Ha van problémám, de meg tudom oldani, akkor inkább feladatom van, miért fordulnék coachhoz?!Ha van problémám, de nem tudom megoldani, de nem is hiszek benne igazán, hogy egyáltalán megoldható és/vagy nem akarok másoknak beszélni róla, akkor persze (?), hogy nem fordulok coachhoz.
Ha problémám van, és nem tudom megoldani, de teljesen nem tartom kizártnak, hogy megoldható (csak (a) én egy hatökör vagyok ehhez, (b) lusta és/vagy elfoglalt vagyok (és nem is szégyellem, hogy ez a problémám van, sőt, azt se szégyellem, hogy mások megtudhatják, hogy nekem (!!!) problemá(i)m vannak), akkor fordulok valamilyen anyagi lehetőségeim szerint megengedhető külső forráshoz, ami/aki sokféle lehet, pl. egy coach is (de elmehetek például coachingot tanulni, vagy különböző egyéb képzésekre, NLP, stb.).
Két gondolatmenet is eszembe jut, amely közelebbről, vagy távolabbról igyekszik megvilágítani ezt-azt a fentiekkel kapcsolatban, amiről korábban még nem volt szó:
· Az első csak távoli analógia, mert egy asszimetrikus kapcsolatról van szó benne: az orvos a szakértő, a beteg aki “elszenvedi” a gyógymódo(ka)t. A coaching ezzel szemben egyenrangú viszony, ahol a coachee teljes erőforrásgazdagságának birtokában vesz részt a kívánt változási folyamatban.
Ha az embernek valamilyen fizikai baja/problémája van, és már nagyon nem tud vele együtt létezni (ha nő, hamarabb, ha férfi – félősek/szégyenlősek lévén ezen a téren) –, később), hagyományos orvoshoz, vagy egyéb alternatív gyógymódokhoz fordul. Ha tisztában van azzal, hogy az orvostudomány – területének komplexitása, az egyéni variációk és a kumulált tudás/tapasztalat végzetesen és elkerülhetetlenül induktív (így viszonylag kevéssé teljességre törekedhető) jellege/alapjai miatti - lehetőségei, tudása (nagyon) véges, akkor ezt a következő gondolatmenet keretében teszi: elmegyek a (szak-)orvoshoz, mert hátha már találkozott (pontosan) hasonló szimptómákkal és hátha az alkalmazott diagnózisa is sikeres volt.
Eltekintve attól, hogy még ekkor is lehetnek egyéni eltérések pl. a páciensek különbözősége miatt, ilyen értelemben nagyobb esély van, hogy valamilyen megoldásra juhatok, mintha mondjuk a cipészhez mentem volna le az egészségügyi problémámmal.
A bátorság elem ott jelenik meg, hogy megteszem az első lépést, elmegyek orvoshoz, a józan ész elem pedig ott, hogy egyáltalán nem tartom biztosnak, hogy bármilyen eredményre is jutunk. Természetesen vannak triviális, jól diagnosztizálható, nagyon kis hibaszázalékkal gyógyítható betegségek, ezeknek azután az orvosok örülnek is. Viszont félnek, mint a tűztől a soron következő gyanús és összevissza tünetekkel jelentkező betegtől, akiknél majd – megint – fogalmuk se lesz, mit tegyenek, persze, úgy csinálnak, mintha tudnák, ebből azután mindenféle kalamajka tud keletkezni, a baj gyökere, hogy soha nem fogják elárulni a saját bizonyossági %-ukat, amellyel egy konkrét esethez hozzáállnak – az orvos, mint “fekete doboz”...
· Az is eszembe jutott, hogy az átlagember pl. az utcán (gyalog, vagy autóban) soha nem lehet egészen biztos, hogy a többi ember, aki nem hord szemüveget (én hordok), mennyire lát jól (mondjuk, fogadjuk el standard mércének a szemorvosi rendelő olvasó tábláját és annak is az utolsó előtti sorának a megfelelő biztonságú elolvasási képességét nevezzük “jó” látásnak). Ha valakinek van élő jogosítványa (és nagyon soknak van), akkor van egy esély, hogy a megfelelő időközönként szemorvosi ellenőrzésen esik át, bár a többedik hosszabbításnál ez már vagy egyáltalán nem történik meg (láttunk már ilyet, nem?), vagy nem alapos (elnézést kérek a nem érintett szemorvosoktól…). De ha nem kell(ett) valakinek jogosítvány, akkor még ez a relatív biztonság sincs meg abban, hogy vajon – az elfogadott standard-ek szerint az illető egyáltalán látja-e élesen, amit néz. Persze, egyéb tényezők is játszanak, valaki nem szereti a szemüvegét hordani különböző, pl. hiúsági okokból, és/vagy a lencsét se bírja a szeme.
Ezzel szemben a szemüveges populáció ebből a szempontból sokkal keskenyebb (és magasabban elhelyezkedő) teljesítmény-sávban mozog, mert ha egyszer elkezdett valaki szemüveget hordani, onnantól egész életében rendszeres ellenőrzésre fog járni, legalábbis minden alkalommal, amikor összetöri a szemüvegét.
Az én térképemen (tudjátok, nem tudjátok, ez egy NLP-ben (ezt most nem kezdem magyarázni) használt metafora arra, hogy minden ember különbözőképpen dolgozza fel a világot a saját “térképén”…), hogy a jó hercegnek való ajánlás (Villon után szabadon) se maradjon ki, gyenge pontjaidon (Achillesnek csak egy volt, mi, többi halandó, általában egyszerre többet is fel tudunk mutatni) a teljesítmény-sávot megasabban és szűkebben tudod folyamatosan tartani, ha rendszeresen ellnőrzöd, kérsz segítséget az ellenőrzéséhez, mintha hagynád az ebek harmincadjára teljesítmény-romlást a különböző fontos területeiden.
Érzed, vagy nem érzed saját magad, szervezeted energiáinak fogyását, valami elszívja az energiátokat, vagy egyszerűen csak lustulsz, unatkozol, veszíted (plane, ha vészesen) az érdeklődésedet, érdemes néha generáloztatni, átfuttatni az áporodott meggyőződéseket, attitűdöket, rendszeresen rákapcsolni magad a műszaki vizsga computer-padjára, ami rutin-szerűen lefuttatja a komplett check-programokat, szóval, ennyi a jó herceg számára az ajánlás…
Aki segítőhöz (pl. coachhoz) fordul, nem kell tudni pontosan, mi a probléma (nehéz is tudni sokszor magunknak, lehet, ha elmondanám Neked az én aktuális problémámat, azt bezzeg világosan látnád… ezért jár a coach is rendszeresen szupervízióba, ami a coach coach-olása…). Problémája van, de nem tudja pontosan, mi az, mert különben nem jött volna el. És mivel nem tudja, mi is az igazi problémája, nem is tudja pontosan elmondani. Inkább egy kicsit zavaros beszámoló fog következni arról, amit gondol. Egyszerűen be van szorulva egy adott világ-képbe.
A coach és a coachee együtt alkotják meg a probléma-realitást (majd persze később a megoldás-realitást is, alapvetően a coachee energiájával és erőforrásainak dinamikus mozgósításával). Ebből a perspektívából a coachee kezdeményezi a változást éppen azzal, hogy a problémájával a coach-hoz fordult és ezzel mintegy felszínre hozta azt. Ez a lépés önmagában a probléma definícióját megváltoztatja (meg kell fogalmazni külső fél számára az addig csak homályosan, nem szavakba/gondolati konstrukcióbafoglalt problémát, kontextusba kell helyezni, hogy a coachnak esélye legyen a segítésre). Ezzel a coachee legalábbis közvetetten jelezte, hogy a problémát egyedül nem tudja megoldani, de azt is, hogy lát esélyt a probléma megoldására, hiszen a coach-hoz fordult. Az utolsó 2 bekezdést közvetlenül, meg egyébként az egész bejegyzést Steve de Shazer “Keys to Solution in Brief therapy” című könyve inspirálta.
A “kevesebbel többet” erre a gondolatmenetre úgy applikálható, hogy
· a rendszeres figyelem az energia- és készültség-, mozgósíthatóság-szintünkre (mind egyéni, mind csoport szinten), és
· azok egyikének-másikának lankadása esetén rendszeresen megoldás keresése akár külső segítség igénybevételével
· “kisimítja” (egyéni és csoport-) életünk le-, fel-hullámzását, kitöréseit, és
· optimális, egyenletesebb teljesítményhez, kiegyensúlyozottsághoz, kiegyensúlyozottabb energia-szinten való működéshez segíthet minket szemben a csak nagy bajban (vagy abban sem…) reagáló üzemmóddal szemben…
Maradok tisztelettel, szevasztok:
Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com
