HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

november 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30

Friss topikok

Linkblog

Isocrates, és a tanult ember definíciója...

isocrates_coaching 2017.11.17. 10:37

isocrates_kep.jpgKi nevezhető tanultnak, műveltnek? Kérdés-e ez még egyáltalán? Netán értelmiséginek? OK, kiröhögtük magunkat... 

Valamikor, mondjuk kb. 2400 (!!) évvel ezelőtt ennek a kérdésnek volt értelme és a 98 (!!) évet megélt híres szónok és (praktikus) filozófus Isocratest olvasva nem is látszik se hülyeségnek, se idejétmúltnak erről gondolkozni... én legalábbis így gondolom... hogy honnan a merészség? OK, olvassunk bele... 

(Angolból fordítom a bevezetésben idézett részletet a Harvard University Press 3-kötetes válogatásából.) 

„Kit is nevezek műveltnek/tanultnak (educated)?  

Először is azokat, akik jól menedzselik az életüket a mindennapi helyzetekben, és akiknek megfelelő és pontos az ítélőképességük ezekben, és csak ritkán vétik el a célszerű cselekvés kiválasztását; 

azután azokat, akik tisztesek (decensek) és tiszteletreméltóak azokkal, akikkel kapcsolatba kerülnek, könnyedén és jó természettel tudják elviselni azt, ami kellemetlen, vagy támadó az ő részükről és ők maguk annyira kellemesen és ésszerűen viselkednek velük kapcsolatban, amennyire ez csak lehetséges; 

továbbá azokat, akik a saját gyönyörűségüket mindig kontrollálni képesek és akiket a balszerencse nem tud túlságosan megviselni és akik azt a balszerencsét bátran és méltó módon tudják elszenvedni; 

és végül, és ez mind közül a legfontosabb, azokat, akik nem hagyják magukat a szerencsétől elkényeztetni és nem tagadják meg igazi önmagukat (mondjuk, kinek mi... – SZM), és nem válnak arrogánssá, de mint intelligens emberek, állhatatosak maradnak önmagukhoz, nem élvezve jobban a jó dolgokat, amelyeket a szerencse eléjük hozott, mint azokat, amelyeket a saját jó természetük és és intelligenciájuk által születésüktől birtokolnak. 

Azok, akiknek olyan karakterük (!! - SZM) van, amely összhangban van nem ezen dolgok egyikével-másikával, hanem azok összességével – nos, ezek, ezt állítom, bölcs és komplett emberek, akik az összes erényt birtokolják...” 

Szó nincs diplomáról (az intelligenciát nem lehet tanulni, vizsgázni belőle, az ragad, vagy nem ragad...), szó nincs semmi ezoterikus, túl általános cuccról, nagyon praktikus, ellenőrizhető, miért ne, SMART célokról beszél Isocrates... szokták mondani: „Már a görögök is...”, ez kezd változni, úgy tűnik: „...a görögöknél még...” Ne változzon, egész jó kis program! Nem? 

PS/Utószó.: Isocrates i.e. 436-ban született, 5 évvel a peloponnézoszi háború előtt és 338-ban halt meg (visszefelé kell számolni Jézus Krisztus születéséig, ami az időszámításunk origója, a Z-seknek mondom, de lehet, hogy tudják is, mindegy, hangozzon el...), a chaeronea-i csata után (ez olyan, ez a korszakolás, eseményhez kötés, mint hogy pl.: én a második (eddig utolsó...) világháború után születtem 4 évvel és ki tudja milyen háború után (??!! - inkább alatt, ha már...) fogok meghalni...).  

Sok mindent csinált, főleg írt, tanított. Bírósági anyagokat, védőbeszédeket írt, de azt nem tekintette fő tevékenységnek, igazán ő maga is szónoknak, a szónoki mesterség tudorának tartotta magát, és egyfajta nagyon praktikus filozófusnak. Mindkettőt (szónoklat, filozófia) tanította is, iskolákat alapított. A szofistákat ugyanúgy nem szerette, mint egyik mestere, a nagy Socrates, akivel röviden közösen is említődik Plato Phaedrus dialógusában.  

gorgias_kep.jpgMásik, szónoklattani mestere sem kisebb személyiség (Isocrates gazdag családba született, azt csinált, tanult, amit akart, ki is használta...) volt, mint a Leontini-ből származó Gorgias (i.e. 485-380 – 105 éves volt?! – jó, higgyük el, mit tehetnénk mást...:-))). Ő is szónok volt, kifejezetten válalltan szofista szónok, ezt a mesterséget tanította is... Engem (talán mást is kamaszkorában...) nagyon megfogott a filozófiai, ontológiai (lételméleti) és episztemológiai (ismeretelméleti) szempontokból is kuriózumnak számító paradoxon-triádja:

Semmi nem létezik

Ha létezik is valami, akkor az megismerhetetlen

Ha megismerhető is, akkor az ismeret közölhetetlen

A Wikipédia (amit ehhez a Gorgiasról szóló részhez felhasználok) megemlíti, hogy ennek a paradoxon-setnek az értelmezésére nagyon különböző megközelítések születtek, pl. hogy ez egy hót komoly filozófiai alapvetés, avagy egy jól hangzó slogan, ami behozta az érdeklődőket a (szofista) szónokiskolájába (ugye, a szofisták arról voltak híresek, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét is be tudják bizonyítani - ezért volt az, hogy a komolyabb emberek (pl. Socrates, vagy Isocrates maga, nem szívelhette őket, rossz hírét keltették a szakmának...)…). Mindegy is, nem lehetett egy unalmas pali ő sem...:-)))

Szólj hozzá!

A megbeszélhetetlen megbeszélhetetlenné tétele...

isocrates_coaching 2017.11.06. 10:59

argyris_quote-smart-people-don-t-learn_kep.jpgChris Argyris-t olvasok... talán az egyik legérdekesebb gondolatmenete látszólag complex, komplikált, ehhez képest nagyon általános minta a mindennapjainkban… Érdemes elgondolkozni rajta… 

Megpróbálom modellálni az “empowerment” fogalma segítségével… mindenki használja az “empowerment”-et, szereti, tréningeli, coacholja, team-coacholja, ez trendi, nagyon megy mostanában, meg is értem... én is...:-))) 

Szép is az, amikor a nagy, mindannyiunkat körbevevő bizalom, a munkatársaink határtalan elkötelezettsége, lelkesedése, és egy szívvel dobbanása (alignment) lehetővé teszi, hogy felhatalmazzuk őket arra, hogy meghozhassák azokat a döntéseket, amelyekre felvettük őket... 

...a felsoroltak nélkül természetesen az empowerment a seppukuval, vagyis a szamuráj harcosok rituális hasfelmetszésének hatásával rokon... Hogy miért? Házi feladat... (ha holnapra nincs kész, küldd be az édesanyádat, beszélni szeretnék vele!) 

Hogy jön ide Argyris? Úgy, hogy az empowerment fogalmával, illetve ennek szervezetekben felhasználhatóságával, alkalmazhatóságával kiválóan modellálható az ő szerintem legfontosabb hozzájárulása a szervezetek működésének megértéséhez... 

Szóval, tegyük fel, hogy egy szervezet zászlójára tűzi (felveszi alapértékei közé, stb. tudod a leckét... - tudod, a mamádnak szóljál majd!) az empowermentet. Már hogy úgy, eszerint fog működni a szervezet, sőt, már most is... 

Ezt nevezi Argyris ESPOUSED THEORY-nak, azaz az elméletnek, amellyel házasságot kötöttünk, vagyis hogy fennhangon hangoztatjuk, hogy így fogunk működni, ez az alapelv fogja megszabni a cselekedeteinket, kommunikációnkat a munkatársaink felé, és vica versa, a mi főnökeink velünk is ugyanúgy... (“…Mondjuk, én ideteszem, te meg most odaállsz./Aztán én állok oda, de akkor te meg ideteszed…”) 

Azután jön az élet... az empowerment macerás, nincs rá idő, meg különben is... úgyhogy továbbra is megmondjuk az embereknek, hogy hány óra legyen, és nekünk is a főnökünk, igaz neki is az övéi. Szóval működünk, ahogy eddig... Ezt a működést, kultúra-alkotó összetevőt Argyris THEORY-IN-USE-nak, ezt könnyü lefordítani, a valójában használt elméletnek, működés-módnak nevezi... 

Tehát valamit mondunk, hogy csinálunk, ez az Espoused Theory, és van az, mit valóban csinálunk, ez a Theory-in-Use... A kettő különbözik? Nagyon? Lehet ellene tenni valamit? Persze, de nagyon-nagyon macerás... igaz, megéri... 

Az ám, de mi lesz az értékeinkkel, főleg ezzel az izé, ezzel az empowermenttel? Tréningeket veszünk, amelyek célja, hogy a munkatársaink jobban tudják fogadni az általunk nyújtott felhatalmazást, hogy mi jobban tudjunk felhatalmazni... és ugyanezt ugyanígy eggyel feljebb stb. Azok, akiknek elég magas a fizetésük, még coachot is kapnak, hogy még ügyesebben tudjanak felhatalmazni, meg azt fogadni... 

Elmegyünk a tréningekre? Persze! Megcsinálunk minden duó, trió, kis-csoportos, flip-chartos aktivitást, beszélgetve sétálunk a kertben feladatot? Persze! Változik valami a működésünkben? Semmi... Akik legjobbak, legélénkebbek a tréningeken, amúgy azok a legkevésbé… the jury is still out, hogy ez utóbbi miért van így, intuitíve azt gondoljuk, hogy mert ők játszani jobban szeretnek, mint dolgozni… (ha a jury visszajött, és mást mond, szólunk…) 

Lehet arról beszélni, hogy a két “theory” különbözik? Dehogy! (Meg persze nem is illik…). Sőt, azt jelentjük rendszeresen magunknak, hogy egyre jobban megy! Ez Argyris első szabálya, a megbeszélhetetlenség, INDISCUSSABILITY... 

Lehet arról beszélni, hogy nem lehet arról beszélni, amiről nem lehet beszélni? Na? Na? Nem? Na látod… tudsz Te, ha akarsz! Ez Argyris második vonatkozó szabálya az INDISCUSSABILITY of INDISCUSSABILITY… 

A két szabály ahhoz kell, hogy a helyzet fennmaradjon. Valamit mondunk, hogy hogyan működünk, és nem úgy működünk. Tilossá tesszük azt, hogy erről beszélni lehessen. És tilossá tesszük azt, hogy arról beszélni lehessen, hogy nem lehet arról beszélni, hogy valamit mondunk, hogy hogyan működünk, és nem úgy működünk... a kör bezárult, csapdában vagyunk (a csapda (TRAP) szó alkalmazása is Argyristől származik...). 

Argyris szótár: espoused theory, theory-in-use, indiscussability, indiscussability of the indiscussability and trap... 

Most menjünk egy szinttel feljebb és gondolkozzunk el egy kicsit azon, hogy vajon miért az olyan management irodalmi szerzők legeslegújabb empowerment fogalmához hasonló komplikáltságú egyéb csodafegyverei jelennek meg a vezető fejlesztési programokban, és nem Argyris zseniális dupla körös elemzéseinek felhasználása? Talán szeretjük a kis csapdáinkat... pláne, ha a legújabb divatos vezető-fejlesztési formulával van kitapétázva...

Szólj hozzá!

Egy géniusz... Chris Argyris...

isocrates_coaching 2017.11.04. 09:31

argyris_konyvek_kep.jpgHogy a hibákból, tévedésekből tanulni lehet (az hagyján, de hogyan)? Hogy nem csak gondolkozni kell, elméleteket kell kitalálni, de azokat állandóan próbálgatni, a valósággal ütköztetni kell? Hogy a legokosabb embereknek lehet a legnehezebb, hogy a komfort-zónájukon kívül tanuljanak, például a hibáikból? 

Akinél többek között ezekre érdemes kersnünk a választ, ő Chris Argyris... 4 éve halt meg, Harvard professzor volt és 30 éves munkássága Drucker és Mintzberg (minden ilyen lista szubjektív...) mellett talán a legnagyobb hatást hagyta maga mögött (plusz, Mintzberg még él... – élő legenda...:-))), ami jó érzékelhető közvetlenül (idézik) és közvetetten is, nagyonis jelen van a ma legprogresszívebb befolyásos management gondolkodók munkásságában (megint egy szubjektív lista: Senge Scharmer, Kahane...). Egy igazi úttörő, pioneer, quoi... 

Menjünk sorban...  

A dupla-körös tanulás elve az ő munkássága alapján honosult meg a management elméletben/gyakorlatban. A kettős/többes kultúrájú emberek (C.P. Snow coinolta ezt így), akik mind az ember-, mind a természet-, esetleg a technikai tudományokhoz is konyítanak valamicskét, persze a feedback szabályozási körre gondolhatnak, mások az egyi leghíresebb Einsteinnek tulajdonított mondásra, hogy „egy problémát nem lehet megoldani azon a szinten, amelyen jelentkezett”, vagy (egy parafrázis), ha „mindig ugyanazt a módszert próbáljuk egy probléma megoldására használni, az nem fog megoldáshoz vezetni” (ennyit dumált volna, még a speciális relativitás elméletre se lett volna ideje, nem hogy az általánosra), de ahogy ezt kikisérletezte, körbejárta gyakorlati team-, vezetői helyzetekben, és megfogalmazta a management elmélet számára, az egyedülálló. Lényege talán annyi, hogy amennyiben ugyanazt a cél elérésére semmit sem, vagy csak csekély módosíításokat csinálunk, és ez hasztalan, akkor vissza kell menni a cél megfogalmazásához, és/vagy az egész alaphelyzet meg-/újrakonstruálásához, magyarul, az egész rendszert kell újra gondolni. OK, ez tudom, hogy szimplifikált, itt találsz egyszerű, szemléletes magyarázatot róla: https://www.toolshero.com/change-management/single-double-loop-learning/. 

double_loup_kep_jpeg.jpg

Részben ezzel is összefüggésben nagyon sokat foglalkozott szervezeti keretek között azzal, hogy hogyan van az, hogy amikor megkérdeznek minket, milyen alapelvek, értékrendek szabják meg a cselekedeteinket, általában jelentősen mást lehet észlelni a valóságos működésünkből visszafejtve (jó, ha nem az ellenkezőjét). OK, mondhatod, ez meg a szociológia, a szociálpszichológia, a pszichológia területe. Erre azt mondom, igaz, de ahogy ő ezzel foglalkozott kisérleti úton, szigorúan szervezeti, vezetői szerepekben való megjelenését megfigyelve, leírva és módszereket kidolgozva, hogyan lehet feloldani ezt a helyzetet, nos, senki közelébe nem írt szerintem, ahová eljutott (mondanom se kell, hogy nincs királyi út, OK?). Egyáltalán, ez a kutatás-test az egyik legfontosabb alapja a Senge féle tanuló szervezet koncepciónak is. Itt van néhány gondolat erről, és a hatásáról egy rövid kis pdf-en: http://www.iff.ac.at/oe/media/documents/Paper_15_Steininger.pdf

Az egyik legérdekesebb dolog, hogy az „ember”-/szervezet-kisérleteinek nagy részét nagyon nagy tudású, magas intelligenciájú munkakörnyezetben végezte (pl. management tanácsadók között...:-))), maga is az volt, velük dolgozott, kézenfekvő kutatási terepnek látszott...), és nagyon érdekes olvasni róla, hogy ebben a környezetben ha meg-/elakad valamilyen folyamat, abból milyen nehezen tudnak kikeveredni ezek a naygon okos emberek. Kuriózum. Errő egy HBR cikket is írt, ami Amazonon is kapható egy pici filigrán kötetben azzal a címmel: „Teaching smart people how to learn”. 

Mindez egy rövid megemlékező Forbes cikk kapcsán jutott eszembe...: https://www.forbes.com/sites/berlinschoolofcreativeleadership/2014/06/25/remembering-the-lessons-of-harvard-business-school-professor-chris-argyris-1923-2013/#46be74b22d76  

Guys, csak azt tudom mondani, olvassatok Argyris-t...

Szólj hozzá!

Mi férfiak és a nők, gyerekeink anyjai…

isocrates_coaching 2017.10.16. 21:58

babakocsi_jpeg.jpgMa (2017.10.16.) kb. 19:00 óra, Belgrád rakpart, októberi nyár... az előző napokkal ellentétben a már nagyon hamar lemenő nap itthagyta a meleget, fiatal férfiak egyikén-másikán a rövid nadrág, amit nem pakoltak még el... az egymásba érő éttermek teraszai tele főleg túristákkal, talán ilyenkor diszkontos volt az út (még nyáron sincs általában ennyi vendégük kint az utcán...). A duna-parti korzó folytatásán, a Corvinus előtti sétányon is mindenki aki él, kint van a sétányon, sétál, fényképez, áll, ül, biciklizik, beszélget, jól van...

Még a Belgrád rakparton egy fiatal anya egy gyerekkocsival ér az egyik nagy bérház (ez a név már valószínüleg nem illik rájuk, valószínüleg többnyire tulajdonosok lakják a lakásokat) hatalmas régi faragott kapujához az alkonyati fényben, amit már a közvilágítás segít ki... A kapunak háttal próbálja felhúzni a gyerekkocsi hátsó kerekét a viszonylag magas, szintén régi, lekoptatott, lekerekítettre faragott bejárati lépcsőre. Már lépnék oda, amikor végre sikerül neki. Azután mégis odalépek, mert két lépcső van. Megkérdezem, segíthetek-e neki, rámmosolyog, de éppen arra koncentrál, hogy (mondjuk a fülével, azon nem lógott még semmi...) beüsse a számot a a kapunyitó keyboardba.

Miért háttal? Mert ha előre nyomja a kocsit, nem éri el a számbillentyűket, ezek a lépcsők nem szélesek, lépcsők... a hatalmas kapu pedig addig zárva, amíg ki nem nyílik a számkód beütésére. 

Miközben ez az artista szám zajlik, én persze megragadom a kocsi járda felé eső elejét és legalább a súly felének megemelésével besegítek. A kapu kinyílt közben, de persze (?) csak az egyik szárny, azon próbáljuk, ő húzva, én nyomva bepasszírozni a kocsit a lépcsőházba. Valami rózsaszínű tálcaszerű izé van hozzáerősítve (ráakasztva talán) a kocsira hátul, ami például lehetett egy játszótéren használt segédeszköz valamelyik gyerkőc számára, ami egy pillanatra kilógva a kocsi keresztmetszetéből beakad a csukott kapufélfába. Segítek eligazítani, hozzám esik közelebb...

Merthogy közelebbről kiderül, hogy két gyerek van a kocsiban, kb. egyforma nagyságúak, talán ikrek, vagy nagyon közel születtek egymáshoz, nagy konverzációra nem volt idő, kicsire sem... Általában a dupla gyerekkocsikban egymás mellett szoktak lenni a gyereket, én még csak ilyet láttam, de ez nem ilyen volt, egymás felett voltak gyerekek, valamilyen ügyes szerkezeti kombinációban, és ahogy nagy nehezen végülis sikerült bejutniuk a lépcsőházba, világos is lett, miért nem a szokásos egymás melletti dupa-gyerekes kocsit vettek a szülők: az nem fért volna be, hiszen ez is csak alig...

Sok szerencsét kivántam a villanásszerű akció végén, egy kedves mosolyt kaptam, szavakra már nem volt energiája. (Rögtön utána rájöttem, hogy a "Sok erőt!" jobban passzolt volna...).

Elgondolkoztam... hány családban történik ez, és nem is tud nagyon máshogy történni az ilyen korú gyerekeknél és valamikor napközben. Valakinek meg kell keresni a pénzt a kocsira , a kajára, a lakásra, mindenre addig is, amíg az anyák a gyerekeket szolgálják a nap legnagyobb részében (persze, "nevelik", de valahogy ez a "szolgálják" most tudatosan került ide...). 

Belegondoltam a saját (lehetett-volna-sokkal-jobb) hozzáállásomba is... (kérem, aki nem ilyen, nem ilyen volt, ne írja büszkén be a commentbe, hogy ő nem, mert tartok tőle, hogy nem ők vannak többen, és én a többiekhez, a hozzám így-úgy ebben hasonlókhoz szólok, OK?). Hogy is volt? Igen, én kerestem mindig is (sokszor sokkal) többet (amiben persze az is benne volt, hogy nekem több energiám, időm volt tanulni szakmákat, nyelveket - egymás között tudtunk nevetni is ezen, hogy én "sztahanovista" vagyok... - ma nem találom ezt már annyira viccesnek...), és tényleg el is fáradtam a nap végére én is és úgy értem haza, hogy na végre kipihenhetem magam a nehéz nap után. Megérdemlem... 

De mi volt az ehhez képest, amit ez a fiatal nő a két gyerektől jó nehéz kocsival egyensúlyoz hátrafelé a lépcsőkön felfelé?! És igen, hallom, hogy "Te bezzeg irodában dolgoztál, de mi van azzal, aki gyárban?!", OK, elismerem, esete válogatja, de kitartok amellett, hogy nem zéró halmaz, akinek ezt írom... 

Csak reméltem ott a Belgrád rakparton, ahogy továbbmentem, hogy legalább lift van... A valamikori hasonló bérházban lévő Ferenc körúti lakás (ahol 36 évig éltem, az utolsó években már a feleségemmel és a 2 fiunkkal) a jó magas harmadik emeleten volt... A feleségem a két kis gyerekkel az első években ott járt/cipekedett le-fel naponta a lift nélküli házban (régebben a 4. emelettől "járt" a lift, miközben az a három emelet egy mai lakótelepi házban megfelel talán ötnek is...).

...és akkor az, amiért ez az egész így eszembe jutott: amit megtehetnénk, mi férfiak, pluszban amellett, hogy amikor ott vagyunk, résztveszünk aktívan ennek az otthoni '"üzemnek" a működtetésében is, az az, hogy tudjuk, mi mindennel jár a mindennapi, 365/365 napos szolgálat, és jelezzük, mondjuk, megbecsüljük az összes lehetséges módon ezt az igazából senkivel és semmivel nem helyettesíthető vagy kiváltható szolgálatot (amiről, pláne aminek a részleteiről a dolog természeténél fogva igazából nem sokat tudunk...). Már az, hogy tudnák, hogy mi tudjuk, higgyétek el, sokat jelentene nekik...

Szólj hozzá!

Kajak, kenu?

isocrates_coaching 2017.07.10. 11:41

kenu_2-es.jpgEgyes kajakban evezünk, vagy 2-es kenuban? Munkában, életben... Pl. alkalmazotti "biztonság" (hol van az már...) vs vállalkozós kockáztatás...
 
Emily Gilmore, a kemény, hajthatatlan, hideg anya (a Gilmore girls-ben) mondja egy nehéz pillanatában (amikor Richard Gilmore, a Yale-végzett, üzletember apa éppen nagyon nehezen tűrve a helyzetet lábadozik infarktus után, durcásan visszautasítva minden jóakaratú, óvó segítséget, mintegy elhajítva a 2-es kenu egyik oldali evezőjét...) használja ezt a metafórát...
 
Tekintsünk el attól, hogy vannak egyes kenusok is, és hasonlítsuk az élet-stratégiánkat az analógia-pár egyikéhez: kajakban evezünk, azaz tudunk egyedül evezni (jó, ez lehet egy egyes kenu is), vagy világ életünkben kettes kenuban eveztünk (mindig csak az egyik oldalon, az egyetlen cél az volt, hogy minél egyenletesebben, megfelelő ritmusban és nem fogyó energiával biztosítsuk ezt az egyik oldalt), és ha akár csak időlegesen is kiesik a másik, akárhogy próbálkozunk, a kenu csak körbe forog... és minél hevesebben, nagyobb energiával evezünk, annál gyorsabban forog körbe..
 
Emily, az anya Loreleinak mondja ezt, végre, talán először elismerve, hogy milyen erő és bátorság, egy egész más attitűd kell ahhoz, ahogy Lorelei éli az életét... persze, hogy Lorelei is szeretne harmóniában élni valakivel (jelentősen ingadozve ezügyben Luc, a régi barát és Lori apja között), de évekig megvolt egyedül, nem is rosszul, a saját lábán áll, szállodája van, tudja, mi az az adóbevallás (ebben segít éppen anyjának, akire ez a tudománya a meglepetés erejével hat), csupa olyan dolog, amire ő képtelen... mindig is feleségnek készült, majorje a college-ban a történelem volt, de soha nem is gondolta, hogy használná... aztán most itt áll, majdnem egyedül, mindenesetre magára hagyva, a kenu meg csak forog, forog körbe... és azt is ebből az adóbevallás históriából kell megtudnia, hogy Richardnak szélmalom parkja van Miami-ben... a kenu meg csak forog, forog...
 
Szóval, 2-es kenu, vagy megy a kajak is?

Szólj hozzá!

Erőforrás-alapú coaching - érvek és ellenérvek...

isocrates_coaching 2017.06.16. 14:38

strengths_kep.jpg(Megjegyzés: egy HBR cikk kapcsán írtam ezt a blogot, az angol cikk linkje a blog végén található. A cikk magyar címe: "Az erőforrás-alapú coaching aktuálisan gyengíthet téged") 

Genre: enyhén mítoszdöntögető post...

A PC-nek, a politikai korrektségnek megvan a maga helye az életünkben, nem vagyok híve a baba kidobásának a fürdővízzel együtt. De azt, hogy lassan problémáról beszélni blaszfémiának/istenkáromlásnak számít és csak azt szabad mondani helyette, hogy kihívás, meg lehetőség, az több, mint vicces. Meg hogy nincs kudarc! Hogy a fenébe ne lenne? Persze, hogy van... tanulni kell belőle, annyi, de letagadni, átnevezni, üldözni a szót, nevetséges.... 

Mielőtt egy könyvet megveszek az Amazon.comon, az 1 csillagos commenteket biztosan elolvasom, az 5-ösek kevésbé érdekesek (plusz, azok egy részét lehet hogy felkérésre és/vagy ismerősök írták). Többször előfordult, hogy mondjuk az 1 csillagos comment (legrosszabb) hozta meg igazán a kedvemet a könyvhöz, azok mindig őszinték, nem is olyan könnyű rosszat írni valamiről („ha neki nem tetszett, nekem biztos jó lesz...”)...

Ezt a commentet is így, ezzel a pólusokat kereső és mérlegelő hangulatban olvasd a pozitívista, optimizmust előíró segítő, kizárólag ezekre koncentráló megközeíltésekkel (konkrétan az erőforrásokon alapuló coachinggal) kapcsolatban.  

Nem értek egészen egyet a cikkel (a címével egyáltalán nem, ld. végén), de nagyon érdekes olvasni az érveket (nem akárhol, tavalyi cikk a HBR-ban jelent meg, de persze a tekintélyelvet se kell túl komolyan venni...). 

Hogy mi szól bennem a cikk ellen (később kitérek arra, mi szól mellette, mert különben miért idéztem volna ide?!)? Pl. az Innermetrix ADV szeméyiségprofil felmérés hasznának feltétlen híveként abszolút híve vagyok annak, hogy különösen új választásos helyzetekben, de sok egyéb helyzetben is feltétlenül hasznos tisztában lenni az embernek azokkal az erősségeivel, motivációival, mások által észlelt viselkedési jellegzetességeivel, amelyekkel – ahogy ki szokott derülni – nem is annyira vannak tisztában. Ezeket ismerni, tudni nagyon hasznos lehet, ha javítani akarunk a működési hatékonyságunkon akár úgy, hogy egy megfelelőbb munkát/környezetet választunk, akár úgy, hogy elkezdünk dolgozni magunkon, hogy jobban beleilljünk abba a környezetbe, ami éppen van... 

Meg persze, hogy bennem van a megoldásközpontú/-építő megközelítés, egy egész tréning modult kaptam belőle, ebben vizsgáztam PCC szinten és egy időben egészen mélyre merültem benne. Sőt a cikkben említett StrenghtFinder 2.0-ban is volt részem és önmagában annak kitöltése és az eredményeinek elemzése sem számít főbűnnek számomra. 

Na induljunk el innen és nézzük egyenként az 5 okot, amiért szkeptikusnak lehet lenni azokkal a fejlesztési megközelítésekkel szemben, amelyek kizárólag az erősségekre koncentrálnak:  

  1. Nincs tudományos bizonyíték, hogy működik. Ezzel én még általánosabban vagyok így, nem találkoztam olyan tudományos, ismételhetően ugyanazt az eredményt adó, megfelelően reprezentatív kutatással, ami bármelyik segítő tevékenység tartós, és egyértelmű fejlődést hozó hatását ki tudta volna. mutatni Így (számomra) természetesen az erőforráson alapuló fejlesztésnek sincsenek ilyen hatásosságát bizonyítani tudó kutatási eredményei. Ezzel egyetértek 100-ban...
  2. Téves kompetencia-érzést adhat az embereknek/ügyfeleknek. Nem tudom... Ez a nem-normatív felmérések esetében a cikk szerint nem fair. Nem tudom.... Az Innermetrix ADV első két modulja értelemszerűen nem-normatív, amennyiben valaki viselkedése és személyes értékei/motivációi nem vethetők össze senkiével, a harmadik modul, amely a termnészetes tehetséget, a gondolkodási/döntési preferenciákat teszteli pedig normatív annyiban, hogy az értékeket kérésre az összes eddigi kitöltő értékeihez hasonlítja....
  3. Ez a megközelítés odavezethet, hogy a fejlesztési erőforrásokat a C és D szintű játékosokra fogják pazarolni. Az erőforrás alapú fejlesztések alapelve, hogy mindenki erős valamiben. Más kérdés, hogy az adott valami az adott környezetben hasznos-e. Nyilvánvalóan a tendencia az lesz, hogy a fejlesztési erőforrásokat a z adott környezetben hasznos erőforrásokkal gazdagon rendelkező 20%-ra fogják fordítani, ami az adott megközelítés felfogás ellentétes. Kimondható, hogy kétségtelenül kevésbé elit-központú, demokratikusabb a erőforrásokon, pozitívumokon alapuló fejlesztés.
  4. A túlhasznált erőforrás mérgező lehet. No, az „arányok, kiegyensúlyozottság, dinamikus harmónia”, ezzel meg persze, hogy egyetértek. Hogy mondjak egy triviális példát, a részletek iránti figyelem, az alapos, tényeken, adatokon és elegendő információkon alapuló döntéshozatal a kiváló tulajdonságok közé tartozhat, bizonyos dózisban, de ha túlzásba viszik, maximalizmus, perfekcionizmus, döntéképtelenség, mikromenedzsement következik belőle és az illető az agyára fog menni mindenkinek és persze magának is, és meg lesz győződve róla, hogy ő tökéletesen normális, a többiekkel van baj....
  5. A kizárólag az erőforrásokon, pozitívumokon alapuló fejlesztések nem a munkahelyek igazi problémáival foglalkoznak. Érdekes helyzetek alakulhatnak ki, ha egy megveszekedett vezetőség tényleg elkezdi írtani a fent jellemzett politikailag inkorrekt megközelítéseket, és ilyen hülye madárnyelven lehet csak beszélni. A lényeg biztos el fog sikkadni. 

Oda lyukadok ki most is, hogy az arányokra érdemes figyelni. És persze, hogy  több legyen a pozitív, az optimista, az előrevivő, a future perfect, de ne legyen kötelező és kizáró jellegű ez a pozitív szótár és megközelítés. Az emberek különbözőek, vannak, akiknek ez természetesebb (ennek örüljünk), és lesznek olyanok, akik inkább hallgatni fognak, ha csak így illik, szabad kifejezni magukat. És nem biztos, hogy ez utóbbiak jó, ha hallgatnak arról, amit a megszokott normális nyelvükön fontosnak tartanának elmondani.  

A cikk címére konkrétan visszatérve nem gondolom, hogy a megfelelő arányok tudatos alkalmazása esetén az erőforrás-alapú coaching ne lenne hatásos és hatékony. Így még nem gondoltam rá, de magam például a saját megközelítésemet hajlamos vagyok ehhez a megközeltéshez sorolni azzal, hogy a világ megismerését, az ügyfél számára saját helyzetének, lehetőségeinek  és környezetének megismerését semmiképpen nem vagyok hajlandó egy aspektusra redukálni. Arányok, kiegyensúlyozottság...

A cikk: https://hbr.org/2016/01/strengths-based-coaching-can-actually-weaken-you

Szólj hozzá!

Út az "út"-hoz...

isocrates_coaching 2017.06.14. 18:09

tao_konyvek_jpeg.jpgNna, ez a kép egy jó kezdés, ez rögtön elzavarja azokat, akik nem foglalkoznak csak komoly dolgokkal...:-))) És (túl) hamar döntenek... tudtad, hogy aki rendszeresen hamar dönt, az jó eséllyel fixed mindsettel rendelkezik? Rendszerint éles eszű és elszokott az elemzéstől meg a (hasznos... hogy mi van?! igenis hasznos!) tépelődéstől/hezitálástól... én csak tudom, bizonyos helyzetekben magamra ismertem, amikor a Dweck-könyvet olvastam... most már próbálok erre vigyázni... mindegy, ez más téma...

Mintha ez nem lenne nagyon is komoly dolog! ("Hogy mondod, Malacka?" "Ja semmi, csak folytasd..."). Második szűrő (igazából benne volt az elsőben, hiszen a címekben ott van, de biztos vagyok benne, hogy a fülességre hajlamosak, a gyorsan döntők, a pikk-pakk határozottak először a gyerekkönyvre figyelnek fel... "Micimackó... ne má'..."... a második szűrő, szóval (Malacka, figyelsz?), az a Tao... (ez se ilyen egyszerű... persze, ha itt vagy tudod, hogy kedvelem a nem egyszerűt, mert az jobban hasonlít az életre, ami minden, csak nem egyszerű...:-))).

 Azért nem olyan egyszerű, mert ugyan mindkét magyar könyv címében a Tao van, a Malackás könyv angol címében viszont a Te van, amit a legjobban a szerző (és magyar fordítója) szerint a "cselekvő erény"... egyáltalán ez a jelenti ebben a kontextusban egy nagyon veszélyes, félrevezető megnevezés... mert ugye mi a jelentése a Tao-nak?! A két (egész) könyv ezt járja körül és a végén ugyan kezdesz valamit érteni, de hogy arra a kérdésre, hogy "mit jelent", jobban tudnál válaszolni, az azért erős...

"Aha... értem... azaz nem értem... ha jól veszem le, arra akarsz rábeszélni, hogy ezeket érdemes elolvasni és azt se tudod megígérni, hogy a végére többet fogok róla tudni, hogy mit jelent?!" Hopp, jó kérdés... nem, nem ezt mondtam... azt mondom, hogy többet fogsz tudni róla ("...kezdesz valamit érteni..."), de amelett kitartok, hogy rövid, cuppanós válaszod nem lesz a "mit jelent" kérdésre...

 "Jó, de kit érdekel a Tao egyáltalán?!" Ez is jó kérdés... ha így teszed fel, lebeszéllek... ha soha nem hallottál róla, vagy ha igen, elengedted a füled mellett, amit mondtak, olvastál, nos, akkor (még?) nem neked szólnak ezek a könyvek... Ezek a könyvek azokhoz a gyermeklelküket minden viszontagságuk közben féltve örző, bölcs (ja, a kettő összefügg, "gyerek" és "bölcs", nem olyan simán, de össze...) emberekhez szólnak, akiket megérintett már a Tao, de nem találtak még utat hozzá... az "út"-hoz (a Tao legnépszerűbb nyugati nyelvi közelítése...). 

Azokhoz se nagyon szól, akik már járják az "ut'-at, vagy legalábbis körbejárták már valahogy a témát valakik segítségével. Bár itt habozok kicsit - nehogy már mindenkit lebeszéljek, akkor mi a fenének írom ezt itt?! Szóval lehet, hogy nekik azért meg szól, ha nem is bevezetőként, hanem ismerős környezetként, ahol jól érzik magukat.

Benjamin Hoff érdekesen ír a nyugati szakértők, akadémikusok azon species-éről, akik egy teljes szakmai életet/karriert is "beáldoznak", főtémának a Taot választva anélkül, hogy lényegi közük lenne hozzá, a szelleméhez, a kultúrális kontextusához. Mindent tudnak és leírnak róla, ami elolvasható, racionálisan elérhető, de a maghoz, a lényeghez nem tudnak hozzáférni. Kicsit velük szembeni kihívásként, fricskaként használja fel Milne hőseit Hoff, hogy a lényeget hozza közelebb hozzánk.

