A kellemes intellektuális (vagy kevésbé intellektuális) beszélgetés, ahol mindenki finoman annyit tesz csak az asztalra, amennyit nagyjából bármilyen társaságban. Benne marad a „komfort/kompetencia zónájában”. Végülis mind a ketten jó srácok/csajok/fejek, úriembererek és úri lányok/asszonyok vagyunk, nem?!
Mintha az, hogy bizony vannak feszültségeink, nehéz pillanataink, helyzetek, amelyek miatt nem mindig tudunk jól aludni, ha tetszik, vannak „problémáink” a munkahelyünkön, az életünk egyéb területein, valami nagyon különleges és főleg titkolnivaló dolog lenne (kicsit hasonlít ez a fiatalember szerelmi bánatához, amelyben azt érzi, hogy soha, senki által még át nem élt szörnyű dolog történik vele éppen, pedig...).
Persze, hogy a mindennapi életünkben vigyázunk arra, hogy kinek mit, és ez a legnormálisabb dolog, hiszen azon a szinten az ilyen megnyílás többnyire viszolygást, vagy értetlenséget váltana ki.
Pedig ezekről tulajdonképpen marha jó lenne beszélgetni valakivel, már csak magáért a kibeszélésért is, a „ventillálásért” is. Ha csak pusztán megfogalmazom a bennem kicsit homályosan gomolygó, érzelmekkel összegabalyodó gondolatokat, ha logikai, ok/okozati, történeti láncba kell összeraknom valaki előtt az egészet, hogy ő is megértse mélységében, már előbbre leszek (érdekes, de biztosan így van). Esetleg annyira előbb leszek, hogy már nincs is többre szükségem, mert egyben én magam - a tisztázó kifejtés alapján – ott helyben rá is jövök arra, merre tovább. Nem mindig ilyen egyszerű, de lehet ilyen egyszerű is.
Az intellektuális, kellemes csevegésből nem lesz tanulás, ez csak pszeudó-coaching. Ezért felesleges leülni egymással. Nem baj persze, ha a beszélgetés – mert persze a coaching végülis formáját tekintve (nyilván bizonyos mértékben a coach/edző által irányított célmeghatározás alapján megoldásokat kereső) beszélgetés, illetve beszélgetés-sorozat – többnyire kellemes hangulatban zajlik, de nem ez a legfontosabb.
Az a valaki, aki a tevékenység speciális körülmény-rendszerének következtében
(a) vállalja, hogy olyan odaadással/figyelemmel hallgatja meg az egész történetet, hogy abban még jó esetben segítséget is tudjon adni, és
(b) megbízható, az a valaki a coach (erről még lásd később).
Az első és legfontosabb pont, hogy van-e olyan feszültségünk, problémánk, amelyekről őszintén beszélni akarunk, amivel őszintén, egy jól megválasztott valakinek a társaságában szembe szeretnénk nézni és a megvizsgálása után döntést akarjunk hozni arról, hogy változtatni fogunk azokon a feltételeken, amelyek meghatározóak az adott problémák keletkezésében és fenntartásában.
Persze, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy amin igazán és hatásosan tudunk magunk változtatni, az a saját magunk percepciója/felfogása, taktikai, stratégiai hozzállása a helyzetről/-hez. De, és ezt is mindig hozzá kell tenni, a mi hozzállásunk meglepően sokat tud aktívan változtatni pozitív irányban jó és szerencsés esetben a külső, felénk irányuló feltételeken is.
Legrosszabb esetben pedig megismerjük teljes mélységében a meghatározó feltételrendszert és nem téveszmék, félreértelmezések által megzavarva reagálunk a továbbiakban a külső meghatározó behatásokra, és önmagában ezzel megváltoztathatjuk a rendszer felénk adott válaszait. Szerintem már ez az utóbbi minimum cél is megéri az erőfeszítést.
Naná, hogy úriemberek/-lányok/-asszonyok és/vagy jó fejek/srácok/csajok vagyunk. De mindegyikünknek vannak feszültségei, problémái. Különböző jellegűek, mélységűek, területűek. Ettől még az alapfeltevés (úriemberek...stb. vagyunk) természetesen maximálisan érvényes. Aki él, szeret, dolgozik, kapcsolódik, elválik, jobbat akar, javítani akar, tökéletes szeretne lenni valamiben/mindenben, tutti, hogy lesznek feszültségei/problémái.
A kérdés az,
· mennyire zavarják az életét ezek a feszültésgek, problémák,
· mennyire akar változtatni az ezeket meghatározó tényezőkön (főleg azokon, amelyeken tud, amelyek tőle függnek, az ő hozzáállásától, stb),
· amennyiben akar változtatni, mennyire akar/tud maga javítani a saját helyzetén,
· vagy mennyire látja át/be, hogy általában hatékonyabb, ha valaki(ke)t megkér, hogy segítsen(ek) ebben.
A coaching az két ember közötti partneri szintű interakción alapul. Partneri, mert a coach/edző nem egyszerűen tanácsot ad, illetve megmondja, mit kell(ene) megcsinálni, mert annak a hatása elenyésző ilyen típusú változási igényeknél.
