HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

január 2013
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív > >> 
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Friss topikok

Linkblog

Coaching ars poetica… kölcsönbe…

isocrates_coaching 2013.01.31. 10:41

Tibeti mandala.jpgEgy nagyon kedves coach-ismerősömtől, barátomtól idézek ide egy ars poeticát, egy hitvallást (ő maga sosem nevezné ennek, nem szereti a FB-t, stb. és nem vagyok felhatalmazva, hogy a nevét ideírjam, mert mindenkinek nem nyilna meg ilyen könnyen, de olyan szép, amit írt, hogy szeretném megörökíteni). A megoldásközpontú megközelítésről írta valahol, hogy az, amit adott neki (a lényeg az övé, de persze én írom, részben mert angolból teszem át és részben ez, nos, ez az én blogom...):

1. vannak erőforrásaim

2. már sok nehézséget legyőztem az életemben (ha kicsinyíteném ezeket a nehézségeket, kicsinyíteném a tettet is, amivel legyőztem őket...)

3. vannak működő stratégiáim, amelyek OK-knak bizonyultak a számomra

4. akármilyen szörnyű helyzetek nem tarthatnak örökké, ezért reménykedhetek benne, hogy túl leszek rajtuk, akár még nagyokos "megoldások" nélkül is

5. utoljára, de nem utolsó sorban, ha őszinte vagyok magammal, és képes vagyok a csoda reggelének hangjaival, látványával, illatával, szellőjével játszani, akkor realizálhatom, hogy gyermekien optimista vagyok és reménytelenül álmodozó, ami mindig kisegít, amikor kell.

6. Szilágyi Miklós (az én vagyok) féle kiegészítés: bármit újat szeretnék csinálni, amit még soha nem csináltam, a megoldásközpontú megközelítés birtokában mindig sikerül valami olyan kis (vagy pici, mikro, mili) előjelet találni a jelenlegi tevékenységemben, ami előrevetíti a lehetőségét, hogy ha abból fogok majd sokkal többet csinálni, az új képesség, tevékenység, dolog is meglepően gyorsan válik valósággá.

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Coaching… marketing, sales…

isocrates_coaching 2013.01.29. 13:25

e-mail marketing.jpgEgyszerre szól ez coachoknak és jövendő ügyfeleknek… 

Ide Christian Mickelsen-nek,  egy Twitteren megismert úrnak, (www.CoachesWithCliens.com) mailjét fordítom le 1:1-ben, nem véletlenül nem akarok hozzátenni sokat, azt is csak a végén (nem ritka az ilyen csoportos – opt-in típusú - mailküldés, feliratkoztam erre a hírlevélre is, majd a végén még erről is valamit…). 

“Hi Miklós, 

Sok coach beszél nekem arról, hogy a potenciális ügyfeleknek ninc s pénzük a coachingra. 

Hallottad már ezeket a dolgokat várományos ügyfelektől: 

“Nem engedhetem meg magamnak” vagy 

”Nincs pénzem a coachingra” 

Habár sokan lehetnek, akik azt mondják, hogy nem engedhetik maguknak a coachingot, ez sokszor nem igaz.

Ami viszont TÉNYLEG igaz, hogy nem képesek meglátni, hogy a coaching miért érhetné meg nekik a befektetést. Elmondom neked hogyan értetheted meg velük (SZM: persze, ez egy marketing levél, amivel el akar adni nekem valamit, de ezzel nincs baj, a lényegre figyeljetek…), hogy miért éri meg nekik és nem fogsz többet hallani a pénz-témáról és több (fizetős) ügyfeled lesz. Előszöris… 

Elmondok neked egy történetet egy évekkel ezelőtti ügyfelemről. James-nek hívták és egy magándetektív cége volt. 

8 emberrel dolgozott és éppen a csőd szélén állt. Számláit nem tudta már mind kifizetni. A céges telefonokat már kikapcsolta a szolgáltató. Félt, hogy a vállalati autókat is visszaveszi a leasing cég, stb. SZÖRNYŰ pénzügyi helyzetben volt! 

Gondolod, hogy valaki az ő helyzetében megengedheti magának a coachingot? Gondolod, hogy valaki az ő helyzetében akar fizetni a coachingért, amikor már más fontos számlákkal el van maradva? 

Igen! Megkért hogy dolgozzak vele az akkori legmagasabb havi áramon (USD 595, kb. 130 000 Ft  a mai árfolyamon) 6 hónapra és együtt visszafordítottuk a dolgokat (SZM: Amerikában gyakori az ilyen típusú átalányfizetéses modell... nem említi , de ez csak néhány alkalmat jelent havonta…). Ez közel USD 3 600 költséget jelent egy cégnek, amelynek láthatóan nem volt pénze. 

Hogyan találkozhatsz egy fickóval, mint James, és hogyan lehetséges az, hogy fizessen neked a coachingért? És ha sikerül valakinél hasonló nehéz helyzetben elérned, hogy kérje a szolgáltatásodat, nem valószínűbb-e, hogy képes vagy ezt elérni ennél kevésbé nehéz körülmények között lévő valakiknél is? 

A lecke az a történetből, hogy az emberek hajlandóak fizetni azért, amit akkor, éppen fontosnak tartanak. Ezért van az, hogy mindenkinek van kábel-televízió előfizetése és Starbucks kávét iszik, még akkor is, ha a hitelkértyájukon már USD 7 000 tartozásuk van, megtakarításuk meg szinte semmi. 

Egy másik lecke az, hogy sok coach abból indul ki eleve, hogy az emberek nem engedhetik maguknak a coachingot. Ha te is ezt hiszed, eleve halott az ügy! 

Teresa, a barátnőm mondta nekem ezt, amit már be is építettem a gondolkodásomba: 

“Korlátlan mennyiségű pénz van a világon, az egyetlen dolog, ami az utadban áll, az a kreativitásod, a tudásod és az elkötelezettséged, hogy te is hozzáférj” 

Hoppá! (Wow) 

A Gazdag papa, szegény papa szerzője mondja, hogy hagyd abba azt gondolni, hogy “Vajon megengedhetem-e ezt magamanak?” és kezdjél úgy gondolkodni, hogy “Hogyan tudom ezt megengedni magamnak?” 

Az az igazság, hogy a legtöbb ember megengedheti magának a coaching költségeit… 

Miért van mégis az, hogy a legtöbb ember (aki (még) így gondolja…) nem fordul coachhoz vagy az első coaching alkalommal “finanszírozási problémákat” emleget, mert például: 

  1. Nem igazán látják, hogyan fog a coaching igazi, jelentős (pozitív) különbséget jelenteni az életükben, mert a coach nem képes megmutatni, megjeleníteni számukra pontosan, mit fog jelenteni nekik a coaching.
  2. Azt gondolják, hogy a coaching egy “kedves” dolog és akár hasznos  is lehet majd “egy szép napon”, de semmiképpen se ma, mert a coach nem inspirálja  őket a hasznos változásra vagy nem segít nekik felfedezni azokat a kihívásokat, amelyek  változásuk momentumát fent tudják tartani.
  3. Érzelmileg nem igazán érintettek. A coach nem segít neki felfedezni annak a hosszú-távú hatását, ha az ügyfél nem fog megváltozni. Mi történik 5 év múlva, ha semmi sem változik? 

Íme, mi az, amire szükséged van, hogy a pénz-téma  ne merüljön fel akadályként a coachingra való felkérésnél: 

  1. Segíts abban, hogy mi az, amit a potenciális ügyfél meg szeretne változtatni, vagy amiben változni szeretne. Mit akar? Mi az, ami nem működik?
  2. Segíts abban, hogy miért fontos, hogy a változás most történjen. Miért most? Mi az, ami ma különbözik?
  3. Segíts azonosítani azokat az akadályokat, amelyek megakadályozzák, hogy saját magától sikerüljön végigvinni a változás folyamatát.
  4. Segíts felfedezni, annak a hosszú-távú hatását, ha nem változik meg. Ha semmi nem változik, mit fog az jelenteni a számára?
  5. Segíts “összekötni a pontokat”… abban, amit te csinálsz a coachingban és abban, amit ő meg akar változtatni. Segítsd abban, hogy meglássa, hogyan fogja őt segíteni az, amit te tudsz hozzáadni a coaching-folyamathoz, az, hogy veled dolgozik, az akadályok legyőzésében és abban, hogy eljusson oda, ahová szeretne. 

Ha ezt fogod tenni, sokkal több ember fog coachingra felkérni téged… 

Coachod és barátod (?) 

Christian…” 

Több oka van annak, hogy ezt idefordítottam: 

  1. Az, hogy ilyen marketing-levelet küldhess valakinek, rendszerint úgy kezdődik, hogy főleg Twitteren, de máshol a neten is találkozol valami érdekes “free” pdf-fel, amit le lehet tölteni… ja, ha először megadod a nevedet és a mail-címedet, és onnantól kapod a rendszeres maileket. Ezek a free anyagok néha nagyon gyengék, semmik, de találkoztam elég sok figyelemreméltóval is… hát így kerültem én Christian listájára… ezzel fizetek a free anyagért… meg persze, ha már nagyon únom, lemondhatom…
  2. A legérdekesebb talán az, hogy – ha már a mail-cím megvan - hogyan adjál hírt magadról (marketing…), úgy, hogy esélyed legyen rá, hogy nem simán törlik a leveled. Ez a levél az egyik legjobb példája annak, hogy ma már adnod kell hasznos, érdekes, történetekkel megtűzdelt információt is, nem elég az olyan nagyhangú levélke, ahol csak utalgatsz arra, hogy milyen k. jó anyagokat, skype-coachingot, on-line conference-t kaphatsz ennyi meg annyi dollárért… nem elég, azokat már ki se nyitom…
  3. Az előző pontot erősítendő (kell adni vonzó ingyenes dolgokat is, előre, ingyen, hátha megtetszik neki valami a fizetős tartalmakból is, meg egyáltalán, hogy jöjjön a traffic a site-ra, bővüljön a kör, a nagyobb körből nagyobb esélyed van a fizetős on-line ügyféllé “konvertálásra”)… 

Ideteszek egy nem coachingos site-ot is, a most nagy nemzetközi sikert elért magyar angol-nyelvet tanító 5 perc angol –t. Feliratkozol és azt hiszem, naponta kapsz egy 5-percnyi, egy “bájtnyi” feladatot arra a napra és szépen, ahogy mennek a napok, hetek, hónapok, apró lépésekkel haladsz az utadon. Full ingyen… Remek… azután ha kedved támad, vásárolhatsz a kiadványaikból, ilyenek… ha meg elég a napi 5 perces mail, akkor is viszel neki egy kis traffikot, magad… meg az is lehet, hogy elmondod a barátaidnak, mert tetszik… ahogy én most (mondjuk én rádióban hallottam, róla és nem is vagyok célcsoport, de ez mindegy is…) …és így tovább…

  1. Ami a coaching-filozófiát, - megközelítést tartalmat illeti, nem mondom, hogy mindennel egyetértek a levélben írottakkal de érdekes az is… én ma már sokkal kevésbé intervencionista megközelítést tartok hatásosnak:
    1. minél inkább az ügyfél dolgozzon, az ő témája, az ő útja, minden, amit be próbálok dumálni neki, akár csak a kérdéseimmel, csak megzavarja a belső munkát, amit nekem  -
    2. kicsit mellette, féllépéssel mögötte, úgy valahogy, ahogy André Louf a spirituális kisérésben leírja – segíteni kell és nem meg- megakasztani a saját okoskodásommal…
    3. nem az én agendám, hanem az övé…
    4. persze, a folyamat, a keretek, a fókusz tartása az én dolgom, de pont ennyi és nem több…
    5. nem egyszer fogom leírni, mert talán a legfontosabb: úgy segíteni, hogy szép lassan feleslegessé váljunk, “leave no footprint” – ne hagyjunk lábnyomot… (Chris Iveson et alii…)
    6. Még valami… múlt héten volt egy előadás pénteken, Horváth Tünde tartotta a vakfoltokról és tabukról a coachingban. Az első feléről lemaradtam, mert összetévesztettem a helyszínt, de hála istennek, a tabuknál végig ott voltam. Ez a második alkalom, téma, ahol alkalmam van meghallgatni Tündét, és már “beleszerettem” (ne legyél rossz: szakmailag…). Szóval, azokról a tabukról beszélt, amelyekről nehezen, vagy nem tudunk beszélni, mert aki megtöri a tabut, megszólják, kigúnyolják, bántják. Ilyen például a szex/erotika, a hatalom és a pénz (úgy mélyen, az, hogy mi magunk hogy vagyunk vele, nem csak úgy általában… úgy általában megy…). No, ez itt most megjelenik pőrén, részint szikár dollár összegekben, meg egyáltalán, hogy a coach ebből él és gondolkoznia kell azon, hogy hogyan lesz (több) ügyfele, stb… mind tabu téma… 

No, remélem, mindenki haza tud vinni valami hasznosat ezekből… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

A változás, amit Ganésa segít elindítani…

isocrates_coaching 2013.01.29. 07:33

Ganesa 3.jpg“…Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem – hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a halottak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképpen nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, halott…” 