Nem én lennék (sort of könyvmániás…), ha nem lenne meg a fordítása jónéhány eredeti szövegnek és akadémikus meta-irodalom is, de eddig némák maradtak. Az eredetiekhez nyúltam hozzá itt-ott, de nem akartak megnyílni nekem. Keresgéltem, ráakadtam erre a két Milne könyvre és elgondolkoztam, hogy miért is nem olvasgattam el őket korábban. Magamba néztem és megtaláltam Füles és Nyuszi kellő keverékét (alapból Tigris…), amivel nem gondoltam, hogy erre fogok tudni energiát “pazarolni”, talán nem éri meg…

Pazaroltam rá energiát és nekem megérte… kicsit közelebb vagyok ha nem is az “út”-hoz, de hogy mere van. És közben 100-adszor megfelelő helyen illusztrációképpen idézve sok-sok Micimackó és Micimackó kunyhója történetszeletkét nevethettem végig (vannak ilyenek, akiken mindig tudok nevetni, a Hofi is ilyen még, mondom vele és röhögök…)

Hoff nem spórol, nem szégyenlős, a könyvek tele vannak az eredeti rajzokkal és kis történetekkel (persze abszolút összekeverve, itt más a fókusz, de idéz ő vastagon másokat is, leggyakrabban a Tao két nagy klasszikusát, Lao és Csuang mestert, vagy ahogy írni szoktuk Lao-cet és Csuang-cet... 

Ezen a kettőn gazdagodva vagyok túl, és van még egy előttem, ugyanez, vagy hasonló genre, Raymond Smullyian könyve (a Typotex-nél jelent meg „A logika világa” sorozatban számos kisalakú könyve, melyek mindegyike brilliáns). Idebiggyesztem ennek is a fotóját, mert msot kiírtam magam egyelőre az „út”-ról...

a_tao_hallgat.jpg

Szólj hozzá!

Mindenkinek szüksége van coachra...

isocrates_coaching 2017.06.12. 20:34

coaching_ket_ferfi_kep.jpgKezdjük egy (szerintem könnyű) kérdéssel: a képen melyik a coach?

A cím provokatív állítását kezdésnek fordítsuk kérdésbe és szedjük ízekre: "Mindenkinek szüksége van-e coachra?" Menjünk mögé a kérdésnek, ne ragadjunk le ennél a fogalmazásnál, szedjük szét együtt a címet és a kérdésbe rejtett állítást (merthogy szerintem ha szüksége nem is, mindenesetre mindenkinek hasznos lehet egy coach, vagy egy...) Kezdjük mindjárt a „szükség”-gel... nagy szó, szükségünk biztonságra, levegőre, ételre/italra, fedélre, szeretetre és szexre van, és persze elismerésre, önkifejezés lehetőségére van szükségünk, mindenkinek a maga módján, a saját tehetségének és intelligencia-típusának megfelelően. Sokféle módon, sokféle lehetőséggel, életkörülményekkel és persze igényekkel és sokféle pszichikai, mentális adottsággal, körülménnyekkel vagyunk megáldva. Az állításom az, hogy egy hiteles & kellő respekttel rendelkező reflexív valaki az életünk fontos pillanataiban nagyon hasznos lehet, mert egyszerűen segíthet az önismeretünkben, erősségeink megismerésében (hogy jobban építhessünk rájuk, azt hiszed tudod, melyek azok, de meg tudnálak lepni...), a személyes/kapcsolati hatékonyságunk növelésében, a vakfoltjaink felfedezésében, hatásuk gyengítésében.  

Hogy Neked nincs vakfoltod? De tudod mi az, ugye? OK, lehet, akkor Te Isten vagy, de minimum szuperman/woman. Nekem mindenesetre vannak és 6 év intenzív tanulás/megismerés, sok-sok reflexió feldolgozása segít hatásuk valamelyest csökkentésében. Ismered a mondást, „a cipésznek lyukas a cipője”, no, így van mindenki az önmaga (nem csak a vakfoltok számítanak...) megismerésével, elfogadásával, irányításával, kontrolljával. Senki, a coach, a terapeuta, a pszichiáter se tud egyedüli hiteles megítélője lenni önmagának, a coachok, egyéb segítők halmazában szignifikánsan nagyobb, gyakorlatilag teljeskörű az ilyen típusú személyes/szakmai segítség igénybevétele, tehát nem csak prédikálják a vizet, de azt is isznak...:-))) 

Azt is érdemes észrevenned egy következő periódusban, hogy hányszor van az, hogy amit Te lépsz, cselekszel, az megnemértésre, ellenállásra, legrosszabb esetben ignorálásra talál másoknál, pedig nem nagyon van ember (jó, a pszichopaták, szociopaták kivételek, de azért itt legyen szó az átlagemberről, rólam és Rólad), aki magában belül ne az elfogadásra, a tiszteletre, elismerésre, hogy ne mondjam nagy szóval, a többiek szeretetére vágyik (ne tévesszen meg, hogy sokan sokszor arrogánsak, nagyképűek, és ebből az egészből semmi nem látszik, ez az ő legnagyobb, legféltetebben őrzött titkuk...). Ezzel elintéztük a „mindenkit” a kezdő kérdésben... Vegyük végül a „coachot”. Természetesen, ahogy röviden már említettem, ez általában egy segítőt jelent, de egyáltalán nem biztos, hogy ennek formális dolognak kell lennie, sokunk életében voltak pillanatok, amikor egy baráttól, egy munkatárstól, egy szerettünktől kaptunk egy olyan mondatot, ami meghatározó volt akkor és ott, sőt, tulajdonképpen örökké a közép-rövidtávú memóriánkban van, bármikor előhívható.  

Most állj meg, légyszíves, egy pillanatra és próbálj eszedbe idézni egyet, kettőt, vagy hármat az életednek ezek közül a pillanatai közül... milyen fordulópont volt az, amikor ez a mondat/beszélgetés annyira megérintett? Milyen érzés fűződött/fűződik hozzájuk? Hogyan maradhattak meg kvázi „örökre”, mi lehet a titkuk? Hogyan gondolsz arra/azokra, akiktől ezeket az ajándékokat kaptad? Mert ezek bizony az élet ajándékai...

 

....

 

Megvagy? Nos, az életnek ezek a pillanatai nem tervezhetőek, vagy voltak, lesznek, vagy nem, de az élet gondjai adott esetben nem engedik, hogy várj a sült galambra, a következő „coaching” pillanatra... persze, itt is álljunk meg egy döbbenetre... élet gondjai, döntési helyzetek, kisebbek vagy nagyobbak, beszorulások, aggódások, nem-találom-a-helyem helyzetek mindenki életében vannak, ebben nem különbözünk (ezek gyakoriságában, mélységében, súlyosságában már inkább...).  

Abban viszont nagyon különbözünk, hogy mit kezdünk ezekkel, magunkba fordulunk, letörünk, összehúzzuk magunkat (akár fizikailag is, igen), beletörődünk, „mi mindig a rosszabbik végét kapjuk, ez már így van és így is lesz”, az együttélést vállaljuk a problémával (persze, fedősztori mindig van, olyan végképp nincs, aki hülyének szeretne látszani...), vagy segítséget kérünk valakitől. Fontos, hogy a lehető legobjektívabb, leghitelesebb lehessen számunkra ez a személy, meg merje mondani nekünk, amit nem látunk (be), ugyanakkor érezzük az egész folyamat közben az elfogadást, azt hogy ő is tudja, az ilyen problémák az élet részei, most én, holnap ő lesz bennük, és egyikünk se lesz alapvetően kárhoztatható érte, hogy belekerültünk. 

Minél közelebb van hozzánk az illető, annál valószínűbb, hogy az ő egyéni érdekei színezni fogják a reflexióit, mert nem tud elvonatkoztatni attól, hogy őt is érinteni fogja az, amit a segítség után teszel (a coachokat az elején figyelmeztetik is, hogy a családban ne gyakoroljanak...). Barát/-nő esetében lehet ilyen zavaró tényező a barátság kötelékének az előtérben tartása (félelem attól, hogy ha kimondja, amit gondol, meglazulhat ez a kötelék), de akár lehet titkolt versengés is. 

OK, de hogy a fenében lehetne annyira objektív, pláne hiteles egy ismeretlen, mondjuk egy coach?! Jó kérdés... Az objektivitásában még csak könnyebb megbízni, jön, megy, lehet, soha többet nem találkozunk, vagy ha igen, akkor is a köreimen kívül van, tehát érdekei, egyéb zavaró tényezői nincsenek... Azám, de a hitelesség...  

Nos, szerintem ez az úgynevezett „kémia/chemistry” lényege, ami minden coaching oktatáson elhangzik, de úgyis rájössz, ha elkezded csinálni, hogy az első találkozás (itt is) meghatározó, legyen az telefon, Skype, vagy személyes.  

Olyasmi van ebben az első pillanatban kialakuló (vagy nem kialakuló) kapcsolati mezőben, mint „el tud fogadni”, „nem fog megítélni”, „nála biztonságban vannak az intimebb részek is”. Hogy ezt honnan tudják az ügyfelek? Nos, az intuíciónak megvan a maga helye az életünkben, ez például fullosan az intuíció feladata. De ne tévedjünk, a coach is – kicsit különbözőképpen megfogalmazható, de lényegében identikus – „jeleket keres” az ügyfél oldaláról: „elfogad, elhiszi majd, hogy kellően tudom segíteni, megvan az induló bizalom-ticket”, „képes lesz majd belemenni, nem fogja visszafogni magát, mert igazán akkor fogok tudni csak segíteni” és a legfontosabb (és ez különbözik az ügyfélétől): „akarja-e ezt igazán, vagy azt szeretné, hogy lealibizzük”, „akar-e igazán változtatni, vagy csak azok akarják, akik javasolták, vagy küldték coachhoz...”...

Megoldás az elején feltett kérdésre: ha ez egy coaching beszélgetés és ha a lefotózott pillanat jellemző a helyzetre, amelyben a coach beszél kevesebbet, akkor aki a képen (aktívan...) hallgat, ő a coach...

 

Szólj hozzá!

A konfliktus nem a probléma, hanem a megoldás...

isocrates_coaching 2017.05.11. 09:11

conflict-management-13-638.jpg"Conflict is not the problem. It's the solution..." - A konfliktus nem a probléma, hanem a megoldás... - Nate Regier... 

Programokon, tréningeken ez az egyik vesszőparipám, de ilyen frappánsan még soha nem sikerült megfognom a lényeget. Tisztázzuk, konfliktus még egyetlen emberen belül is ezer van, nem hogy szervezetekben, ahol többen dolgoznak együtt... Nincs élet konfliktus nélkül, igaz, nem mindegy, mit csinálunk vele. Felhasználjuk a legjobb megoldás megtalálásához, fejlődni/tanulni tudunk rajta keresztül (abban, amit csinálunk éppen, abban, hogy jobban értjük egymást általa, így az együttműködést mindig magasabb szintre tudjuk emelni - de, ne legyen kétség, a magasabb szinten is (nyugi, mindig...) lesznek konfliktusok, csak más, szofiltikáltabb szinten, újabb fejlődési lehetőségeket nyújtva... 

Ha - tapasztalatom szerint akárhol, családban, munkában - besöpörjük a "szőnyeg alá", a konfliktus nem tűnik el, csak idővel átalakul. Nagyobb, erősebb lesz, egyre inkább meghatározza az adott kapcsolat-rendszert, és - ravasz módon - leveti konkrét formáját és általánosodik, a témáról a személyre tevődik át, és ezzel megmérgezi a kapcsolat-rendszert. Mondjuk egy Sigmund Freud nevű kicsit más formában megfogalmazva, és személyes életre vonatkozóan ennek a jelenségnek köszönheti a hírnevét... 

Egyetlen választási lehetőségünk van ahelyett, hogy azt mondanánk, "itt nálunk nincs konfliktus, mi úgy élünk itt, mint egy nagy család..." (vészcsengő), konstruktívan felhasználhatjuk a konfliktusokat működésünk fejlesztése/optimalizálása érdekében. 

Jelzem, ha minden bajod van már, útálsz bejárni, ha vezető vagy, az embereid elkanászodtak (Te is benne vagy, ne félj, ha így van), nem tudod motiválni őked eléggé, tulajdonképpen az egészből eleged van, otthon is csak konfliktus van konflitus hátán (már nem is tudod, miért robbansz, miért robban a másik), eleged van az egészből, és ennek a dombnak a tetején ülve azt mondogatod (de nem csinálsz amúgy semmit ebben az irányban…): “én majd megoldom a gondjaimat, nehogy már én ne tudjam megoldani a gondjaimat egyedül”, akkor vedd észre a kezedben a seprűt… 

Az "arányok, kiegyensúlyozottság, dinamikus harmónia" az FB szakmai profilképben nem egy konfliktus-mentes világra utal, hanem egy működési cél-rendszert tűz ki, amit tökéletesen megvalósítani soha nem lehet (erre utal a "dinamikus"...), de állandóan törekedni kell rá... (https://www.facebook.com/Vezetoi.Coaching.SZM/

...jó irány, ha tudjuk, hogy milyen mítoszok övezik a konfliktus fogalmát, miért félünk tőle olyan piszkosul... még mindig Nate Regier vonalára visszatérve a személyes kitérő ("lábjegyzet lábjegyzete" után) nézzünk egy párat: 

Mítosz #1: A béke csak akkor képzelhető el, ha nincs konfliktus (a konfliktus hiánya a béke feltétele, amiből egyenesen következik, hogy ne legyen konfliktus, és majd teszünk róla, hogy ne legyen…) 

Mítosz #2: A konfliktus romboló… - amúgy igen, ha úgy csinálunk, mintha nem lenne… vagy hagyjuk, hogy káoszt-generálók - akik kifejezetten negatív vibe keltésére specializálódtak - vegyék át a kezdeményezést...  ehelyett:

  • Lehetőség arra, hogy valami új születhessen
  • Emlékeztethet minket arra, hogy tiszteljük egymást és becsüljük a különbözőséget
  • Megmutat egy érzelmi szükségletet, amire nem figyeltünk oda
  • Energiát ad, hogy küzdjünk másokkal együtt 

Mítosz #3: A konfliktust redukálni kell, menedzselni, ellenőrizni kell, vagy egyenesen el kell kerülni… zéró-tolerancia a “drámával” szemben egyszerűen nem működik. A konfliktusok rosszul/félre kezelése a legnagyobb energia-válság a világon. Coachingban szoktuk azt mondani, hogy ha ellenállás van, ha feszültség van, az jó, azzal lehet dolgozni, amivel nehéz, az az apátia, az energia-hiány, az enerváltság. A konfliktus egy nagyon jó forrása az energiának, egy energia-forrás. Aki belemegy egy konfliktusba, aki el meri mondani a véleményét, akkor is ha tudja, hogy az nem fog tetszeni mindenkinek, lehet hogy először senkinek, őróla egyet lehet tudni: AKAR VALAMIT. Akar valami jobbat. Van elképzelése, hogy hogyan lehetne másként, jobban csinálni… és igen, tud romboló destruktív is lenni, nem minden konfliktus konstruktív… mindenesetre eleve minden konfliktust nem szabad annak tekinteni (lásd Mítosz #2…), vannak/lehetnek csak a negatívumon lovagoló mérgező munkatársak is. De az élet már ilyen, állandóan figyelni kell és döntéseket hozni, nem hozzák tálcán elénk azt, hogy most ez az, vagy nem, úgy azért túl könnyű lenne, és akkor mi szükség lenne ránk, akkor a hülye is meg tudná csinálni, nem? 

Mítosz #4: Az együttérzés kevesebb konfliktushoz vezet… Az együttérzés/compassion nem csak empátia, szimpátia, törődés, támogatás, jót tenni másoknak… a latin eredeti jelentés szerint: “együtt küzdeni (vagy szenvedni)…”, ezt jelenti. Együttérzés/compassion nehéz feladat, olyasmit jelent, hogy együtt küzdeni valakivel a lövészárokban, együtt szenvedni, és megosztani annak a nehéz felelősségét, hogy együtt alkossunk valami csodálatosat a konfliktusokon keresztül, segítségével…. Nem jelenti azt, hogy valamit tenni kell értük, vagy meg kell menteni őket, vagy el kellene kerülni az elszámoltathatóságot. Az együttérzés/compassion ebben az értelemben azt jelenti, hogy kellően törődünk a másikkal, a csapattal, hogy belemenjünk a kreatív konfliktusba a megoldás érdekében… 

A jó konfliktus-kezelés ciklus szükséges összetevői, lépései: 

  1. Nyitottak vagyunk, transzparensek, hitelesek (mondjuk kevesebbel nem érdemes nekiindulni…)
  2. Megmondjuk, mit akarunk, mi a célunk
  3. Erőforrásokban gazdagok vagyunk, azaz kiváncsiak és kreatívak a probléma-megoldásban. Nyitott szellemmel közelítünk a problémához, a feltevéseinket leellenőrizzük, és ha nem vagyunk biztosak valamiben, megkérdezzük.
  4. Tudunk elengedni és továbblépni… nem szorulunk be egy nem műkődő alternatívába és nem próbáljuk egymást, vagy a jövőt kontrollálni…
  5. Kitartóak is vagyunk… a kiválónál kevesebbel nem érjük be se magunknál, se másnál…
  6. Képesek vagyunk időnként megállni és figyelni, reflektálni, megújítani…
  7. Elfogadjuk, hogy a konflitusok az autentikus kapcsolatok egészséges és szükséges alkotóelemei…
  8. Hiszünk benne, hogy az együttrézés/compassion és elszámoltathatóság tud egymás mellett létezni…
  9. Minden nap edzzük magunkat és gyakorolunk… - tudjuk, hogy drámát együttérzésre/compassion-ra cserélni új attitűdöt, viselkedést és hiedelmeket kíván. Ehhez training, coaching és gyakorlásra van szükségünk…
  10. Ezt a tudásunkat beépítjük mindenbe, amit csinálunk…

http://changethis.com/manifesto/show/152.04.ConflictWithoutCasualties#disqus_thread

Szólj hozzá!

