HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

október 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív >
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Friss topikok

Linkblog

Mi férfiak és a nők, gyerekeink anyjai…

isocrates_coaching 2017.10.16. 21:58

babakocsi_jpeg.jpgMa (2017.10.16.) kb. 19:00 óra, Belgrád rakpart, októberi nyár... az előző napokkal ellentétben a már nagyon hamar lemenő nap itthagyta a meleget, fiatal férfiak egyikén-másikán a rövid nadrág, amit nem pakoltak még el... az egymásba érő éttermek teraszai tele főleg túristákkal, talán ilyenkor diszkontos volt az út (még nyáron sincs általában ennyi vendégük kint az utcán...). A duna-parti korzó folytatásán, a Corvinus előtti sétányon is mindenki aki él, kint van a sétányon, sétál, fényképez, áll, ül, biciklizik, beszélget, jól van...

Még a Belgrád rakparton egy fiatal anya egy gyerekkocsival ér az egyik nagy bérház (ez a név már valószínüleg nem illik rájuk, valószínüleg többnyire tulajdonosok lakják a lakásokat) hatalmas régi faragott kapujához az alkonyati fényben, amit már a közvilágítás segít ki... A kapunak háttal próbálja felhúzni a gyerekkocsi hátsó kerekét a viszonylag magas, szintén régi, lekoptatott, lekerekítettre faragott bejárati lépcsőre. Már lépnék oda, amikor végre sikerül neki. Azután mégis odalépek, mert két lépcső van. Megkérdezem, segíthetek-e neki, rámmosolyog, de éppen arra koncentrál, hogy (mondjuk a fülével, azon nem lógott még semmi...) beüsse a számot a a kapunyitó keyboardba.

Miért háttal? Mert ha előre nyomja a kocsit, nem éri el a számbillentyűket, ezek a lépcsők nem szélesek, lépcsők... a hatalmas kapu pedig addig zárva, amíg ki nem nyílik a számkód beütésére. 

Miközben ez az artista szám zajlik, én persze megragadom a kocsi járda felé eső elejét és legalább a súly felének megemelésével besegítek. A kapu kinyílt közben, de persze (?) csak az egyik szárny, azon próbáljuk, ő húzva, én nyomva bepasszírozni a kocsit a lépcsőházba. Valami rózsaszínű tálcaszerű izé van hozzáerősítve (ráakasztva talán) a kocsira hátul, ami például lehetett egy játszótéren használt segédeszköz valamelyik gyerkőc számára, ami egy pillanatra kilógva a kocsi keresztmetszetéből beakad a csukott kapufélfába. Segítek eligazítani, hozzám esik közelebb...

Merthogy közelebbről kiderül, hogy két gyerek van a kocsiban, kb. egyforma nagyságúak, talán ikrek, vagy nagyon közel születtek egymáshoz, nagy konverzációra nem volt idő, kicsire sem... Általában a dupla gyerekkocsikban egymás mellett szoktak lenni a gyereket, én még csak ilyet láttam, de ez nem ilyen volt, egymás felett voltak gyerekek, valamilyen ügyes szerkezeti kombinációban, és ahogy nagy nehezen végülis sikerült bejutniuk a lépcsőházba, világos is lett, miért nem a szokásos egymás melletti dupa-gyerekes kocsit vettek a szülők: az nem fért volna be, hiszen ez is csak alig...

Sok szerencsét kivántam a villanásszerű akció végén, egy kedves mosolyt kaptam, szavakra már nem volt energiája. (Rögtön utána rájöttem, hogy a "Sok erőt!" jobban passzolt volna...).

Elgondolkoztam... hány családban történik ez, és nem is tud nagyon máshogy történni az ilyen korú gyerekeknél és valamikor napközben. Valakinek meg kell keresni a pénzt a kocsira , a kajára, a lakásra, mindenre addig is, amíg az anyák a gyerekeket szolgálják a nap legnagyobb részében (persze, "nevelik", de valahogy ez a "szolgálják" most tudatosan került ide...). 

Belegondoltam a saját (lehetett-volna-sokkal-jobb) hozzáállásomba is... (kérem, aki nem ilyen, nem ilyen volt, ne írja büszkén be a commentbe, hogy ő nem, mert tartok tőle, hogy nem ők vannak többen, és én a többiekhez, a hozzám így-úgy ebben hasonlókhoz szólok, OK?). Hogy is volt? Igen, én kerestem mindig is (sokszor sokkal) többet (amiben persze az is benne volt, hogy nekem több energiám, időm volt tanulni szakmákat, nyelveket - egymás között tudtunk nevetni is ezen, hogy én "sztahanovista" vagyok... - ma nem találom ezt már annyira viccesnek...), és tényleg el is fáradtam a nap végére én is és úgy értem haza, hogy na végre kipihenhetem magam a nehéz nap után. Megérdemlem... 

De mi volt az ehhez képest, amit ez a fiatal nő a két gyerektől jó nehéz kocsival egyensúlyoz hátrafelé a lépcsőkön felfelé?! És igen, hallom, hogy "Te bezzeg irodában dolgoztál, de mi van azzal, aki gyárban?!", OK, elismerem, esete válogatja, de kitartok amellett, hogy nem zéró halmaz, akinek ezt írom... 

Csak reméltem ott a Belgrád rakparton, ahogy továbbmentem, hogy legalább lift van... A valamikori hasonló bérházban lévő Ferenc körúti lakás (ahol 36 évig éltem, az utolsó években már a feleségemmel és a 2 fiunkkal) a jó magas harmadik emeleten volt... A feleségem a két kis gyerekkel az első években ott járt/cipekedett le-fel naponta a lift nélküli házban (régebben a 4. emelettől "járt" a lift, miközben az a három emelet egy mai lakótelepi házban megfelel talán ötnek is...).

...és akkor az, amiért ez az egész így eszembe jutott: amit megtehetnénk, mi férfiak, pluszban amellett, hogy amikor ott vagyunk, résztveszünk aktívan ennek az otthoni '"üzemnek" a működtetésében is, az az, hogy tudjuk, mi mindennel jár a mindennapi, 365/365 napos szolgálat, és jelezzük, mondjuk, megbecsüljük az összes lehetséges módon ezt az igazából senkivel és semmivel nem helyettesíthető vagy kiváltható szolgálatot (amiről, pláne aminek a részleteiről a dolog természeténél fogva igazából nem sokat tudunk...). Már az, hogy tudnák, hogy mi tudjuk, higgyétek el, sokat jelentene nekik...

Szólj hozzá!