Mindenki fél a változástól. Aki azt mondja, nem, ő is. A változásban benne van a megszüntetés (halál) és az újjá-születés motívuma. Az újban  pedig – ami a változásban születik/létrejön, ami szintén nem lesz örök - létrejöttében, életciklusában, halálában a klasszikus 3-as jelenik meg: születés-fenntartás-halál… viszonylag korlátozott a száma azoknak a dolgoknak, amelyek öröknek mondottatnak, és azokban általában nem hiszek… hacsak nem az állandó változásban… 

Ez a szent, mágikus hármas… ugye, nagyon szekulárisan, ennyi bullet-point/francia bekezdés ajánlott a PPT prezentációkban, a szóbeli prezentáció alkotó elemeinek (a befoglaló keretnél és a részletezőknél egyaránt, szó szerint minden egyes slide-on…) ajánlott számossága (na, mennyi?): három… meg mondjuk, például nagyon látványos a 3-as megjelenése a hinduizmus 3-as istenségében (Brahmá, a teremtő, Visnu, a megtartó, és Siva, a pusztító)… ezt a hármast, hogy hogyan függnek össze (meg persze Krisnával, aki Visnu egyik avatárja…), legalább annyira nem értem, mint a Szentháromság tanát… még jó, hogy nem kötelező érteni, hinni meg vagy hiszem, vagy nem… 

Steve de Shazer, a megoldásközpontú brief terápiai megközelítés egyik kikisérletezője, megfogalmazója (később ebből fejlődött ki a coaching ág, de azt már nem ő csinálta…) írta valahol (legalábbis valami hasonlót azzal kapcsolatban, hogy a folyamatokban gyakran megjelenik az ellenállás a változással szemben), hogy a változás állandó, és egyszerűen ebből az állandó folyamatból azt érdemes megfigyelni, kiválasztani, ami hasznos… 

Hasonló gondolatot, szikárabban, szigorúbban Jung úgy fogalmaz meg – szinte annak válaszolva, aki azért fél a változástól, hogy ne kövessen el hibát (és ezzel paralizálja önmagát): 

“…Semmi garancia nincs rá – egyetlen pillanatban sem – hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a halottak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképpen nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, halott…” 

A képről… A mitológia (mint a római, a hindu és sok más) nagyon haszonelvűen rendezi be a világot, a részfeledatokért felelős istenek, félistenek, demiurgoszok, avatárok pantheonjával kiegészítve azt… minden fontos dolognak van valaki segítője (de tényleg, milyen praktikusan gondolkoztak!!)… például a változás elindításának és az akadályok legyőzésének hindu istene a képen látható Ganésa (ismert még mint Ganapati, Vinajaka), az elefántfejű embertestű istenség, az egyik legismertebb alakja a hindu pantheonnak. A vállalkozások isteneként ő az, aki elhárít minden akadályt egy induló üzlet, utazás, próbálkozás elől, mivel a Kezdetek és az Akadályok Urának tartják (de elkelne néha egy-egy – működő - Ganésa itt-ott…) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Általános műveltség… visszatekintve… avagy miért érdemes tanulni az iskolában

isocrates_coaching 2013.01.28. 17:07

Zold konyvek.jpgHogy ez miről fog szólni? Hogy mennyi időt, energiát takarítottam volna meg, ha minden témában, ami elkezdett érdekelni, elolvastam volna a vonatkozó "zöld könyve(ke)t"... 

Ha már egyvalakinek beugrik, mi a fenéről is beszélhetek (és valamit felhasznál a konklúzióból, már megérte…) 

Célcsoport (állítólag így kellene blogot írni, hahaha...): 12-18 évesek... hogy ezt meg honnan a fészkesből? Nos, ma olvastam egy (tényleg) fontos újságban, hogy  meghatározó körök felfedeztek még egy rést a kultúrpolitika most már eléggé szétterített canvas-án (tudnám mit jelent... de nagyon dzsesszes, nem?): a 12-18 éveseknek még nincs (kellő ideológiai alátámasztottságú) színháza... gondoltam, akkor nekik még lehet valamennyi befogadó kapacitásuk... 

Van még egy secondary célcsoportom is: a szüleik. Ez meg úgy jutott eszembe, hogy egy nagyon kedves coach-ismerősöm, amikor az egyik érdekes múlt heti coach-olással kapcsolatos napon találkoztunk, megemlítette többek között, hogy nemcsak olvassa néha a blogomat, de egyik-másik bejegyzést az (azt hiszem 14 éves) fiámak is megmutatja... no, ők tényleg az ideális célcsoportot képviselik: apja és fia... Kedves T., megtiszteltél, hogy ezt elmesélted... 

Van egy kedvenc metafórám arra, hogy az ember (főleg az elején) azt hiszi, hogy a tudás végtelen (amúgy az), és ez részben ijesztő, részben cinizmusra ösztönöz (ezt lehetetlen… mi a fenének törjem magam egyáltalán…)… Miközben, ha jól odafigyel időben és nem kapkod, hanem egyszerűen végigtanulja az iskolát, a (jó!!!) tankönyveket, akkor biztos alapot nyer és meglepő magabiztosságra tehet szert későbbi életében. 

A “zöld könyv” metafora a francia nyelv tanulásához kapcsolódik, de tulajdonképpen bármilyen diszciplinára, de különösen a művészeti ágakra kiterjeszthető. Lényegét a következő mondat írja le: “A ‘zöld könyvben’ minden benne van, amire szükséged lehet.” (Jó, mondjuk, a “mindent” értsük a paretói 80/20% értelemben…) 

A “zöld könyv” két kötetes francia nyelvkönyv volt, amiből például a Rigó utcai nyelvtanfolyamon tanították a francia nyelvet. A németet  a “szürke” könyvekből, az angolt (azt hiszem, azt végképp és egyáltalán nem abból tanultam) a “barna” könyvekből tanították. 

Megint valamit el kell magyarázni, a “Rigó utcát”. A Baross utcából nyíló Rigó utcában (közel a József körúti kereszteződéshez) volt az egyetlen nyelvvizsgáztató intézmény/hatóság. A nyelvvizsga részben nem volt olyan fontos, mint ma, részben meg fontosabb volt és főleg: központosított (a “Rigó utcába”). 

Azért nem volt a “népnek” általában olyan fontos, mert sokkal kevesebben tanultak nyelvet, mint ma, minek is. A külkereseken, diplomatákon, egyéb “előkelő” kasztok gyerekein kívül nem volt sok gyakorlati haszna a nyelvtanulásnak, mert nem gyakran jártunk – általában – külföldre, meg a külföldiek se jöttek ide befektetni, üzletet csinálni, legalábbis olyan léptékben, mint az utolsó 20-30 évben megszoktuk (tehát, kb 40 évvel ezelőttről beszélünk, a múlt század 70-es éveiről). És a kultúra, még a zene is csak recsegve-ropogva szökött be a Szabad Európa rádión keresztül, vagy az indiai nagy LP dum-dum lemezeken. 

És azért lehetett például fontos az említett szűk rétegen kívül is, mert az államilag bérszabályozott, gyakorlatilag majdnem kizárólag állami tulajdonú munkahelyeken viszonylag sok skrupulus nélkül fizettek államilag megszabott szintű nyelvpótlékot. Amikor a 80-as évek közepén nekem már három nyelvből volt nyelvvizsgám (és csak néha kellett használni az angolt), viszont külkereskedelmi főosztályon dolgoztam, már mind a 3 nyelv után kaptam nyelvpótlékot (nem emlékszem pontosan, talán összesen plusz 13 %-ot). 

A metafora lényege az, hogy én - ahelyett, hogy a kiadott tananyaggal foglalkoztam volna -, mindig mindent és lehetőleg egyszerre akartam megtanulni, behabzsolni, ezért ha megláttam egy új nyelvkönyvet, nyelvkönyv-sorozatot, azt azonnal megvettem (akkoriban nagyon erősen “dotált”, államilag szubvencionált, azaz olcsó volt a könyv), és belenéztem, valamennyit olvasgattam belőle. Soha semmilyen diszciplinában nem tudtam leragadni egy könyv (vagy szakkönyv-sorozat) mellett, én mindent és egyszerre akartam tudni, és meg voltam győződve, hogy ennek a legbiztosabb módja, ha minden lehetséges forrást ismerek.   

A Rigó utcai tanfolyamok – a vizsgáztatási privilégium miatt – elitnek számítottak. A vizsgáztató nyelvtanárok tanítottak ott és onnan, a tanfolyamról, “belülről” lehetett vizsgázni, vagyis a tanfolyam záróvizsgája megfelelt az állami nyelvvizsga valamelyik fokozatának (akkor 3 fokozat volt, nem volt elválasztva az írásbeli és a szóbeli, a “globális”-nak nevezhető 3 fokozatot alap-, közép- és felső-foknak hívták). 

Az angolt még nem ott tanultam (az volt az első nyelv, amit komolyan vettem, mert a 10 évig tanult orosz átment rajtam, mint a hasmenés… 25 voltam, amikor kedvem támadt megérteni a dalok szövegét, amelyeket fonetikusan tanultunk meg korábban a zenekarunkkal…)… Angolból számos középfokom van, mert többször megpróbáltam a felsőt, de az soha nem sikerült (egy idő után (talán 1990 után), amikor a nyelvvizsga jelentősége a gyakorlati használhatóság mögé szorult jelentőségében – 1991-ben, amikor elbeszélgetett velem egy ír pénzügyi controller, nem a nyelvvizsgámról érdeklődött, hanem az accrual-ről kellett vele beszélgetni, vagy tudtam, mi az, az jó volt, vagy nem, az meg probléma -, már nem adtam meg többé a lehetőséget semmilyen grémiumnak, hogy azzal szívassanak, hogy mit mondok majd a gyógyszertárban…)… 

A franciát már a Rigóban kezdtem el és ott is fejeztem be a felsőfok megszerzéséig, a németet pedig a középfokig jártam ki. Azt hiszem a 3 nyelvért, ha mindből felsőm lett volna, 1986-ban összesen 18% plusz nyelvpótlékot kaphattam volna a fizetésemre… 

A “zöld könyv” metafora akkor ugrott be, amikor egyszer már azután, hogy végleg hazajöttem Algériából, ahol 3 évig mechanikát, vízgépeket, műszaki rajzot, ilyesmiket tanítottam francia nyelven (a végén már tényleg folyékonyan beszéltem), kezembe vettem csak úgy szórakozásból a valamikori hivatalos nyelvkönyveket, a “zöld könyveket” és meglepődéssel vettem tudmásul, hogy azokban szép rendszerezetten, sorban minden benne volt, ami ahhoz kellett volna, hogy már az elején is könnyebben vegyem a nyelvi akadályt… 

Dehát én nem ilyen voltam… a “zöld könyv”  volt a kötelező tananyag (és nem ám olyan színes-szagos, nagy-alakú, képekben gazdag, cd, dvd mellette, mint ma, semmi ilyesmi…) és én mindig útáltam, ami kötelező volt. A dull, very dull matt zöld borító, normál könyvméret, képek alig, azok is bw (black and white), az egész könyv minden, csak nem hívogató… viszont, ahogy elnéztem, jól felépített tananyag, csak meg kellett volna tanulni… nem kapkodni össze-vissza, ezt az egyet, de azt alaposan… mennyi energiát takarítottam volna meg… Istenem… 

Az egész, hogy ebben lehet valami hasznos “üzenet” másoknak, úgy jutott eszembe, hogy kezembe került Szerb Antal Világirodalom története a Révai klasszikus 3-kötetes kiadásában. A 2. Kötetet vettem kézbe és elkezdtem olvasni a barokkról szóló fejezetet. És megütött a “zöld könyv” effektus érzése… Ezt kellett volna elolvasni akkor, végig… mennyi mindent megtakaríthattam volna… 

Persze, ez az egész csak akkor lesz érdekes Neked (különben b…hit), amit beszélek, ha érdekel az, amit az írástudók körülötted beszélnek/írnak (mondjuk, ha itt tartasz az olvasásban, akkor van esély rá, hogy érdekel… nem azért, mintha olyan nagy írástudónak tartanám magam, inkább azért mert engem viszont iszonyúan érdekel… és ha egy kicsit figyelsz rám, akkor valószínüleg téged is…), akkor ez a gondolat elkezdhet erjedni benned és hasznossá válhat... 

Az a flash-em ma már gyakori, hogy a művészet számos területén (zene, képzőművészet, színház, irodalom) az idézett művek, vonatkozások száma, jellege nagyon korlátos. Ugye, a művészet tele van utalással a korábbi időszakok műveire, mert ha valaki, hát a művész építi és ismeri a saját művészeti ágának a történetét. Ha bármikoris kedved lesz valamilyen művészettel egy kicsit, akár csak befogadói oldalon is behatóbban foglalkozni, megteheted, hogy nem ismersz semmilyen előzményt, de így nagy valószínűséggel az élvezeti érték, ami így a tiéd lehet, ebben az esetben töredéke lesz annak, amire akkor tehetnél szert, ha lenne egy áttekintésed az egészről… és hát pont ez az… 

Ehhez az áttekintéshez nem kell olyan nagy anyagot áttekinteni, mert a statisztikailag hivatkozott szerzők, művek számossága nagyon korlátozott… ezt egy darabig az elején nem veszi észre az ember, de ahogy halad előre az életben és egyre többször köszönnek vissza ugyanazok a szerzők, művek, utalások, motívumok, egyre inkább érzi az ember a játékteret. 

Na és itt jön a “trükk”, amiért azt mondom, hogy érdemes tanulni az iskolában… egyszerűen sok energiát megspórolva kényelmesen a (jó!!!) tankönyvírók ízlésének hullámait meglovagolva gyakorlatilag könnyedén már az elején elsajátíthatod, megismerheted azokat az alap-dolgokat, - műveket, -szerzőket, amelyekre támaszkodva “kiművelt” emberfőnek fogsz számítani, új, titkos rétegei nyílnak meg az életnek, a művészetnek és ez kimondhatatlan gyönyörök forrása is lehet… és az a kis (?) önfegyelem százszor megtérül… úgyis ott kell ülni, legalább használd ki… 

Nem kell olyan sok festőt, írót, zenészt megismerni, főbb darabjaiba belehallgatni (a youtube-on), és egyszerűen meg fogsz lepődni, milyen hamar ismerősek lesznek a tájak, a szövegek, a motívumok, dallamok… otthon fogod érezni magad és más, jobb, érdekesebb, tartalmasabb lesz az életed… 

Konkrét példákat fogok mondani, és (részben) vizet prédikálok és bort iszom, mert máig nem tudtam rávenni magam a rendszerességre és csak sok idő múlva, rengeteg ismétlésen keresztül van egy valamennyire átfogó képem néhány területről… Ez hiba, amit Te kerülj el, ha lehet… pont ez a lényege annak, amit mondok, hogy azt, ahol most én tartok, sokkal kevesebb energiával, jóval korábban elérhettem volna, ha fegyelmezettebb lettem volna… Neked próbálok időt és energiát spórolni és ki tudja, talán még érzékenyebbé is válhatsz  sok új és régi érdekes dologra az életben… 

Csalk példák, amelyek így kapásból eszembe jutnak, ez a lista minden, csak nem teljes... Olvasd el például végig értelmesen, értelmezve, odafigyelve, az érdekesebb részekre vissza-visszalapozva a Bibliát (ez lehet hitbéli ügy is, de itt és most nem erre gondolok, hanem a kultúrhistóriai vonatkozásra…). Az Ószövetséget is (az az érdekesebb) és az Újszövetséget is… talán  a leggyakrabban idézett történettár ez az összes művészeti ágban… meg fogsz lepődni, ha kipróbálod, amit mondok, milyen új jelentésrétegeket, utalásokat fogsz megérteni, felismerni képzőművészetben, zenében, irodalomban… olvasd el az Ember tragédiáját, olvass el annyi Rejtő Jenőt, amennyit tudsz… olvass el egy bevezető képzőművészeti könyvet, és – egy ötlet – nézd úgy a képeket, mintha fényképek lennének… lehet, hogy meglepő, de  a legnagyobb művészi fényképészek rengeteget tanultak a klasszikus festőktől… keress egy bevezető előadássorozatot a komolyzenéhez… máshogy fogod hallgatni még a hip-hopot is, lefogadom… 

És olvass Szerb Antalt (nemcsak az irodalomtörténeteit, de egyéb írásait is), Karinthy Frigyest, Mikszáthot (nagyon vicces), Kosztolányit, Móriczot, Mándy Ivánt, Esterházyt, Nádast, Istenem, abbahagyom… de jó lenni azt hinni, hogy nem (teljesen…) a falnak beszélek… 

Olvasd ki a “zöld könyveket” minden “tárgy”-ból, a jó zöld könyvekben (majdnem) minden benne van… 

Sziláygi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Egy indiai mese… és a coaching… (utóhang 3. A SolutionSurfers workshop-hoz)

isocrates_coaching 2013.01.27. 15:58

solutionsurfers.jpgEz a mese keretezte az egész napot, a workshop-részt…  időnként Peter  elmesélt egy-egy momentumot egy tavalyi aktuális indiai SF-coaching (SF = solution-focused = megoldásközpontú) projektről, amelyben személyesen is résztvett… onnan tudtunk azután “dobbantani” mindig a következő workshop-elemhez… 

“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…”  egy német ember (egy “boring engineer”, ahogy önmagát nevezte egy kerekasztal beszélgetésen Oxfordban, erről később…), életét a keleti harcművészet és az energetikai projektek iránti szenvedélye között élte/éli le és ennek az életnek az egyik állomásaként 4,5 éve vezérigazgatója egy indiai energetikai cégnek, amely az energiát vizierőművek segítségével állítja elő… 

A cégről szólva, nem piskótáról beszélünk, India nagy ország és H. szerint az egész ország energia-igényének a 20%-át (!!!) ez a cég állítja elő… 

Szóval ide érkezett H. “fővezírnek”, hogy megváltsa a világot és dolgozott is a projekten, egyre ádázabbul… és egyre inkább látta, hogy ő már nemcsak könyékig, de állig benne van (lassan el is lepi…) és semmi, de semmi nem úgy megy, ahogy ő ezt az elején elképzelte, meg most is szeretné… 

Sok minden oka volt ennek… mondjuk kettő speciálisat említett meg most Peter a workshopon, ezek közül egyet ő, H. is megemlített akkor, tavaly szeptemberben, Oxfordban… 

Ide beszúrom, hogy ez az Oxford (SOL2012, megoldásközpontú brief coaching konferencia, 2012. Szeptember 5-8) azért kerül és fog még előkerülni, mert amint Peter elkezdte az első “versszakot” a pénteki workshop-on (mondjuk kb. 10:30 AM körül) a “meséből”, rögtön egyszerre két helyen voltam, és – marha jó volt – időutaztam

  • 2013. január 24. (President Hotel Budapest, Hold utca 3-5, az MNB mögött, közel a Café Vian-hoz) és
  • 2012. szeptember 7. (9:00-10:15 AM, Theater, Keble College, Oxford) között, ahol egy Paul Z. Jackson moderálásával tartott kerekasztal-beszélgetésben H. szintén elmesélte ugyanennek az indiai mesének a saját változatát (a két verziónak sok közös pontja van, Peteré valamivel bővebb volt, mert neki több ideje adatott a mesélésre…). 

Megjegyzés (általános, a blog stílusát illetően, különös tekintettel nemcsak a lábjegyzetekre, de a lábjegyzetek lábjegyzeteire, tudod, ez a Hold utca 3-5, meg a Café Vian, “…de most komolyan, ez hogy jön ide?!”,  stb.): előttem van az a blog-olvasó többé-kevésbé ismerősöm/barátom, akit a különböző kacskaringóim itt-ott idegesítenek, sőt… mégis, mindig talál bennük egy-két érdekes dolgot, úgyhogy néha-néha ide-idekattint a blogra, mit hordok már megint össze-vissza, és van is már gyakorlata benne, hogy mintegy gyorsolvasással átugorja a lábjegyzeteket. Tovább szeretnélek segíteni Téged is, kissé berzenkedő, mégis hűséges olvasóm (a Fiala mit tudom én már 12 éve tartó reggeli talk-rádió dinozaurusza jut eszembe – ezért értelek meg nagyon -, a Kelj-fel-Jancsi (talán az 5. rádiót nyúzza, most éppen a Radió Q-t…), az is olyan, hogy x-szer elhatároztam, nem, többet nem hallgatom, kitörlöm még a memóriából is, azután mégis vissza-vissza oldalgok hozzá, mert ott (majdnem) mindig történik valami váratlan, az a műsor tényleg “él’”, ha néha rágom is már a jó előre odakészített kefét…), egy kis ötlettel… ha közben valahol elfogy a cérnád, mielőtt tovább klikkelnél, a végére mindig scroll-ozz le, hátha van ott valami kis bonbon, amiért érdemes volt… nem mindig lesz, de többnyire… most van… szóval, ha kb. itt fogyott el, cső, csocsi, csá, de azért a végét nézd meg… szevasz…) 

Szóval H.-t nem abból a fából faragták, aki feladja. Már benne volt a negyvenben (utolsó este Oxfordban, a fogadás és kis kabaré után a bárban mesélte el két sör mellett a pultnál), hogy amikor még mindig érintéses, komoly csatákat vívott, mit tudom én , melyik keleti harcművészeti ágban, akármilyen, akár sokkal fiatalabb csávókkal is, felesége óvatosan (nem szereti, ha ellentmondanak neki, kemény német, és ez nem címke, bocs, ez ő, OK?) kezdte már mondogatni, hogy hey, végig kellene ezt már gondolni, mégis csak családod van, komoly munkád, és hülyére vereted magad esténként… és azután egyszer tényleg nagyon megverték… mit tudom én, a füle, a bordája, már nem emlékszem, de ez már neki is sok volt… akkor egy picit (“kicsit”, “picit”, ezeket nem használjuk – F. Várkonyi Zsuzsa intelme – csak mérték értelemben, itt mérték értelemben van, rendben?) visszavett… szóval egy ilyen ember, nem egy puhány, na az nem… 

Tehát az a két dolog, ami miatt speciel Indiában lehetnek plusz főfájásai az embernek, ha vezető… Sok-sok vezetői szint volt ennél az indiai vállalatnál… H. Oxfordban nem mondta mennyi, Peter 64 szintről beszélt, legyen ez, ez legalább szám, konkrét… H. nem beszélt a szintek számáról, csak annyit mondott, hogy ha összeadta az összes vezetőt, akkor minden egyes vezetőre “esett” 0,7 fő vezetett munkatárs… Szóval, ahogy a SAS-nál valamikor a híres OD mese-könyvben, itt is aktuális volt már a “lapítsd le a piramist” jelszó… emellett, ezt Peter nagyon jópofán “eljátszotta” nekünk csütörtökön, azért Indiában nem egészen úgy van, hogy te kiadod az utasítást és ők ripsz-ropsz megcsinálják… áááá… állnak és mondják, hogy yes-yes, és közben kicsit ingatják a fejüket jobbról-balra… nem jó jel… 

Na, most már úgyis csak a türelmesebbek vannak velem – a többiek lescroll-oztak, felkapták a bonbont és már huss, hetedik határban… -, egy lábjegyzet… van jelentősége, hogy én hogy ismertem meg H.-t. Oxfordban 4 napos volt a konferencia és első nap estéjén, mivel olyan sokan voltunk, hogy az egész csapat egyszerre való megfelelő bankettes elhelyezésére nem találtak megoldást, ezért egy “Guided  Pub Crawl around  the historic pubs of Oxford” (Pub-séta Oxford történelmi helyeire) volt betervezve, mindenütt várt minket valaki, rezervált helyünk volt, oda mentünk, ahová és azzal, akivel akartunk. A harmadik ősrégi, azt hiszem 13. századra visszatekintő történetű pubban vacsoráztunk és a vacsora végén felfedeztem a két indiai urat, akikkel kapcsolatban volt egy budapesti megbízásom, hogy van Indiában egy érdekes projekt, arról szerezzek annyi infót, amennyit tudok… állítólag a LEAN-t és az SF-módszert (solution-focused = megoldásközpontú) valamilyen szinergikus kombinációban használják… 

Az indiai urak asztalánál, velük szemben, a falnál ült egy elég erősen európai, még inkább német vonásokkal bíró úr (ne kezd el, igenis, németes, van ilyen, amikor még szőkés barna voltam, azaz több hajam volt, engem is néztek néha németnek, van ilyen…), én nem is őt szólítottam meg, hanem az indiaikat, félig mögöttük állva, kicsit oldalról előrehajolva, hogy jól gondolom-e, hogy ők attól a bizonyos indiai cégtől vannak-e. Nem volt idejük válaszolni, a szembenülő európai határozottan visszakérdezett, mit akarok tudni, mi érdekel… 

No, elmakogtam valamit (nem az angolommal volt baj, de nagyon általános, “ritkás” volt a megbízásom: “bármi”…), erre ő pattogóan tovább kérdezett, OK, de mit tudok én a LEAN-ről… azt se tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány egy pillanatig… mi van? …sörök, jól bevacsoráztam, Oxford, mind külön-külön is letaglózott, én állok, ő ül, erre itt elkezd vizsgáztatni, hagyjon má’ engem békében… még az se jutott eszembe, amit tudtam (este lefekvés előtt jutott eszembe, hogy néhány hónappal előtte egy tréning program összeállításához átfutottam néhány irodalmat és készítettem is egy összefoglalót magamnak, ami egyébként pdf-ben még akár elő is kereshető lett volna az iPhone-omból (ha eszembe jut…), de tény, ami tény, hogy fejből blattolni teljesen ready állapotban sem tudtam volna sokat egy ilyen kérdésre…)… 

Elég hamar eljutottam oda további keresztkérdések súlya alatt (meg amúgyis, én nem szeretek blöffölni, ha nem tudok valamit, megmondom…) kiböktem, hogy ha ÍGY kérdezed, akkor semmit… ott megnyugodott egy kicsit, hogy OK, akkor ő az egyedüli kakas, és egy 20 perces szabályos kiselőadást tartott a témáról. Remeket… élveztem nagyon (se nekem, se nekik nem jutott eszünkbe, hogy le is ülhetnék, ilyenek, de ez nem is volt gond, csak így utólag… érdekes…). Persze, figyelembe véve a diszpozíciómat, 15%-ot se tudtam megjegyezni, de azt mindig nagyon szeretem, ha valaki ért valamihez, és azt tudtam, hogy ez a pali ebben nagyon otthon van és ez tetszett… 

Nem tudom, hogyan lett ennek vége, de tény, hogy nem éreztem (a magam részéről) feltűnően nagy győzelemnek… inkább, hogy OK, ez is megvolt, azt se tudom, ki ez, még leginkább azt gondoltam, hogy az indiai vezetők tanácsadója… van itt elég ember, belőle nekem akkor pont elég is volt erre a konferenciára (és azt gondoltam, hogy ő is ezt gondolhatja rólam…). 