22 pont, ami megváltoztathatja az életed… (egy másik “Catch-22”…:-)))

isocrates_coaching 2017.04.29. 08:55

citrom_reggel_kep.jpgJó tudom, nagy szavak, a különböző timeline-ok kicsordulnak az ilyenektől… és mégis, mégis, nem hiába tettem bele ma reggel egy órát, hogy ezt összerakjam… Ma reggeli meglepetés volt a mail-boxomban a post végén található angol pdf-link (szerzője: Erica Diamond), ami 22 pontban, ha betartod őket, nem kevesebbet ígér, mint hogy stress-mentessé teszik az életedet és akadálytalanítják a tudatodat… 

…na most egyszerűen csak rányomhattam volna egy “share”-t, de ennél több volt benne, beugrott, hogy ha ez a 22 pont (amelyek között alig van (azért van…) olyan, amit máshol ne olvastam/hallottam volna) így összerakva, ebben a tömörségben engem ennyire megfogott, hátha másnak is (ha nem is váltja meg a “kereszten” őket, de legalább…) szerez egy kis örömet, elindít gondolkodást, ötletet ad, amit átvehet, vagy újra egyszer, ezúttal tényleg megfogad – ahogyan velem történt… (persze vigyázni kell, hogy mit fogadunk meg magunknak, mire kötelezzük el magunkat - ld. rögtön a 3. pontot…:-))) 

Szóval és tettel nem egyszerűen share-elem angolul, hanem részben a lényeget lefordítottam, részben pedig itt-ott személyes megjegyzéseimmel is fűszereztem (tervem szerint színeztem…) az anyagot… 

A 22-ből Neked is lesz minimum 3 szerintem, amin elgondolkodsz, hogy "hopp, ezt beépítem"...:-))) (kicsit részletesebben, okadatolva az anyagban...) 

  1. Kezd a napot szobahőmérsékletű citromos lé lehörpintésével… (a képen "warm" olvasható, módosítanám "luke-warm"-ra, azaz szobahőmérsékletűre..)
  2. Tervezd meg az egész heted nagy vonalakban vasárnap, és még pontosabban minden egyes napot az előző nap este…
  3. Az elkötelezettségeid 85%-a SZÜKSÉGES ELKÖTELEZETTSÉG legyen (ne terheld magad túl, tudod, Covey, az önbizalom ott kezdődik, hogy amit megfogadsz, hogy megcsinálsz, megcsinálod... ha lehetetlent fogadsz meg, magad ásod alá a saját önbizalmadat... ez pl. olyan, ami tetszik... mondok példát: hányszor fogadtad meg magadnak, hogy le fogsz fogyni, és tartósan, vagy sehogy nem sikerült?! – talán meg kéne fogadni, hogy többet nem fogadod meg…)
  4. Akiket szeretsz, azokkal naponta, vagy max. két-naponta kommunikálj, kérdezd meg, hogy vannak (pl. szülők, gyerekek, egyéb közeli rokonok, akik nem laknak Veled... nekem eszembe jutott valaki, akinél gyakrabban kellene jelentkeznem...)
  5. Teremts harmónikus munkaterületet (rakd rendbe az íróasztalodat, akár a konyhát, mosogass el estig, hogy másnap jobb kedvvel lépjél be az irodádba, vagy a konyhába...)
  6. Mozogj - sétálj/gyalogolj, fuss, biciklizz, mássz hegyet, jógázz, pilát/spin, erőgyakorlatozz legalább 3-szor egy héten, legalább egy-egy órát...
  7. Meditálj... (vagy legalább néha nyugodt körülmények között lélegezz mondjuk elnyújtottan, mélyen 10-es sorozatokat, min. alvás előtt pedig lazíts el...)
  8. A napi szendvicseidet készítsd elő vasárnap az egész hétre (zöldség, gyümölcs)
  9. ...ami oda tud vezetni, hogy szabadítsd meg a hűtőszekrényedet és a kamrádat a sok összehordott, és időnként kidobásra kerülő összevissza élelmiszerektől... (voilà, így nyer a 8. pont, ami elsőre kicsit furcsa, értelmet...)
  10. Tervezz minőségi időt tölteni minden héten a partnereddel...
  11. Esténként legyen időd magadra, mondjuk egy kis illatos fürdőre egy csésze herba-teával...
  12. Hagyd abba a halogatást... (ez a legfontosabb, és legnehezebb, ebben Federer vagyok - mondjuk együtt kell kezelni szorosan a 3. ponttal...)
  13. Csinálj valami önkéntes cuccot, amikor csak teheted...
  14. Naponta legyél 30-40 percet friss levegőn (ez kombinálható a 6. ponttal)...
  15. Hagyd abba azt, hogy bárkivel/bárkikkel versenyzel, jobb/több akarsz lenni (erre van egy jóm végső esetre: "mindenki le van...")
  16. Előző nap tervezd meg, mit veszel fel és mit fogsz/fogtok enni...
  17. Romantika - partnereddel tervezz ilyen pillanatokat is (nem csak szexre gondolok, de arra is - együtt kezelendő a 10. ponttal)...
  18. Amikor lelkifurdalásod van, rúgd arrébb (ne érezz szégyent, szükséged van rá/”megérdemled”, ha pl. betartod a 3., 6., 7., 11., 13., 14., 15., és 18. pontok tanácsait)...
  19. Tanuld meg (újra?) élvezni a zenét, a muzsikát (saját tapasztalat, januártól rajta vagyok az Apple Music-on, első 3 hónap ingyenes (van családi opció!), és persze vannak más szolgáltatók is praktikusan végtelen választékkal) és azóta új távlatok nyíltak meg előttem... nem igazán kicsi a saját gyűjteményem se, de ha mindazt jó minőségben biztosan el akarnám érni (az ingyenes youtube pl. nem biztos forrás, ha fel is tesznek sok mindent, figyelik és rendszeresen letiltják...), az isten pénze se lenne elég... és olyanokat fedezek fel... nem telik el nap szinte, hogy ne hallgatnék meg egy lemezt, vagy egy válogatást... à propos, válogatások, azok nagyon jók és segítenek, hogy a kedvenceidhez hasonló előadókat fedezhess fel...)
  20. Élj a pillanatban, carpe diem, mert ha nem figyelsz rá, a múlt (ami már nincs) és a jövő (ami még nincs) felszippant és akkor szinte soha nem éled át fullosan az életed...
  21. Egyszerüsíts, mindent (hmmm, jó ötlet...)
  22. Olvass, amennyit csak tudsz... (és rendelkezésedre áll az audio-könyv is; meglepően sok tevékenység közben kiválthatja a teljes valódat megkívánó effektív olvasás élményét azzal, hogy társítható sok olyan tevékenységhez, amelyeket rutinszerűen végzel... gyaloglás/futás, biciklizés (itt óvattal a forgalom miatt, talán inkább ne), kerti/házi munka közben...) 

https://sf.tradepub.com/?p=w_eric01&w=d&email=teveatufokan@gmail.com&key=Zlf3eAA8QwzVNrqJSpon&ts=43968&u=0811830990221440824009&e=dGV2ZWF0dWZva2FuQGdtYWlsLmNvbQ==&secure=1

Ui.: (Használati utasítás a link használatához) A link egy feliratkozó oldalra visz, én is úgy kaptam, hogy megadtam az e-mail címemet, amúgy ha megadod, ingyenes... (köszönöm a kérdést!)

Szólj hozzá!

Rohanunk... rohanunk?

isocrates_coaching 2017.04.19. 07:03

run_pictures.jpgTöbbfajta élet-szakaszolás lehetséges, nekem ma ez jutott eszembe. Kvázi életed egy jó részében rohansz, keresed a jobb, még jobb megoldásokat a magad számára, a következő grádicsot, minél előbb be akarod fejezni az iskolát, minél előbb felnőtté akarsz válni, minél előbb meg akarod találni azt, akivel majd jóban-rosszban élni fogtok (ez véleményes és/vagy kitolódhat), meg akarod találni a munkahelyet, ahol majd kiteljesedsz, minél előbb a sajátodban akarsz lakni, a sajátodat akarod vezetni, minél előbb már büszke akarsz lenni a fiadra-lányodra és így tovább, és így tovább... 

Rohansz - pláne, ha Kos vagy, amúgy mindenki alkalmazza magára a megfelelő dinamikát jellemző igét -, hogy a legjobbat megtaláld párban, munkában, hobbiban, sportban, szórakozásban, addikcióban, kedvenc ételben, helyben a világon. A "rohansz" arra is utal, hogy az újnak, újabbnak különös nyomatéka van, mert "annyi mindent nem szerettél még", és hátha a következő jobb lesz (a következő pár, munka, hobbi, sport, szórakozás, addikció, étel, hely a világban)... 

Így minden további nélkül le lehet élni egy egész életet... ha nem igazán érted, miről beszélek, akkor ez a Te eseted... ha érted, akkor is lehet, hogy ez... ráadásul nincs is ezzel semmi, de semmi baj... sőt... mert tényleg, tényleg, lehet, hogy a következő, a legújabb (pár, munka, hobbi, sport, szórakozás, addikció, étel, hely a világban) lesz az igazi... mindig a következő, a legújabb... 

Van, lehet - talán - egy következő fázis, amikor mindegyik említett szekcióban (párban, munkában, hobbiban, sportban, szórakozásban, addikcióban, ételben, helyben) komoly, hosszú idő alatt, gazdag tapasztalati alapon kialakult, személyre, életritmusra, ízlésre, személyes kultúrális kontextusra, gusztusra, stb. szabott étlapot tudnál már összeállítani, ahol az összes "fogást" ismered így-úgy, valamilyen mértékben, típusban legalább kipróbáltad/megtapasztald őket, informált döntéseket tudsz hozni a saját preferenciáidról. (Vigyázat, az "összes" nem a tényleges (amúgy végtelen) összes lehetséges variációra vonatkozik kategóriánként, hanem a Te étlapjaid összes "fogására"...). 

...és akkor, mint egy minőségi étteremben, leülsz, hátradőlsz és szemlét tartasz az étlapjaid fölött... megadod a módját, idejét, nem kapkodsz, már van időd, nem könnyen billent ki egy lehetséges új tétel, ami fel szeretne kéredzkedni az étlapra... finoman, mint egy kis morzsát, félre is pöckölheted... hiszen már olyan gazdag a választék az összes területen, hogy már azok közül is nehéz választani... 

Fontos szabály: az okoskákra (tudod, hogy nem lehet megúszni őket, akik biztosak benne, hogy jobban tudják, hogyan kellene élned a Te saját életedet...), akik megpróbálnak majd basztatni, hogy "...ne má', még van ez is, meg az is, csak nem akarod azokat kihagyni?!", kedvesen rámosolyogsz... nem is kell mást tenni... vagy max. annyit mondhatsz: "De!" 

...és persze, azért nem vagy annyira szigorú (ez fontos, szabad vagy... pl. az "új" terrorjával szemben is)... felkerülhet még ezekre az étlapokra is ez-az, de lényeges a különbség, itt már az újdonság varázsa nem számít, itt már csak a hozzáadott érték, a személyre szabott kompatibilitás számít, az, hogy az új dolog vajon igazi, értékes új színnel gazdagítja-e a meglévő étlapot, vagy nem... az hogy mennyire új, ezredleges... 

...és az így kicsit nyitott, soha nem végleges, de alapvetően kialakult étlapjaidról összeállítasz magadnak egy sortimentet, és kész...:-))) Dinamikus egyensúlyban, harmóniában vagy, tudod, ki vagy, tudod, mire vagy/lehetsz képes (mindig egy kicsit többre...), tudod, merre indulj, tudod, milyen dolgok valók Neked, és egyszerűen jól érzed magad a világban... 

...persze, a (kül)világ esetlegességei, viharai, az objektív történések (veszteségek, betegségek, halál) ugyanúgy befolyásolják az életedet, ahogy a többiekét, de legalább belül nagyjából rendben vagy, onnan nem várhatsz extrém dolgokat... és ha ezt eléred, eléred, ami emberileg elérhető...

 

Szólj hozzá!

“Akinek nyelve nem szól álnokságot…”

isocrates_coaching 2017.04.16. 10:36

pannonhalmi_labirintus_kep.png

"Isten Házában

 

Uram, ki lehet sátradnak lakója,

ki nyugodhat a te szent hegyeden?

 

Aki szeplőtelenül járja útját,

és helyesen cselekszik,

aki igazat gondol szívében,

 

Akinek nyelve nem szól álnokságot,

embertársának nem tesz rosszat,

és nem illeti társát gyalázó szavakkal,

 

aki a gonoszt hitványnak ítéli,

de tiszteli az istenfélőt,

 

aki esküjét meg nem tagadja,

még akkor sem, ha kárát vallja,

 

aki uzsorára nem adja pénzét,

és nem fogad el ajándékot az ártatlan ellen,

 

aki ezeket cselekszi,

az soha meg nem inog." 

(Dávid zsoltára) 

Pannonhalmi ajándék a Pannonhalmi Zsoltároskönyvből... és felejthetetlen emlék a pannonhalmi nyári programokból, a Csend I. és II. és a Spirituális kisérés programokból. Vallásosak és nem vallásosak együtt voltunk, túlsúlyban a híthűek, de teljes jogú "polgárnak" éreztem magam is... köszönhetően Dr. Palotay Gabinak és az egymást követő szerzetesnek, akik együtt facilitálták a programokat. Isten bocsássa meg nekem, Varga Mátyás, a szerzetes-költő volt rám közülük a nagyobb, intellektuálisan meghatározó hatással. 

Az egyik programon mindenkinke választania kellett egy zsoltárt, amit kérték, hogy tanuljunk meg kívülról, mindenki az ő választott zsoltárát. Nem voltam biztos, hogy ez nekem sikerülni fog (nem megtanulni, találni/választani egyet), hogy bármelyikkel is igazán azonosulni fogok-e tudni. És voilà, megtaláltam ezt a gyönyö Dávid zsoltárt (és ott meg is tanultam), amivel - ha eltekintek ettől az Isten háza dologtól - lényegében és egészében azonosulni tudok és tudtam. Szépen felsorolja a szerintem is érvényes kritériumokat, amelyekkel egy jó & igaz ember jellemezhető... A megtanult zsoltárt azután magunknak különböző meditációs gyakorlatokhoz kellett "hasznosítani"... 

Fontos sor nekem a "...tiszteli az istenfélőt...". Én tisztelek minden igazi istenfélőt, bárki legyen is az istene, csak igazi legyen, ne ilyen kirakat-/Patyomkin-istenfélő (NEM a formalitások, például a templombajárás gyakorisága a mérvadó, mondanám, hogy sőt, de az se lenne igazságos...), mert azok bizonyosan egyéb galádságokra is képesek. Cserében elvárom, hogy azt is tiszteljék, akinek nem adatott meg az ilyen típusú hit kegyelme - hogy még a fogalmazás is az ő szájuk íze szerinti legyen...:-))) 

Gyönyörű ez a zsoltár, igazi mély irodalom is...

Szólj hozzá!

Mi a jó? A formális axiológiáról...

isocrates_coaching 2017.04.14. 08:09

hartman_kep.pngMi a jó? Általában, nem példák alapján... fogósabb a kérdés, mint gondolod... 

Történnek most dolgok, amelyek eszembe juttattak egy a szokásos mindennapi gondolkodásnál fortélyosabb, nehezebben megközelíthető, ugyanakkor tudományos igényességgel felépített gyakorlatilag is felhasználható komplett értékelméletet, amellyel többek között meg lehet vizsgálni azt, hogy valami mennyire jó, vagy nem. Hangsúlyozom, hogy ebben a gondolkodási rendszerben fel se merül a szokásos etikai kérdés, hogy OK, jó, de kinek. Itt a dolgok, cselekedetek önmaguk lényegéhez való viszonyulásából bontható ki az, hogy a maguk funkciójában, szerepében jók-e, beteljesítik a funkciójukat a lehető legteljesebb értelemben, vagy nem. Hangsúlyozottan nem a morális jóról, vagy rosszról van szó, hanem a funkcionálisról. 

És itt egy rövid kitérő. Robert S. Hartman, egy német-amerikai hivatás-halmozó jogász-matematikus-filozófus, aki Németországból menekült Amerikába a hitleri hatalom elől, abból indult ki, ez foglalkoztatta egész életében, hogy hogyan lehet az, hogy egy olyan ördögi gonoszságú hatalom, mint pont a hitleri Németország olyan tökéletesen, „jól” végezte a dolgát, amíg hagyták neki. Hogy amit elhatározott, viszonylag hosszú ideig csont nélkül, a társadalom majdnem full kooperációja mellett tudta rendkívüli hatékonysággal véghezvinni. Hogy is van ez a „jó”-val?! 

Axológia a filozófia értéktudománya, amely mindig is az érték nehezen megfogható kategóriáját próbálta befogni a tudomány szigorúságának hálójába. Nagyon sokáig, évezredekig nem sikerült. Hogy nem érted, Te tudod, mindig is tudtad, mi a jó?  

OK, próbáljuk ki! Tudsz-e úgy mondani valamit a jóságról általában, anélkül, hogy nem mondasz példát? Mert ha példát mondasz, a magyarázandót magyarázod a magyarázandóval, rossz, érvénytelen logikai körben vagy. Én se tudok...  

Mégegyszer vigyázat, ez az érték/jó NEM a morális érték/jó, hanem a dolog sajátságaiból, lényegéből, tulajdonságaiból következik. Nem statikus, dinamikus, nem az értéket fogja meg, inkább az értékképzés folyamatát. Van jó autó, ha az autó mindazt tudja, amit egy autó funkciójából követően tudnia kell és van jó gyilkos, ha jól, hatékonyan gyilkol, ha beteljesíti funkcióját. Itt vegyünk egy nagy levegőt, mert ennek megértése kritikus pont az egésznek a megértéséhez.

Robert S. Hartman elődei (főleg és alapvetően G.E. Moore) nyomán úgy határozta meg – instrumentalizálható módon, kifejezetten az instrumentalizálhatóság/számszerű kezelhetőség szempontját szem előtt tartva – a jót, hogy "A thing is good if it has all its descriptive properties." (Egy dolog jó, ha minden leírásához szükséges tulajdonságát tartalmazza). Ennek a megfogalmazásnak az az előnye, hogy halmazelméleti alapon számszerüsíthető, mennyire jó egy dolog. Ezért azután az axológia (értéktudomány) szó elé odatette a formális jelzőt. Nem egyszerű a dolog, ha nem érted azonnal teljes mélységében, ne kárhoztasd magad, én is tanulom. A lényege azonban nem is olyan bonyolult. Ez ha belegondolsz, ugyanaz, mint a “beteljesíti funkcionalitását” jóság-definíció. A definíciót arra használta, hogy – matematikusként könnyedén kezelve az eszközt – halmazelméleti alapon (!!) megalkossa az ilyen értelemben definiált jóság kiszámíthatóságát, algoritmusát.

És akkor mondok 2 példát, ami eszembe juttatta Hartman formális axológiáját... 

