra van ítélve... az a főnök, aki ezt felügyeli főleg, és illik továb bentmaradni amiatt, hogy ne diszkrimánáljon, rossz főnök

és az, hogy nem képes a teljesítményt megítélni (ha azt meg tudná ítélni rendesen, nem tökölődne annyit a jelenléti ívekkel), meglátszik az optimum alatt és romló teljesítményű szervezeti egységének eredményein... 

Mindezt mondva, 2 csapda van azért itt: (a) az egyik az, hogy nem csinálhat bárki bármit, erre vigyázni kell a vezetőnek, az adott kultúrától, feladattól, helyzettől függ, milyen rugalmasság engedhető meg (tilos a rugalmasságot személyfüggővé tenni, valaki(k)nek többet, mást megengedni, mint a többieknek), 

(b) a vezető hozzáértésének arra is ki kell terjednie, hogy melyik feladatot/projektet az illető a legjobb tudása szerint optimálisan mennyi idő alatt tudhatja elvégezni 

(nyilván lehet ebben a megítélésben egy margin of error, de azért ez - kellő idejű együttdolgozás után ne legyen jelentős)... 

Ez megköveteli a vezetőtől a kellő konkrét emberismeretet a kollégáival kapcsolatban, a tulajdonképpeni vezetői munkát, quoi. A munka kiadásánál a határidők tekintetében is hasznos a munkavállaló bevonása is, keresni kell a konszenzust, de a vezetőnek van egy obligációja a szervezet felé is, hogy a munkatársakat az optimum pontjuk körül legyen képes huzamosan motiváltan tartani... 

Ez sok munkát, odafigyelést, emelt szintű people management energiát, időt kíván meg a vezetőtől, sokkal többet, mintha az értékelések előtt jószerével csak a time-sheeteket ellenőrizné (tudom, sarkítok... nem véletlen...)... 

Aki pedig arra játszik, hogy az látsszon, hogy dolgozik, ő ott van mindig a vártán, látszólag mindig lehet rá számítani, miközben az igazi kihívások elől inkább kitér, hacsak teheti, nos, róla kijelenthető, hogy nincs a helyén, nem érezheti jól magát a bőrében és a szervezet az ő érdekében is (ami elsőre majd nem valószínű, hogy triviális lesz számára...) előbb-utóbb ki fogja vetni magából... és ez mindenkinek így lesz a jobb hosszú távon... 

teveatufokan@gmail.com

Szólj hozzá!

Egy megújított profil...

isocrates_coaching 2016.06.15. 12:27

coaching_kep_1.pngMegszállt az ihlet és megújítottam a LinkedIn profile summary-met. Nem ismétlem zanzásítva, hogy mi volt velem, hanem az van benne, hogy mi a szenvedélyem, mit szeretek legjobban csinálni, és ez a coaching... mivel a LinkedIn van olyan szűkmarkú. hogy nem engedélyezte a teljes (magyar & angol-nyelvű summary-t, ezért gondoltam, hogy ha már dolgoztam vele, ide megörökítem életem legújabb főművét...:-))) (a nyugodt lelkiállapothoz nálam hozzátartozik, hogy definíció szerint mindig a legújabb mű a főmű és kész, nincs lacafaca...)

Ebben az új summary-ben nem térek ki arra, hogy két gyerekem van, meg zanzásítva, hogy mi minden volt velem korábban, azt megtalálhatja, aki akarja lejjebb, a részletes ismertetésnél. Ez most itt tényleg arról szól, ami legjobban érdekel... illetve - de erre se volt hely, és csak itt említem - még a vezetői csapatokkal való nem-scriptált, leginkább team-coachingra hajazó programok azok, amelyeket szívesen csinálok, ezek közvetetten a teljesítmény javítását szolgálják általában (ennek az igénye szokott lenni a trigger), de igazából az identitás megtalálása, vagy újra felfedezése/megalkotása, a szerepek finomhangolása, egy új hatékonyabb modus vivendi, együttműködés, együtt-élés a közvetlen cél...

Szóval akkor a beharangozott "summary":

In Hungarian (first) & in English

Coachként bizalmi kisérőd tudok lenni a saját utad egy kiemelten fontos, kritikus szakaszán... ha meg akarsz változni, először hasznos megismerned a kiinduló állapotot, hogy milyen vagy ma... részben ebben, részben az opcióid/lehetőségeid gazdagításának megteremtésében tud segíteni a bizalmi légkörű coaching folyamat...  

Saját példámból, amikor én vagyok/voltam ügyfél, és cochként is, a sikeres coaching folyamatokból tudom, hogy a coaching egy olyan különleges gondolkodási teret hoz létre, amelyre az élet más módon nem ad alkalmat... a családod, barátaid, munkatársaid mind valamilyen módon érdekeltek, ezért jól-rosszul elfogultak véleményeikben... A jó coaching olyan elfogulatlan, pozitív elfogadású légkört teremt, amelyben olyan dolgok is megtörténhetnek Veled, a gondolkodásodban, amiről álmodni se mernél... a coaching egész folyamatában egy állandó, páratlanul értékes párbeszéd lehetőséget teremt, útban legjobb önmagad felé... 

...and in English: 

As a coach, I am the trustworthy partner in your thinking process on an important, critical part of your own journey... if you want to change, first it is useful to learn your starting point, what & how are you today... the coaching process in its trustworthy set-up can support you partly in this autodiscovery and the more fully realization of your options and potentials...  

I know it from my own experience as a coaching client and from my experiences as a coach that the coaching process creates such a special context of thinking & feeling which is not available in any other ways life is offering... your family, your friends and your collegues all are interested in some ways therefore they will always be somewhat biased in their opinions... The quality coaching process creates such an unbiased atmosphere of positive acceptance, in which things might happen with you, with your mind-setting what you can not even imagine now... The coaching in its process as a whole creates a permanent, invaluable conversation possibility with yourself on the way towards your best version...

és itt a teljes profil:

https://hu.linkedin.com/in/miklosszilagyi 

teveatufokan@gmail.com

Szólj hozzá!