HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Friss topikok

Linkblog

Önismeret...kell ez nekünk?

isocrates_coaching 2012.01.03. 16:24

Régen („már a régi görögöknél is”) megjelent a „Gnothi seauton” – “ismerd meg önmagad” felirat a híres jóshelyen,  Delphi-ben, az Apolló templom bejáratánál. Tulajdonképpen ma, amikor szóba kerül, természetesnek is vesszük, hogy ez jó dolog.  Persze, hogy ismerni kell magunkat. Hogyan tudnánk különben kiismerni magunkat a világban? Márpedig – gondolja általában az ember – egész jól kiismerem magam, ergo nyilván jól kell, hogy ismerjem magam.

Néha még magamat is meg tudom lepni, hogy néha milyen gondolati rácson, fátyolon keresztül tudok én magam is egy-egy mindennapi eseményt megítélni, de a coachingban azután ez egy majdnem állandó érzés, hogy az emberek, vezetők és kulcs-alkalmazottak mennyire “védik magukat” attól, hogy észrevegyék, amikor a tisztánlátásban a saját szemellenzőik, szűrőik akadályozzák meg őket.  Persze, az is előfordul, hogy valaki nem a kelleténél sötétebb szemüvegen át látja a világot, hanem a kelleténél  rózsaszínűbben keresztül. Az eredmény  –  a megfelelő stratégia/reakció kialakítására való alkalmatlanság/képtelenség  –  semmivel sem lesz más vagy jobb.
Nem látják tisztán az eseményeket, embereket, motivációkat akkor, ha ők is érintve vannak. Abban a pillanatban, amikor ők nincsenek közvetlenül érintve, ők, akik az előbbi esetben azt se vették észre, amit a tizenéves fiúk észrevett volna, elképzelhető, hogy  kristálytisztán tudnak elemezni  történéseket.
Miért van bennünk ez a gát, amely megakadályozza, hogy nyugodtan, azonnali védekezés, magyarázatok gyártása helyett rá tudjunk tekinteni a saját működésünkre és észrevegyük saját magunk, hogy mit kellene változtatni a hozzáállásunkon, viselkedésünkön, kicsit talán a felfogásunkon is, hogy (néha akár egy csapásra is) egészen jelentős változás álljon be egy problematikus helyzetben?
Hosszú lenne itt, hogy miért, mindenesetre egyikünk sem, senki nem ment attól, hogy ha akármilyen csekély mértékben is kritikusan érintődik egy tranzakcióban a személyünk, tevékenységünk, a legeslegelső reakciónk a sisakrostély leengedése, várkapu felhúzása, támadó állásba állás.  
A coaching folyamatban legtöbbször ilyen helyzetekkel találkozik a coach. A kliensnek természetesen komoly problémái adódhatnak az imént leírt reakcióból, mert (a) nem tudja hatékonyan kezelni a helyzetet, mert általában ez a leírt védekező reakció  (b) a másik félből is ezt váltja ki, (c) a jövőben meg fogja nehezíteni azt, hogy érvényes, objektív, nem tompított információkhoz jusson, (d) egészében, ha ez a típusú reakció gyakorivá válik, az az egész karrierjét negatív formában érintheti.
Az is meglepő lehetne annak, aki nem szokott hozzá, hogy milyen hamar el lehet jutni ahhoz a felismeréshez, hogy “ja igen, tényleg, az nyilván nem a megfelelő reakció”. Persze, innen még nagyon messze lehet az, hogy valaki valóban elkezd dolgozni magán, hogy a szükséges változást létre tudja hozni életében, működésében.
Carl Gustav Jungot olvasva  jutott eszembe a fenti gondolatmenet ebben a formában. Egy 1956-ban megjelent könyvéről van szó, “Az alkímiai konjunkció”-ról  (Mysterium coniunctions) – a magyar kiadás 1994-ből való. A megjelenéskor 81 éves volt.
A könyv meglehetősen ezoterikus címe  ellenére egy bölcs, életének összegző fázisában lévő nagy tudós;  nagyonis földi, mindennapi és a mai világra 56 év múlva is kíválóan passzoló sorait találtam benne, íme:
“…Nyugaton a meditációnak és a koncentrációnak általában rossz híre van: a naplopás vagy a beteges önvizsgálat különösen elítélendő válfajának tartják. Önismeretre már nem jut idő, de nem is hiszik, hogy bármi ilyesminek értelme lenne. Önmagunk megismerése – s ezt már mintegy eleve tudják – már csak azért sem éri meg a fáradtságot, mert már azt sem lehet egykönnyen eldönteni, hogy kik vagyunk. Kizárólag a tettben érdemes hinni, és senki sem kíváncsi a tett alanyára. Ez utóbbit csak bizonyos kollektíve értékelhető teljesítmények alapján ítélik meg. Hogy létezik egy tudattalan psziché, arról a közvélemény éppen annyira nem tud semmit, mint a szaktekintélyek; azonban úgy látszik, senkit sem ösztönöz különösebb következtetések levonására az a tény, hogy a nyugati ember idegenként áll önmagával szemben, s hogy az önismeret az egyik legenehezebb és legigényesebb művészet.”
No igen, talán annyival vagyunk előrébb, hogy a tudattalan tudata, a tudomás róla belopózott a kollektív tudattalanba, a mindennapi, akár   ponyva jellegű, populáris  művészeti alkotásokba is. Ami nem változott, az az, hogy ugyanúgy nem tudunk és igazából nem is akarunk tudni azokról a titokzatos dolgokról, amelyek bennünk minden pillanatban a tudatos tudatunk kontrollján kívül működnek, amelyek nagyrészt meghatározzák működésünket és álmainkat is. Ezek az üzenetek nem érdekelnek minket.
A coaching persze nem a tudattalannak ezzel a mély szintjével van kapcsolatban, illetve csak nagyon közvetetten. A tudattalannak és az önismeretnek is több szintje van. A mindennapi elsődleges, tudatos tudatunkon kívüleső, ám  működésünket részben meghatározó struktúráknak a következő rétege még nem az igazi  mély. Ezek inkább csak a mindennapi szűrőinket jelentik, amelyeken keresztül a világot látjuk, a szokásos “játszmáinkat”, amikor minden külső, reakciót előidéző eseményt megpróbálunk néhány, a komfort zónánkban lévő játszma-típussal megoldani akkor is, ha az esemény nem igazán illik egyikhez sem.
Egy aggresszív stílusú, nyomulós valaki mindent ezzel a stílussal akar majd megoldani, egy kompromisszumra hajló valaki ott is kompromisszumot fog keresni, ahol hiába. Azután, ha már benne vagyunk egy játszma kellős közepén  (még “jobb”, ha a játszmát olyannal játsszuk, akivel már nem először), nem fogunk eltérni a szokásos folyamattól, amit szoktunk lépni, mondjuk B-t A-ra, tutti, hogy most is ezt fogjuk lépni.
Azám, csakhogy az ilyen speciális “ játszmák” lényege, hogy  csak bekerülni könnyű a sodrásába, kijönni már nem, mert általában “De igen”-“De nem” típusú patt-helyzetekbe torkollanak. Sehova sem vezetnek, csak frusztrációhoz., növekvő feszültséghez.
A coaching abban tud segíteni, hogy mindannapi helyzetekben a munkahelyünkön (vagy például az életünk fordulópontjain a life coaching, vagy az életvezetési tanácsadás) képesek legyünk felülemelkedni egy kicsit, amennyire kell, az adott helyzet zavaró hatásain, valamint elfogultságainkon/szűrőinken, és lássuk meg a működésünk döccenéseit, zsákutcáit és megtanulhassuk, hogyan irányítsuk magunkat (hogyan tudjuk megtörni a “játszmát”)  a hatékony, szinergiát hordozó  és minden fél számára win-win döntések meghozása és azok végrehajtása felé.
És most is oda lyukadunk ki, hogy ezek a hibás szűrők, “játszmák”, amelyek nem segítenek az adott együttműködés hatékonyabbá tételében, amelyek csak az energiánkat fogyasztják, megakadályoznak bennünket abban, hogy teljes erőbedobással, minimális energiaveszteséggel a lényegi tartalmi kérdésekre, problémákra tudjunk koncentrálni. Amire odaérünk, a bozótkésünk kicsorbul…
A coaching ezeknek az energia-nyelőknek, belső, “saját termelésű” zavaró tényezőknek a saját erőből történő  felismerésében és  kiiktatásában tud segíteni. És azután el lehet majd mondani, hogy “többet, kevesebbel…”.
Szilágyi Miklós vezetői/business coach – coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vezetoi-coaching.blog.hu/api/trackback/id/tr483516795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.