Mondjuk kinek nem volt triviális, hogy ha egy patológiásan/betegesen nárcisztikus, még ellenségeitől is megerősítésre & helyeslésre váró tulajdonképpen szerencsétlen ember azt látja, hogy az elismeréshez az kell, hogy katonáskodjon, hepciáskodjon le-föl a glóbuszon, megörül ennek és le fogja bombázni az egész Földet is, ha kell, csak hogy nagy elnöknek tartsák? Beteljesíti lényegét/hivatását, a formális axológia alapján jól működik. Eleve lehetett tudni, hogy nem 100-as, nos úgy viselkedik, cselekszik, mint egy nem 100-as, hol is itt a meglepetés?! Csak azzal kellene vigyázni, hogy miért dícsérik. Ha a háborusdiért, szakadásig háborúsdit fog játszani...

Ha pedig egy haver-elnök, akit azért tettek oda, hogy mindenben megtámogassa őket, mindenben meg fogja támogatni őket, akkor ne lepődjünk már meg! Beteljesíti lényegét/hivatását („... he has all his presciptive properties...”), ilyen értelemben a formális axológia szerint jól működik. Erre a működésre választották ki...

Szólj hozzá!

Változás? Velünk van állandóan és van, amikor Neked hasznos kezdeményezned...

isocrates_coaching 2017.04.11. 09:42

change_kep.jpgKedvenc téma a social mediaban és nem véletlenül... nekem most ez jutott eszembe, innen-onnan combósítva:

(a) megtartani azt ami hasznos, (b) megtalálni, mi volt (vagy főleg még mindig mi az, ami) hasznos abban, amit meg akarsz változtatni, (c) az elhagyást előzze meg annak a meghatározása, mivel helyettesíted, mit csinálsz majd helyette, (d) az, amit helyette csinálsz majd, fedje le azt is, ami a megváltoztatandóban még hasznos...

Alapvetően a viselkedésről szól ez, mert az az, amit tudatosan hatékonyan meg tudsz változtatni... nem véletlen, hogy a coaching is alapvetően viselkedés-változtatás alapú.

Mikor akarsz változtatni? Ha más mondja? Alig hiszem... talán még sőt is... Talán Te se vagy annyira más, én mindenesetre akkor akartam mindig változtatni, ha nem voltam elégedett, vagy zavartak a válaszok akár belülről, akár kívülről arra, ahogy működtem (igen belűlről is...).

Persze, erre az elégedetlenségre hamar adódik egy (amygdala-) válasz csípőből, hogy a világ, a többiek a hülyék, változzanak meg ők! Zseniális, sokan ebben a tudatban le is élik az egész életüket... De mi legyen Veled?

Hmmm... szerinted ha Te allergiás vagy arra, hogy mások direktben megmondják, hogy mit csinálj, milyenre változz, mi a fantáziád, ők hogy lehetnek ezzel? Megleplek, ha azt mondom, hogy leperegsz róluk, mint a könnyű nyári zápor? OK, de akkor mi legyen? Nem szereted, ahogy most van, ahogy Rád reagálnak, őket nem tudod megváltoztatni, Nos? Bingó, Neked kell...

Persze, van még egy lehetőség, otthagyni az egészet és elmenni felfedezni Micimackóékkal az Északi sarkot. Ha ez nem opció, mégis csak marad az, hogy Te változz... és itt jön az elején intonált 4 pont:

(a) soha nem minden rossz/haszontalan, amit csinálsz, ahogy működsz, mindig vannak fények az éjszakában. Ezekkel kell kezdeni... mi az, ami a megváltozott körülmények között is hasznos, amit meg akarsz tartani... ezekre azután vigyázz, mint a szemed fényére, amikor változtatsz...

(b) minden viselkedés elemnek megvolt valamikor az értelme (érdemes ezt másokkal kapcsolatban is észben tartani – senki nem önmagától hülye), és talán még most is maradt ebből az egykori haszonból valamennyi. Ezen érdemes elgondolkodni.

(c) ha el akarsz valamilyen viselkedés-elemet hagyni, mindig először találd ki, hogy mit fogsz helyette konkrétan csinálni. A lélek, a test nem szereti a vákuumot, csak konkrét dolog felé tud hatékonyen fordulni, valami be kell töltse a helyét az elhagyandó viselkedés minta-elemnek (pl. leszokásnál a cigarettáról meg kell lenni a taktikának, stratégiának, mit csinálsz majd, merre fordulsz, mihez nyúlsz akkor, amikor a szokás ingere a cigaretta-szünetre indítja majd a lábaidat).


(d) úgy változtass, úgy próbáld meghatározni a viselkedés-pótlást, hogy az új is a régi esetleges haszon-szikráit is tartalmazza.

Szólj hozzá!

Napváros...

isocrates_coaching 2017.03.16. 13:41

campanella_napvaros_kep.jpgA sok írásos, és vizuális disztópia, vagy anti-utópia mellett, ami ma jellemzi kultúrális és sajnos "igazi" mindennapjainkat is, jó néha emlékezni arra, hogy készültek a századok során pozitív, optimista utópiák is. 

Idézet az egyikből:

„Ahány erényt ismerünk, nekik annyi tisztviselőjük van: egyiket Bőkezűségnek hvják, a másikat Nagylelkűségnek, Tisztaságnak, Állhatatosságnak, büntető és polgári Igazságosságnak, Hálának, Könyörületességnek és így tovább; és mindeme tisztekre olyanokat választanak, akiket gyermekkoruktól kezdve az iskolában ezen erényekre kiváltképpen hajlamosnak találtak. És tekintve, hogy sem rablás, sem gyilkosság, sem vérfertőzés, sem házasságtörés – amelyekkel mi vádolhatjuk egymást – ott nincs, az ő szemükben a hálátlanság, rosszindulat (amikor valaki nem akar becsületesen kedvezni) és a hazugság a legnagyobb bűn; ez utóbbitól jobban irtóznak, mint a dögvésztől; akiket ezekben bűnösnek találnak, büntetésül megfosztják a közös étkezéstől, vagy kizárják a nőkkel való érintkezésből (belegondoltam, ez a legravaszabb...:-))) – SZM), vagy némely tisztségekből annyi időre, amennyire a bíró helyesnek látja megjavításuk céljából...” 

Tommaso Campanella (1568-1639), olasz filozófus és domokosrendi szerzetes Napváros című híres utópiájából való az idézet... akkoriban, a XVI-XVII. Században, amikor a pápaságnak is egykori fénykora lehetett, ha ilyeneket írt az ember, mint ő, pl. 27 év (!!!) fogságban tartás is lehetett a jutalma. Nem biztos, hogy pont ezekért a sorokért, vagy könyvért fogatta el, és noch dazu kínoztatta meg a spanyol király, de biztos az inkriminált hangos gondolatai se lehetettek teljesen már regiszterben...

Szólj hozzá!

Időmenedzsmentről...

isocrates_coaching 2017.03.16. 13:21

time_management_kep.jpgTételem: akinek hasznos lehet a klasszikus, mindent megoldó időmenedzsment, annak jobbára nem kell, akinek kellhetne, annak nem hasznos... 

Bizonyítás(szerűség)... 

Van relatív és abszolút időzavar. 

Relatív az időzavar, ha az ébren lévő idődet maximális racionalitással használod ki, akkor minden (I mean: MINDEN) dolgodat, feladatodat és/vagy kötelességedet, tágabban felelősséged által kreaált közvetlen és közvetett izédet maradéktalanul teljesíteni tudod. Ilyen ember részben nincs, ha pedig van, akkor fantázia, kreativitás, ilyenek - szóval minden amiért érdemes élni az emberi életet -, nélküli… Tegyük fel, hogy van ilyen, akkor meg ő annyira racionális, hogy azt, hogy hogyan szervezze meg, a kisujjából… részben Q.E.D. 

Abszolút az időzavar, amikor ha a fejed tetejére is állsz* , akkor se tudod mindazt berendezni a használható idő-ablakaidba**, amit kell és amit meg szeretnél csinálni úgy egyáltalán. Na neked – amellett, hogy gratulálok, Te egy teljesen normál “nyugati” kultúrás homo sapiens vagy és nem egy buddhista monk Tibetben - azután igazán elkelne egy kis time menedzsment. De Neked meg minek?! Akárhogy variálod, ki fog maradni egy csomó dolgo, kidagad a zsák, vagy inkább ki is szakad, az’tán ott vagy, ahol az elején: sehol. Mondok példát. Nem tudom, hány emailt kapsz naponta, de mondjuk 200-at. Ez ugye sok, de egyre inkább normál***. Sok energiával befektetéssel (leiratkozol, fegyelmezel, orditozol, főnökösködsz) leviszed a felére, de az még mindig 100!!! És 2 hónap múlva újra 200 (vagy több…) lesz… Q.E.D. 

Megjegyzések ehhez a paragrafushoz: 

*(azaz pl. bevágod és alkalmazod az összes idevágó irodalmi jótanácsot – ez (approximációképpen) ennyi tételt jelent, 2017. 03. 16-án 12 h 36’ 15”-kor az én Google kereső beállításom szerint a nagy számítógépemen: “Nagyjából 197 000 000 találat (1,00 másodperc” – tudtad, hogy még a saját masináidon ugyanakkor lehívott Google találatok se egyeznek meg egymással?) 

**(elvileg optimálisan16 óra naponta, de ez ugye vicc, mert eszel/iszol/ürítesz, meg különböző logisztikák, jó, ha a negyedével tényleg rendelkezel, akkor meg tv-t nézel, vagy facebookozol és ezt olvasod…) 

***(mindenki mindekit rátesz a CC-re, hogy véddve legyen a szebbik része, cserébe, hogy vásárolhattál, megkaptál ingyenes anaygokat, mittudomén, megadtad a mail-címedet, ellopták/eladták/stb a mail-címedet, egyéb…)

Na, de azért legyen már egy “vörös farok” is… 

Ez persze nem jó hír... Tényleg, hogyan tovább innen? Nos, részben fogalmam sincs, mert minden eset valamennyire egyedi, de van egy-két általános dolog, ami talán segíthet:

  1. Fogadd el, hogy soha nem fogsz tudni mindent elintézni, megcsinálni, amit kell, és/vagy szeretnél. Ez rögtön ad egy alap-megkönnyebülést (a többieknek, akik ezzel nem tudnak kibékülni és elkezdenek érvelni, hogy „...de az én esetem más...”, csak azt tudom javasolni, hogy gyakrabban járjanak orvoshoz, és hogy a vérnyomáscsökkentő gyógyszerekben a legijesztőbb az, hogy ha egyszer elkezded szedni őket, soha nem hagyhatod abba...)
  2. Mielőtt bármilyen más technikát alkalmaznál (pláne, amelyek azt ígérik, hogy na ha ezt, akkor minden tutti lesz), azt az ősi egyszerű 4 kvadránsosat tartsd mindig szem előtt, hogy ha úgyse lehet mindent, akkor legalább a „fontos - nem-sürgősre” legyen gondod... az az, amit mindig elhagyunk... A „fontos - sürgősre” nem kell különösen ügyelned, azokat kiveri belőled az élet. A trükk az, hogy néha nehéz eldönteni, mi a fontos... na jó, azér’ valami dolgod már mégis legyen ezzel...:-)))

Szólj hozzá!

Ki a jó coach? Egy válasz-kísérlet…

isocrates_coaching 2017.02.05. 23:26

aha-moments_kep.jpgEgy angol nyelvű, gondolatébresztő post alapján írtam ezt a postot, viszonylag elrugaszkodva az eredetitől (ennek a postnak a végén találod a linket). 

A focihoz, a mások házasságához, a gyerekneveléshez és még sok mindenhez, például a coachighoz is sokan értenek és tanácsok, pontokba szedett kritériumok serege elvileg is (majdnem) végtelen lehet... ennek a postnak a válogatásán azért akadhatott meg a szemem, mert nyilván dolgom van vele és arra gondoltam, hogy esetleg másnak is lehet vele dolga… 

Ráadásul ez nem csak coachoknak, de olyanoknak is hasznos lehet, akiknek már volt szerencséjük a coachinghoz ügyfélként, meg akiknek még nem, de nem zárják ki, hogy még lehetnek... 11 jele annak, hogy JÓ coach vagy (a post szerint, de azért egy csöppet – magamra próbálva alkalmazni/értelmezni - megcommenteltem...): 

  1. A jó kérdéseket teszed fel. (Aha, igen ez jó lenne, ha mindig... ezek szerint tökéletesnek kell lenni?! Ajjaj...) 
  1. Motiváló vagy - na, ezzel is van "baj" (ezt nem szabad mondani, ha megoldásközpontúakkal beszélgetsz, hogy "az a baj...", mert Rád szólnak... rám néhányszor rám szóltak...), mert én azt vettem észre, hogy van, akik számára marha motiváló vagyok, vannak, akik meg elalszanak... (hálistennek, ez hamar kiderül)... akkor most hogy?! A jó coach mindenkinek jó coach?! Van válasz: NEM... 
  1. De-stresszor vagy, ez olyasmi hogy stresszoldó, vagy anti-stresszt segítő, ilyesmi... OK, igen, az fontos, hogy ne kapjanak Tőled rögtön sikító-frászt, van elég bajuk (bocs, "kihívásuk", "room for improvement", fejlődési lehetőségük"...). Igen, ez tényleg fontos!
  1. Megbízható vagy. Ezt nem cikizem, ez tényleg fontos, mondjuk idő kell hozzá, hogy ez kiderüljön valamennyire, itt egy eredeti/kezdő bizalmat meg kell tudni szerezni, különben be se indul...
  1. Szervezett vagy. No, itt nyeltem egyet...
  1. Nem itélkezel. Könnyű mondani, és persze alapvető… Észre se vesszük, és pláne nem gondoljuk, hogy a többé-kevésbé folyamatos belső monológunk jelentős részére ez az erős szó (“ítélkezés”) lenne a megfelelő meghatározás. Mégis, mégis, ez olyan természetes tevékenységünk, mint a levegővétel. Evolúciós gyökere van. Bármiről, amivel kapcsolatba kerültünk, azonnal el kellett dönteni, hogy veszélyes-e ránk, vagy nem… mi más lenne ez, mint egyfajta önvédelmi ítélkezés (és persze, a mindennapi működésben az ítélkezés, kritika már sokkal szélesebb téren jelenik meg, már az önvédelmi részen messze túlterjeszkedve…)? Eltartott egy darabig, amíg a korábbi normál üzemmódomból legalább a felismerésig eljutottam, mikor jelenik meg, és tudom kezelni, de ez tényleg szintén alapvető, itt a helye... 
  1. Jó (meg)hallgató vagy. Hozzátenném, hogy a legjobb értelemben kiváncsi főleg arra, hogy mit csinál már jól a másik (ez is megoldásközpontú "beütés", ezt nagyon szeretem).
  1. A tanulás érték Neked. Ez is alap. Két oldala van, (a) egyrészt Te mindig tanulsz, mindenből, az életedből, könyvekből, filmekből, a többiektől, az ügyfeleidtől, gyakorlatilag állandóan egy ilyen laza, befogadó, fejlődő modusra vagy kapcsolva, másrészt, (b) bízol benne, sőt biztos vagy benne, hogy a többiek, az ügyfeleid képesek és fognak fejlődni (bizonyíték, képesek voltak, tudtak támogatást kérni... nagyobb lépés ez az úton, mint gondolnád...)
  1. Szeretsz alkotni... arra gondol a post, hogy a jó coach szellemre/lélekre/testre tudja szabni a támogatást. Agree... és szeretem tágabban is érteni ezt, nem csak a jó coachra, de a jó emberre is... hogy szeret alkotni... egyáltalán... többletértéket letenni az emberiség asztalára... a maga kis, vagy nagyobb léptékében...
  1. Szereted felhatalmazni az embereket... talán ez lehetne az első kritérium... mindenki a saját életének a legnagyobb szakértője... ezen most elgondolkoztam, ezt annyira triviálisnak tartottam, és most... ja, nem is kérdés, hogy a döntések, a tartalom, ahogy mondani szoktuk, az az ügyfél felelőssége... "co-creation"... amin fennakadtam egy pillanatra, az az, hogy ha az ügyfél "a saját életének legnagyobb szakértője...", akkor annyi, akkor mi a fenének a coach?! Itt most egy sub-post jön a poston belül, mert ez egy core téma.

Mert hogy az triviális, hogy a tréner többlet információval szolgál, a szakértő pláne, nekik van/lenne szerepük, de a coach?! Aki elvileg CSAK felhatalmaz?!

Na itt jön az önismeret és a viselkedés dimenzió... de mondhatom a motivációt és a természetes tehetségeket is... bármennyire is mi magunk vagyunk a saját életünk legnagyobb szakértői (ne felejtsük, hogy nem csak a tudatos és tudatelőtti tartalom megoszthatatlan másokkal teljességében, de főleg és elvileg a tudatalatti meg egyáltalán nem...), a mozgató rugóink nagy részét mi magunk se ismerjük... 

A viselkedésünket, hogy hogyan látnak minket mások, azt se ismerjük tökéletesen, és a mélyebb motivációnkat se igazán, hacsak nem kerestünk egy olyan személyiségtesztet, ami ebben tud segíteni (a motivációnkat könnyen összetéveszthetjük azzal, ami éppen érdekel minket vagy a hobby-nkkal, pedig ez mélyeb, mögöttesebb és alapvetőbb dimenzió). Ez van az úgynevezett természetes érzékelési/gondolkodási/döntési tehetségünkkel is, hogy vajon tett-centrikusak, empatikusak, vagy rendszergondolkodásúak vagyunk-e... 

Tehát, ami minden nagy és elfogadott kutató, tudós és gyakorló szakember szerint a legnagyobb befolyással van szinte minden lépésünkre, az a többiek számára (meg jelentős részben a mi magunk számára is) teljesen megközelíthetetlen, hogyan lehetne ebbe az egészbe kívülről érvényesen beleugatni?!

...és itt tud jönni a coach szerepe... az önismeret izmosításánál, az önbecsülés, önbizalom izmosításánál, a viselkedés optimalizálásánál, egyáltalán a természetes tehetségek, motiváció erősségként való felhasználásának támogatásánál... amikor 6 évvel ezelőtt elkezdtem, igazából "csak" a tanult támogatói intuíciót és a majd megszerzendő tapasztalatot láttam alkalmasnak arra, hogy ebben a tényleg nagyon komplex támogatás-cuccban a segítségemre legyen. Triviális volt ennek alapján, hogy azok közül, akik egyáltalán alkalmasak erre a dologra (ez egy nagy téma, nem hiszek benne, hogy pusztán egy diploma bármennyire is fáradságos megszerzése is helyettesíti az szellemi/lelki alkalmasságot, ami persze folyamatosan továbbfejleszthető...), azok közül az a jobb, aki régebben csinálja, pont. 

