Nem hagy nyugodni egy írás a Linkedinen, kiírom magamból. Az írás a feminizmusról szól 2019-ből, és a férfiakhoz szól, akik nem szeretik azt a dolgot, félnek tőle. Na, azok nem fognak ilyet olvasni, de mindegy. Még egy cikkre rákerestem, ez már friss és egy 2021-es felmérésre hivatkozik, ami szerint a nemek közötti munkahelyi egyenlőtlenség egyértelműen nőtt a pandémia alatt. Alapvetően az otthonba szorult munka miatt, ahol aránytalanul többet vállaltak a nők (több jutott rájuk…). A cikk lényege: a férfiakra is szükség van az 50-50 megvalósításához, hogy együtt megváltoztassuk a kultúrát, mert nem kevesebbről van persze szó…
Személyes attitűdöm: én mindig is feministának gondoltam magam (nem biztos, hogy bármelyik elfogadott definícióra rímelve, mint ahogy pl. baloldaliságom sem talál igazán camp-re…), nem csak szeretem a nőket, de tisztelem is, végtelenül becsülöm őket készségtelenül nagyobb terheik viseléséért, a történelmi távlatban elért egyenjogúságért folytatott sikeres küzdelmükért, amelynek a rugóit, motivációit abszolút megértem… Egy még személyesebb dimenzióban azt gondolom, hogy ők az alapvető nem, szerintem a mítosz úgy lenne igazságos, hogy Ádám született Éva oldalbordájaként, ami azóta is folytonosan történik, igaz, kicsit lejjebb…
Fontos bekezdés jön (ha a későbbiekben dühös lennél rám, kéretik ehhez a bekezdéshez visszatérni emlékeztetőül, mert ez az alapvetés): nem tudom a megoldást, nem tudom, hogyan kellene csinálni, a bölcsek köve (ráadásul szerintem) nem is létezik. Amit keresek itt is, hogy hogyan vannak a dolgok, mi történik a valóságban. Ebben az is benne van, hogy tudatosan még csak az okokra sem kérdezek rá, még ha néha úgy tűnhet is, abszolút fenomenológiai a dolgokra való rákérdezési szándékom.
A feminizmusra, a női egyenjogúságra fejtem ki a témát, de közben rájöttem, hogy tulajdonképpen a mi északi, nyugati kultúránkban számos (ma még) kisebbségi, egyenjogúságáért küzdő csoport mind egyet akar, egyenjogúnak lenni a fehér, zsidó-keresztény (néha inkább csak az utóbbi) férfi jogaival. Sietek hozzátenni az egyenjogúságot a hozzáférési, egyenlő lehetőségek értelmében triviális követelésnek tartom, az eredményt tekintve viszont nem feltétlenül.
Egy mondatban a “tételem”, amiért ezt az egészen írom, és így sehol nem találkoztam vele eddig: az összes, tehát a női egyenjogúsági törekvés célcsoportja, akivel egyenjogúak akarnak lenni, az ennek a mítizált fehér, keresztény, hetero férfi halmaznak a sikeresebb, messze kisebb hányada és ez magában hordozza a törekvések nem is kudarcát (ki tudja, mi lesz még itt…), de legalábbis kapitális nehézségét.
Soha nem hallottam, hogy valaki a lenézett, a szegény, kudarcot vallott, az élet peremére sodródott fehér, keresztény, hetero férfiakkal akarna egyenjogú lenni. Pedig ezt a halmazt sikeresen célozzák meg a politikai marketing kampányok. Ennek a rétegnek a támogatására számíthatott, számított (és a gazdag 1% pénzére) egy Trump, egy ügyes szélhámos.
Talán nem újdonság, de a fehér férfiak világa kemény harcok világa, ahol kevés a nyertes és sok a vesztes. És ennek a világnak a sikeres részével akarnak eredményt, outputot illetően egyenjogúak lenni a nők, és más kisebbségek (a nők ráadásul nem is kisebbség számszakilag). A fehér nyugati kultúrán nevelkedett többségében vesztesnek számító férfiak segítségére számítanak a nők en block adminisztratív úton (pl. kvóta) elérhető pozitív diszkriminációjukért folytatott harcukban? Tényleg? Csak hogy a feladat nagysága valóságában érzékelhető legyen…
Érdekes kiragadott kinyomtatott könyvekre vonatkozó statisztikai adatok…