Annyit még ehhez a talányos pub-epizódhoz, hogy  a furcsa találkozó utolsó talán 15 percében a csapathoz – láthatóan szintén már vacsora elfogyasztása után – csatlakozott egy férfi és egy nő is… egy szót se szóltak, egymáshoz se, a két indiaihoz se, meg a prezit tartó “tanácsadó úr”-hoz se, de nagyon stabilan elhelyezkedtek, és határozottan figyelték az előadást, aminek a célzottja én voltam, aki ott álltam az asztal sarkánál… a finoman, de határozottan gesztikuláló előadó időnként a magyarázat alátámasztásaképpen (a tact time-ot, mint kulcsmomentumot emlegetve (márhogy ezt kell a LEAN-elemzés eredményeképpen a folyamatelemek mindegyikénél egységesíteni), meg talán azt, hogy a LEAN-nek és az SF-nek közös metszetei vannak, például a preferred future/megcélzott jövő meg a North star/Északi csillag,  na, ennyi maradt meg…), időnként az újonnan érkezett úr előtt is néha megkopogtatta az asztalt, valahogy fura módon… 

Ha ezt teljesen ismeretlen ember előtt tenné meg az ember, legalábbis a nyugati kultúrkörben, az a “felségterület” megsértésének számítana, de itt a felségterületes úrnak a szeme se rebbent és a felségsértő “tanácsadó úr” meg néha mintha jelentőségteljesen rá is nézett volna… mivel azonban az audiencia úgy ért véget, hogy én oldalogtam el, ezért ez az enigmatikus kapcsolat a nagyhangú (és nekem az oxfordi ereszd-el-a-hajam estéjének második részéhez mérten egy kicsit túl józan) tanácsadó, a két indiai és a később jött úr (nem beszélve a vele jött hölgyről) nem tudott előttem azon az estén megvilágosodni… Nyilvánvaló volt, hogy főbenjáró hibát követtem el, úgy álltam H. elé, hogy nem voltam kellőképpen felkszülve LEAN-ből… 

Ezt az epizódot leszámítva az este nagyon jól sikerült, számos kellemes ismerősre, coach-társra találtam, bensőséges beszélgetések kezdődtek, folytatódtak, de ez az egy… Este írtam is a “megbízómnak”, Te, én elkezdtem a projektet, valami keveset meg is tudtam, de szerintem a pali valószínüleg az életben nem áll velem szóba többet, úgyhogy  részemről ennyi, bocs… 

Másnap délelőtt került sor pleanárison a nagy teátrum-szerűen kialakított kollégiumi előadóban (arról, hogy milyen volt három napot belül tölteni egy olyan igazi oxford college-ben, egy diákszobában nyugovóra térni és reggel ezekre a sajátos tégléjú épületekre és a körülvett pázsitra lenézni, na erre most már itt nem térek ki, ha valakit érdekel, valamikor szeptemberben már írtam erről az élményről…) arra a bizonyos CEO-kerekasztalbeszélgetésre, amin H. is résztvett, mint az indiai cég CEO-ja… az én tegnapi “tanácsadóm”, a LEAN-guru… leesett az állam… azután meg halálra röhögtem magam az egész hallgatósággal együtt, mert H.-nak olyan humora van, hogy elmenne stand-up komikusnak is (egy kicsit utána leveleztünk, igért egy tanulmányt, azt elküldte, majd ezt a stand-up komikusi vénát meg is említettem neki az utolsó köszönő levelemben… többet nem írt… belegondolok, az egy dolog, hogy egy ilyen vigéc-konferencián jópofiztunk, de nagytekintélyű CEO irodájában a komoly mailek között valaki le stand-up komikusozza… hmmm, nem biztos, hogy humoránál volt…). Lásd még a végén a bonbont… 

Vissza a fő mesébe… A nagy átszervezési projekthez nagy tanácsadó cégeket kért meg ajánlattételre (egy amerikait, egy svájcit)  és egy - már egy-két kisebb dologban neki ott Indiában segítő - egyedül dolgozó svájci SF coachnak is elküldte a tender-kiírást… jöttek a tenderek, két nagy könyv, meg egy fél oldal az SF-tanácsadótól, amiben olyasmi volt, hogy “…én azt így előre nem tudhatom, de ilyen és ilyen módon veletek együtt tudom elképzelni, hogy megtaláljuk a megoldásokat…” 

Amikor Oxfordban a kerekasztalbeszélgetésen a moderator megkérte a panelt (három vezérigazgató, két angol és H.), hogy mondjanak egy sikeres SF projektükről részleteket, amikor H.-ra került a sor, ő ennyit mondott: “Nekünk csak egy projektünk volt, megváltoztatni az egész céget…”. 

H. mindenesetre azt az egyet elhatározta, hogy nem tudja még, hogy hogyan lesz, milyen lépésekkel, szervezeti átalakításokkal kell vgülis előállnia, de azt biztosan tudta, hogy ezt a vertikális vezetési monstrumot, ezt le kell bontani, ezt a “64” szintet (az nem derült ki, hogy ez pont 64, vagy a “64” itt a (-z ebben az értelemben) nagyon nagy szám helyett áll) legfeljebb 5 szintre le kell bontani… 

Miért érdekesebb/nehezebb ez ott, Indiában,  mint nálunk lenne? Nos, nem véletlenül van sok szint… Szerintem a rangkórság megértéséhez azért nekünk nagyon kapaszkodnunk nem kell… mindegyikünk tudna példát mondani arra, hogy egy-egy kolléga néha már mennyire irracionálisan ragaszkodik valami olyan titulushoz, ami “jól néz ki” a névkártyáján… hány olyan sales-embert ismerünk, aki “Sales igazgató” (“Tudjátok… hát, hogy nézne ki… nem vennének komolyan…”). 

Indiában ez még komolyabb… nyilván a felszínen, a törvényekben erről már szó sincs, de a kasztrendszer a szokásokban, a családok, városok, falvak szokásaiban, történetében tovább él… ez különösen éles lehet a legalsó kasztba, az érintetlenekhez tartozók esetében… akikről, miközben egy demokráciában élnek, törvények/betű szerint egyenlőként - környezetük bizony számon tartja hovátartozásukat, és ebből nem nagyon lehet csak úgy kiugrani… és a többi kasztok esetében is, ott sem sima az átjárás… Szóval nagyon fontos, sokkal fontosabb, mint nálunk, hogy mi áll azon a névjegykártyán, milyen “manager” vagy… 

És ez volt az, amit sok-sok embertől el kell venni… könnyű? Naná, hogy nem… de vezethetetlen volt már a vállalat, és ezen is változtatni kellett… nyilván ez csak egy elem a sok közül, de mély, szociológiai vonatkozásai miatt ez volt a legnehezebb… 

A 3 meghívott tanácsadó közül a választás nem volt könnyű, de már ez is meseszerű. H. Oxfordban úgy mesélte, hogy jöttek a nagyokos tanácsadók, akik mindent tudnak, csilli-villi prezentációikkal, de amikor a kérdések jöttek, akkor már nehezebb dolguk volt, látszott, hogy x-edszer adják el az egyébként tiszteletreméltóan szerteágazó és sok területen valóban mély tapasztalatukat, de ezekről H. azt gondolta, hogy “…a LEAN-t nekem ne tanítsa senki, olvasni tudunk, elolvasunk két könyvet, és megcsináljuk magunknak, nekünk itt most más, több, vagy kevesebb, de mindenesetre valami formabontó kell”. Ekkor jött Marco,  a svájci konzulens, akinek kisebb projektekben már volt szerepe és aki a “féloldalas” tender-dokumentációt benyújtotta (itt is, gondolom, azért csúsztatás lehet a kontraszt kedvéért, mondjuk azt, hogy a többihez képest jelentősen filigránabb dokumentációval…). 

H. neki is vázolta, mi a helyzet, hová szeretne eljutni kb. a vállalattal és kérdezte, hogy Marco mit csinálna, milyen ötletei voltak. Hozzátette, hogy amikor először életében megpillantotta Marcot életben, az volt a benyomása, hogy “ha ezzel az emberrel a londoni rakparton találkozom, adtam volna neki egy fontot…”… tényleg, Marco, még ha zakó is van rajta, tudja egy clochard, egy (jól-öltözött…) hajléktalan benyomását kelteni… 

Ennél a pontnál Oxfordban Paul Jackson, a moderator kinézett az előadó közönségére, kérte Marco-t, hogy álljon fel, mutassa magát… amikor Marco valahol középen felállt, Paul egy pillanatra elgondolkozott és azt mondta: “Én két fontot adnék neki…” (persze, mi, a közönség, dőltünk a röhögéstől, képzelhetitek…). 

Marco akkor és ott Indiában válaszában nem volt bonyolult és nem köntörfalazott: “I don’t know…”. Ezzel nyert… Ehhez persze a H. is kellett, az intuíciója, mindegy…  H. azt mondta ezzel a választással kapcsolatban: “Találkoztam már tanácsadókkal, nem eggyel, de azt, hogy ‘I don’t know’, még soha senki se mondta… gondoltam, próbálkozzunk meg ezzel…” 

A projekt elején volt egy történet, aminek két verziója van. Az egyiket H. mesélte el Oxfordban. Eszerint Marco is ott volt már azon a reggeli indiai management-meetingen, amikor H. bejött, szúrós szemmel végignézett a vezető kollégáin (azok már kezdtek összehúzódni a székeikben) és azonnal elkezdte sorolni az elmúlt hét hibáit, hiányosságait, pontosan, személy szerint lebontva, rámutatva egyenként a “bűnösökre”... Emellett a hihetetlenül szétszórt, nehezen egybetartható, harmonizálható vezetői legénység mellett  ő egymaga volt kénytelen mindenütt ott lenni, mindenhez érteni, mindenről tudni… mindent tudott… egyenként mutatott rá a kollégákra és olvasta a fejükre  a “bűneiket”… pisszenni sem mert senki, ő meg egyre jobban belelovallta magát. Ahogy ő visszaemlékezett (és nekünk az oxfordi coach-közönségnek “kiszólt”): “Tudjátok, akkor még hittem abban, hogy a bot (stick) működik, hatékony. Nem az. Ma már tudom. I was wrong, OK?” (nagy taps…). 

Ott Indiában pedig mentek össze az emberek a székeikben, vállukat felhúzták, néztek maguk elé, lesunyták a szemüket, nem mertek felnézni a “boss”-ra… Ekkor Marco kért egy kis szünetet és azt mondta H.-nak, félrehúzva őt egy kicsit: “Lehet, hogy amit csinálsz, nem a leghasznosabb a projektünk szempontjából… mondd, semmi sincs, amit jól csinálnak? Mind tök hülye? Mert ha esetleg van, amit jól csinálnak, esetleg arra is adhatnál visszajelzést”… 

Visszamentek a terembe, folytatták, és H. – mondtam, hogy mindent tudott – mindenki, minden vezető munkájával kapcsolatban tett valamilyen elismerő megjegyzést… nem az embert dícsérte, hanem amit tett, mondott, javasolt, megoldott, konkréten valamilyen eseményben/munkában való részvételért, hasznos ötletért… és a hangulat azonnal megváltozott, az emberek elkezdték kihúzni magukat, kötetlenebbek lettek, megszólaltak, elkezdték mondani a véleményüket, sőt, már elkezdtek tervezni egy megbeszélést is a következő napra… H. nézte a naptárát és mondta: “nekem nem lesz jó háromkor, nem lehetne más időpontra tenni?” “H., nem baj, majd megcsináljuk nélküled…” 

A másik verzió szerint az egyik meeting (az összehúzott szemöldökös) egyik nap délután volt, H. és Marco este beszélgettek ennek a stílusnak a hasznosságáról és H. a másnap reggeli meetingre egy kis papírral érkezett és arról minden egyes management tag számára tudott valamit mondani – mondtam, hogy abban az időben még mindenről mindent tudott – valamit az előző hétről, amiért ki tudta fejezni az örömét… 

A 64 szint… csináltak egy kérdőívet, hogy mi lenne az, amit kapnak ezen közbenső manager-posztok elvesztésének kompenzálására… 75%-a a megkérdezetteknek visszaküldte a kérdőívet... ezen felbuzdulva, tovább finomították a kérdéseket és a leglelkesebbekből egy bizottságot hoztak létre, aki az igazgatóság számára döntési alternatívákat készített elő… és így, hogy bevonódtak, elhatározták, hogy ez a cég lesz Indiában, de miért ne egész Ázsiában a legelőrehaladottabb szervezetű, legmodernebb, leghatékonyabb management-team… ez volt/van annyira fontos cél és hivatkozási alap, amely majdnem mindenkinek tud majd segíteni, aki vezetőből vissszaminősítődik… 

Azután az SF-es módszerek alkalamazásával mentek végig, hasonló módon az előbbihez a szervezeti egységeken, az egész organigrammon és mindig vigyáztak arra, hogy közben felhasználják azt a kincsesbányát, amit a munkatársak tudása, lelkesedése és tenniakarása jelent… 

