Hamvas hatását - nyelvi korlátai általi mértékkülönbséget is figyelembevéve - talán csak Nietzsche hatásához tudom hasonlítani. Klasszikusok, mindig (egyre jobban...) aktuálisak, korukat megelőzték, próféta-filozófusok, filozófus-próféták. Ha elkap a gépszíj, elkezded olvasni pl. esszéit, és úgy érzed, hozzád is szól, nem szabadulsz egyiktől se...:-)))
Disclaimer: mindkét szerző, mint a próféták általában, sokféle olvasatot tesznek lehetővé. Én mindkettőnél a humanista, az örök dinamikus harmónia gyökereit, példáit, próficiáit tisztelem, szeretem, az apollóni és a dionüzoszi világ összebékítését. Minden más olvasat idegen tőlem, és nem vagyok ilyen értelemben általános, kritikátlan, és bármilyen értelmezési csoportba besorolható Nietzsche-, vagy Hamvas-rajongó. Ezt a közbevetést azért látom szükségesnek, mert a neten tallózva számos főleg Hamvas interpretációval, gondolatainak bizonyos, enyémtől eltérő célzatú értelmezéseivel enyhén, vagy akár durván nem értek egyet, nem tudok velük azonosulni. Az én saját Nietzschémről szoktam és az én saját Hamvas Bélámról beszélek itt...
Ma nagyon in, divatos a meditáció, mindfulness, a harmónia keresése, nagyon különböző színvonalú gyakorlatokat egesítő iparág épül ezekre, de - az a szubjektív benyomásom - olyan módokon, amelyek eleve, önmagukban, jellegükben, módszereikben teljesen ellentétesek a tárgyi igéreteikkel. "Hatékonyak", és ezzel, aki érteni akarja, érti, mi a baj velük...
A Hexakümion (hat esszé a klasszikus ógörög paradigmáról) szószólójaként hadd álljon itt a következő kis idézet:
"..."Minden idő olyan szfinx, aki saját titkait megoldotta, a mélységbe veti magát". Eltűnik, s nem marad belőle semmi, ahogy nem marad meg egy természeti jelenségből, vagy egy szép nőből. Egyszer van, nem ismételhető, nem állandósítható, és fel nem idézhető. Az irracionális egyszeriség érthetetlen. És ezzel szemben minden ember tehetetlen. Csodálatos hajnal vagy tündöklő naplemente, izzóan szikrázó dél - az ember megrendülten bámulja, milyen szép, milyen nagyszerű és milyen megmagyarázhatatlan. És ez benne a legszebb: a tűnékeny és elsuhanó. Az elmúlás, ami maga az élet, hozzányúlhatatlan szűziességében felragyog, s máris örökre eltűnt. A művirűg azért elviselhetetlen, mert nem hervad el. És ha az ember a megmagyarázhatatlanul tünékeny élet előtt áll és szépsége fölött megrendül, tudja, hogy nem kell mindent megérteni..."