Azután az évek során láttam embereket “beelőzni” elvileg több tapasztalattal rendelkezőket, kiegyenlítettebb lett a mezőny. Azután egy érdekes, hasznos és nagyon hatékony megközelítéssel is megismerkedtem, a személyiség-tesztekkel/-profilokkal. Sokfélével, és persze vannak kedvenceim is. Egy biztos, én magam, a saját életemben TGV-n (francia nagyon nagy sebességű távolsági vonatszerelvény) kezdtem utazni ezek segítségével az önismereti ösvényemen. 

Azt is látom, hogy azok a kollégák, barátok, ügyfelelek, akik megszeretik, komolyan veszik, elgondolkoznak az így kapott eredményeiken, és folyamatosan visszautalva rá felhasználják azokat működésükhöz, karrierjükhöz (ez mind kell hozzá, ha csak kitöltesz egyet, el se olvasod igazán és elteszed, az annyi mint a semmi!), majdnem azt mondom, behozhatatlan előnyhöz juthatnak azokkal szemben, akik csak intuítív módon tanulják magukat és akiket csak intuitív módon támogatnak. 

Ez egy vélemény, úgy is kezelendő: az enyém (és: jó, hogy mások mások...:-))) Nem beszélve arról, mennyire profi, hasznos ugródeszka néhány ilyen felmérés egy jó coaching folyamathoz, de akár egy csapat-építő programhoz is... 

A LinkedInen olvastam éppen, hogy:

“a coachingban van egy szakértő és egy felfedező: az ügyfél a szakértő és a felfedező a coach”.

Tetszett elsőre. Azután írtam hozzá rögtön egy kommentet (ide kiegészítettem egy kicsit…) és nekem ezzel együtt lett teljes a gondolat:

“az ügyfél nem csak szakértő, de felfedező is. A coach-kisérő támogatására időnként szükség lehet, hogy az ügyfél felfedezhesse/bővíthesse/izmosítsa a saját szakértelmét.”

(A ‘coach-kisérő’ szerintem kifejezőbb, mint a ‘coach-felfedező’, mert a coachnak nem kell feltétlenül ‘felfedeznie’, hogy mi történik az ügyfélben, elég ha katalizálja/segíti az ő saját ön-felfedezését)

Ez hosszú lett, ez a comment ehhez a kritériumhoz (egy kis post a poston belül…), de talán megérte. A felhatalmazást én is nélkülözhetetlennek tartom - ebben az itt kifejtett dinamikusan harmónikus összefüggésben... 

  1. Erős üzleti etikával rendelkezel... Nekem ez már a 4. Pont kritériumához hozzátartozó dolog, a megbízhatóság része. És ide tartozik az is, hogy nem akaszkodsz rá az ügyfélre, ócska taktikákkal nem kötöd magadhoz (nem "döntögetsz" helyette), hanem tudod, hogy mi a szereped. Az ő elkezdett fejlődési útján egy szakaszon tudsz hozzá csatlakozni (egy lépéssel mögötte és egy lépéssel mellette) és - ha nagyon jó vagy - támogatni tudod őt az út, vagy akár az opciók, a cél optimalizálásában és utána, mint egy űrhajó hordozó rakétája, csendben leválsz a "rakétáról", ami már magabiztosan halad az igazi cél felé... Azután meg persze lehet, hogy visszatér, egy kis új "üzemanyagért"/támogatásért egy nagyon új és/vagy kétségbeesett helyzetben, de az már egy másik mese... 

…és ez volt a post, ami a fenti gondolatokat ébresztette (a 11 pont, a gerinc ennek a postnak alapján készült): https://www.linkedin.com/pulse/11-signs-youre-coach-jodie-shaw

Szólj hozzá!

Helyzetek, személyek, konfliktusok keresztbe vetítésének kezelése, közelség...

isocrates_coaching 2017.02.03. 16:52

blog_transference_countertransference.jpgNagyon záros számú szituációs mintával “dolgozunk”… Sokszor egyszerűen “lejátszunk” egy korábban ismert helyzetet új szereplővel… ez nem a TA játszmája (though van átfedés), ez egyszerűen az agyunk energiatakarékos működéséből következik: ismert élet-szereplőink  tulajdonságaival hajlamosak vagyunk új ismerőseinket felruházni, kivetítjük rájuk a jellemző tulajdonságokat… (kiemelten erősek lehetnek a korai emlékek, pl.a szüleinkkel kapcsolatban)

A mindennapi életünkben se baj, ha tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk erre (sok mindenben segíthet ez a tudás…), de a segítőknek létfontosságú, hogy tisztában legyenek ezekkel a keresztbe vetítési lehetőségekkel és kezelni tudják azokat. Ide tartozik az a helyzet is, amikor akivel beszélgetünk, olyan problémáját tárja elénk, ami közelről érint bennünket, nekünk is problémánk, vagy az volt... Néha nagyon nehéz lehet autentikusan odafigyelni a másikra, előfordulhat, hogy lekapcsolódunk és csak a saját "körünk"-ben forgunk... Nem igazán hasznos segítő esetében...

Gondolat-szikra mindenféle segítőknek, coachoknak (főleg az utóbbiaknak, mert erről a coach tréningeken tapasztalatom szerint nincs szó, pedig ugyanúgy megjelenik a jelenség, mint bármilyen más segítő tevékenységnél)... olvasok a transference-ről, countertransference-ről (a kliens/ügyfél/coachee kivetítése a segítőre, illetve a segítőnek a kivetítése az ügyfélre). Itt is, naná, előjön a túlzott közelség az ügyfél és a segítő saját (magán-) problematikája között... 

"...The problem, as usual, was that the patient was so close to home that I was threatened, and had to struggle with it..." - A probléma, ahogy szokott, az volt, hogy a páciens túl közel volt az én érzéseimhez, ez veszélyt jelzett a számomra, amivel meg kellett küzdenem (a szöveg a "páciens" szót használja, mert a könyvet egy terapeuta írta a saját személyes vonatkozó tapasztalatairól - a fogalmak (transference-countertransference) alapvetően a terápiában születtek, ami a kiterjesztésük jogosságát minden segítő kapcsolatra cseppet sem gátolja). 

Tehát van ez a közelség, amikor félő lehet, hogy a saját esetleges belegabalyodásom megakadályozhatja, vagy legalábbis megnehezítheti, hogy kellő objektivitással tudjak tükrözni, támogatni. 

Az ötlet, gondolat-szikra: amikor ezt érzed, észleled segítőként, akkor kipróbálhatod a következőt). Jó értelemben vett kiváncsiként, kutató segítőként, ráfokuszálhatsz arra, hogy ez a (majdnem közös) dolog a másiknak, egyáltalán másoknak mit jelenthet, és őszinte csodálkozással segítheted az ő útját a (majdnem) közös problémátok csak rá jellemző, számára kisolgozható megoldása felé. Mert a probléma/élethelyzet, whatever bizonyos szempontból lehet hasonló, a megoldás egyéni lesz (mondjuk pont ezért kell a distance-ot megtartanod, mert ha nem sikerül, óhatatlanul tukmálni kezdheted a saját megoldás-kísérleteidet, ami biztosan nem lesz hasznos...). NLP-s szakkifejezéssel asszociált (beleérző) pozíció helyett tudatosan itt is (!!) disszociált (3-ik szempontú, semleges, objektív, helikopter-view) pozíciót veszel fel, és ezzel sikerül megtartanod ebben a "veszélyes" témában is azt a hasznos távolságot, rálátást, amire szükséged van... 

Ez most nem "tukmálás"-nak van szánva (:-))), ez most csak egy gondolat-szikra, egy ötlet, ami nekem is így csak most jutott eszembe, úgyhogy még én is próbálgatni fogom... az eddig hozzám legközelebb álló használható metafórát Horváth Tünde szokta emlegetni, a kis polcot. Nem teljesen erre a szituációra "szól", de nekem erre is ez volt a leghasznosabb eddig. Tünde mondja mindig, hogy ha megjelennek benned megítélések, netán kritikák azzal kapcsolatban, amit hallasz, különösen segítő/támogató kapcsolatban (amúgy általában is hasznos lehet...), azokat ne próbáld elnyomni, mert az lehetetlen. Vedd észre és tedd fel egy kis képzeletbeli "polcra", és ott hagyd békén őket... ez se rossz...:-)))

Szólj hozzá!

Csoport-gondolkozásról...

isocrates_coaching 2017.01.06. 08:37

img_5290.JPGGroup-think, (visszahúzó) csoport-gondolkozás, mint az (előremutató, hasznos) változás korlátja... nagyon érdekes megfigyelni, hogy nem egy valóban ártalmas group-think jellemző megfelelő adagolással, megfelelő/hasznos céllal pont a "new management" alapvető céljai közé tartozik... legyünk óvatosak - mindenfajta - doktrenikusan megfogalmazott okossággal szemben...

- sérthetetlenség: túl optimista, extra kockázatot vállal, a fenyegetés ignorálása (a teljes ellentéte meg a kudarc-hoz vezethet, képzeljük el azt a csoportot, amel csak pesszimista és semmilyen kockázatot nem vállal - vajon az állandóan változó, kihívást kihívásra halmozó világ-lapossá váló (digitálisan, stb.) kitágult környezet erre mennyire lesz "vevő"?!)

- racionalizálás: gyors bármilyen felmerülő, az irányvonalba nem illeszkedő tény/bizonyíték megmagyarázásában (OK, ez nem tud pozitív lenni...)

- moralitás: vak az irányvonal morális/etikai következményeire (ez se...)

- sztereotipizálás: hajlam az ellenfelek sztereotipizálására, figyelmen kívül hagyja a gondolkodási irányt kihívásra késztető tényeket/bizonyítékokat (meg ez se...)

- nyomás-gyakorlás: a kétkedőket láthatatlan, nem túl nyilvánvaló nyomás alatt tartja, hogy kritikájujat elhallgassák (no, sokat ír az irodalom a mérgező csapattagokról - jó szétválasztani a "Földön járó", fontos, a tényeket brutális őszinteséggel feltáró csapattagokat azoktól, akik l'art pour l'art csak a saját agendájuk szerint kavarják a vizet - igaz az utóbbiakat nem elhallgattatni kell (felesleges próbálni, őket nem lehet, a saját "műsorszámaikban" ők utolérhetetlenek), hanem kirakni...

- öncenzúra: a csoporttagok óvatosak, a csoporton kívül semmilyen kételyt nem hangoztatnak (ez már veszélyes lehet, mert a csoporton kívüli, azonos közös, magasabb célért dolgozó egyéb szervezeti egységek, stratégiai partnerek számára életfontosságú lehetnek a döntések körüli egyéb vélemények is, mert még az is lehet, hogy a teljes szervezet szintjén a meghozott döntést csak a csoportra szub-optimalizált, vissza kell térni rá - ennek az adott esetben hasznos lépésnek a lehetőségét az öncenzúra hatékonyan megakadályozhatja)

- egységesség: ha a döntés megszületett, bármilyen ellentétes véleményt kitörölnek az emberek agyából (nem biztos, hogy mindig hasznos, a körülmények változásával korábbi elvetett verziók is hasznossá válhatnak...) - amúgy a kollektív döntés önkéntes alapú elfogadását és ahhoz való dinamikus és kreatív alkalmazkodást a "new mamagement" egy elérendő célként tételezi, és jó magyar szóval "alignment"-nek hívja (a közös cél melletti elkötelezettség)

- tudat-őrség: a tagok a döntés védőőrizetének megtestesítőivé válnak, kollektív felelősségi alapon igyekeznek elfojtani a csoporton kívüli nézeteltéréseket... (miközben megfelelő arányok szerint hasznos is lehet (pl. a vezetőnek tényeleg vállalnia kell a csapat tevékenységért a felelősséget és a tagoknak is képviselniük kell a csopprt belső döntését, dogmatikussá válva megnehezíti a stratégiai szövetségesekkel (pl. a cég többi egységével) való kommunikációt)

Szóval, a (megfelelő/optimális) arányok, kiegyensúlyozottság és dinamikus harmónia...:-)))

 

2 komment

Feladatunk okulni, és ez nem is kevés...

isocrates_coaching 2016.11.10. 10:53

your_first_90_days_kep.jpgMinden rosszban van valami jó és (sajnos), minden jóban van valami rossz... Óriási tanulási, okulási lehetőség. Emberismereti iskola. Önismereti iskola is. A válság lehetőségeket rejt (kínai közmondás). Elgondolkodni a saját kiválasztási folyamatainkról. Hogyan működik nálunk az átadás-átvételi folyamat. Hogyan lehet/kellene nyerni, hogyan lehet/kellene veszíteni. Mi is az a demokratikus folyamat (mondjuk arról is, melyek az előnyei és hátrányai, hol, mennyi hasznos belőle, és akarjuk-e egyáltalán, vagy van (c) tervünk...). Az első 90, vagy 100 nap teendői. Hogyan kell/lehet egy teljesen új feladatra felkészülni. 

Mondjuk éppen ezért kicsit kevésbé értem azokat, akiket nem érdekelt (vagy már most uncsinak tartják az elemzését), ez a választás cucc... a nyugati kultúra zászlós hajója érdekes viharban találta magát... lehet tagadni, hogy zászlóshajó, szerintem az... 

Persze, hogy mi hozzátartozunk-e a nyugati kultúrához, ebben nem vagyok teljesen biztos. Sőt, talán paradoxon, abban se vagyok biztos, hogy az amerikai vidék hozzátartozik-e a nyugati kultúrához (legalábbis amit eddig gondoltam erről)... sőt, abban se vagyok már biztos, mi az a nyugati kultúra...:-))) nem elég érdekes ez már önmagában is?!

Más, de ehhez... beköltöztem néhány napja a CNN-be, most éppen találgatják, mit fog csinálni DJT az Obamacare-rel? És feldobnak 4 lehetséges variációt, mert fogalmuk sincs, ez a moron semmi határozott koncepciót nem jelzett a választási küzdelemben. Azután elkezdenek gondolkodni, mi lesz az USA-Oroszország kapcsolattal és feldobnak x db szcenáriót... és gondolom, ez lesz mindennel, minden témával... 

Eddig soha nem jutott eszembe, hogy milyen lenne az USA elnökének lenni, de most belegondoltam, és kitaláltam egy stratégiát. Még ha lenne is előzetes, jól megalapozott és megfontolt konkrét elképzelésem a dolgokról, amiket csinálni fogok (mint Obamának, vagy Bill Clintonnak volt talán annak idején, vagy - for that matter - Hillary Clintonnak volt még pár napja...), vagy ha legalább egy eléggé felkészült szakértő csapatom lenne (mint mondjuk Reagen-nek, vagy Bush-nak - megfigyelted, hogy Bush ázsiója hogy megy felfelé, amint sikerült egy nála is szerencsétlenebb fazont találni?!), akkor is megpróbálnék a legáltalánosabb módon fogalmazni, lehetőleg minden konkrétum nélkül. Addig húznám, ameddig lehetséges. 

Azután - gondold el, november és január között 2 egész hónap van - részben elcsevegnék a korábbi elnökkel és stábjával, hogy hol van a WC, milyen a kantin, stb, és nézném a CNN-t. Lenne egy ilyen kis füzetem és minden oldalra felírnék a lap tetejére egy témát, pl. "kabinet" (CNN azt is találgatná, ki lesz a kabinetemben és milyen poszton, hátha lenne valami jó ötletük...), egészségügy, külföldi kapcsolatok (nagyobb országoknak jutna egy-egy oldal, kisebb jelentőségűeket összevonnám egy térségbe, mondjuk lenne ilyen oldal, hogy "volt szovjet-blokk országai", mert nem tudnám, hogy most Közép-kelet Európának kéne őket hívni, vagy Kelet-közép Európának (mondjuk ebben van logika...), azt a blokkot meg mindenki értené, meg jellemző is rájuk...), és így tovább... 

A 2 hónap alatt szépen betelne a füzet, elkezdhetnék válogatni a javasolt opció-tengerben... 

Amit mondani akarok, és ez sokkal messzebbre is mutat, akár személyes, akár munkakapcsokatokra. És itt most szakadjunk el a kétségtelenül kíváló példától, mert ott god knows, hogyan fognak alakulni a dolgok... 

Nem érdemes, tényleg nem érdemes és nem is hasznos egy új, egy teljesen új feladatot túlságosan fix, meghatározott cél-/tevékenység-struktúrával megközelíteni. Még ha előre van is nagyon kialakult elképzelésünk, érdemes először hátralépni, figyelni, meghallgatni, tapasztalni, with the beginner's mind, majd kellő idő, gyüjtögetés után a leszűrteket elemezni, összevetni az eredeti koncepciókkal és kialakítani egy kezdő stratégiát... kell-e mondjam, hogy az se legyen túl fix, véglegesre huzalozott?! Minden változik, mindig kell lenni megfelelő rugalmasságnak minden stratégiában és taktikában... az arányok a fontosak... 

Persze, ha valakinek gőze sincs az egészről, az más, az nagy előny... mondjuk, azért ha ez válna normává, azt nem szeretném...

Szólj hozzá!

Steve Jobs az Innermetrix-ben...

isocrates_coaching 2016.10.29. 14:51

steve_jobs_with_thw_macintosh_kep.jpgAzt, hogy ki Jobs, nyilván tudod... annak idején ő meg John Lennon gondolta (Lennon mondta is, nagy vihart is kavart...), hogy ismertebbek, mint Jézus Krisztus... 

Ahhoz, hogy a kettő összekapcsolását jobban értsd, egy rövid összefoglaló elengedhetetlen a címben említett második fogalomról (annak aki ismeri, felfrissítésként, aki nem, az alapok megértése céljából). 

