Csak ízelítőül, hogy mire számítsunk... 1935. július 3-án késő este a Budapest Nagykávéházban vagyunk. „...Ez egy előkelő kávéház. Szép, nagy, villanyfényes, tiszta, jó, óriási ablakokkal – minden kedvezőt el lehet róla mondani. Hogy drága, az is csak azt jelenti, hogy kifogástalanul finom benne minden...”
Csendesen elmélázik az író az éppen ott lévő közönségen, nincsenek sokan, szerda este van még csak, egy nő („cseppet sem szép...”) várhatóan hiába vár valakit, egy fagylalt mellett, amit talán ki se tud fizetni (hiába vár, elmegy, ki tudja fizetni... az ember („...Lám, néha hiába aggódik az ember...”)
Egy kuszálthajú fiatalember, vállán szakadt ingében („...Már pedig aki a kávéházban leveti a kabátját, annak igénye van arra, hogy az inge finom legyen, tiszta legyen és főleg, hogy ép legyen...”) lázasan olvassa a Halálhajót Traventől, amiben egy papírjait vesztett fiatalember kénytelen elszegődni egy hajóra, amelynek a biztosítási díj miatt hajótörést kell majd szenvednie a tervek szerint (korábban Raszkolnyikovval gyötörte magát akár már négyszer is...)... és így tovább, és így tovább...
Az író végülis mégiscsak egy fiatalemberre figyel fel, aki éjféltájban adott randevút két társának, mert „Mit kellene és mit lehetne itt tenni? Egyet. Csaki azt az egyetlenegyet. Lapot kell indítani. Egy új lapot!” Ő, Terebes érkezik elsőnek... Egy kávét rendel és ellenőrzi a zsebében az egyetlen egy pengőt, amit erre szánt.
Befut a másik kettő is, hamar a tárgyra térnek. „Kis szünet után Terebes erőt gyűjt. Azután:
- Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, ki szerkessze a lapot, amelyet csakis én szerkeszthetek.
- Miért éppen te? – s Halas gúnyosan mosolyog, mint aki rögtön átlát az ilyen individuális megnyilatkozásokon. – Elvégre a proletáriátusnak magának kell meghatároznia, hogy kit óhajt szerkesztőnek. Szerintem a döntést ebben a kérdésben a proletáriátusra kell bízni, és én egyáltalán nem zárkózom el attól sem, hogy én szerkesszem a lapot.
Gerlei nyugtalanul szól közbe:
- Az még egyáltalán nem bizonyos, hogy neked kell-e a szerkesztés elől el nem zárkóznod, vagy nekem. Én természetesen csakis azt tartom helyesnek, ha a lapot én szerkesztem. Mert a proletáriátus az én nevemet ismeri, rólatok azonban nem is tud.
Heves vita indul meg arról, hogy ki szerkessze hát a lapot. Kollektív szellemben csakis akkor járunk el, ha a lapot én szerkesztem – mind a háromnak külön-külön ez a véleménye. Halas Marx Károlyra hivatkozik, