HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

március 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív > >> 
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Friss topikok

Linkblog

A harmadik hét első napján...

isocrates_coaching 2020.03.30. 10:22

Előhang

Tudom, az FB-t itt ekézni illik, nagyon szoros környzetemben eleget hallom, hogy még “veszélyes” is (lelkileg…), OK. Hadd említsem egy előnyét. Nagyon kora reggel ma ezt a kis szösszenetet hoztam össze, ami 12-es betűnagysággal egy Word-oldalon még ezzel az előhanggal együtt se ér el 1,5 oldalt. Na most ezt nem tudom pontosan, a linkkel együtt, amiről eszembe jutott, talán 4 (!!! Darabban lehetne feltenni a Linkedinre…). Aha… Anyátok… 

Most arról nem beszélek, hogy elkezdtem felrakni, az első comment után nem akarta bevenni a második commentet, csak egy idő után derült ki, hogy az első commentbe írtak hosszúak voltak (jelentem, hogy a mai mezei processzor gyorsaság nekem még lassú…)… OK, azután a time-line ugrott egyet és még törölni se tudtam az iPhone-on, amin az egészet addig elkövettem. És a telefonon az isetennek nem találtam amit feltettem, hogy legalább törölni tudjam… nosza, ugrok a Mac-hez, és ott sikerült kitörölnöm… 

…és mivel fontosnak ítélem (Tamás (Cservenyák) sporttárs iménti postja, amellyel a mostani trendi szélsőségek (Armageddon vs nagy új esély) közé próbál kicsit másképpen, de mindenképpen párhuzamos gondolati sávon “belőni”, csak megerősített ebben), OK, nekiálltam írni belőle egy blog-postot, mert így be lehet csempészni a felséges Linkedin time-linejára egy 1+ oldalas Word-irományt… Szépen vagyunk kedveskéim… 

Korábban elindítottam egy egyszemélyes mozgalmat (nem találtam követőre...:-))) az 1300 karakter rémuralma ellen, azután alábbhagytam, beleszoktam, hagytam a fenébe… akkoriban (fél éve?) idősebb Cato példáján felbuzdúlva és annak szenátusbeli beszédeinek záró mondatát parafrazálva, minden postomat, commentemet, ami egy kicsit hosszabb volt, azzal zártam, hogy “A Linkedin1300 karakteres határát márpedig el kell törölni a Föld színéről!!” Aki, tudva azt, hogy ennél hosszabbat a kutya se olvassa el (sokszor ennyit se), nem ír ilyeneket, az kalodában él, meg azt akarja, hogy olvassák…:-))) Ez nem fenyeget, senkit nem akarok meggyőzni, semmit se akarok eladni, kicsit olyan Montaigne-esen csak úgy irogatok…:-))) 

Főszöveg: 

Az megvan, hogy egy személyes, belső, családi erőpróba is rejtőzik a felszín alatt, így az egyre szorosabban ellenőrzött karantén-időszak (-teszt?/-próba?) alatt? 

3 csomag explicit kérdés-kör körül forog jelenleg az életünk. 

  1. Mi lesz velünk, elkapjuk-e, kórházba kell-e majd menni (istenments...), egyáltalán (idősebbek főleg, de egyre inkább nem csak...): túléljük-e? Ehhez szorosan kapcsolódnak az ellátás logisztikája, problémája (élelmiszer, gyógyszer, esetleg netán elromlik valami, mi van, ha más miatt kell kórházba menni (szülés?)...)?
  2. Mi lesz a munkánkkal, miből fogunk megélni, van-e B-tev, hogy is lesz ez majd, és főleg mikor lesz vége?
  3. Meg hogy mit fogunk csinálni a temérdek időnkkel... persze, mindennap megnézünk majd legalább egy rögtönzött színdarabot, meghallgatjuk az örömódát, és társait, ja igen és két-három naponta lesz egy-egy Don Giovanni is... 

Ezek azok, amelyekre ráugrik a a social media, és sokan jelentkeznek ötletekkel, tanácsokkal, segítőnek (mint most én is...:-))). 

Az első csomag az egészségünkről, a közvetlen ellátásunkról szóló megszervezhető, vigyázhatunk, amennyire tudunk, megszervezhetjük és itt is van, amiben csak reménykedni tudunk. 

A második kérdés-csomag legégetőbb, és sokak számára a legnehezebb... A kérdések fogósak, közvetlen válasz nincs rájuk, kicsit olyan ez, mint a szerencse, lehet készülni rá, hogy ha beköszön, felismerjük. Amíg lehet, egészségünkre is optimalizálva, dolgozzunk, őrizzük a helyünket a munka világában. Ha nagyobb a baj, vonuljunk magunkba, gondolkozzunk el, mibe kéne/lehetne elkezdeni beletanulni. Nem csak nyelvet (ez talán a legtriviálisabb), de szinte bármit, erre a net (jó, főleg angolul, ez igaz...) ma majdnem korlátlan lehetőséget nyújt. Otthonról is... 

A harmadik kérdés, ha valakinek tényleg kérdés, önmaguknak ritkán, vagy sosem feltett kérdéseket tehet fel, kinek-kinek... A minek élünk? Azért élünk, hogy dolgozzunk, vagy fordítva, vagy a kettő optimális arányokban van ott az életünkben, esetleg azon szerintem nem túl nagy számosságú elit tagja vagyunk, akik mind a kettőt kifejezetten élvezik, akik megtalálták az életüket a munkájukban is. 

Akinek az élet, a kultúra, a hobbi, a családdal töltött quality time eddig is szerves része volt, varratmentesen átáll, nem csak “kibírja”, sőt élvezi, hogy most több ideje van ezekre, ki is élvezi, mert tudja, hogy aktív életében nem sokszor jön még el egy ilyen alkalom, amikor tényleg azt csinálhat, amit akar... Nem mondom, egy-két hét fura lehet mindenkinek, de kb. a harmadik héttől már vissza lehet venni a kézbe a gyeplőt ennek az új életnek a kontrolljához. 

...és akkor ma kezembe került az alábbi cikk egy másik dimenzióról, amiről még nem nagyon esik szó. Nem lepett meg, tán 2 hete (bár lehet, hogy csak egy, mások az idő-dimenziók) egy beszélgetésben az optimista jóslat az volt, hogy sok gyerek fog születni decemberben, a realistább az, hogy lehet, de sok már azóta elvált/szétment emberpártól... 

Két szélsőséges helyzetnek megvannak a saját problémái. Egyedül lenni most, ezekben a hetekben egyre nehezebb lesz. Könnyített eset, ha virtuálisan van kivel szoros kapcsolatot  tartani, aki adott esetben, jelzésre konkrét, akár fizikai segítséget is tud adni. De mindenképpen lelkileg ez megterhelő lehet... 

A másik véglet a kis határolt térbe összeszorult családok belső élete. Na, ez se lesz egy fáklyás menet... Erről a helyzetről, a kihívásairól és a lehetséges pozitív megoldási lehetőségeiről szól a cikk... 

https://nlc.hu/lelek/20200326/parkapcsolat-karanten-osszezartsag/

Szólj hozzá!

A coaching alapelve a védikus irodalomban...

isocrates_coaching 2020.03.10. 09:19

Egy kis történet, és egy kis kommentár... 

A történet: 

„...Uddaláka egy fügefa aljában ül. 

Az indiai mesterek szokásos közvetlenségével és s megtapintható életből vett szemléletes példával való tanítással arra szólítja fel szeretett fiát, hogy szakítson le egy fügét. Majd felszólítja arra, hogy törje ketté, és vizsgálja  meg, mit lát abban. „Sok-sok apró magot látok” – mondja a fiú. Ekkor az atya arra kéri, törjön ketté egy ilyen nagyon nagyon apró fügemagot. 

Az eredeti tanítás tulajdonképppen most kezdődik.  

Uddaláka tehát felszólítja a fiút arra, hogy hogy törjön ketté egy apró magot. 

Majd megkérdezi: „Mit látsz benne?” 

A válasz: „Semmit.” 

Uddaláka hosszasan hallgat és várokozik. 

Azt akarja elérni,  hogy gondolkodásra serkentse a fiát, s mintegy arra kényszerítse, hogy önnön magától, külső segítség nélkül fedezze fel a kivezető utat. Azt nem jegyezte fel a Cshándógja krónikása, hogy ez a várakozás milyen hosszú ideig tarthatott.  

