(a képen Carl R. Rogers minden bizonnyal a híres - youtube-on is fellelhető - Julia interjú-sorozatban...)
Két kollégámnak köszönhetek két engedélyt, amelyek nagyon fontosak a szakmai fejlődésemben. A két engedély ráadásul összefügg...A két engedély amúgy nem egyidejű, kb. 1 év különbséggel kaptam őket, az egyiket ma, a másikat tavaly...
Lehet, hogy valaki ezt a büdös életben nem veszi észre (valószínűleg ez a többség) mindannyiunknak szüksége van ilyen-olyan „engedélyekre” és talán ennek a kettőnek – a ráadásul összefüggő – története inspiráló lehet Neked/Nektek is, hogy keressétek meg a Ti „parancsaitokat” és esetleg találjátok meg valamilyen módon az engedélyeiteket is ezekhez a parancsokhoz, hogy ne kelljen őket tovább követni, gondolni rájuk, feltéve, ha nem hasznosak (már?) a számotokra...
Az „engedély” szót a tranzakcionális analízis értelmében használom itt, azaz egy engedély egy tiltás, egy kognitív disszonancia, erősebb esetben egy sorskönyvi parancs alóli felmentést tud adni. Ez jöhet több forrásból, maga is rájöhet az ember dolgokra és megadhat ilyen típusú engedélyeket magának, vagy valaki más, egy pszichológus, egy coach, vagy egy ismerős teheti ezt meg, akinek véletlenül isteni tehetsége van ehhez...
Az egyik „engedélyt”, a tavalyit egy coach kolléga adta, vagy ébresztett rá. Ő a legtehetségesebb fiatal szervezetfejlesztő coach, akit ismerek, kreativitása, esze, megfontoltsága elképesztő. A megoldásközpontú megközelítéssel (is) dolgozó coachok egyesületében (az „is” rám vonatkozik...) és korábban már egy ilyen koncepciójú egyéves coach-képzésen is találkoztunk és kezdtük el egymást egy kicsit jobban észrevenni. Én hamar elámultam az ő kreatívitásától, ő meg az én alázatomat becsülte, amivel meglett fejjel egy teljesen új dologba belekezdtem.
Az első nemzetközi Kelet-Középeurópai SOL (megoldásközpontú) konferencián, Visegrádon, 2013-ban egy workshopon egymás mellé kerültünk egy páros gyakorlatban. Egy esetet/folyamatot kellett felidézni és én egy olyat idéztem fel egy akkori friss folyamatból, amelyben egy csoportvezetővel dolgoztam, aki egy nagyon nehéz helyzetben vett átt egy csapatot (az előző vezető 25 év munkaviszony után váratlanul meghalt, az új vezetőt ellenségesen fogadták sok szempontból, az őt felvevő főnök maga sem bízott meg benne az elején), amelyben ő – szó szerint - nagyon keményen megállta a helyét, de osztott sebeket is (pl. egy év alatt 5 fegyelmit adott ki egy olyan környezetben, ahol ez egyáltalán nem volt szokás) és végül olyan eredményekkel zárta a csoport ezt az időszakot, ami legalábbis a főnöke számára meggyőző volt.
Mindazonáltal, papíron elért eredményesség ide vagy oda, az egy év alatt kialakult helyzetet számára a coaching folyamatban adott visszajelzésemben szomszédos lövészárkokba való beásottságként jellemeztem és hozzátettem, hogy ezzel a csapattal el tudott érni erre a mostani siker-„dombra”, de az igazi siker-„hegyet” (az igazán jól működő csapat működését) aligha fogja velük elérni... és ez volt az, ami hatott, működött nála, amitől elkezdte komolyan venni a folyamatot, amelyet amúgy alapvetően előírtak a számára, azaz coaching-parlant ő eredetileg egy „túsz” volt...
Egyrészt az hatott, hogy elismertem (nagy valószínűséggel először az egy év alatt), hogy micsoda nehézségekkel nézett szembe ezalatt és nem hátrált meg, másodszor rámutattam, hogy milyen korlátai vannak az egyeduralmi módszereknek: a főnök szavát félő „rabszolgamunkát” el lehet érni, de felszabadult, teljes energiát, kreativitást beleadó teljesítményt nem.
Miután ezt a történetet elmeséltem dióhéjban (kb. úgy, mint itt), a coach kolléga érdekeset mondott: micsoda előny az, hogy Te ennyire ismered a szervezeti belső mozgásokat/működést, ezt lehet, hogy valaki, aki soha nem dolgozott ilyen szervezetben, ebben a mélységben észre se vette volna.
