“AURELE ANTONIN mourut le 7 mars 161, dans son palais de Lorium, avec le calme d'un sage accompli. Quand il sentit la mort approcher, il régla comme un simple particulier ses affaires de famille, et ordonna de transporter dans la chambre de son fils adoptif, Marc Aurèle, la statue d'or de la Fortune, qui devait toujours se trouver dans l'appartement de l'empereur...”
(Antoninus (Aurelius) Pius császár a.d. 161. március 7-én halt meg, az etruriai Loriumban, egy beteljesített bölcs élet nyugalmával (nem sok római császár végezte ilyen simán...). Amikor megérezte, hogy közeleg a halál, ugyanúgy, mint egy egyszerű polgár, intézkedett családi ügyeiben és elrendelte, hogy Fortuna istennő aranyból készült szobrát szállítsák át fogadott fia, Marcus Aurelius szobájába, mert ennek a szobornak mindig a császár lakóhelyén kellett lennie...”
Ja... micsoda (keresztény? modern?) gőg, ha tagadjuk/lekicsinyeljük a szerencse (a Janus-arcú véletlen szebbik arca...) alapvető fontosságát az életben... Ha elfogadjuk/elismerjük helyét életünkben, máris római császároknak gondolhatjuk magunk...
))
Ja, és hogy ebből mi is következik? Talán semmi, talán csöppet több szerénység életünk folyásával, eseményeinek alakulásával kapcsolatban...
Az idézet Ernest Renan mester “Marc Aurèle ou La fin du monde antique” (Marcus Aurelius vagy Az antik világ vége) című kötetéből származik.