Amit a coach-nak/edzőnek el kell érnie, az az, hogy segítsen – lehet, hogy most először – komolyan, mélyen rátekinteni az adott problémára, összes lehetséges vonatkozására, ezúttal ne hagyja – az egyébként megszokott - könnyű elhárítást működni, tegyen róla, hogy „benne maradjanak a helyzetben”, amíg egy igazi elmozdulásra megszületik egy változtatási döntés.
Ki dönt? Nem a coach. Ő segít az alternatívák kidolgozásában, a döntés előkészítésében. Ha ő döntene, gyakorlatilag semmilyen megvalósítás felé hajtó feszültség nem jöhetne létre. Márpedig az ilyen típusú elhatározásokhoz, döntésekhez energiára, komoly nekiveselkedésre, és nem mindennapi kitartásra van szükség.
Tehát a legfontosabb feltétel egy hatékony coaching folyamat kialakulásához, hogy legyen egy olyan probléma-csokrunk, amellyel őszintén szembe akarunk nézni a coach társaságában, részvételével, segítségével.
A második legfontosabb feltétel az, hogy a coach iránt bizalmat érezzek, hogy:
(i) amiről beszélünk, csak a nekem való segítségre, konzultációra használja,
(ii) látom benne a potenciált, hogy jó esetben tud is majd segíteni nekem.
Az (i) feltételről nincs mit sokat beszélni, ez az alapfeltétele a coaching folyamatnak, hogy mi „megy ki” a folyamat eredményéből, részleteiből, a coachee, a vezető határozza meg.
Az (ii) feltétel nyilván azt is jelenti, hogy kell, hogy legyen egy bizonyos semleges szimpátia a 2 fél között az első pillanattól kezdve, ha ez nincs, nem fog megtörténni semmi. Mivel mindannyian különbözőek vagyunk, véletlenül kiválasztott 2 ember interakciójának ilyen típusú jellegére előre semmilyen előrejelzés nem érvényes. Van amikor a coachee érzi úgy, hogy ez nem fog menni, van amikor a coach.
Éppen a jó kiindulási helyzetnek a megalapozását szolgálja a valamennyire már szabványosított gyakorlat (továbbiakban összefoglalom a folyamat időbeli lefolyásának kereteit is):
· van egy nulladik, minden kötelezettség nélküli első találkozó, ahol addig jutnak el a felek a tényleges témák megfogalmazásában, amennyire a helyzet ad erre lehetőséget. Három dolognak el kell dőlnie ekkor:
o létrejön-e egy kapcsolati szinergia, „chemistry” a 2 ember között, ami elengedhetetlen a folyamat hatékony végigviteléhez,
o van-e, lesz-e elég konkrét, elég körülhatárolt téma, amin hatásosan dolgozni lehet, amin akarnak majd együtt dolgozni,
o van-e kellő energiaszint a kialakuló kapcsolatban ahhoz, hogy a változtatási döntéshez és annak kivitelezéséhez való eljutás esélye jónak látszik,
· van egy első első találkozás, ez már része az általában 10 alkalomból álló coaching folyamatnak; ezen és a következő megbeszélésen a folyamat működési módjáról, a folyamat kereteiről születik megegyezés, és kialakul az az első témekör, probléma (-csokor), amivel dolgozni kezdenek.
· a következő (a második „hivatalos”) alkalom végén megint van egy lehetőség, hogy eldöntsék a felek, hogy folytatják a folyamatot.
· amennyiben ez a döntés is pozitív, normál esetben végigmegy a folyamat a „szabványosított” 10 alkalmon (még 8 plusz alkalom).
· ugyanakkor, ez a 10-es szám nem szentírás egyik irányban sem:
o amennyiben elfogy a szussz közben, mindent megoldanak mondjuk a hatodik megbeszélés végére, akkor addig tartott a folyamat, és ebben ott megegyeznek, esetleg egy plusz alkalmat arra használnak, hogy levonják a konzekvenciákat és megalkossák a további tennivalók listáját de
o ha a 10-ik megbeszélés végén még hiányérzet maradna, ha itt befejeződne, akkor egy új megegyezés kell következzen, hogy hány plusz alkalommal hosszabbítják meg a folyamatot.
· az utolsó megbeszélés (normál esetben abszoplút értelemben a 11-ik, a hivatalosak közül a 10-ik) témája az a lezárás, a konklúziók levonása és a további feladatok közös megfogalmazása.
Saját tapasztalat. Én magam – coachee-ként - megéltem mind a két helyzetet. Volt, amikor (kvázi, látszólagos) pszeudó-coaching-ban vettem részt, mint coachee. A coach nagyon szimpatikus, bizonyos értelemben kolléga volt, kellemes intellektuális beszélgetést folytattunk kvázi problémáimról. Valahogy nem alakult ki az a légkör, amelyben ki akartam volna lépni a komfort-zónámból, pedig, természetesen, nekem is megvannak a magam feszültséges helyzeteim, rendszeresen feszültásget generáló kapcsolataim, problémáim. Nem tudom, ki volt ebben a „hibás”. Talán én, ez volt az első ilyen folyamat, amiben résztvettem.
Azután később volt olyan is, amikor képes voltam kilépni a komfort zónámból, és képes voltam szembenézni egyik-másik saját magam okozta feszültséggel, ami azután segített is a változtatási döntés meghozatalában és a döntés végrehajtásában. Nem tudom, ki volt az „ügyes”. Talán az is számított, hogy közben rájöttem, megéri.