Az Innermetrix egy személyiségdiagnosztikai márkanév, 20 éve a nemzetközi piacon (magyarországi képviseletéről itt: http://innermetrix-hungary.com). Aki elkezdte Magyarországon 2011-ben használni fejlesztő munkáihoz, és akihez elsősorban a további terjesztése is fűződik, Malchiner Maximilian Péter, akinek nemrégen megjelent könyve az ő saját praxisát mutatja be figyelemreméltóan olvasmányos, egyszerre alapos és könnyen emészthető formában – You are more - az Innermetrix alapján építkezve, ugyanakkor kreatívan kiterjesztve annak lehetőségeit azt aktív vezető-fejlesztés gyakorlata felé. you_are_more_kep_1.jpg

Az Innermetrix komplett ADV Insight riportja (lehet őket külön is megrendelni) 3 részmodulból épül fel. Az első a viselkedést (hogyan látnak minket mások) profilírozza, a második a mély, alap értékrendszerünket, ami a motivációnkat alapozza meg (miért kelünk fel minden reggel), a harmadik pedig a még mélyebb, tudatalatti, első/nascens érzékelési/gondolkodási profilunkat. Az utóbbit a hosszú formájában 75 oldalas riport a 3 külső világot érzékelő csatornánk és a 3 belső, önmagunk működését érzékelő csatornánk közötti preferenciáink kimutatásával teszi. 

Az első modul egy nagyon ismert, nagyon sok helyen, sokféle részletességgel és minőséggel felhasznált open source alap-metodikát használ, amelynek az elnevezése általában DISC profil (németül DISG, az utolsó dimenzió, a lelkiismeretesség-Gewissenhaft első betűjéből, míg az angolszász utolsó betű, a C a compliance-re utak (főleg megfelelés értelemben, mi magyarul a körültekintőt használjuk...). 

A második érték/motivációs modul egyedi, az Innermetrixre kidolgozott metodika korábbi pszichológusok és szociólogusok munkáira épít, a harmadik modul pedig egyértelműen egy a nagyközönség előtt mindmáig nagyon méltatlanul háttérben maradó Robert S. Hartman nevű amerikai filozófus, matematikus, jogász munkáján alapul. hartman_structure_of_value_1.jpgAkit ez az értékelméleti (és – fontos - azt gyakorlati mérhető alapokra helyező) munka érdekel (felhívom a figyelmet, hogy nem a könnyű olvasmányok közé tartozik, filozófiai érdeklődés szükséges, különben únnád, útálnád, viszont ha „elkap a gépszíj”, nekiugrasz 6-szor is, mint mondjuk az Ulysses-nek, vagy netalántán a Finnegans Wake-nek (hogy tényleg egy véglet is idekerüljön...), hogy nehogy már ne értsem meg egészen...), ez a legjobb részletes feldolgozás: The structure of value – Foundation of scientifical axiology (axiology = értékelmélet). Aki az egésszel összefoglalóan és dióhéjban Hartman is életével úgy globálisan szeretne megismerkedni, annak (bevezetésül?) a Freedom to live-et tudom ajánlani.hartman_freedom_to_live_kep.jpg

...és akkor vissza Jobs és az Innermetrix „kapcsolatához”. Először arról, hogyan jött az ötlet, a drive, hogy ezen elgondolkozzam... 

Jobs-nak nagyon fontos volt a spiritualitás, de nem biztos (megítélésem szerint biztos, hogy nem...), hogy volt személyiségdiagnosztikai felmérése, konkréten Innermetrixes. Mégis, mégis, olvasva Isaacson könyvét, elkezdett kirajzolódni számomra a profilja mindhárom említett szeletben.  

Amit írok, lehet, hogy itt-ott vitatható lesz, nem lesz bizonyítható az igazi profillal, a tapaszatalat jellegétől és tartalmától/mennyiségtől is függhet egy ilyen intuitív assessment (el is várom, hogy a nálam még okosabbak kisegítsenek...:-))), de nem tudtam megállni, hogy Jobs effektív profiljának a kézhez vétele nélkül elkezdjek gondolkodni azokon az erőkön, amelyek nála/benne a működés különböző aspektusait (viselkedés, motiváció, világ-érzékelési/-gondolkodási mód) mozgatták.  steve_jobs_by_walter_isaacson_kep.jpg

Neki nem is volt nagyon szüksége arra, hogy ezt formálisan megkutattassa a személyiségprofilját, mert nyilván ösztönösen érezte/tudta, hogy ezek az erők mind egyirányba mutatnak (a ritka géniusz-együttállás...) és a környezet, amit kiharcolt magának (az ő állandó realitást-torzító/-manipuláló világfelfogása végtelenül aktív volt, ő nem belecsöppent egy környezetbe, ő olyan mértékben alakította a környzetét, amire kevesen képesek.  

Mi többiek, halandók egy ilyen személyiségdiagnosztikai profilból (amely se nem jó, se nem rossz, de következményei vannak) sokkal többet tudunk profitálni, mert ritkán van az, hogy az összes vektor egy, minket szinergikusan segítő irányban segít minket, illetve elsőre (vagy akár harmadikra...) sikerül megtalálnunk azt a környezetet, amelyben optimálisan tudunk működni és hatni... 

A lényeg ebből az (lesz), ahogyan használva a profilt sok-sok alkalommal (önmagára és másokra, akár ügyfelekre applikálva) elkezd az emberben egy x-edik „innermetrixes” érzék kialakulni és ez sokat segíthet nemcsak a triviális hatásban, az önismeret fejlődésében, de a másik ember ismeretében, konkrétan az empátia fejlesztésében is.  

Általában azzal kezdődik, hogy az ember találkozik a saját profiljával, ami legtöbbször meglepi, de ez a meglepetés olyan ráismerős, mondanám: borzongatóan kellemes. Ennek kapcsán az ember elkezdi önmagát kicsit ezekben a terminusokban is figyelni, azaz ez a gondolati keret segít fel-felszállni a helikopter/disszociált pozícióba, és időnként onnan rátekinteni önmagára, a saját működésére. Kell-e mondjam/hangsúlyozzam ennek a momentumnak az önismereti fejlesztő erejét? És ezután jöhet az intuitív alkalmazása a megismert/átélt szeletek dimenzióiban – többnyire trial and error módszerrel - mások működésének megismerésében... 

Most pedig – a megfelelő alapozás után – tényleg a címben ígért kapcsolatról. Abban a sorrendben mondom, amelyben eszembe jutottak a felismerések: 

  1. Az első gondolat az volt, hogy jézus, ez az ember mennyire rendszergondolkodású volt! (AI – Attribute index, a hartmadik modul...). Hartman rendszere szerint 3-féle gondolkozási/érzékelési csatorna (természetes „tehetség”-nek is nevezzük, megkülönböztetve a teniszezési, vagy hegedülési konkrét tehetségtől) létezik, az empatikus, a gyakorlati gondolkodási és a rendszergondolkodási. Az utóbbit a finite/véges számú tulajdonság általi leírhatóság jellemzi (a gyakorlati gondolkodásút egyébként transfinit (megszámolható végtelen), az empatikusat infinit (megszámlálhatatlan végtelen) tulajdonság – így lesz ebből számszerüsíthető, konkrétan kombinatorikai alapú mérhetőség).

Jobsnak 2 minőség létezett és közte semmi: a teljesen szar és a zseniális, pont. Az első egyébként Isaacsonnak adott beszámolók szerint néha (messze nem mindig!) azt is jelenthette, hogy „...védd meg, magyarázd el, győzz meg, hogy nem az...”. A félelmetes az volt, hogy ezeket a kategóriákat virevolt, relészerűen ide-oda kapcsoló módban alkalmazta, azaz a tegnapi szar mára zseinálissá változhatott, igaz, gyakran az egy hét szünet alatt a gondolat általában Jobs saját gondolatává/ötletévé avanzsált.

Aki kibírta a palit, az jobb lett tőle, mert az utolsó csepp jó/hasznos ötletét is kipréselte belőle, de nagyon nehéz volt kibírni, többen omlottak össze a hatására, mint akiknek segített... – az A+ embereknek általában hasznos volt életük egy szakaszában, a sima A-tól lefelé komoly, akár örökre szóló önbizalom-vesztéssel is járhatott....

Az ilyen ember számára nincsenek fokozatok, nincs jó, jobb legjobb, legjobb van és legrosszabb, valami fekete vagy fehér, igen vagy nem, ez a tipikus, végletes rendszergondolkozás. Nehéz megsaccolni a másik két csatorna intenzitását, a valószínű az az, hogy mindkettő szintén magas volt, a 8-10-es tartományban (10-es skálán). Az empátiája bizonyosan negatív preferenciájú volt, nem segítésre, hanem kihasználásra használta az emberismeretét, ami egészen extra volt a beszámolók szerint (egy kicsit off-topic megjegyzés ehhez a részhez: valaki, talán Woz (Wozniack) mondja, hogy antietikus volt a hozzáállása az emberekhez, de ez messzire vezet és nem is szorosan ezekben a terminusokban megítélhető).

A praktikus gondolkoásban nem vagyok annyira biztos, valahogy azt gondolom, hogy habár nem lehetett alacsony ( bár el tudom képzelni, hogy a 6-8-as tartományban lehetett), de mindenképpen a vakfoltjának gondolom.

2. A második gondolat az volt, hogy a viselkedések közül a negyedik dimenzióban a maximális 99-es compliance (körültekintő) jellemezhette, azaz perfekcionista/maximalista volt, aki nem ismerte a határidő vs minőség trade-off-ot, nem fogadta el, hogy van ilyen trade-off (kicsit átfedésben a rendszergondolkodással). A minőség mindenek előtt. A második legmagasabbnak (itt lépek talán a legcsúszósabb talajra) a D-döntésképes dimenziót gondolom, utána az I-interaktív dimenziót. Ha visszamegyek a 4 dimenzió meghatározó alapjára, egyszerre látom extrovertáltnak (D és I), de az introvertáltság dimenziója sincs távol tőle, sőt (az erős C). Amit nagyon alacsonynak érzek, az a szupportáló/támogató/nyugodt magas S, inkább az alacsony S-re jellemző lázadó attitűd a meghatározó. Vissza a tengelyekhez, a tárgyak az emberi környezetre kedvezőtlenül ható primátusa süt az egész működésből (ezért gondolom a D és C preferenciáját, ami önmagában egy óriási feszültséget tud okozni, miközben ezen a tengely-oldalon láthatóan a C volt a preferált).

3. A harmadik gondolat nem jött magától, de ha már az első kettő ennyire adta magát, gondoltam, nézzük meg, lehet-e/tudok-e valamit mondani/saccolni az értékek/motiváció személyiség-profil szeletről. Az első ami beugrik, az esztétika (pl. a kalligrafika első felhasználásának erőltetése, és ezzel az Apple gépek grafikai felhasználásának megalapozása a nem is kicsi ellenállással szemben, vagy a mother-boardok nem is látható esztétikájától a csomagolás esztétikájáig terjedő esztétikai töltetű maximalizmus), a második az individualisztikus motiváció (bár, talán ez lehetett az első, a legerősebb). A kettő együtt, az individualsztikus + esztétikai motiváció mintája a „Független művész” profilja, aki az egyensúlyt, a harmóniát saját egyedi módján igyekszik elérni. „Én a saját magam számára határozom meg a szépséget.” Azt élvezi, ha szabadon csinálhat olyan dolgokat, amelyek szépséget és egyensúlyt hoznak az életébe.A harmadik motivációs „szenvedélye” (azokat az érték/motiváció dimenziókat nevezzük el így, amelyek a sok-sok kitöltő adott átlagánál jóval magasabbak) a gazdasági motiváció lehetett (az első pillanattól kezdve jellemző volt rá a nagyon erős gazdasági motiváció, pl. Woz ingyen akarta adni az első gépeket, ha rajta múllott volna, ebből az egészből bizonyosan nem lett volna az, ami lett – ezt Wozniack maga elismeri...).

Szólj hozzá!

Wittgenstein forog a sírjában...

isocrates_coaching 2016.10.27. 05:29

img_5069.JPGMiért is forog? Azért, mert "a szavaknak használatuk van és nem jelentésük..." („Die Bedeutung eines Wortes ist sein Gebrauch in der Sprache."). Rossz vagy... és mégis, mégis... (mondjuk, azért is forog, mondjuk most a másik oldalára, hogy pimaszul a front-kép nem rá utal... fityiszt mutatok Wittgensteinnek... azért a fogalmaknak bizony van jelentésük is, kedves Ludwig, legalábbis eredetileg, amire azért - legalább néha napján - illik emlékezni...)

Amikor használunk egy kifejezést különösen az emberi viselkedésre, természetre, sokszor olyankor is érték-preferenciát implikálunk/értünk bele, amikor az eredeti használati definíciónak (amely többnyire alámerült a kollektív tudatunkban) az még nem volt része. Kényelmes ez a használat, és ha tudjuk, hogy ezek egyszerüsítések, akkor nincs is probléma. De mindig tudjuk-e?

Hiteles (angolul: authentic), empatikus, stressz... Ezek egyfajta faux amis, hamis barátok, mert a mindennapi szóhasználatban egyértelmű értékpreferenciát (jó, vagy rossz, pozitív, vagy negatív) is hordoznak (az első kettő pozitívat, a harmadik egyértelműen negatívat), pedig hasznos lehet tudni, hogy semleges kategóriák és ha pontosak akarunk lenni, minősíteni kell őket.

A.) {Hiteles az, aki "nem hamis vagy utánzat: valódi, itt és most (aktuális)" és "igaz, akinek a viselkedése/működése megfelel a személyiségének, vagy karakterének".}

{"not false or imitation: REAL, ACTUAL <based on authentic documents> <an authentic cockney accent>"
"true to one's own personality, spirit, or character"} - Merriam-Webster

Azaz (hogy rögtön csak arra utaljak, ami a mindennapi használatban eszünkbe se jut, mert a hitelességnek egyértelműen pozitív az aurája), ha valaki gonosz, netán pszicho-/vagy szociopata, akkor hiteles, ha nem játssza el a jóságos megmentő/nagyapó/nagyanyó szerepét (miközben tudjuk, az a lényege, hogy eljátssza, hisz ez a lényege), hanem gonosz és másokat végletekig kihasználó.

B.) Az empatikus is pozitív dolgot jelent a mindennapi konverzációban. Pedig beleélve mások helyzetébe magad (amely képesség/készség mindenképpen valamilyen erőforrás) lehetsz segítő is, meg kihasználó, manipulátor is.

{Az az érzés, hogy megérted és átérzed egy másik személy tapasztalatát és érzelmeit: a képesség mások érzéseinek átélésére}

{"the feeling that you understand and share another person's experiences and emotions : the ability to share someone else's feelings"} Merriam Webster (semmi nincs ebben a definícióban, amely ne tenné lehetővé a felhasználás pozitív vagy negatív jellegét, bár a "share" ige hajlik egy kicsit a pozitív értelmezés felé, de ha belegondolsz, bien et belle az emberismeret (az emberi érzelmek átélésének a képessége) használható saját önző célokra is.

C.) A stressz... nos, a mindennapi szóhasználatban egyértelműen a helyzetnek nem megfelelő, egészségre káros, tartós ideges, megterhelő túlfeszültséget jelenti és ennek a szinte kizárólagos értelmezésnek már a híres értelmező szótár is megadta magát:

{1 - teher amely megterheli valakinek az érzelmi vagy értelmi jólétét, amelyet valaki idejének az elvisehetőhöz képesti túlterhelése okoz (teljes munkaidős állása és főiskolai tanulmányai jelenleg túl sok stresszt okoznak a fiatal nőnek)
2 - különleges figyelem vagy fontosság (nyomaték, hangsúly) tulajdonítása valaminek (a cég orientációs programja jelentős súlyt fektet a munkahelyi biztonságra)}

{1 the burden on one's emotional or mental well-being created by demands on one's time <with a full-time job and her college courses, the young woman is under a lot of stress right now>
2 {a special notice or importance given to something <the company's orientation program places considerable stress on workplace safety>} - Merriam-Webster

Pedig a General Adaptation Syndrome, a stressz mechanizmusának felfedezője,
János Hugo Bruno "Hans" Selye, szóval a magyar Dr. Selye János egy érték-semleges reakciót fedezett fel:

{"Selye discovered and documented that stress differs from other physical responses in that stress is stressful whether one receives good or bad news, whether the impulse is positive or negative. He called negative stress "distress" and positive stress "eustress".} Wikipedia {Selye felfedezte és dolumentálta azt, hogy a stressz különbözik más fizikai válaszoktól abban, hogy stressz egyaránt jelentkezik attól függetlenül, hogy valaki pozitív, vagy negatív impulzusokat kap. A negatív stresszt 'distressz'-nek, a pozitívat eustressz-nek nevezte el}

Amúgy a Merriam-Webster szócikk készítőinek egyéb piszmogásra is lehetne invitációjuk, amennyiben nem csak az eredeti szó-értelmezés leszűkítése szárad a lelkükön (hogy ez a "szárad a lelkükön" mi a fenét jelenthetett eredetileg?!), de a lehetséges okozókat (nota bene, a "...pozitív és negatív impulzusokat...") még drámaibban csonkolták.

Ez annyira így van, hogy Selye szerint a General Adaptation Syndrome (Általános Adaptációs Szindróma) hiánya patológiának számít, végzetes is lehet. Már nem tudom hol, de egyszer olvastam, hogy az űrhajósok rendkívüli fizikai, pszichikai megterhelésének egyik legfélelmetesebb próbája az, amikor egy medencében megfelelő ellátást és fizikai körülményeket biztosítva napokig kvázi kifüggesztik a jelöltet. A lényeg, hogy napokig inger-deprivációnak/-megvonásnak teszik ki. Az egyik legnehezebb próba... Ja igen, egy dokufilmben egyszer olyat is láttam, hogy érdeklődő extrém-túristák számára szerveznek talán Franciaország területén olyan néhány napos tartózkodást, amely alatt egy-egy atom-bunkerbe zárják őket, ahol napokig se fény, se hang, se egyéb inger nem jut el hozzájuk. Nagyon különleges élményről számoltak be a pár nap után a résztvevők. Részben/egészében időlegesen elveszítik mind az idő-, mind a helybeli érzékelésüket...

{The reader should note that Dr. Selye did not regard stress as a purely negative phenomenon; in fact, he frequently pointed out that stress is not only an inevitable part of life but results from intense joy or pleasure as well as fear or anxiety. "Stress is not even necessarily bad for you; it is also the spice of life, for any emotion, any activity, causes stress." Some later researchers have coined the term "eustress" or pleasant stress, to reflect the fact that such positive experiences as a job promotion, completing a degree or training program, marriage, travel, and many others are also stressful.
Selye also pointed out that human perception of and response to stress is highly individualized; a job or sport that one person finds anxiety-provoking or exhausting might be quite appealing and enjoyable to someone else. Looking at one's responses to specific stressors can contribute to better understanding of one's particular physical, emotional, and mental resources and limits.} - http://medical-dictionary.thefreedictionary.com/general+adaptation+syndrome

{Az olvasónak tudnia kell, hogy Dr. Selye a stresszt nem csak egy tisztán negatív jelenségnek tekintette; igazából, gyakran rámutatott, hogy a stressz nem csak egy elengedhetetlen része az életnek, de intenzív öröm és gyönyör is kiválthatja ugyanúgy, mint félelem vagy aggódás. 'A stressz nem szükségképpen rossz valaki számára; de az élet fűszereként is működik, bármilyen érzelem, bármilyen tevékenység, ok hatására.' Későbbi kutatók elnevezték ezt 'eustressz'-nek, vagy kellemes stressznek, hogy hangsúlyozzák, olyan pozitív tapasztalatok, mint egy kinevezés, egy diploma megszerzése, vagy egy tréning sikeres befejezése, házasság, utazás és sok más is lehetnek stresszt okozók.

Selye arra is rámutatott, hogy a stressz érzékelése és az arra adott válasz-reakciók nagy mértékben személytől függőek; egy állás, vagy sport, amely valakiből aggódást és túlzott fáradtságot vált ki, más számára nagyon vonzó és élvezetes lehet. Ha megfigyelik valakinek a sajátos válaszait meghatározott stresszorokra (stresszt okozó tényezőkre/impulzusokra), ez nagyban hozzájárulhat az illető sajátos fizikai, érzelmi és értelmi erőforrásainak és korlátainak a megismeréséhez.}

Szólj hozzá!

Fogaskerékből intrapreneur – NEM ördöngősség, viszont elkerülhetetlen…

isocrates_coaching 2016.10.06. 10:01

majus_1_plus_25_afa_kep.jpgLehet, hogy emlékszel a slogan-re: "Tiéd a gyár, magadnak építed!", lehet, hogy hallottad valahol, mindenesetre ez a háború utáni idők egyik (sikertelen) motivációs kísérlete volt... 

A cinikus '70-es években ez informálisan "Tiéd a gyár! Vidd haza!"-vá változott, ami elég komolyan kisiklatta az eredeti szándékot, felismerve a slogan-ben benne rejlő humor-bombonos lehetőséget (mondjuk, azután ennek nagyon materiális megvalósítása egyáltalán nem volt olyan humoros...) 

Ez volt az ipari korszak... azután jött az információs forradalom, sok neve van a mostaninak, például információs társadalom/korszak, digitális, vagy számítógépes korszak. 

A nagy tőzsdei cégek értékében a tárgyi eszközök dominanciáját felváltotta az immateriális, vagy szellemi eszközök túlsúlya, a "legfőbb érték az ember" slogan a sikeres vállalkozásokban rögvalósággá válik. 

Ez megjelenik a menedzsment, irányítási technikákban is, mert főleg az alapvetően kreatív energiákra építő cégeknél (de egyre inkább mindenütt) elemi szükség van minden egyes munkatárs kreatív energiáinak mozgósítására is. 

Hát, pont ez az. Az ipari társadalomban a termelésben nem volt szükség az egyén kreatív energiáira, éppen hogy nem volt... a fegyelmére, a türelmére és az engedelmességére volt szükség. Fogaskerék volt, nem vitte a hátán a cég gondjait, az ilyen marhaságokkal, hogy "Tiéd a gyár, magadnak építed!", nem is foglalkozott (rosszabb esetben rossz kedve lett tőle, kigúnyolta)

Az entrepreneur, a vállalkozó volt az, aki minden kreativitását, energiáját beleadta a tevékenységébe, mert ha nem, elsüllyedt, tönkrement. 

Az idők változtak... ma az a cég, amelyik még mindig csak fogaskerékként kezeli az alkalmazottait, nem készíti fel kellőképpen (nem segíti a szakmai, vezetői fejlődésüket), tartósan nem figyel oda a munka-magánélet egyensúlyra (ezzel idő előtt tönkreteszi őket, kiégést, elidegenedést generál), nem vonja őket be a cég céljaiba, terveibe, sőt gondjaiba is, nem hatalmazza fel őket a lehető legnagyobb önállóságra, amelyben önállóan, kreatívan, nem rettegve a hibázástól kezdeményezve tudnak dolgozni, amikor kell, alkotni a saját és a cég közös hasznára, az a cég hosszú távon (de lehet, hogy már közép távon) legrosszabb esetben halálra, kevésbé rossz esetben stagnálásra, bukdácsolásra, szenvedésre van ítélve. 

Ezért született meg az "intrapreneur" kidejezés, a belső vállalkozó, aki kellően kiképezve és folyamatosan fejlődve, bevonva a döntéshozatali folyamatban, kreatívan, a lehetőség szerinti legnagyobb szabadságban, dinamikusan együttműködve a többiekkel, a közös jó hangulatú alkotás közegében, felhatalmazva úgy végzi a munkáját, hogy tisztában van vele, hogy ami a cégnek jó, neki is jó lesz, ezért párhuzam vonható az alkalmazottként személyesen mozgósított energiája, lelkesedése, kreativitása és az "igazi" vállalkozó működése között...

Nem vagyunk egyformák... vannak, akiknek fontos, elengedhetetlen, hogy a maguk urai legyenek, és vannak, akik csak meg szeretnék keresni a napi kenyerüket, köszönik szépen, őket hagyják békén. Ők helyezkednek el az aktív populáció munkához/tevékenységhez való hozzáállást/attitűdöt leíró haranggörbe két szélén. 

Az egyiket nem kell motiválni, van neki elég, nem fog tartósan megmaradni egyetlen formális szervezetben sem, amelynek nem ő szabja meg az irányát, a másikat meg nem lehet. Nincs különösebb célja az életben, végigéli, kész. 

...és van a zöm, a haranggörbe által leírt középső halmaz, akiben az önállóság iránti vágy és a felelősségtől való tartózkodás valamilyen vegyüléke található meg. Önállóan szeretne működni, valamilyen szinten meg szeretné valósítani önmagát az életében és a szakmájában is, de a teljesen önálló vállalkozástól viszolyog, bizonytalannak érzi, és túl sok olyan, adminisztrációs, networking, sales elem keveredik hozzá, amelyekről szívesen lemond. Ő szeretné csinálni azt, amihez ért. Ő lehet az alanya a szervezeti motivációnak. Ő az, akit nem csak a pénz motivál, és szereti a szervezet védőernyőjét a kinti világ zordonságával szemben (nem utolsósorban persze a hó eleji boríték biztonságán keresztül). Ő lehet az "intrapreneur".  

De nem szabad elfelejteni, hogy életveszélyes felhatalmazni a munkatársakat anélkül, hogy biztosak lehessünk benne, hogy szakmailag fel vannak készülve (és biztosított a folyamatos fejlődés/fejlesztés lehetősége, amelyen keresztül az ő személyes szakmai értékük is nő...) és tisztában vannak a közös szerevezeti célokkal, azokat magukénak tekintik és azokért dolgoznak. A felhatalmazás nem az istráng lovak közé dobását jelenti (ha a metafóra nem is szerencsés...), nem arról van szó, hogy a vezető leadja a felelősséget és kész, hanem arról, hogy kicsit hátrébb húzódik egy fokozottabban támogató és (sokkal) kevésbé közvetlenül irányító és (sokkal) kevésbé mindent-eldöntő szerepbe. Ennek fényében már jobban érthető, mit jelent az, hogy "szabad hibázni". A fentebb leírt működés esetén (felkészített, felhatalmazott munkatárs, fokozott háttértámogatást adó vezető) a felhatalmazott munkatárs/csapat hibája nem több, mintha a vezető döntése lett volna hibás... ami, mint tudjuk, szintén előfordult a korábbi, szigorú hierarchiában működő szervezetekben is... 

Hogyan alakulhat át a múlt század '50-es éveiben nem csak hatástalan, de feltételezhetően kontraproduktív "Tiéd a gyár, magadnak építed!" slogan-je az információs korszak többé nem helyhez kötött termelését leíró mondássá? Hát így: 

"Tiéd (is) a cég! Vidd haza! A munkát!"

Szólj hozzá!

Miért félnek nagyon tehetséges embert felvenni?

isocrates_coaching 2016.09.16. 22:20

image_1.jpeg"Tíz ok, amiért vannak menedzserek, akik nem vesznek fel csúcs-teljesítőket?" című cikk szerinti okok:

"...1. Félnek, hogy többet fognak tudni, mint ők.

2. Nem akarják, hogy ellopják a "villámukat" (ld. Zeusz... - SZM), vagy elismerni azt, hogy csak maguknak akarják.

3. Nem akarnak foglalkozni a valószínüleg tőled jövő kérésekre a rendszer megjavítására, a jobb döntéshozatalra, és általában arra vonatkozóan, hogy változtasson a dolgokon, ahogy éppen intéződnek a dolgok.

4. Nem akarnak olyan embert felvenni, akinek határozott véleménye van és nem akarnak egy gerinces csapatot. Még az is lehet, hogy Te fogod bátorítani őket, hogy legyen saját véleményük!

5. Nem akarmak mélyebben elgondolkozni a munkájukon, mint amennyit most gondolkoznak rajta. Alva akarnak maradni és úgy tenni, mintha a természet nem lenne állandó mozgásban.

6. Nem akarnak senkit a csapatukban, aki ellentmondhasson nekik, aki kihívást jelmezhessen.

7. Nem akarnak többet fizetni azért, hogy valaki egyre több készségre/képsségre tesz szert és ennek nyomán egyre több értéket állít elő a szervezet számára.

8. Olyan embereket akarnak felvenni, akiket könnyedén - félelem keltésével - alávetett helyzetbe lehet hozni, amikor arra van szükség, és nem egy önálló, magabiztos, nehezen hajlítható valakit,

9. Nem akarnak felvenni olyanvalakit, aki a szervezeten belül személyesen feltűnhet, láthatóvá válhat és értékessé válhat.

10. Nem akarnak felvenni valakit, aki egy nap elveheti a helyüket!..."

Nos, igazából mehéz ügy... miután a Peter-törvény telivéren működik (sőt...), ez a jelenség - egyébként szerte a világon - elterjedtebb, mint gondolnád...

A "sőt" rövid magyarázata: ugye, az eredeti Peter-törvény szerint mindenki - normális kultúrális paradigma szerint: adott szintű kiváló teljesítménye okán - addig emelkedik a ranglétrán, amíg eléri a saját hozzá-nem-értési szintjét, ott megreked, de nem feltétlenül minősítik vissza, mert azok, akik ezt megtehetnék  mind egyenként is nagy valószínűséggel a saját hozzá-nem-értési szintjükön vannak... na most persze vannak hírek olyan kultúrákról is, ahol megtörténik, hogy a kinevezetteknek az előző szinteken se volt (akár egész életükben soha) semmilyen értékelhető teljesítménye... nyilván az utóbbi esetben a Peter-törvény által leírt "hozzá-nem-értési ragály/járvány" sokkal elterjedtebb, így a fent és a lenti linkben részletesebben is tárgyalt jelenség is határozottabban megjelenik...

http://www.forbes.com/sites/lizryan/2016/09/15/ten-reasons-some-managers-wont-hire-top-performers/print/

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A belső játszma...

isocrates_coaching 2016.09.09. 02:05

andy_murray_kep.jpg

Megtörtént már Veled, hogy valami nem sikerült azért, mert nem volt elég önbizalmad, és megroggyantál az utolsó pillanatban? Alul maradtál a magaddal vívott belső "csatában"? Velem sokszor... Hülye érzés...

Egy tenisz meccs kapcsán jutott eszembe... a teniszben choking-nak hívják (fulladás, be-/lefulladás, mint mikor nem adsz elég gázt, amikor sebességet váltasz...).

A teniszező Andy Murray a kritikus meccseken nem tudja megnyerni a belső játszmáját, nem tudja áttörni az ő saját üvegplafonját... nem vár a másikra, ilyenkor ő maga megveri magát.. 

És Te hogy vagy ezzel? Vajon a belső játszmádban Te nyerésre állsz? Jut-e - amikor kell, amikor a legfontosabb, mondjuk egy felvételi beszélgetésen, vagy egy fontos budget-meetingen, vagy egy fontos prezentáción, ahol sok múlik azon, mennyire tudod meggyőzni a hallgatóságot - a külső játszmára elég energia, vagy a belső kiegyensúlyozatlanság, diszharmónia kezelése az energiáid nagy részét elnyeli? Nem könnyű... állandóan figyelni kell erre... (Megjegyzés: a 'játszma' szó itt NEM a tranzakcióanalízisben használt értelemben értendő, egyszerűen csak a belül és kívül megoldandó feladatokat, "mérkőzéseket" jelenti, alapvetően energetikai szempontból...) 

Mindig két játszma van: a külső és a belső... A belső játszma az arányokról, az egyensúlyról és a dinamikus harmóniáról, vagy azok hiányáról szól... az akaratunk, a tudatunk, létezésünk/működésünk kontrollált szelete, és az a rengeteg, temérdek, végesen végtelen tudás/tapasztalat/lehetőség között, ami egész valónkban, izmainkban, érzékelésünk teljességében van, amihez közvetlenül nem vagyunk képesek hozzáférni (túl sok, túl komplikált... ez a végtelenül bonyolult szerkezet, izé, rendszer, lény, ami az ember, sok-sok egyszerüsítéssel, sub-rutinnal hidalja át tudatunk számára az elérhetetlen teljességet)... 

Ha azt hisszük, hogy a tudatunkkal fullosan irányítani tudjuk magunkat, elvesztünk... ha megismerjük magunkat, ha hagyjuk, hogy a természetes ösztöneink, intuíciónk, tehetségünk amennyire lehet, kibontakozzon, nem kontrolláljuk túl, nem akarunk minden áron "okosabbak" lenni nála, nyert ügyünk lehet... ami nem jelenti azt, hogy a tudatos tudatunk nem számít, persze, hogy nagyon fontos, és meg van a szerepe... de csak ha együttműködik a "méllyel", amit megtanul, és ami iránt megtanul tisztelettel lenni... az arányok, a kiegyensúlyozottság, a dinamikus harmónia... 

Ez a hitelesség, az autentikusság mércéje...

- hogy az egész egyfelé "húz",

- hogy azt érzi az ember, hogy a hiteles emberben minden egymást erősíti,

- hogy "3-dimenziós", körbejárható, nem úgy, mint egy relief, amit csak egy szögből szabad nézni, csak onnan "mutat"... 

A külső játszma a külső világban játszódik, a "színpadon". A belső játszma csak tőlünk függ, a külső nem csak, ott számtalan X-tényező van... 

Ez most így, ahogy itt most írom, a US Open egyik elődöntőjének nézése közben jut eszembe Andy Murray (nem csak itteni, mostani) teljesítménye, de méginkább a viselkedése alapján... Nishikorival játszik... Nishikori hajt, a 3. és 4. set-ben szinte euforikus flow-ban játszott... ilyenkor bárkinek nehéz lenne ellene, igaz, ezek a szakaszok (nem csak nála) nem tartanak örökké, a meccseknél mindig van ebben hullámzás, mindkét oldalon és a hullámvölgyet bizony az ellenfélnek illik kihasználnia... Murray-nek ez sem sikerült, most sem, mert el volt foglalva magával, kifelé kiabált az edzői páholyának, mindenhová, mindenre jutott energia, csak a külső játszmára nem jutott elég... 

Andy Murray a pályafutása során (29 éves) tartósan nem tudta/tudja megnyerni a belső játszmáját, nem találja meg fenntarthatóan azt a dinamikus belső harmóniát, ami technikai brilliance-át tényleg a legnagyobbak közé tudná emelni (a Big 4-nak - Federer, Nadal, Djokovic, Murray - mindig is a sereghajtója volt, ott volt velük, de egyedül volt az also-run/futottak még...) és ez akadályozza meg, hogy a külső fontos játszmák kritikus tömegét megnyerje, ami minden klasszikus játékost minden korban jellemzett... 

Nem annak tudatában kezdtem el ezt írni, hogy Murray ma nyer, vagy nem (végül Nishikori nyert...), és annak függvényében lesz ez igaz... ha nyer, akkor is így igaz... már a szünetekben kitört belőlem, annyira rossz volt nézni Murray "puffogását" (ahogy kedvenc szpíkerem nevezi így az állandó hangos panaszkodást, dühöt, önostorozást, amit Murray ma (is) művelt)... 2 game-re már éjfélkor ki is kapcsoltam a tv-t, azután nem bírtam ki, mégis visszakapcsoltam a végjátékra...

Nincs jobb, eklatánsabb, körüljárhatóbb példa, mint Murray, arra, hogy hogyan és mennyire tudja lerontani a belső játszma káosza a külső játszmák eredményét... sajnos sorozatban a döntő fontosságú mérkőzéseken... 

Talán azért dühít annyira az idétlen puffogás, mert az ő tenisze Federeré mellett sokáig a legjobban tetszett nekem...

Ivan Lendl ül megint a Murray-kispadon, nem látszik érzelem az arcán, ő megtanulta megnyerni annak idején, hogyan bánjon az ő belső játszmájával és sikerült "megszelidítenie"... egy korábbi felkészítési periódusban Murray-vel is ért el sikereket, ő volt a coach, amikor végre nyert egy Wimbledont... azután elpályázott... most megint ott van a páholyban, de úgy látszik, a korábbi "Lendl-varázs" elpárolgott, már nem hat... 

Nem lennék meglepve, ha ma (tegnap) - látva, hogy Murray mennyire visszaesett a korábbi bizonytalan, önmarcangoló attitűdjébe - láttuk volna megint hosszú időre utoljára (talán örökre...) Murray páholyában... Lendl-nek az arcizma se rezdült, de a feje már szineződött, kell ez neki?! 

Hogy mi segíthet a belső játszmában? Nos, előszöris a felismerés, hogy ilyen van, hogy a tudatos befolyásolási szféra csak egy rész (messze a fele se...), azután az önismeret, az önbecsülés eredeti gyengítetlen a megemelt energia a többiek működésének megértésében, elfogadásában jó kezdő lépések lehetnek... 

(...közben, hogy írom, Mats Wilander válaszolja a következő meccs lehetőségeit firtató kérdésre ("Halep megverheti Serena Williams-t?"): "Nem, nem tudja megverni Serenát, Serenát csak saját maga tudja megverni..." Ennél jobb slusszpoént ehhez a posthoz nem is tudok...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Szólj hozzá!