Uddálaka türelmesen és hosszasan várokozott 

Miután nem kapott választ, bizonyára önmaga is tépelődhetett, hagyja-e saját fia esetében meghiúsulni ezt a kísérletet, vagy adjon valami ösztönzést, amit a korabeli tanítómesterek következetesen alkalmazott szabályai szerint azért nem szabad megtenni, mert az már a belső kibontakozásra, a bhávanára vonatkozik. Olyasmi ez, mint az áldozatoknál a dörzspálcikákból kicsiholt tűz, amit mindenkor magának a tanítványnak a kötelessége fellobbantani. 

Aztán, valamilyen különös megfontolásból, mégis megszólalt, de csupán egy óvatosan fogalmazott bíztatást adott, nagyon keveset mondott: 

’Lásd csak, az a finomság, amit te észre

Sem veszel, az a legértékesebb.

 

Bizony, ebből a finomságból jön létre ez

A hatalmas fügefa.

Tudd meg, hogy ehhez az értékes finomsághoz

Hasonló ez az egész világmindenség.

Ehhez hasonló a létezés.

Ilyesféle vagy te, Svétakétu.’ (Cshándógja Upanisad VI 12. 1-3)...” 

(Az idézet a védikus irodalom legrégibb 10, úgynevezett Mukhya Upanis(h)adjainak egyikéből, a Chāndogya/Cshándógja Upanis(h)ad-ból származik. Magyarul ’Énekmondók titkos tanítása’ címen jelent meg a Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzeteként.) 

A kommentár 

Hiszek benne, nap mint nap tapasztalom, a legkülönbözőbb irodalmi és nem irodalmi alkotásokat olvasva, hogy a beszélgetéses segítés/terápia nem Freud találmánya, nem is Breueré, nem is Charcot-é, hanem jóval régibb... Jóval egyenletesebben ráadásul elosztva a kontinensek között, mint gondolnánk. A gyökerei a ma alkalmazott eljárásoknak jóval régebbiek, mint amennyire szeretjük visszavezetni.  

Talán (nagyon kicsit... a példakép-szerűség a sztratoszférában van hozzám képest...) azt  keresem mindenben, amit Joseph Campbell a mítoszokban, a konvergenciát... Akár filmekben, regényekben, életrajzokban is, morzsákat akár, a végső (vagy legelső...) konvergenciát, amelyben hiszek, hogy létezik... abban, hogy időkön, tereken túl, felül mindenki (persze: a legjobbak...), mindenhol kb. ugyanazokat a szabályokat fedezte fel a tanítás/tanulás/fejlődés univerzumában, amelyek működnek...  

No, szóval azt a konvergenciát vélem sokszor tetten érni a segítés területén, amit Joseph Campbell hajtott űzött egész életében a mítoszok, vallások, istenek világában. Nem kis terjedelmű életművében szorgos munkájának eredményeképpen azt igyekszik folyamatosan kimutatni, hogy ha a helyi szokásokat, jellegzetességeket lehántjuk róluk, az ősi sztorik, hősök mítoszok, vallások, istenek történetei azonos gyökerűek, azonos alapelveket, etikai normákat, életfilozófiát tükröznek.  

Ő az, akinek a nevéhez fűződik a Hős útja elnevezésű fejlődési út-struktúra, amelyet az Ezerarcú hős című könyvében alapozott meg és járt körül. A Masks of God című terjedelmes 4-kötetes tetralógiája szintén ezt a fonalat követi a vallások, istenek történetén keresztül.  

No, én meg azt gondolom, és mindig ez lebeg a szemem előtt, erre fókuszálok, bármilyen információhoz jutok, hogy hol vannak a felszín mögötti összefüggések, azonosságok, vagy legalább hasonlóságok a segítő eljárások/mátrix által elfoglalt szellemi térben...

Szólj hozzá!

A társadalom segítő mátrixa és lehetséges jövői...

isocrates_coaching 2020.03.07. 21:08

Talán már közhely, és nincs senki, aki valamilyen szinten ne értene vele egyet, hogy egyre inkább pattanásig feszült módon élünk, dolgozunk. Egyre kevesebb a nyugodt pillanat, egyre több a kiégés, a distressz, az időleges, de akár súlyos belefáradás az egészbe és hogy az emberiség eddigi ismert történetében soha nem volt nagyobb szükség (ami nem feltétlenül egyezik meg a felismert igények volumenével...) arra, hogy az emberek lelki, egzisztenciális, párkapcsolati, és egyéb problémáikkal megfelelő szintű, felkészültségű segítőhöz fordulhassanak. 

Fontos, hogy ezekben a segítő kapcsolatokban az ügyfelek ne sérülhessenek, és közelebb kerülhessenek céljaik megvalósításához, vagy akár felkészültebbek lehessenek életük eljövendő nehéz helyzeteire. Sokféle ez az igény, szükséglet, a spektrum a pszichésen valóságosan sérült emberekkel foglalkozástól az egészséges életvitelre abszolút alkalmas emberek kisebb-nagyobb önismereti és tranzakció-kezelési működésének fejlesztését szolgáló támogatásig.  

Az utóbbi hónapokban az ügyfelek/betegek védelmének kikiáltott céljának elérésére olyan törvényi  módosításokat fogadtattak el,  amelyek a segítői szakma sok szegmensének további fejlődését, egyáltalán működtetését veszélyezteti.  

Ma szombat van, fizetés nem volt, viszont volt egy összejövetel, ahol alapvetően coachok dugták össze a fejüket, hogy akkor most mi van... Volt plenáris, kis csoportos, tudod, ahogy egy mondjuk 50 fős csapattal kell... az egyik kérdés az volt, hogy ha megoldódna ez e a fura patt, vagy milyen helyzet, akkor az milyen lenne érzésben, percepcióban... 

Nekem az a kép jelent meg egy vágyott jövőben, hogy az eddigi sokszálon összefonódó, sok szintű belépési ponttal a sok-szintű igényeket kielégíteni próbáló, egyre markánsabban formálódó  segítő mátrix-rendszer - ahelyett hogy bozótkéssel szétvágtuk volna az egymáshoz fonódó, egymást segítő, egymásra épülő kapcsolatokat jellemző liánjait – markánsan tovább erősödött, és egy a felhasználók felé világos üzeneteket és belépési pontokat mutat és közvetít.  

...és megoldódott a kialakult önfenntartó-önszabályozó rendszer (a makro segítői mátrix az igénybe vevőkkel együttesen figyelembe vett rendszere) folyamatos öntisztulása is, azaz az a képessége erősödött meg, hogy kivesse magából nem csak az alkalmatlanokat (diplomáik számától, színétől, szagától függetlenül, pusztán munkásságuk nem-elégséges, vagy éppen ártó voltának okán...), de a  csak pénzre utazó szélhámosokat/”kuruzslókat” is... 

Ami itt jön, ami „megtörtént” (a vágyott jövőben vagyunk...) az az, hogy megvalósult az elképzelés, hogy legyen kultúrája annak - segítsük a segítségre, vagy a fejlődésükhöz támogatásra szorulókat megtanulni ezt a kultúrát -, hogy merjenek visszajelezni, vagy jelezni a megfelelő helyen, hogy nem OK valami, ami a segítés/támogatás címszóval történt velük...  

Tudom, hogy ez milyen nehéz is lehet, hiszen a személyes fejlődés nem feltétlenül lineáris, vannak közben fájdalmas felismerések, önreflexiók, tehát nem egyszerűen akkor érdemes a szükségszerűen laikus ügyfeleknek/pácienseknek gyanakodni kezdeni, ha nem minden ülésről hurrá-optimistán, tánclépésekben tudnak eljönni. Vagy ha néha elsírták magukat, stb.  

Hanem amikor a segítő beavatkozása zavaró, ártó, negatív... és nem kell feltétlenül visszajelezni, elég, ha annyit mondanak a segítőnek, hogy köszi, köszi, de köszi... és nem kell olyan sok embernek, ügyfélnek ezt tennie, hogy az illető megérezze, ezt nem neki találták ki és hogy bezárja a „bótot”... Ezt hívom tanulásnak, kultúra átadásnak, egészséges kultúra generálásnak...  

Vissza a mába... Szerintem ez a folyamat elindult, a coachok (hogy a segítői mátrix egy hozzám közel álló szegmensét említsem...) folyamatos példáit adják az önszabályozásnak: 

  1. Először csak különböző egyesületekbe tömörültek, majd 2011-ben (9 éve!!) az egyesületek létrehoztak egy országos szintű szövetséget (Magyar Coach-Szervezetek Szövetsége),
  2. a szövetség a tagegyesületek etikai kódexének felhasználásával egy egyszerűsített közös etikai kódexet is alkotott, lefektette az etikai kódex megsértői ellen való eljárás folyamatának alapjait,
  3. egy, a legnagyobb nemzetközi coach ernyő-szervezet, az ICF (International Coaching Federation) minősítési rendszerében egyre több coach szerzi meg a 3 minősítési fokozat valamelyikét
  4. a szövetség adatbázisában, honlapján elérhető a működő, minősített coachok névsora, elérhetősége, azaz a működő & aktív (!!) coachoknak egy ellenőrzött névjegyzéke is van. 

Mindezek világosan jelzik egy kialakuló szakma működési rendjét (ön)szabályozó rendszer meglétét. Elhangzik sokszor, egyre többször, hogy a coaching szakma felhígult, a coaching képzők évente több-százasával ontják a végzett coachokat. Egyrészről ez igaz, másrészről a valóság meg az (a szövetség adatbázisa és felméréseinek összevetéséből), hogy ezek tizede se gyakorolja valóban a szakmát. Még kevesebben vannak azok, akik folyamatosan, középtávon is meg tudnak ebből élni. 

Harmadrészt meg túlságosan figyelmen kívül hagyódik a jó coaching képzések általános pozitív hozadéka (a képzések, képzőhelyek kiválasztódása is folyamatban van egyébként, ha valaki nem tudná, az ICF rendszerében képzésekkel is lehet minősítésekre pályázni és a szövetség is foglalkozik önszabályozó törekvéseinek keretében). Előszöris messze nem mindenki azért végzi el eleve a coaching képzéseket hogy utána kizárólag, vagy akár részlegesen is, ebből éljen majd meg (itt is lehetne fejlődést elérni azzal, hogy a képzés elkezdése előtt a jelentkezőket megfelelően kijózanítanák eleve az elérhető pályamódosítás sikerességének kockázatát ecsetelve...).  

Az egyén önismereti, emberek közötti működési hatékonyságának növekedése elkerülhetetlen hozadéka annak, ha valaki becsületesen végigcsinál egy ilyen képzést. És ez, pláne ilyen méretekben, egy nagyon pozitív dolog, segíthet elérni valamikor egy kritikus tömeget azokkal, akik ezt az új működést megtanulják. És hogy ennek a – persze, egyelőre azért csak kicsiben, mondjuk kristályosodási középpontokként megjelenő – pozitív hatása semmiképpen nem lebecsülendő, legyen utána belőlük vezető, aki hatékonyabban és egyben harmonikusabban tud együttműködni, vagy egy egyszerű férfi, vagy nő, aki megtanult értő módon kommunikálni a többiekkel, az biztos...  Ha belepacsálunk ilyen idétlenül a levesbe, ez a folyamat is megtorpanhat... 

Ez az egész, ez a vágyott jövő nem is annyira ’a Holdban van’... Több évtizede alakul, bővül ez a segítő mátrix, és talán egy évtizede annak, hogy rohamosan elkezdtek tisztulni a fejek, már az első hullámban tudják az emberek, kezdik legalábbis tudni megkülönböztetni (és hát ebben kellene őket napról napra a segítőknek támogatni, hogy ez minél kézzelfoghatóbbá váljon...) és ezek az elefánt-a-porcelánboltban intézkedések, a feb 15-én belépett Btk rendelkezés, stb. egy alaposan, alap-vonalaiban jó irányban megindult folyamatot látszanak visszafojtani. 

Én szeretek abból kiindulni, amikor látszólagos, vagy valós érdekellentétek robbannak ki felek között, hogy ha látszólagos, melyek lehetnek az igazi mozgatórugók, ha valós, hol lehetnek közös pontok, átfedések, amelyeken elindulva, óvatosan, lépcsőről lépcsőre újra lehet építeni a konfliktus által megakasztott együttműködést. Szilárd meggyőződésem (ami persze, édeskevés, hát ki vagyok én egyedül...:-))), de hátha, hátha sikerül egy kis szikrát csiholnom...), hogy a jelenlegi helyzet hosszú távon senkinek se jó.  

Nézzük, szerintem azoknak, akiknek az „érdekében” születtek, miért is... mert amit nem vettek, vesznek észre, az az, hogy az utóbbi évtizedek, de talán kritikus tömeget már majdnem-majdnem elérve az utolsó évtizedben talán a világ, és nem utolsósorban hazai viszonylatban már nem nevetség tárgya az, aki fizet valakinek azért, hogy beszélgethessen vele, és ezen keresztül tartós javulást érhessen el az életében, kiegyensúlyozottságban. Ez a lassú, de biztos attitűdváltozás egyértelműen még a terapeutáknak, klinikai pszichológusoknak is hasznos, mert megalapozza a nagyon különböző szinteken történő, de alapvetően közvetlen emberi dialóguson alapuló külső segítség legitimitását, potenciális hasznosságát. 

Talán azért lehetett a mindennapi embertől annyira messze mondjuk 30-40 évvel ezelőtt ez a mainál sokkal-sokkal szűkebb professzionális segítői világ, mert egy terapeutikus kapcsolat határozott hatalom-különbségen alapult (itthon az amerikai filmekben láttunk utalásokat ilyesmire kvázi egészséges életvezetésre alkalmas emberek esetében, és nagyon gyengének, puhánynak is tartottuk az amerikaiakat ebből a szempontból – és nem is értettük, hogy egyidejűleg meg hogy a fenében lehetnek a világ legerősebb nemzete...).   

A terapeuta, a „pszichológus” volt az, aki tudja, a beteg, a kliens meg valahogy mint az autó a szervízben, a folyamat során valahogy megjavult. A lényeg, a folyamat, az eredmény akkor se ez volt, de a hazai laikus közönség kb. ennyit fogott fel belőle... Szégyellni, elhallgatni illett, mert mindenki azonnal arra gondolt, ha azt hallotta, hogy valakinek mondjuk terápiára van/volt szüksége, hogy ajjaj, komoly baj van vele (ő meg az okoska,  esetleg  magában küzdött reménytelenül saját életének problémáival, amelyekre másképpen tudott volna ránézni, ha ő maga is mert/tudott volna segítséget kérni...).   

Ezt az előítéletes attitűdöt olvasztotta/olvasztja éppen fel szinte észrevétlenül a segítő kultúra kiterjedése, szélesedése, kivirágzása azzal, hogy bevitte ténylegesen a mindennapi  értelemben vett magán és munkaéletbe az egymás segítés kultúráját. Hogy hogyan lehet egymással hatékonyan kommunikálni, hogy hogyan lehet konfliktust megoldani, hogy hogyan lehet eredményesebben, kiegyensúlyozottabban, harmonikusabban együttműködni. 

Hogy vannak ennek a területi kiszélesedésnek, kivirágzásnak vadhajtásai? Persze, és azokkal szemben hatékonyan fel is kell lépni, itt utalok vissza az ügyfelekkel együtt értelmezett közös visszajelzési, kultúratisztítási folyamat fontosságára. Ez már történik, de meg lehet gyorsítani, erősíteni ezt a folyamatot. 

És most ezt az erősödő, combosodó, pozitív mátrixosodást akarja, szándékolja, próbálja le-, rövidre zárni a felerősödött, elkapkodott, szerintem nem végigondolt, kicsit vagdalkozónak tűnő szabályozási kísérlet. Rosszul, haszontalanul sokféleképpen szabályozható a terület, hasznosan nincs sok alternatíva... Bízom benne, hogy kiderül azok számára, akik tenni tudnak valamit az akadályok leküzdésében, hogy jó, hasznos, előrevívő alternatívája az itt körvonalazott (és persze gazdagítható, módosítható, de alapvetően ilyen) segítő mátrixnak nincs...

Szólj hozzá!

Hogy lenne jó...

isocrates_coaching 2020.03.03. 16:24

Ez csak úgy eszembe jutott egy (megint...) a HR-esekről szól Linkedin  posthoz való comment-írás közben... A commentek nagy többsége ott is ekézi őket, en block, pedig a post célja, ha jól értettem, egy kicsit éppenhogy egyensúlyozni akart, egy csöppet nyitni, kvázi, nem kellene-e ránéznünk az attitűdünkre is néha, hogy nem spilázunk-e néha túl dolgokat... pl. kipécézzük a HR-eseket, és sorozatban már-már hate speech szinten alázzuk, sőt temetjük nem csak az egyéneket, de az egész intézményt is... 

Hozzáteszem, meglehet: jogosan, a világ megért egy HR-nélküli szervezeti rendre, nem tudom... erre megpróbáltam kicsit rákérdezni ott (hogy mi legyen helyette, vagy milyen legyen ahelyett, amilyen, mit tartanánk meg az esetleg hasznos működési elemekből, ilyenek). Ez a post NEM tartalmi, nem erről szól, please, ha kérhetem...

Inkább erről az elidegenítő attitűdről, hogy mindenki más hülye. Röviden: önmagunkat szándékainkról, többieket cselekedeteikről. Amikor valami nekünk nem sikerül, nem fekszünk a guillotine alá, pontosan tudjuk, mi jött közbe, miért siklott félre, hiszen - nyilvánvalóan - mj csak jót akartunk...

Ez a post a benefit of doubt (kezdésnek tételezzünk fel jó szándékot...) alkalmazása mellett szólal fel... Tegyünk meg legalább egy benefit if doubt kört akkor is, amikor valaki ellenünk vét... Nem a kődobásra kenyérrel felelésre gondolok, hanem arra, hogy elsőre tételezzük fel, hogy a világ nem akar kifejezetten ártani nekünk (ha ezt gondoljuk, túlértékeljük magunkat...).

Tudom, ez nem könnyű (guys, ha könnyű lenne, nem lenne ilyen fasza gyerekekre szükség, mint Ti,  Te vagy én...). Ott állsz/ülsz beöltönyözve, benyakkendőzve, vagy bekiskosztümözve, kezedben szorongatod a cv-d másolatát, szemben meg egy nyegle 25 éves fiatalember farmerben, nyitott ingnyak, ing kívül, zokni nélkül egy mokkasszin utánzatban (kicsit kiszineztem az említett post egyik kommentjében található esetleírást).

Mondjuk egy  executive pozícióra keresnek (lehet, hogy a pozíció package-fizetés osztálya a tízszerese az interjuvoló fiatalemberének, mégis ő az, aki interjúvol...). Kevés megalázóbb helyzetet tudok elképzelni... Bizony, ő fog Rólad először jelentést készíteni, nincs mese, őt kell először megnyerned. És ha nem hívnak be utána, soha nem fogod megtudni, mekkora abban az ő szerepe... 

És mégis, mégis... ő  is ember, neki is van diplomája,  ő is továbbképezi magát, neki is vannak érzései, szándékai, családja, életcélja, vágyai, neki is van főnöke (jobb esetben vezetője/mentora...). Ha valamit rosszul csinál, nos, a vezetője vette fel oda, szabja meg bizonyos értelemben, mit tehet meg és mit nem (ugyanúgy, mint nekünk...), a vezetője is felel érte...

Ha valami rosszul sikerül, nem vesznek fel, nem értesítenek, ez mind-mind a rendszer, a vállalati kultúra jelzője/jellemzője is, amit akarva-akaratlan a személy, aki megszemélyesített számunkra a céget, képvisel. És ha a napnál világosabb is, hogy az egyén maga alkalmatlan valamilyen (esetleg minden...) szempontból, az sem csak róla szól, hanem az is a szervezeti kultúráról is... amelyben lehetséges az, hogy alkalmatlan személyek töltsenek be pozíciókat...

...vagy csak rossz napja, hete van/volt, mert mondjuk gyógyíthatatlan valamelyik szülője, vagy előző nap hagyta ott a barátja/barátnője... értem, értem én, hogy “mi közöm hozzá?!”, de a világ nem így működik... Ugye, hogy amikor mi tehetetlenkedünk, slendriánkodunk, pökkhendiskedünk el valamit, ternészetesnek tartjuk, hogy beszélhessünk róla, megvédhessük magunk, és ezt a többiek elfogadják? Adjuk meg ezt a chance-ot, ezt a benefit of doubt-ot a többieknek is.

Amit itt makogni próbáltam a magam körmönfont módján az tulajdonképpen csak annyi, hogy amikor másokról, mások munkájáról írunk/mondunk véleményt, úgy tegyük, ahogy magunkról elfogadnánk. Ha valami nem volt jó, nem volt jó. Ez és ez a (pl. negatív) élményem volt, ez ezt okozta nekem, és azt szeretném ehelyett, hogy így és így legyen, ha lehet, de legalább a javítási szándékot érzékeljem....

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása