HTML

Vezetői coaching

Szilágyi Miklós - teveatufokan@gmail.com - @preisocrates (Skype)

Naptár

július 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív >
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Friss topikok

Linkblog

“10-et letagadhatnál!”, “50 az új 30”, “70 az új 50”...

isocrates_coaching 2020.07.21. 13:19

1cd2173b-eca5-4c15-8993-6c9183953a3c.jpegNézzünk egy kicsit ezek mögé... “a letagadhatnál X évet”, ezt én magam is hallottam néha, kb. 60 fölött... (semmi értelme egy 30 évesnek azt mondani, hogy alig nézel ki 20-nak, mert akár még meg is sértheted...). Az 50 meg még polgári, rendben-van kor, bár állást keresni csak úgy utcáról már nem olyan frankó, de társadalmilag abszolút elmegy...

Amúgy figyeld meg (én megfigyeltem...), azt nem szokták mondani, hogy “20-at letagadhatnál”, nem, mindig csak 10-et mondanak... Na most ha egy 60-asnak mondják, az OK, azzal kvázi visszaminősítik még embernek... (ja igen, és hogy ki mondja, hogy mondja, az paramount... csak relatíve, vagy nagyon idegen számít, legyen hozzá őszinte megrökönyödött arc és definitely ne akarjon Tőled semmit... minden más renonce, nem ér...)

Azután van a második kategória, “az 50 az új 30”. Ezt meg kizárólag önmagukkal kapcsolatban mondják emberek, különösen ominózus kerek, 0-val végződő évszámok környékén (ezt a formulát nem használom, a végén kiderül, miért...). És, persze, nem magukról mondják, dehogy... hanem mondjuk minden 50-esről (vagy legalábbis a jobbakról, az “elit”-ről...), akik közé ők nem is olyan diszkréten természetesen beszámítják magukat.

Egy kis közbevetés, használati utasítás, mikor érdemes használnod (ha úgy is érzed! merthogy ezekben a kényes ügyekben a hitelességen múlik minden...) az “akár le is tagadhatsz X évet” (általában X = 10...):

20 évesnek mondani = sértés

30 évesnek = lehet sértés, de lehet, hogy hízik a mája

40 és 50 évesnek = meg fogja puszilni még a lábad nyomát is...:-)))

60 évesnek = mondjuk kaphatsz egy kis boldog mosolyt

70 évesnek = semmi, inkább ne (mit mondtál, hogy alig néz ki 60-nak?!)

Felhívom a figyelmet a jelentős különbségre. Azaz, amikor Rólad mondja valaki (istenáldjamegaléptétis), hogy jobban nézel ki, mint a korod, nem mond soha többet 10 évnél, amikor Te próbálod viszonylag kevéssé ravasz módon visszaratchetelni a saját korodat, inkább 20 évet mondasz, ha már lúd, legyen kövér alapon...

Na most az elsővel (kvázi idegen Rólad) kapcsolatban felmerülhet, kiket ismer Nálad 10 évvel fiatalabbakat. Lehet, ha  Te is megismernéd őket, köszi, köszi, de köszi, velük nem szeretnél így utólag se együtt disznót őrizni, azaz a kijelentése egyáltalán nem biztos, hogy annyira hízelgő, hiszen nem ismered az ő medián kor-standardját.

A másikkal, ezzel a tódítással (az 50 az új 30) meg, gondolj bele, Te is rájössz, csakis csak a Te korodbeliek fognak egyetérteni, a többiek meg tisztesség ne essék szólván kiröhögnek a hátad mögött... Itt más baj van. 

Milyen baj? Hogy szerintem nem az a perspektíva, hogy esetleg a többi hamarabb amortizálódó embertársadnál egy leheletnyivel jobban tartod magad a bőrödben, hanem hol tartasz ahhoz képest, hogy 120-130-ra van elvileg hitelesítve az emberi szervezet (ha mindent jól csináltál volna, és ma is mindent jól csinálnál), hol tartasz. Mindjárt más a mese... mert lehet, hogy egy cseppet előbbre vagy néhány pechesebb embertársadnál, de mondjuk 70 évesen van-e még a szerkezetben egy azért még élhető és nem csupán növényként vegetáló 50 (ötven) év?! Ez az igazi kérdés. És ha innen nézem, hajjaj... A másik nagy (al-) kérdés lehet az, mi a fenét jelenthet az: “mindent jól csinálni”?! Ja... nem tudhatok mindent...:-))) Egy kicsit dolgoztasd Te is az agyadat.

Szólj hozzá!

A “flow” és a Gestalt terápia... és némi tanulság...

isocrates_coaching 2020.07.21. 08:41

06525026-43b9-4122-a3d3-0f82d1def990.jpegEz egy viszonylag hosszú (kevesebb, 877 szó, kb. 1,5 oldal  hosszú) blogbejegyzés, azoknak szól, akik hallottak már a “flow”-ról és a Gestalt terápiáról. Merthogy itt csak használom ezeket a fogalmakat, egyfajta hidat keresek köztük, itt az elmagyarázásukra sem idő, sem hely nincs. Végül elkapott a hév és némi élettapasztalati izé is bekerült a végére, ami azért valamennyire következik a hídkeresésből...

Minap valamelyik szakmai FB-csoportban volt szó arról, hogy hogyan lehetne “megfogni” a Csíkszentmihályi-féle “flow” fogalmat, pl. hogy van-e olyan fiziológiai jellemző, vagy jellemző-csoport, amelynek bizonyos tól-ig tartománya minimum kovariál a flow-állapottal.

No, egy klasszikus Gestalt terápia könyvet olvasgatva ha sokkal közelebb nem is kerültem a válaszhoz (az említett kvantifikálható óhajt kielégítendő), mindenesetre egy itt mindjárt idézett passzus szerint egy érdekes megvilágításba került számomra az adott állapot, vagy úgy is mondhatnám, egy másik vetületben jelenik meg, ami egyúttal meg is erősíti szerintem a fogalom létezőségét és talán egy csöppet konkrétabbá is teszi az amúgy - érthetősége, plasztikussága ellenére is - meglehetősen absztrakt fogalmat...

A Gestalt terápia alapvetése, hogy az ember állandó “kontaktusban” van a világgal, azaz

“...The world of Gestalt therapy is a busy world fairly humming with constant action and transaction, a place in continual flux...” (a Gestalt terápia világa egy állandóan zümmögő, folyamatos akciókkal és tranzakciókkal teli világ, egy világ, amely folyamatos áramlásban van...)

...és az, hogy ez a folyamatos áramlás mikor mutatja a Csíkszentmihályi-féle flow jellegzetességeit, és mikor van azon kívül, az a Gestalt terápia szerint attól függ, hogy a “self” (önmagunk, egyéni, személyes egónk) szerepe mekkora ezekben az áramlás által állandóan változóan meghatározott helyzetekben/állapotokban (fontos az áramlás folyamatos, ugyanakkor változó karaktere...):

“...Within this flux, the experience of the “self” changes in size and scope depending on what’s going on. It may be very small, almost negligible, when one is lost in contemplation of a work of art or absorbed in love; it can take over the entire foreground of awareness, however, when one is in pain, for example, during which time the self, in effect, becomes the pain...” (Ezen az áramláson belül, a “self”-érzékelés/-megtapasztalás változik jelentőségben/nagyságban és kiterjedésben attól függően, hogy mi történik (az egyén és a világ találkozási pontján/felületén - SZM). Lehet nagyon jelentéktelen/kicsi, amikor az ember belefelejtkezik (“kiesik az időből”) egy művészeti alkotás szemléletében (vagy egy tevékenységben, teszem hozzá - SZM), vagy feloldódik a szerelemben; ez a lét-érzés betöltheti a tudatos tapasztalat teljes előterét, ugyanakkor, ha például az embernek fájdalma van, akkor a “self” maga válik fájdalommá.)

Szóval, amikor elfelejtkezünk magunkról, a “self”-ünkről, amikor mintegy eggyé válunk a világgal (a fogalmazással nem véletlenül próbálom a keleti filozófia egy alap-gondolatát is becsempészni...), akkor vagyunk “flow”-ban, amikor a lineáris idő-érzékelés helyett egy, a helyzet saját idejébe lépünk be, és amikor elönt minket a “self” megtapasztalása, akkor vagyunk magunk, kivetve a világ, az univerzum dernesztően hideg semmijébe, akkor a “self” = pain (fájdalom).

Persze, itt is, mindenütt az arányok. Szinte soha nem érzékeljük egyiket se e két szélsőségből, mindig valahol vagyunk a kettő közötti kontinuumban. Minél közelebb a flow állapothoz, annál kevésbé köti le energiáinkat a “self”, mert a dolog, a feladat, a cél az, ami betölti gondolatainkat, és irányítja cselekvésünket. És minél közelebb vagyunk ahhoz, hogy szinte kizárólag a belsőnk, a “self”-ünk, az egónk kösse le az energiáinkat (magas entrópia szint), annál fájdalmasabb a lét, annál inkább be vagyunk zárva partikuláris létünkbe, annál felszínesebb, tartalmatlanabb, erőltetettebb, virtuálisabb a kapcsolódásunk a környezetünkhöz, a világhoz...

A flow állapot felé közeledés, a világban való feloldódás, talán helyesebben a világgal/környezeteddel (és ezen keresztül önmagaddal!!) való kiegyensúlyozott, dinamikus harmónia megtalálása NEM egyenlő az önfeladással, és NEM egyenlő egy csoporthoz való kompromisszumokkal teli, megalázkodó szellemi/fizikai/pszichikai behódolással. 

Az ÉN (és nem ez EGÓ!!) igazi kiteljesedéséről van itt szó, amikor megtaláltál egy küldetést, egy kreclit, egy feladatot, egy tevékenységet (vagy ha bírod tönkremenetel nélkül többet is...), amiben viszonylag a legjobb vagy, és ami mindenkinek, Neked is, a környezetednek is a leghasznosabb, hogy pont Te csináld.

Mi a teendő, ha úgy érzed, túl távol vagy az ideális feloldódástól a világban, ettől a világgal való dinamikus harmóniában levéstől? Nincs recept. Valahol, az egyik élet-keresztútnál nem a leghasznosabban döntöttél. Akkor jó ötletnek látszott!! Mindegyikünkkel egyszer-kétszer megtörténik. Nem lehet visszamenni, de - bármennyire közhelynek hallatszik is - holnap lesz a következő életszakaszod első napja. Tényleg. 

Tudom, vannak köröttségeid, mindenkinek vannak. Van batyu, van hátizsák. De Te döntesz, mit csinálsz vele, mire használod, mit használsz belőle, mit hagysz ott egy padon belőle, hátha valakinek még jó lesz, de Neked már csak teher. És azt is Te döntöd el, holnaptól mit gyűjtesz bele és merre indulsz. Vagy mit kezdesz előkészíteni, hogy holnaptól, vagy holnaputántól más legyen. Ha minimum egy dolgot nem teszel meg holnap, akkor biztosan tovább fogsz sodródni a káosz, önmagad elvesztése felé. Ha minimum nem kezdesz el akció tervet készíteni határidőkkel (!!), hogy majd mikor mit.  Mert - talán paradoxan hangzik elsőre - minél többet foglalkozol a “self”-fel, az egóddal, annál biztosabban veszíted el, kerülsz távolabb az igazi ÉN-edtől...

Az említett Gestalt terápiai könyv: 

Frederick S. Perls, Ralph Hefferline & Paul Goodman: Gestalt therapy - Excitement and growth in the human personality - The Gestalt Journal Press 1994. (az 1951-es kiadás új előszóval és a két (elméleti és praktikus) kötetének felcserelésével készült kiadás)

Szólj hozzá!

(Rövid) óda (prózában) a lustasághoz...

isocrates_coaching 2020.07.18. 21:50

1d3629a5-46bf-4a7f-bea5-8f52401ed020.jpeg

 

Az ember életében jó, ha megvan a helye a lustaságnak is. Ez nem az a full, 100-ban negatív cucc szerintem, aminek mai rohanó világunkban beállítják (mellesleg, világunk, ha jól emlékszem, az 1970-es évek óta “rohanó”, és hol vagyunk már attól, szóval ma “rohanó a köbön” a világunk...).

A lustaságnak, a néha, helyén kezelt halogatásnak is akár, egészségmegőrző szerepe van szerintem. Röviden, a lusta ember tovább él...:-))) Jól...:-)))

 

Szólj hozzá!

Olvasónapló - Nagy Lajos: Budapest Nagykávéház...

isocrates_coaching 2020.07.06. 16:54

budapest_nagykavehaz_kep.jpgCsak ízelítőül, hogy mire számítsunk... 1935. július 3-án késő este a Budapest Nagykávéházban vagyunk. „...Ez egy előkelő kávéház. Szép, nagy, villanyfényes, tiszta, jó, óriási ablakokkal – minden kedvezőt el lehet róla mondani. Hogy drága, az is csak azt jelenti, hogy kifogástalanul finom benne minden...” 

Csendesen elmélázik az író az éppen ott lévő közönségen, nincsenek sokan, szerda este van még csak, egy nő („cseppet sem szép...”) várhatóan hiába vár valakit, egy fagylalt mellett, amit talán ki se  tud fizetni (hiába vár, elmegy, ki tudja fizetni... az ember („...Lám, néha hiába aggódik az ember...”) 

Egy kuszálthajú fiatalember, vállán szakadt ingében („...Már pedig aki a kávéházban leveti a kabátját, annak igénye van arra, hogy az inge finom legyen, tiszta legyen és főleg, hogy ép legyen...”) lázasan olvassa a Halálhajót Traventől, amiben egy papírjait vesztett fiatalember kénytelen elszegődni egy hajóra, amelynek a biztosítási díj miatt hajótörést kell majd szenvednie a tervek szerint (korábban Raszkolnyikovval gyötörte magát akár már négyszer is...)... és így tovább, és így tovább... 

Az író végülis mégiscsak egy fiatalemberre figyel fel, aki éjféltájban adott randevút két társának, mert „Mit kellene és mit lehetne itt tenni? Egyet. Csaki azt az egyetlenegyet. Lapot kell indítani. Egy új lapot!” Ő, Terebes érkezik elsőnek... Egy kávét rendel és ellenőrzi a zsebében az egyetlen egy pengőt, amit erre szánt. 

Befut a másik kettő is, hamar a tárgyra térnek. „Kis szünet után Terebes erőt gyűjt. Azután:

  • Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, ki szerkessze a lapot, amelyet csakis én szerkeszthetek.
  • Miért éppen te? – s Halas gúnyosan mosolyog, mint aki rögtön átlát az ilyen individuális megnyilatkozásokon. – Elvégre a proletáriátusnak magának kell meghatároznia, hogy kit óhajt szerkesztőnek. Szerintem a döntést ebben a kérdésben a proletáriátusra kell bízni, és én egyáltalán nem zárkózom el attól sem, hogy én szerkesszem a lapot.

Gerlei nyugtalanul szól közbe:

  • Az még egyáltalán nem bizonyos, hogy neked kell-e a szerkesztés elől el nem zárkóznod, vagy nekem. Én természetesen csakis azt tartom helyesnek, ha a lapot én szerkesztem. Mert a proletáriátus az én nevemet ismeri, rólatok azonban nem is tud.

Heves vita indul meg arról, hogy ki szerkessze hát a lapot. Kollektív szellemben csakis akkor járunk el, ha a lapot én szerkesztem – mind a háromnak külön-külön ez a véleménye. Halas Marx Károlyra hivatkozik, Gerlei pedig Leninre, akit – óvatosságból Iljics Uljanov Vladimir néven említ. Érveik azonban súlytalanoknak bizonyulnak Terebes egyetlenegy érvével szemben: ő a nővérétől, aki egy polgári orvos neje ugyan, húsz pengőt kap a lap céljaira, s ez az összeg lehet majd az alapja annak a tőkének, melyre az első két-három számhoz feltétlen szükségük van. (A többi szám már oly sok példányban fog elkelni, hogy a lap fennmaradása biztos.)...” 

„Már most mi legyen a a lap címe?” Az elvetett címek közül: Vörös csillag, Oroszország, Vörös zászló, Vladimir nyomdokain, Proletárököl, Cián, Forradalmi Front, Keleti Fény... „Lett tehát a cím mégis inkább Északi fény... Hát, kissé túlságosan megalkuvó cím, kompromisszumos, meglátszik rajta, hogy gerlei ajánlotta, aki tavaly még szociáldemokrata volt, két évvel ezelőtt anarkista (sic!), azelőtt l’art pour l’art-ista, s hónapok múlva lesz csak fasiszta, addig pedig, hogy neokatolikussá váljon, még két év is eltelhet...” 

„...Miután biztosítottnak látták az alaptőkét, s miután a két legfontosabb kérdésben megállapodtak, abban, hogy ki legyen a főszerkesztő s mi legyen a lap címe – elhatározták, hogy feloszlanak és hazatérnek. Fizettek. Terebes a pengőjével fizetett – fene drága kávéház, egy fekete a borravalókkal együtt egy pengő, a kapupénzzel adósnak kell maradni -, Halas egy ötpengőssel fizetett, Gerlei pedig olyképpen, hogy oda szólt Halasnak: vedd hozzá az én kristályvizemet is. Ez Halasnak nem tetszett – a pumpolás kispolgári szokás! – de nem ellenkezett, kifizette a kristályt is... a három lapalapító eltávozott. Hierarchikus sorrendben vonultak ki a kávéházból, elől ment Terebes, mert ő a szerkesztő, hátul ment Gerlei, mert ő még a kristályvizét se tudta kifizetni és az ilyen embert tulajdonképpen lumpenproletárnak kell tekinteni...” 

Amikor éjfél után először elkezdtek belemerülni a lapalapítás bonyodalmaiba, nem vették észre, hogy a szomszédos asztalhoz, szembefordulva a három ifjúval „...egy nagytestű, pocakos, bajszos, feketeruhás férfi...” helyezkedett el fekete keménykalapos, kezében vastag fogantyús bot, „...feketekávét rendel, a zsebéből noteszt vesz elő, azt leteszi az asztalra, azután a külső kabátzsebéből egy gyűrött ujságot húz ki s azt kiterítve, mint egy spanyolfalat, maga előtt tartja...” 

És azt sem veszik észre, hogy miután kivonulnak a kávéházból, a feketekeménykalapos nagybotú is befejezte naplójegyzeteit, „...még csak az utolsó három mondatot vetette papírra, mielőtt ő is elindult: 

’Merényletet terveznek Marx Károly volt magy. Kir. Államvasúti Elnökigazgató úr Őméltósága ellen. Többször említettek valami Ilkovics Vladimir nevezetű egyént, aki, miután mindhárman Szerbia számára végzett kémkedéssel is alaposan gyanúsíthatók, nyilván a pénzt hordja nekik Belgrádból. Az egyik százpengőssel fizetett.’ 

A névtelen följelentés majd otthon készül el...” 

bucsinszky_kep.jpg

No. Egy kis körbejárás... Tulajdonképpen a Bucsinszky kávéházról van szó (Wesselényi-Erzsébet körút sarok), ez kiderül Saly Noémi könyvéből (Törzskávéházamból zenés kávéházba). Ott dolgozott Nagy Lajos, néha József Attilával sakkoztak is (Attila törzshelye inkább a Japán kávéház volt az Andrássy út 45-ben). Háy János remek irodalmi portré kötetében (Kik vagytok ti?) József Attiláról írva említi meg, hogy Nagy Lajos Gerlei figurájában őt írta meg (itt most vissza lehet scrollozni az idézetek részhez...).

Szólj hozzá!

A kritikai gondolkodásról...

isocrates_coaching 2020.07.03. 16:36

A kritikai gondolkodás, ha nincs is kiveszőben, ritka... az nem kritikai gondolkodás, ha senkinek nem hiszünk el semmit, meg az se az, ha egy baromsággal egy másik baromságot szegezünk szembe automatikusan, attól függően pl. hogy ki mondta... Egyiknél se indul be igazából a homloklebeny, csak takarékon pörgetjük a standard lemezeinket, szubrutint triggerelünk, igazából oda se figyelünk.

Van a másik véglet, amire nekem kell vigyáznom, aki képes vagyok az élőfába is belekötni akkor is, amikor nem kéne... Mindezt kritika gondolkodás címén (homloklebeny szinte állandó extázisban...:-))). Egyetlen, ha nem is mentségem, de legalább magyarázatom, hogy az Innermetrix ADV személyiségprofil harmadik AI moduljában a 78 érzékelési/döntési tehetség közül majdnem az összes “probléma”-val kezdődő karakterisztika ott van az elsők között nálam, némelyik 10/10 pontos értékeléssel...

Ezt most kicsit kibontom, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy titokban, orvul felkeltsem az érdeklődést az IMX iránt...:-)))

Tehát a 78 tehetségből (amiben én speciel jó vagyok) az első 15-öt futottam át egy 2015-ös felmérés alapján, és ezt kaptam:

Az első 10 karakterisztika 6 db 10/10 pontosa közül 3 (!!) közvetlenül a probléma-kontextushoz tartozik, mint a

“Probléma- és helyzetelemzés”

“Potenciális problémák meglátása”

“Elméleti problémamegoldás”

és 9,7/10-es a “Mások kijavítása” is... (elsőre vonzó egy profil, nem mondom...:-)))

A 10. helyen, 9,5/10-es pontszámmal “Az előítéletektől való mentesség”, meg a 12-14. helyen lévő “Mások iránti érzékenység”, “Motivációs szükségletek megértése” és a 9,4/10-es pontszámú “A józan ész használata” valamit javít a képen, de a 15. helyen található 9,3/10-es “Problémamegoldás” pozíciója a 6. helyen lévő “Elméleti problémamegoldás” (10/10!!) helyezési kontrasztja azért elmond valamit arról, hogy a remekül (elméletileg!) megoldott probléma végrehajtása már kicsit kevésbé van fókuszban...:-)))

Az egész egy kis poénnak szánt anekdóta nyomán jutott eszembe, amit felütésnek szánt Louis Ferrante a Maffialeckék című könyvében. A szerintem a kritikai gondolkodást illusztráló az anekdótát majd utána szétcincáló érvelésem az attitűdöt kívánja bemutatni, ha valaki nem ért egyet velem, nagyon nem szeretnék vele ezen a konkrét kis történet igazságán vitatkozni, ő se lehetett ott, én se, fene tudja, hogy volt. Csak azt szeretném bemutatni, hogy egy jól hangzó történetnek se kell feltétlenül 100%-ban “beugrani”, mindig érdemes egy kört futni, hogy vajon mennyire plauzibilis, életszerű, hogy valóban megtörtént. Tehát nem a történet igazsága a lényeg, hanem a feldolgozás attitűdje...

sparta_kep.jpgA kis történet a történelmi Spártába visz vissza minket, ahol a 12 éves fiúkat egy érdekes, elég vad szertartásnak vetették alá (nem, ez nem a Tajgetosz történet...), kitették őket a városállam körüli dombokra, és nem kaptak ételt. Egy idő után visszajöhettek a városba és az ügyességüket, a kemény világban való túlélőképességüket bizonyítandó lopniuk kellett kaját, úgy persze, hogy ne kapják őket rajta. A Maffialeckék című könyv szerzője szerint aki lopni megtanul, az megállja majd a helyét az életben.

Most nem folytattam ehhez a posthoz mély Spárta kutatást, egyszer mintha olvastam volna, hogy a fiú gyerekeket nem családban nevelték, hanem együtt, eleve a katonalétre. Ahogy ezt írom, már nem is annyira triviális, hogy ez nem lehetett így...

Mégis, studírozzunk el egy kicsit, kvázi kritikai gondolkodásilag. Hányan élhettek Spártában? Csak a neten néztem meg (van egy csomó könyvem is, de most nem disszertációt írok, esszének is rövid ez...), nem lehet igazán tudni (meg persze, hogy mikor mennyi...). Vannak számok, próbálnak a kiállított hadsereg létszámából következtetni, mondjuk valahol Érd és Székesfehérvár lakosságára tehető, több tízezer.

Azaz egy kicsit nagyobb közepes magyar város lakosságát képzeljük el, annak is a fele rabszolga, és valakin azonnal látszott, hogy polgár, vagy rabszolga, szóval annak is a fele. Oda akarok kilyukadni, hogy (1) majdnem mindenki ismert mindenkit, (2) a gyerekek, akárhol nevelték őket, 11 évig a városlakók szeme előtt nőttek fel, őket pláne ismerték. Gondolom, egyszer egy évben volt ez a kirajzás, valószínüleg tavasszal, mondjuk márciusban, vagy ápriliban.

Mennyi lehetett 12 éves egy adott évi cohorsban, csoportban, talán tizen, esetleg huszan? Őrizték őket vajon ott kint, hogy ne szökjenek rögtön vissza? Meddig? Egy hétig, két hétig? A leírás alapján 10 napnál tovább nem valószínű. És ezalatt az idő alatt is vajon milyen kemények voltak az erkölcsök, a törvények? Esetleg lehettek kivételezett gyerekek? Vagy anyák, akik megsajnálták őket? Vagy sógorok, komák az őrök között, akik megsajnálták egyik-másik öcsköst?

Amikor meg bementek a városba, hivatalból lopni a gyerekek, akiket az emberek általában ismertek, akikről pontosan lehetett tudni, hogy őket zavarták ki mondjuk 10 napja, és most kurv@ éhesek. Vajon az árusok, meg a lakosok biztosan nem néztek egyszer-egyszer félre az árú dézsmálásakor? Vagy ez csak az én elpuhult  21. századi nyugati társadalomban ápolt bizalmatlanságomon alapszik, ez az elemzés? Akkor még kemények, etikusak voltak az emberek?  Mind? Talán igen, talán nem...

Szólj hozzá!