Hová jutottak? Azt már mondtam, hogy H. el tudott menni nyaralni, most már arra is van ideje, hogy a stratégiai kérdésekkel foglalkozzon (a tulajdonos célja az üzlet kiterjesztése Ázsiában és a vezető hely elérése, erre eddig alig jutott ideje a mikromenedzselés terhelése miatt…). A vezetők felelősségteljesen, a korábbi feszültségektől mentesen, egymással szívesen és dinamikusan együttdolgozva, a hierarchia bármelyik szintjéről jövő jó megoldásokat szívesen fogadva munkálkodnak a közös ügyön és Peterék “bánatára” (Peter Svájcból ismerte Marco-t, így hívódott be a projektbe) már nincs szükség a segítségükre, elvannak már egyedül is… ez a legszebb eredmény, amit egy (SF) coach elérhet… Chris Iveson et alii írják könyvükben, a Brief coaching-ban (a kedvenc SF könyvem…), hogy  az SF coach célja: “leave no  footprint” (ne hagyj nyomot…) 

2012 karácsonyán – a 4,5 év alatt először – H. 3 hetes (!!) szabadságra ment…  hallatlan… magára hagyta a céget, az embereit… megbízik bennük… 

Ja igen, ezt az előadást követően sokat beszélgettem H.-val, egész jóban lettünk… talán ő lett a legemlékezetesebb találkozásom Oxfordban… 

És akkor itt a bonbon, amit ígértem valahol középen, egy link, ahol részben megnézhető, illetve egészben meghallgatható az az említett kb. 40 perc, arról a kerekasztalbeszélgetésről, amiben H. is beszámolt az ő SF-es élményeiről (2. és 3. video)… Az utolsó video pedig –ugyanezen a linken - egy másik, coach-kerekasztalról készült felvétel-részlet, Peter Szabóval, Chris Iveson-nal...: http://www.sol2012.co.uk/media/ . Ugyanezen a site-on szöveges download-ok is találhatóak és az egész a SOL2012-n  készült… ez ilyen jó szokott lenni… idén is lesz SOL2013, egy kis ízelítő a programból (Hannover mellett lesz egy wellness hotelben, májusban): http://sol2013.com/the-programme/ 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

A coach jelenléte… (utóhang 2. A SolutionSurfers workshop-hoz)

isocrates_coaching 2013.01.25. 15:11

Dani 6.jpgDaniel Meier autogramjával fejeztem be a kettővel ezelőtti, ma hajnalban írt bejegyzést: “Never read this book!” – abba a könyvbe beírva, amelyet éppen megvettem tőle… 

Bár már abban a bejegyzésben röviden kitértem arra, mi volt az előzmény, eszembe jutott, hogy ez egy csodálatos példa arra, ahogy egy coach jelen van és beleéli magát a coachee lélekvilágába… Jó érzés volt, hogy ezen az áttételes módon Danivel ebbe a virtuális coaching folyamatba tudtam kerülni… köszönöm neki… 

Szóval az ottani magyarázat egy könyvre utal (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli emberre), de csak hevenyészve. Nézzünk abból a részből egy részletet, amelyre utaltam. 

Az előzmény: Kákániában (ami az Osztrák-Magyar Monarchia szatirikus megfelelője) Ferenc József 75. születésnapjának egy nagyon különleges, magasröptű szellemi megünneplését tervezik egy bécsi előkelő szalonban. Egyre többen csatlakoznak, akik úgy gondolják, hogy nem maradhatnak ki ebből. Így kerül be a körbe Stumm tábornok is, aki egy adott ponton úgy gondolja, hogy kézbeveszi az ügyet…: 

“A hadművelet egyik legfontosabb alapfeltétele, hogy az ellenség erejét tisztán lássuk.  – Így tehát – mesélte a tábornok – belépőt kértem a világhíres udvari könyvtárunkba, és behatoltam az ellenséges vonalak mögé; vezetőm egy könyvtáros volt, ki igen szeretetreméltóan állt rendelkezésemre… Végigjártuk a kolosszális könyvkincset, és elmondhatom neked, nem éreztem semmi különösebb megrázkódtatást, ezek a könyvsorok nem rosszabbak, mint egy helyőrségi díszszemle. Épp csak hogy egy idő múltán óhatatlanul is számolni kezdtem, amúgy fejben, és ez váratlan eredményre vezetett. 

Tudod, korábban azt hittem, ha mindennap elolvasok egy könyvet, bármily erőfeszítésembe  kerüljön is a dolog, egyszer csak a végére jutok, vagyis bizonyos pozícióra tarthatok igényt a szellemi életben, még ha egy-két művet kihagyok is itt-ott. De mit gondolsz, mit felel a könyvtáros, amikor sétánk sehogyan se akar véget érni és én megkérdezem, tulajdonképpen hány kötetet is tartalmaz ez a fránya könyvtár? Három és fél millió kötetet, azt feleli!... papíron-ceruzával még egyszer ellenőriztem magam; tízezer évre lenne szükségem ily módon, hogy szándékomat megvalósíthassam!... 

(Amikor a könyvtáros bevezeti a katalógus-szobába, ahol a könyvek könyvei állnak és ott akarja hagyni, a tábornok így szól:) 

“Könyvtáros úr, nem szabad itt hagynia engem anélkül, hogy el ne árulná a titkot, hogyan csinálja mégis, hogy ebben a könyvbolondokházában eligazodik?”… Ahogy egyre szorongatom ott, egyszerre csak felegyenesedik,… és azt mondja,… mintha most e falak végső titkát mondaná ki: “Tábornok úr, arra kíváncsi, hogyan ismerek minden könyvet? Hát erre csak azt felelhetem: úgy, hogy egyiket se olvasom!” 

Tudod, ez már csaknem túl sok volt nekem! Látván azonban megdöbbenésemet, el is magyarázta. Minden jó könyvtáros titka az, hogy a rábízott irodalomból sosem olvas el többet, mint a címeket és a tartalomjegyzéket. “Aki a tartalomba belebonyolódik, mint könyvtáros elveszett! – hangzott a kinyilatkoztatás. – Sosem lesz áttekintése a dologról!” 

Visszafojtott lélegzettel kérdeztem erre: “Ön tehát egyetlen fia könyvet el nem olvas ezek közül?” 

“Soha;  a katalógusok kivételével…”…” 

No, ezt a számomra metaforikus történetet meséltem el neki valamikor nap közben, amivel mintegy megideologizáltam – mint a könybéli “könyvtáros” földi mása -, hogy miért nem bánt, hogy nem minden könyvet olvasok el, ami a könyvtáramban pihen és igen jó biztonsággal kimondható, hogy mindet sohasem leszek képes végigolvasni (mert azért a könyvtárosoknak azt a “szabályát”, hogy egyetlen könyvet sem olvashatnak el, persze, nem tafrtom be…:-)))) 

És a nap végén erre a kis beszélgetésre emlékezett Daniel, amikor a képen is látható ajánlást írta be nekem: “Soha ne olvasd el ezt a könyvet!” Ami ugye ebben a kontextusban/szöveg-környezetben azt jelenti, hogy belépett az én univerzumomba, elfogadta a metafórát, és jelezte, ha a könyvét az én univerzumom szabályai szerint hasznosítsam, ha úgy esik jól nézegessem, lapozgassam, ha úgy eseik jól olvassam el, és ha hű könyvtáros akarok lenni, aki tiszteli, osztályozza ,de nem olvassa a könyveket, hát legyen úgy. 

Ha azt mondtam volna neki, hogy én vagyok Bonaparte Napóleon, Daninek valószínüleg csak egy kérdése lett volna: “Felség, most éppen Elba szigetére tart, vagy onnan jön?” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Bill és Betty… (utóhang 1. A SolutionSurfers workshop-hoz)

isocrates_coaching 2013.01.25. 04:53

Insoo de shazer.jpgPeter Szabo története Insoo Kim Berg nyomán (a képen Steve de Shazer-rel).  Az egyik amerikai állam új, frissen megválasztott kormányzója ismerte már a módszert és arra gondolt, hogy milyen jó lenne a megoldásközpotúságot egy egész állam szervezetében megvalósítani. Felkérte a projektre Insoo Kim Berget, aki azt kérte, hogy hadd ismerhesse meg a munkát, a folyamatokat, hogy lehessen egy képe a szervezetről. 

Na most egy amerikai állam az tud akkora lenni, mint egy egész ország egy másik  kontinensen, ebben az esetben is az államszervezet több tízezer embert jelentett, valóban egy nagy projektről volt szó. 

Insoo Kim Berg, amikor ezt a megismerési elő-projektet kérte, arra gondolt (ehhez persze, nem volt elég felületesen ismerni a módszert, az eredményeket, hanem valóban a módszer alapelveivel kellett volna tisztában lenni, hogy ezt meg lehessen érteni), hogy jó lenne megnézni olyan helyeket, ahol már csinálnak ezt-azt jól és akkor majd arra lehet épteni az egész nagy változást. 

Az új kormányzó azonban – aki nagyon jóindulatú volt, hiszen belekezdett ebbe a projektbe, de láthatóan nem egészen értette meg annak a lényegét – azt az utasítást adta az embereinek, hogy olyan helyekre vigyék el Insoo-t, ahol a legeslegrosszabbul mennek a dolgok, hogy lássa, min kell javítani. 

Sok helyre elvitték, de mindenki tudta, hogy az egész államban ott mennek a legrosszabbul a dolgok, ahol Betty a főnök és Bill az egyik legfontosabb beosztottja. Insoo Kim Berg hozzájuk is eljutott és először Bettyt kezdte kérdezgetni, hogy hogyan mennek a dolgok és hogyan dolgozik Bill. A beszélgetés nagy része panaszkodással telt, hogy milyen lehetetlen alak ez a Bill, soha nem fognak jutni semmire, de mégis, ezt meg azt  azért csak ő tudja, ezért megtartják. Mondta is Betty Insoo-nak, hogy csak menjen oda Billhez, kérdezgesse ki, és ő maga is győzödjön meg erről…. 

Utána Insoo ment Bill-hez és egy egész napon keresztül beszélgettek. Igen, az volt, amit gondoltok, ez a nap meg főleg azzal telt, hogy Bill panaszkodott, hogy mi mindent meg lehetne, meg tudna itt csinálni, ha nem egy ilyen elb…., hülye főnöke lenne, mint Betty… 

Insoo elgondolkozott és másnap visszament Bettyhez (aki már várta, hogy “Na, ugye, ugye?”) és két kérdést tett fel neki: 

  1. “Tudtad azt, hogy Bill milyen lelkesedéssel dolgozik?” (aki egész nap ekkora energiával tud beszélni a munkájáról és arról, hogy hogyan lehetne jobban csinálni, bizony, az a lelkesedés legbiztosabb jele…) és
  2. “Tudtad azt, hogy mennyire fontos vagy neki?” (hisz’ egész nap csak róla beszélt…) 

Amikor a projekt folyamán egy hónap múlva Insoo valahogy visszakerült Bettyhez és beszélgetni kezdtek, Betty örömmel újságolta: “Képzeld, Bill a legjobb emberem!”… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

1 komment

Automata fűnyírógép… és a coaching…

isocrates_coaching 2013.01.25. 04:15

DAni 5.jpgHosszú nap volt a tegnapi (csütörtöki nap) és még nem vagyok kész az előző - így, 2:00 körül, hajnalban már három nappal ezelőtti - napot feldolgozó bejegyzéssel se… igaz, az kicsit hosszabb lesz… na azt majd szombat-vasárnap… 

Csütörtök egész nap a megoldásközpontúság jegyében telt el. Napközben szervezeti workshop, este megoldásközpontú team-coaching könyv-bemutató. 

A Hotel Presidentben voltunk, a Hold utcában, az MNB mögött és a Vian Café-ban ettük meg az ebédet (tök érdekes és nagyon finom csokoládés, narancshéjas dessszert volt, kicsit sokat kellett várni, de örültünk, hogy nem az olaszba mentünk, én voltam kicsit erőszakos, én nem szeretem a tésztákat főételnek, ha tészta, az legyen mákos tészta, az igen, de ezek a mindenféle zűrösek…). 

A gasztronómiai betét után nézzük, mi volt az Elnök úr hotelben… a svájci-magyar SolutionSurfers kft (Peter Szabo, Katalin Hankovszky és Daniel Meier) tartott egy nagyon érdekes coaching napot ott. Reggeltől késő délutánig egy fantasztikus, feltöltő workshop-élményben volt részünk, azután talán az első, Daniel Meier eredetiből magyarra lefordított team-coaching könyvének volt az ősbemutatója (a pontosság kedvéért, a fordítás alapjául szolgáló kiadás: DAniel Meier: Wege zur erfolgreichen Teamentwicklung, 2004 SolutionSurfers). 

A workshop egyszerű kis címe ez volt: “3 az 1-ben (legalább!!): Motivált munkatársak, jobb kapcsolatok, hatékony változás”… szóval szervezeti témák… 

Peter és Kati együtt utolérhetetlenek az improvizációs workshop-vezetésben. Érdemes lenne kipróbálni, meg kellene egyszer kérni őket, hogy egyszer az életben tanuljanak be egy egész napot teljesen kívülről és úgy is mondják el, hogy ott helyben egyetlen szót se találjanak ki, mindent szóról szóra a forgatókönyv szerint mondjanak, csináljanak (aki ismeri őket, tudja, hogy ez persze hülyeség, nem azért, mintha nem lennének képesek rá, hanem azért mert nem lennének hajlandóak… már alkatilag, ab ovo sem…). De… tegyük fel… (ez egyébként kedvenc epitheton ornans-uk, jó, nem, ez csak annyit jelent, hogy “díszítő jelző”, talán inkább kedvenc…feltevésük…:-))). Egészen biztos vagyok benne, hogy még akkor is azt hinné mindenki, hogy mindent ott találnak ki… hogy csinálják… na igen… ez a megoldásközpontúság… surf-ölni a pillanat  hullámain… 

Írtam az elején, hogy még nem vagyok kész a (már 3 nappal ezelőtti) tréning napról szóló bejegyzéssel és a két beszámoló (ha most hirtelen nem alszom el, ami normál lenne, lévén már 2:11 hajnalban…) valószínüleg a web 2.0 tengerén keresztezni fogja egymást időben (nem a jó sorrendben…). 

Megjegyzés: ez a web 2.0, ezt én tudtam, hogy ezt én ide írom, de valamelyik nap a héten, ja igen, hétfőn, a MOM-ban emlékeztetődtem, hogy a “publikáció” az igazából az “igazi” sajtót jelenti, ez az izé, ez a web 2.0 pedig… hát igen… ez “csak” a web 2.0… 

Ennek az időutazásnak (jó, csak napok között, de akkor is…) az az alapvető oka, hogy (majd meglátjátok, ha meglátjátok…) a keddi napról sokat lehet írni, ott sok minden elhangzott, ott voltak prezentációk, voltak akvárium-coachingok, és volt egy isteni beszélgetés (istenek beszélgetése…), ami a legjobban megfogott, és ezért lesz hosszabb az a bejegyzés (ezért az még csak félig van kész, azt is késő estig írtam szerda este – most abbahagyom ezeket a viszonylagos idő-megjelöléseket, hogy tegnapelőtt, meg azelőtt, mert elvesztettem a fonalat, nyugi, ha Te is, normál…)… és abban (a hosszabban, ami még nincs kész…) csak egy fontos részletet fogok igazán kifejteni és már úgyis hosszabb lesz… (szerintem ez a bekezdésem a csúcs tavaly február óta, ennél érthetetlenebbet, zűrösebbet még nem sikerült…). Aki itt még velem van… gyerekek… leborulok a nagyságotok előtt… 

Ez a csütörtöki nap viszont (ez amiről most írok, innen már nem fogok időutazni többet, nyugi…) elszaladt, mint egy kósza pillanat… nem mintha nem lett volna fontos… nagyon is fontos volt… de itt nem kint utaztunk és néztük a tájat, hanem belül utaztunk, az első pillanattól kezdve, hogy elkezdtük, mindenki – beszélgetéseken keresztül, kettesben, változó párokkal, kis csoportokban, néha plenárisan – a saját célját, amit erre a napra ott helyben kitalált magának (vagy már napok, hetek, hónapok óta dédelgette és végre tudott vele egy napot foglalkozni…) dédelgette, építgette, körüljárogatta, megtapogatta, forgatta, alakítgatta, néha kicserélte, vagy csak módosítgatta és ezzel szaladt el e a nap… 

Jó, volt benne egy rész, egy betét, az “indiai mese”, ami végighúzódott az egész napon, aminek azért fogok szánni egy egész bejegyzést, mert ez a kedvencem a szeptemberi, oxfordi coaching konferencia óta… az itt most már túl nagy betét lenne… 

Erről a napról azért nehezebb írni, ezért került bele ebbe a bejegyzésbe – most még a megszokottnál is - több önreflexiós kör,  mert azt, hogy én (tegnap, csütörtökön) min dolgoztam, sorry, most nem fogom idehozni, azt meg, hogy a többiek min dolgoztak, részben nem tudom, ha néha pedig meg is tudtam valamit róla egyik-másik esetben, azt meg azért nem hozom ide… 

Tudtad egyébként, hogy a megoldásközpontú brief coaching egyik fontos alapelve, hogy nem kell a coach-nak pontosan tudnia, mi is az, amin az ügyfél dolgozik? Hogy a megoldás megtalálásához a probléma ismerete nem feltétlenül (és a legtöbbször egyszerűen nem) járul hozzá? Hogy a “probléma-nyelv” nem alkalmas a megoldásról való diskurzusra? (Tudod, ez az utóbbi az  egyik híres, a segítő szakmákban közszájon forgóm Einstein idézet egy parafrázisa, annak, amely szerint „A problémákat nem lehet megoldani ugyanazon a tudatossági szinten, amin létrejöttek”?). 

Hogy hogyan kell egy ilyen megoldásközpontú workshop-ot moderálni/facilitálni? Úgy, ahogy ezt Peter és Kati tudják… menj el egyszer egyre… 

Például az első óra or so ennek a 4 kérdésnek a koreográfiájára pergett le: 

  1. Tegyük fel…(!!!), hogy a legmerészebb vágyaid (Peter eredeti szövege szerint: “legvadabb”) alapján megtörténik az a változás, melyet a “szervezetedben” (azért zárójelben, mert kb. 50-en voltunk, sokféle státuszban, hogy mindenki értelmezhesse a maga helyzetére) látni szeretnél. (Ennél a pontnál az volt a dolgunk, hogy megfogalmazzuk a vágyott jövőt, a “future perfect”-et….)
  2. Te magad mit csinálsz másképpen, vagy ugyanúgy?
  3. Mik voltak a jelei annak, hogy valami megmozdult a jó irányban?
  4. Te mit tettél bele akkoriban? 

Az egész csapat egy méhkassá vált, és mindenki elkezdett dolgozni magán, de úgy, hogy közben kérdésekkel, értő hallgatással, reagálással segítette a többieket, mondtam már, hol (változó) párokban, hol kis csoportokban. 

Innentől hol szabadon, hol a moderátor/facilitátorok által csak gyengéden irányítgatva, újra el-, elindítva surf-öltük végig a napot, mindig megkeresve a számunkra legelőnyösebb, legnagyobb hullámokat, amelyekkel a leghosszabb trajektóriákat/utakat/siklásokat tudtuk bejárni/elérni… 

Amit innentől feljegyeztem az iPhone-omba (most már óvatos voltam, visszatértem az iPhone Notes-ához, mert kedden 6 oldalt teleírtam és ott felejtettem az asztalon…), azok csak foszlányok: 

A vágyak a képességek előfutárai – idézte Kati Goethe-t, mint a megoldásközpontú megközelítés eg ykorai előfutárát az egyik gyakorlat felvezetése előtt… 

“… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?” Ez az egyik tréning-társtól származó kérdés…  A kör elnevezése – amelyben előjött - az volt, hogy mindenki a kis csoportban próbáljon meg egy olyan áttörésre visszaemlékezni a közelmúltból, amikor egy pillanat alatt megtörtént valami, átszakadt egy gát… ez a konkrét, bekezdés-indító kérdés egy olyan helyzetben kérdeződött meg a coach által, amikor egy coaching alkalomnak a legelején, a kabátokat vették le, éppen csak a “hogy vagy”, “hogy vagy”-nál tartottak, amikor az ügyfél, még szinte le sem ülve, kellős közepén egy mondatnak, amiben az elmúlt hét munka-sikereit sorolta, egyszercsak azt mondta: “De jó lett volna, ha ezért megdícsérnek…”. 

Második ember volt a cégnél, neki már csak egy főnöke volt, nem volt kérdés, kire gondol, de a coach, ugye,  nem megy bele mások viselkedésének elemzésébe, a coaching folyamatban a coach-ról van szó, ezért a coach csak annyit reagált. “… és te hogy vagy ezzel a kérdéssel?”. “Úgy érted, a dícsérettel? Én meg szoktam dícsérni a kollégáimat…”. A coach nem reagált, mentek tovább… következő alkalommal, amikor találkoztak, az ügyfél tért vissza erre a pontra: “Amikor a múltkor arra hívtad fel a figyelmemet, hogy én sem adok elég visszajelzést az én embereimnek… akkor megfogtál…” Nem mindegy, hogy volt? Ő így emlékezett… és a coach-ügyfél kapcsolat ettől a momentumtól kezdve még erősebb lett, a bizalom tovább nőtt, ez például egy érdekes áttörés volt… 

“Mi az az erősséged, amiről híres szeretnél lenni?” – érdekes kör következett ezután a kérdés után is… 

És most valamit (már ez is a harmadik oldal… Cambria 12-es betűnagyság, 1-es sortáv…) a késő délután fénypontjáról, Daniel Meier Team-coaching könyvéről. Daniel Meier nem marad el Peter és Kati mögött a hatásban, amit egyszerűen már a puszta jelenlétének ereje megad. Könnyed, pici öniróniával, laza, magabiztos, tudja miről beszél, túl határozott kérdésre világosan megmondja, hogy nincsenek zsebéből előhúzható csoda-válaszai, nagyon tetszik.., Amit akarsz: autentikus, kongruens magával, hiteles… és ennyi elég is, de ennyi meg kell… 

Kis workshop rész is volt és két rövid történet, Dani újságíró bátyja tollából. Az egyiket tudtam figyelni, a másiknál bezavart, hogy az egyik sarokban fordították is, de az az egyik elég is volt, ő lett a címadó… a fűnyíróról… ami (majdnem) véletlenszerű automatikus mozgásával, szabadon engedve a kertben, ide-oda-“száguldozva” tökéletesre nyírja a füvet… azt a füvet, amit Svájcban, szombat délután minden családi ház kertjében tökéletesre kell nyírni (a szombat délelőtt az autómosásé). A fűnyírás hogyanja apáról fiúra száll, és nem mindegy, hogy milyen irányban, hogyan kezded el, hogyan folytatod, mindenkinek megvan a maga módszere és azt a gyerekek otthon, az apjuktól sajátítják el (tudjátok, a fűnyírás, autómosás, befagyott kerti csap okozta buzgár, ezek: férfi munka…). 

Megjegyzem, eddigi pályafutásom során a teniszpálya játék utáni lehúzására (ami kíváló proxija, megfelelője, helyettesítője a fűnyírásnak) legalább 4 módszert ismertem meg… A szerző csodálattal és irigységgel nézi az automata fűnyíró serénykedését és elmereng azon, hogy milyen jó, hogy nem kell betartania semmilyen sorrendet, szabályt, a lényeg a lényeg, hogy szépen le legyen nyírva a fű, a pázsit… 

A coaching? Talán jobb, ha minél kevesebb, talán semmilyen előfeltevéssel nem élsz, hanem hagyod, hogy az ügyfél járjon a saját útján és te csak a folyamatra, a keretekre figyelj… hogy a végén le legyen nyírva a fű… ne maradjon ki semmi fontos…  

Egy kérdésre Dani is idézte Insoo Kim Berg-et (a megoldásközpontú megközeltés egyik úttörőjét) – merthogy korábban már Peter is -. mondván: “Never ever give up…” – sohe, de soha ne add fel… 

Danit (Daniel Meier-t) három lépcsőben ismertem meg… először a könyvét (ezt a könyvet, amit most lefordítottak, csak angolul), azután egy videón már szerencsém volt látni, hogyan dolgozik… az alig 45 perces videón két ülés lényege van felvéve, nagyon tetszik… a címe: Leichtigkeit (könnyedség) és – a témához remekül illően – Dani szinte lebegve a föld felett, éteri könnyedséggel segíti a felvételen a vezető beosztású ügyfelet saját útjának megtalálásában… 

Azután tavaly Oxfordban, a megoldásközpontú brief coachok SOL2012 konferenciáján volt alkalmam néhány szót váltani.. szerénysége, közvetlensége, hitelessége nagyon szerethető emberré teszi őt… Bíztattam, éppen Peter is ott volt, hogy adjanak ki több videót élő coaching folyamatokról, mondták, hogy szerezzek szponzort, mondtam, azt most momentán nem tudok, de egy vevőtök már van… 

Röviden most is beszélgettünk a szünetben, kérdeztem, hogy ugye – és mutattam – ez a fordítás ennek az angol kiadásnak az alapján készült… mondta: “igen” és hozzátette, “ja igen, neked sok könyved van…”, kicsit gondolkozott és hozzátette, amit ennél a pontnál mindenki hozzátesz: “… és el is olvasod őket?”… ez korábban nehéz kérdésnek számított, mert persze a válasz az, hogy sokat, de sokat meg nem, és ebben van egy jó adag érthetetlenség… 

Néhány éve viszont, amióta elolvastam Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberét, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy én úgy vagyok, mint Musil könyvtárosa, aki ugyanerre a kérdésre azt válaszolja valahol, hogy dehogy, a könyvtárosok nem olvasnak, az csak megzavarná őket, ha elkezdenék olvasni a könyveket… nekik nem ez a dolguk, az ő dolguk az, hogy tudják, hová sorolják be és hogy (nagyjából) mi van bennük… “Áh, szóval te vagy a könyvtáros…” – mondta Dani és vége lett a szünetnek… 

Ez az utolsó bekezdés ahhoz kellett, hogy értsétek, miért írta be Dani a könybe azt, amit beírt - miután sorba álltam, itt is voltunk vagy 50-en, de csak részben ugyanazok, mint napközben -  a következőket: 

Az angol nyelvű könyvbe Dani ezt írta be (előtte egy papíron kigyakorolta a “Miklos”-t, mert először csehül, k nélkül akarta írni): 

“to Miklos 

I love the playful + SF heart you have!” 

A magyar fordításba (az ebédnél beszéltük át: megvettem a szakkifejezések miatt, túl sokat olvasok angolul, használni meg alapvetően a magyart kell…): 

“To Miklos 

never read this book!” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com - 2013-1-25 3:51

Szólj hozzá!

Hamis tapintat… és a coaching…

isocrates_coaching 2013.01.25. 01:48

Tanulo vezeto.jpgN’importe quoi…Nem gondoltam, hogy ezzel itt valaha előjövök… nem szoktam titkolni, de nem is dicsekszem vele… meghitt körökben, ha valahogy helye van, elmondom néha, dehogy így bele a világba… szóval annak idején, jó régen, majdnem nem sikerült az autóvezetési  forgalmi vizsgám… negyedszerre sikerült csak végülis megszereznem a jogosítványt, azt hiszem ötödik előtt már valami különleges  képesség-teszt jött volna, ezt épp sikerült megelőznöm.... átengedtek… 

Már nem tudom, mi  minden volt az ok 3-szor, hogy megbuktam, egyre emlékszem, eső volt és én nem lassítottam eléggé és mintha kicsit lefröcsköltem volna valakit a járdán… 

A lényeg, hogy minden alkalommal plusz órákat kellett venni és mindig ugyanahhoz a helyes, szimpatikus fiatalemberhez kerültem, aki végig oktatott,,, nem is értettem, mi lehet a baj… mindig minden olyan simán ment… remekül éreztem magam a gyakorlati vezetéseken… jól elbeszélgettünk mindenféléről, mondtam már, helyes, szimpatikus fiatalember volt, mindenről lehetett vele beszélgetni… 

Jó, talán az, mondogattam magamnak, hogy már 31 éves vagyok, és ilyenkor már nem olyan könnyen sajátít el az ember ilyen dolgokat (igaz is, a fiam jóval később, 16 évesen zutty, átment a vizsgán és megkapta a jogsit elsőre…). 

Még ma is emlékszem két témára, amiről beszélgettünk az oktatóval, illetve ő mesélt… az egyik az volt, hogy éjszaka szokták a haverjaival próbálgatni a Margit-híd közepén lévő kanyart, hogy mekkora sebességgel tudják még éppen bevenni (már nem emlékszem, 160, vagy 200-zal)… a másik, hogy látott valamilyen oktató filmet, hogy az embernek legalább 700 000 km-t kell levezetnie, hogy már semmilyen meglepetés ne érhesse a forgalomban (hogy miért pont annyit…)… persze, ha ezt vesszük, még mindig nincs esélyem se… 

Hogy jön ide a coaching? Mindjárt… szóval, hogy hogyan derült ki, már nem emlékszem, de kiderült, hogy a fiatalember, talán, hogy segítsen nekem, talán, hogy ő se kerüljön nehéz, kellemetlen helyzetbe a pirosnál, az indulásnál, mindig (?), vagy sokszor, gyakorlás közben rásegített a kuplungra, amikor nem jól nyomtam ki (nem emlékszem már, hogy ez technikailag hogyan volt megoldva, de ehhez most nem is lényeges) és ezzel megakadályozta, hogy teljesen én legyek a gyakorláskor a felelős a vezetésért… a vizsgán pedig senki nem segített, ott mindig egyedül maradtam…

Így van ez a coachingban is, ha nem hagyod, hogy az ügyfeled felelős legyen a gondolataiért, tetteiért, ötleteiért, döntéseiért a coaching folyamatban, az életben nem fogja találni a helyét a nehéz helyzetekben, hamis önbizalomba ringatod… annál inkább, minél észrevétlenebb a segítő beavatkozásod… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Coach találkozók... az első 2013 januárjában...

isocrates_coaching 2013.01.24. 22:22

Sűrű januárunk van, ez volt az első jelentősebb, az én "képernyőmön" megjelenő esemény:

http://icfcoachklub.hu/2013/01/16/munka-es-maganelet-egyensulya-szubjektiven-dr-dobay-robert-eloadasarol/

Az ICF Coach Klub blogjáról, az első megjelenésből átemelve.

Szilágyi Miklós

coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Szerb Antal – élt 44 évet… és hagyott maga mögött egy-két érdekes dolgot…

isocrates_coaching 2013.01.13. 00:17

szerb_antal.jpgMindegy is, hányadik éve lesz, hogy született, vagy meghalt, mindenesetre január 27-én halt meg, 44 (!!!) évesen… 

Hipnotizál a könyvespolc… most az 1947-es Révai kiadású Világirodalom története ugrott le róla… azt hiszem, a Szent István körúti antikváriumban láttam meg a kirakatban néhány éve, egy-két üzlettel később kapcsoltam, nagyon siettem valahová, azt hiszem, tanúskodni a Markóba és az autót a híd után tudtam csak letenni… 3 vastag kötet virított a kirakatban, ránéztem az órára, volt még néhány perc, visszasiettem, gyorsan megvettem és hónom alatt a 3 kötettel siettem újra a dolgom után… persze, hogy megvolt a cucilista kiadás, de gondoltam, hátha ebben más, több van (nem ellenőriztem le, nem is fogom, ahhoz lusta vagyok…)… emlékszem, a Magyar irodalom története az érettségi előtt babonázott meg, nem is nagyon értékelték az érezhető hatást… azért meg nem buktam… 

Kinyitom találomra a 2 kötetet a 149. oldalon: 

“A romantika fogalmával, meghatározásával áttekinthetetlenül gazdag irodalom foglalkozik. A meghatározási kísérletek közül legvonzóbb Fritz Strich-é: a klasszicizmus a tökéletesség, a romantika a végtelenség művészete. A klasszicizmus eszménye a zárt, önmagában teljes, kiegyensúlyozott harmónia, a romantikus eszmény az  önmagán mindig túlmenő, távolságokba vesző örök keresés, ihletője a vágy, a nosztalgia. 

A romantikus lázadás a Felvilágosodás racionalizmusa ellen. A felvilágosodást csak az foglalkoztatta, ami az Ész számára megközelíthető, ami értelmes és világos; a romantika újra felfedezi és ősi jogaiba vissza akarja helyezni a világ “éjszakai oldalát”. Az irracionális végtelenség újra beáramlik a költészetbe: a zene, a misztikus elragadtatás, a babona, a mese, az álom, a kísértetiesség és a halálvágy, “das wunderbare Sehnen dem Abgrund zu”, Hölderlin gyönyörű szavaival. Máskor is voltak, akik az irracionális élményt az ésszerű gondolkozásnál többre becsülték, de a romantika az első elméleti összefoglalás, amely tudatosan vallja az irracionális elemek értékét. Az emberi tudatot egy emelettel mélyebbre ásták le. Kaput tártak a tudat és a tudatalatti világ közt; ez a nagy érdemük. “Die Welt ist kein Traum”, mondja Novalis, “aber sie soll und wird vielleicht einer werden.” “ (“A világ nem álom, de annak kell lennie és talán az is lesz.”) 

Ha eddig kibírtad és még mindig nem dobod oda…(köszönöm…) …hogy de mi a f… közöm van ehhez az egészhez?! Mit jössz nekem itt a klasszicizmussal, meg a romantikával?! Jézus Mária, Hölderlin, Novalis… ezek valószínüleg az Atlantiszon éltek és kopoltyúval lélegeztek… és tényleg, komolyan, mi van??!! 

OK, ne azt nézd (először…). Nézd azt, hogy egy fél oldalban hogyan foglal össze 2 világirodalmi korszakot, hogyan teremt benned egy el nem felejthető képet róluk a kontraszt-hatáson keresztül… ha ez nem fog meg… mondj valamit ma, ami érdekel Téged és találsz valakit, aki azt így, ilyen tömören, ha nem lenne képzavar (az) az aranymetszés tökéletességével… kalapok megéve… 

Hagyott itt ez a Szerb Antal gyerek néhány figyelemreméltó dolgozatot, bizony… mondjuk ötös alá…:-))) Gondolj bele, 44 éves volt. Nem is, nem töltötte be, mert 1901. május 1-én született és 1945. január 27-én halt meg. Összesen 15 977 napot élt. A 44. éve betöltéséhez hiányzott még 94 nap (kicsit több, mint 3 hónap). 1945 április 4-éhez meg hiányzott neki 67 nap (bár ez nyilván nem ilyen egyszerű, nem egy napon ért véget a háború, Balfon nem tudom mikor, melyik napon ért véget). 

Egy másik fantasztikus irodalomtörténész (Hegedűs Géza) életkorával mérve (ő 31 741 napot élt, majdnem pontosan a kétszeresét…), aki 11 évvel később született mint ő (1912-ben, mint az én édesapám) és aki 54 évvel később halt meg (1999-ben), Szerb Antalban, mondjuk, volt még 43 év… mégegyszer annyi, mint amennyit élt… és akkor még vegyük hozzá, hogy a 44 évből mondjuk igazi termékeny év 24 év (a Nyugat 1921 februárjában, alig 20 éves korában egyszerre 6 versét jelentette meg…). Tehát gyakorlatilag termékeny években számolva még annak a kétszeresét élhette volna meg, majdnem 200 %-kal többet, mint amennyit alkotni tudott… ez egyszerűen hiányzik… Szerb Antal “utolsó 43 évének” művei hiányoznak… Szerb Antal, üljön le, elégtelen… 

És akkor ezen a véletlenül fellapozott oldalon azért még más is van… talán üzenet… hogy most egy (elrontott) romantikát élünk… istenem, hol vannak innen a Hölderlinek és Novalisok?! Egy nyavalyás Hölderlin se és Novalis se?! Nem igazság…     

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Jung olvasónapló 2… - a coaching lég-gyökerei…

isocrates_coaching 2013.01.08. 08:01

Jung fiatal.jpgAzokat a részeket (amelyek valamiért kiemelten fontosak számomra egy könyvből) általában csak megszamárfülezem, aláhúzogatom, hogy majd újra megtaláljam, ha kell (nem tudom, ezekkel más hogy van – egy két eset kivételével -, szinte soha nem térek vissza ezekhez, mert elsodor az élet, mondjuk pénzügyek után személyiségfejlődéssel kezdek foglalkozni és akkor miért érdekelne már, hogy mit húztam alá egy brókervilágról, vagy az Enron híres bukásáról szóló könyvben…). 

Most ez a könyv – Jung Emlékek, álmok, gondolatok - olyan hatással van rám, annyira a coachingról (is) szól, hogy idetartozik. Most csak két kurrens témára való rímelő részt emelek be ide… Persze, ő egész más területen dolgozott, betegekkel, a coaching meg egészséges embereknek segít elérni egy magasabb potenciál-szintjüket, mégis bizonyos minta-azonosságok, minta-rímelések megjelennek a két, amúgy netten és határozottan különböző  területeken… 

Ugye, sokat, egyre többet beszélünk arról, hogy hogyan mérjük a hatást, a coaching hatását, beszélünk ROI-ról, a befektetés megtérüléséről. Erről írtam már egy bejegyzést (tavaly márciusban: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/03/05/coaching_es_az_roi_ulnek_es_beszelgetnek_a_vonaton), azt nem ismételném, amit fontosnak tartottam, ott összefoglaltam. 

Miközben erről beszélgetünk, írunk, valószínüleg mindannyian megértünk - mi, coachok - olyan helyzetet, amikor szinte azonnali visszajelzést kapunk a pozitív hatásról (és sokszor  még a tartósságról is lehet információnk), és olyat is, hogy nem volt közvetlen átütő  a hatás, és valamivel (hetekkel, hónapokkal) később jött a telefon, mail, hogy “te, Miklós, a 3 dologból, amit ott, akkor elhatároztam, kettőt már – lényegében azon határidőn belül, ahogy arról szó volt – el is értem, szerintem meglesz a harmadik is! Szuper!”. És persze, van olyan eset, amikor nincs hatás, se azonnali, se távoli, egyszerűen elmentünk egymás mellett, nem jött létre a “találkozás”… ez vele jár… 

Ezekről írja Jung az ő gyakorlatából: “…Kevés olyan volt, aki egyszerűen faképnél hagyott, nagyon ritkán kellett pácienst elküldenem. De még közöttük is akadtak olyanok, akik később pozitívan értékelték a történteket. Ezért olyan nehéz gyakran egy kezelés eredményességének a megítélése.” 

Másik téma az mélyebb, az intellektualizálás, az érzelmek elzárása, tagadása, és a racionalizálás, mint akadálya a várt, kívánt változásoknak. Ezt is kérem a megfelelő transzponálással/áttétellel értékelni, de ha ez sikerül, rendkívül tömör és pontos Jung fogalmazása azzal kapcsolatban, ami sokszor a legnagyobb gátja lehet a fejlődésnek és az – amúgy érzékelt – “gödörből” való kikerülésnek (az “áttétel” szükségessége arra is vonatkozik, hogy Jung itt “csak “ az általa preferált archetípusos hatást említi, nyilván, ez a gondolatmenet ennél sokkal szélesebb körben értelmezhető): 

“…Itt kezdődnek… az aggasztó tévutak, amelyek közül az első az, hogy mindent intellektuálisan akarunk megragadni. Ez azt a titkos célt szolgálja, hogy az ember kivonja önmagát az archetípusos hatás és ezáltal az igazi tapasztalás alól, valamilyen, látszólag biztosabb, mesterséges, de csupán kétdimenziós  fogalomvilág javára, amely úgynevezett tisztázott fogalmakkal kívánja eltakarni az élet valóságát. Az eltolódás a fogalmiba megfosztja szubsztanciájától a tapasztalást és behelyettesíti a puszta névvel; ezután már ez lép a valóság helyére. Egy fogalom iránt senki sincs elkötelezve, és éppen ezt a kényelmességet keresik benne, mert megvéd a tapasztalástól. Csakhogy a szellem nem fogalmakban él, hanem tettekben és tényekben. Puszta szavak a kutyának sem kellenek, azért mégis a végtelenségig ismétlik ezt az eljárásmódot. 

Tapasztalatom szerint tehát a legnehezebb és leghálátlanabb páciensek közé a megrögzött hazugokon kívül az úgynevezett entellektüelek tartoznak; náluk ugyanis soha nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal…” 

Szóval, egyrészről “…ezért olyan nehéz gyakran egy (folyamat) eredményességének a megítélése…”, másrészről “…az ember kivonja önmagát az … az igazi tapasztalás alól, valamilyen, látszólag biztosabb, mesterséges, de csupán kétdimenziós  fogalomvilág javára, amely úgynevezett tisztázott fogalmakkal kívánja eltakarni az élet valóságát.” 

Ez utóbbi nekem személy szerint különösen fontos, tapasztalati élmény. Ahogy egyszer valaki mondta, na, ha Neked sikerülni fog ezen túllépned, akkor többek között a bal-féltekéseket tudod majd segíteni, hogyan kell… emlékszem az első konfliktusaimra az első évben a coaching tréningen, azok nyilván mind ebből a hatásból, “játékból”  származtak… 

Azt is hallom, amikor legújabb megoldásközpontú barátaim mit mondhatnak erre: “Miklós, mi dolgunk a problémával? Mi ugye (a) a probléma helyett a megoldásra segítünk koncentrálni, (b) a megoldás-“nyelv” különbözik a probléma-“nyelvtől”, (c) a probléma (okának) ismerete nem feltétlenül szükséges a megoldás megtalálásához, és (d) mi nem keresünk mögöttes problémát, azzal indulunk, amit az ügyfél mond…” OK, ez mind igaz, és mégis, nekem nagyon fontos volt, hogy a lényegét, értsd, a lényegét egy csomó mai coaching megközelítésnek, vagy legalábbis a lényeg bizonyos rész-aspektusait ilyen tisztán, sűrítetten találtam meg… ez már csak komoly áttételekkel működik, persze, de a gyökerek innen is táplálkoznak, és ez jó... 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!

Egy könyvről… C.G. Jung – Emlékek, álmok, gondolatok… és a coaching

isocrates_coaching 2013.01.07. 21:16

Jung emlekek.jpgInnen le is töltheted szabadon a könyvet, persze, ez csak fotózott pdf… - http://www.scribd.com/doc/34411642/Carl-Gustav-JUNG-Emlekek-almok-gondolatok-EGESZ

Kerülgetem már egy ideje Carl Gustav Jung-ot, az életművét, mindenfelől találkozom vele…  Az utam hozzá kacskaringós… (és talán kedvet csinál...:-))) 

Valamikor 2011-ben felvásároltam a nagy magyarul megjelenő Jung életmű sorozat (http://www.cgjung.hu/jungeletmu.html) néhány kötetét és találtam egy nagyon izgalmas regényt is az 1909-es amerikai utazásáról, amelyre Freud-dal együtt utazott el: Jed Rubenfeld: Akar beszélni róla? - http://konyvekhangja.blogspot.hu/2011/01/neurotikus-gyilkos.html. Az életmű  sorozatból A pszichoterápia gyakorlatával kezdtem, ahogy most nézem, ez rendben van, szokásom szerint a kb. feléig jutottam el akkor, az pedig, hogy nagyon tetszett, az a sok – szándékos, jelzőként használt – szamárfülből, aláhúzogatásokból és a mostanában már elég ritka szöveges széljegyzetekből látszik. 

Tudom,  az maradt meg, hogy OK, ehhez bármikor visszatérhetek, ez megvan, erről biztosan tudható, hogy színtiszta arany, megvár, lehet tovább kincskeresni… (Istenem, hány ilyen könyv vár rám a polcaimon…). Meg, elragadott a coaching tréningek és szakkönyvek áradata, ami szorosabban tartozott a jelenemhez és a céljaimhoz (Jung egy kicsit áttételesebben)… 

A másikat, a félig krimit, azt nem tudtam letenni, végighabzsoltam (az érdekesség az, hogy erről az amerikai útról nem beszélt/írt egyikük se, így az írónak megszaladhatott a fantáziája… 

A 2012-es évben  azután egy érdekes, David Cronenberg filmben elevenült fel Jung  Freud-dal és azzal a zseniális fiatal lánnyal, Sabina Spielrein-nal (Keira Knightley játssza) való kapcsolata, a Veszélyes vágy (Dangerous method) című filmben - http://filmtrailer.hu/film/veszelyes-vagy-kritika/. Ugyanerről az epizódról (ez egy fontos pont, hogy ennyi embert megihletett…) készült egy – talán kevésbé “hollywood”-i, bár a Veszélyes vágy is mindenképpen inkább az áttételesebb Hollywood-i független filmekkel rokon stílusú - olasz film is, a Lélekszakadva - http://www.lifegarden.hu/filmajanlo/lelekszakadva/70/

Érdekesség: John Kerr nagy vastag könyve (624 oldal), A most dangerous method (http://www.amazon.com/Most-Dangerous-Method-Spielrein-published/dp/B008SIN17A/ref=sr_1_2?s=books&ie=UTF8&qid=1357582108&sr=1-2&keywords=a+most+dangerous+method+kerr volt a kiindulópontja Cronenberg filmjének, ezt Kindle könyv formában és paperback-ben lehet kapni. 

Egy harmadik film (ezt még nem láttam) is készült – most, hogy keresgéltem ehhez -, ez félig doku, félig fikciós, szintén erről a titokzatos háromszögről (Nevem Sabina Spielrein - http://www.filmkultura.hu/regi/2006/articles/profiles/sabina.hu.html). 

Engem annyira megfogott ez az egész, főleg Sabina Spielrein szerepe az egész történetben, hogy utánanéztem a Veszélyes vágy megnézése után és egy rövid angol könyvet találtam, most már csak róla, amit – szokásomtól itt kissé eltérően – szinte egy ültőhelyemben olvastam végig – John Launer: Sex versus Survival. The story of Sabina Spielrein: her life, her ideas, her genius - http://www.amazon.com/Versus-Survival-Story-Sabina-Spielrein/dp/1470972875. Mondjuk az érdekes, hogy nem kapható éppen, még használt példányokat se ajánl az Amazon… nekem még sikerült megvennem, letöltenem a Kindle-re, most leellenőriztem, a Kindle-ben sem kapható, ami előfordul más – korábban megvett, letöltött - kötetekkel is, csak kevésbé érthető… out of print, azt értem… de hogy elektronikusan miért ne lehetne, miért nem lehet letölteni, ha egyszer a copyright-ba Magyarországi készülékek már benne voltak?? 

És van még valami előzmény, a Red book, a Vörös könyv, a Liber novus (Új könyv latinul), ami egy (nagyon) külön fejezet… addig olvastam róla, láttam egy 1-órás dokufilmet a 3SAT-on - http://youtu.be/w_o9CpIzX6Y (ez egy egy órás német nyelvű beszélgetés, de ha beütöd ‘jung red book’, találsz angolokat is…, például: http://youtu.be/XOKKCJsYqMw. Ezt  a befejezetlen kéziratot 16 évig írta a XX. század elején és életében egészében soha nem jelent meg és az ő akarata – tudomás szerint - az volt, hogy soha ne jelentessék meg. Az évek során megjelent belőle ez-az, részletek kalóz-kéziratban, de az egész nem. 2009-ben tudott megjelenni az egész könyv (az utódok végülis hozzájárultak). A könyv világosan megkülönböztethető részből áll, az egyik rész 1:1-ben mutatja ezt a fantasztikus kódex-szerű, gyönyörű, félelmetes, mindenekfelett nagyon érdekes teljes oldalas képekkel teli kézzel írott szöveget facsimile-formában, a második rész pedig a szöveg angol nyelvű fordítása. Az eredeti szöveg német és latin keveréke, nem könnyen olvasható, nekem mindenesetre… és természetesen vagy egy testes bevezető angolul - http://www.amazon.com/Red-Book-C-G-Jung/dp/0393065677.

Elkezdtem olvasni és akkor eszembe jutott, hogy valahol olvastam, hogy az egyetlen hely, ahol Jung beszélt erről a könyvről, és ez pont az Emlékek, álmok, gondolatok… nyúltam a könyvespolchoz, mert azt tudtam, hogy ez nekem megvan (“rezervában”, ahogy egy korábbi kollégám mondaná; egyébként pont az az 1987-es kiadás, amit a bejegyzés elején található linken lefotóztak…). Ahogy haladtam nagyon lassan előre a Red book-ban, éreztem, hogy ehhez én így kevés leszek, előtanulmányokat kell folytatnom és annak valószínüleg leghatékonyabb első  lépcsője pont ez az Emlékek, álmok, gondolatok lehet… becsuktam a nagyot és hozzáfogtam ehhez a “kicsihez”… 

Ezekből az elején említett filmekből, könyvekből (kivéve a Pszichoterápia gyakorlatát) – nekem - egy nagyon furcsa, gőgös, nagyképű, nehezen hozzáférhető, szeszélyes, kellemetlen pali rajzolódik ki, ami egyébként valószínüleg nem áll messze a külső valóságtól… 

De… és akkor most érünk el a könyvhöz, aminek à propos-ján ez a bejegyzés készül. Ez a könyv tulajdonképpen egy önéletrajz, amit részben (fejezeteket, részeket) ő írt, részben pedig az ő levelei, beszélgetéseik alapján segített neki (“feljegyezte”) Aniela Jaffé. 

Ennek is még csak kb. a felénél tartok (ezt most végig fogom, az biztos…)... ez bizony egy párját ritkító önéletrajz, megpróbál annyira őszinte lenni (önmagához…), amennyire  ez lehetséges… amögött a kicsit életidegen, talán tényleg sokszor gőgbe zárkózó külső mögött nagy mélységek vannak… főleg az elején, a gyerekkor belső lelki történései néha szinte a hihetetlenség határát súrolja, de megmutatja azt a hátteret, azt a jéghegyet, ami emögött a felszín mögött van… nekem nagyon meggyőző… sőt, sok párhuzamosságot találtam vele, olvasmányainkban (vagy nálam sokszor a “rezervált” olvasmányaimban…), de nem csak abban… (persze, erről részleteket majd az én Red book-omban…:-))) 

És ide a végére (azoknak csemege, akik eljutottak idáig…), egy kis részlet a könyvből, a 166. oldalról (szerintem kis transzponálással/áttétellel sok segítő szakmában fontos dolgok jelennek meg már itt…): 

“Gyakran kérdeznek pszichoterápiás vagy analitikus módszereim felől. Egyértelmű választ azonban nem adhatok. Minden esetben más és más a gyógymód. Ha egy orvos azt mondja nekem, hogy ő szigorúan ilyen vagy olyan “módszert követ”, máris kétlem a terpia eredményességét. Az irodalomban olyan sok szó esik a páciens ellenállásáról, hogy majdnem úgy látszik, mintha rá akarnának kényszeríteni valamit, holott a gyógyító elemek természetes módon, belőle magából kell kibomlania. A pszichoterápia  és az analízisek éppoly különfélék, mint az emberi individuumok.. Én minden páciensemet a lehető legindividuálisabb  módon kezelem, mivel a probléma megoldása is mindig egyéni. Általános érvényű szabályok csakis nagyon óvatosan állíthatók fel, valamely pszichológiai igazság csakis akkor érvényes, ha a visszájára is fordítható. Olyan megoldás, amelyik nálam szóba sem jöhet, másvalakinek éppen a legmegfelőbb lehet. 

Az orvosnak természetesen ismernie kell az úgynevezett “módszereket”. De óvakodnia kell attól, hogy megállapodjék egy bizonyos rutinszerű eljárásnál. Teoretikus feltételezéseket csak nagyon óvatosan szabad alkalmazni. Ma talán ezek érvényesek, holnap talán mások… 

A döntő az, hogy emberként álljak egy másik emberrel szemben. Az analízis párbeszéd, amihez két partner szükségeltetik. Az analitikus és a páciens egymással szemközt ül – szemtől szembe. Van mondanivalója az orvosnak, de a páciensnek is…”. 

Helyettesítsd be nyugodtan bármelyik segítőt, és segítettet, akár a coachot és az ügyfelet… itt vannak az alapelvek: partnerség, nincs univerzális módszer, a rutin semmit se ér (jó, egy kicsit…), teória, elmélet, amit rá akarnál húzni egy helyzetre (a megoldásközpontú rövid coaching egyenesen a “nemtudás” alapelvéről beszél, nem a coach tudja, merre kell menni, hanem az ügyfél…) 

De a legszebb (nekem) ez: “….emberként álljak egy másik emberrel szemben”… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Szólj hozzá!