Hol ebben az engedély?! Nos abban, hogy különösen megoldásközpontú körökben, de általában is coaching elméletileg a coach nem a saját tudásával dolgozik, legalábbis nem az adott terület szakmai ismereteivel, hanem az általános emberi működés, a kommunikáció, a kommunikáció zavarainak mélyebb, intim ismeretével és az azokra adható értelmes válaszok, megoldásokban való segítéssel, és a coach saját önismeretének, tanulási képességének javulásához való hozzájárulással.
Ez egy örök vita, és nekem sokszor van/volt kvázi lelkifurdalásom, hogy én annyi mindent csináltam az életemben, annyi minden érdekel, annyira „mindenevő” vagyok, hogy viszonylag kevés olyan mindennapi emberi viszonylat, helyzet van, amiről ne lenne személyes tapasztalásom... Visszafogni magam, hogy nehogy elkezdjek a saját megoldásalternatívákon gondolkozni, ez mindig az önkontrollom előterében van...
Az, amit a megoldásközpontú társam mondott, ez az „engedély”, hogy ez a tudás – megfelelően alkalmazva – nemhogy „baj”, kifejezetten előnyt jelenthet, egyfajta felszabadulást adott, hogy nem baj, sőt, jó, ha van sok tapasztalatunk, mert jobban bele tudjuk élni magunkat az adott helyzetbe, lelkiállapotba...
A másik engedély, a ma délelőtti pedig egy általam nagyon tisztelt többszörös tréneremtől származik. Elkezdtünk vele is együtt dolgozni, rajta, a cégén keresztül volt egy nagyon érdekes 2 napos megbízásom, amelyről éppen beszámoltam neki, amikor egyszercsak megállt egy pontnál, és egy olyan visszajelzést adott, hogy megállt bennem az ütő már ott is, de teljes mélységében csak utána gondoltam bele, mit is mondott.
Én valamivel kapcsolatban azt találtam – neki sem először – mondani, hogy van egy olyan kis fóbiám, hogy most, hogy mind a coachingot, mind a mentoringot párhuzamosan is csinálom, azt vettem észre, hogy nem a neve a folyamatnak a meghatározó, hanem az, hogy mi történik.
Konkrétan van olyan mentoring folyamatom, aminél példaszerűbb egy coaching folyamat se nagyon lehetne és van olyan coaching folyamatom, amibe – én úgy érzem, szükségszerűen, mégis a coaching irodalom dogmái szerint folyamatidegenül – bele-belecsúsznak mentoring elemek. Ismerek olyan gyakorlati szakembereket, akik fütyülnek ilyesmire, nem is egészen értenék, miről beszélek, és ismerek olyanokat, akik szavakban, könyvekben, megnyilatkozásaikban mélyen elítélnék azt, ha valami nem tiszta ez vagy az (hogy mit csinálnak a személyes folyamataikban, azt végülis nem lehet tudni, higgyük el, hogy ott se isznak bort...). Én meg szintén szeretem a tiszta, egyértelmű dolgokat, tehát amikor egy kicsit nem tiszta valami, akkor azt megmondom, explicitté teszem („ez most 5 percig nem coaching”, hasonló megjegyzésekkel) és mindenesetre lelkifurdalásom van.
No, erre mondott valamit az említett szeretett/tisztelt trénerem, aki ráadásul szakembere annak a területnek, amit idézett. Annyit mondott, de cizellálva ám, amit én most nem tudok pontosan visszaidézni, csak a lényegét, hogy „Miklós, amit Te csinálsz, az tiszta rogerizmus...”.
Na itt megállok egy pillanatra. Részben azért, mert elhangzott egy név, ami nekem egészen az elejétől kezdve szent, Carl R. Rogers neve, a személyközpontú pszichológia atyjáé, aki nem is olyan rejtetten az egyik emberi és szakmai példaképem, részben meg azért, hogy ez mit is jelent... No, kifejtésre került, dióhéjban:
„Te úgy működsz, ahogy a helyzet, az alkalom megkívánja. Azt teszed, amire szüksége van az ügyfélnek, ha kell és elég, akkor csak meghallgatod, ha mentoring tanácsra van szüksége, megkapja... ami az érdekes – és itt lett mély igazán, itt illetődtem meg komolyan - , hogy ugyanakkor nem esel a hazai rogers-esek hibájába, akiknél nincs struktúra és szétesik az egész... Nálad van struktúra, cél, de azt nem egy előre meghatározott módon éred el, hanem úgy, ahogy a helyzetnek legjobban megfelel és az ügyfélnek az a leghasznosabb...”
Ez nekem az egyik legnagyobb ajándék volt, amit ebben a szakmában kaphattam, ez a két, egymást erősítő „engedély”. A két barát (időrendben), akiktől ezeket kaptam: Pekár Dóri és Vizi Bea.
Nem játszom el a farizeust, pénzért (is) csinálom... de azért, amikor egy ilyet kapok néhány hónapi folyamat összesen 7 találkozása után, talán nem meglepő, még sokkal nagyobb kedvem lesz az egészhez...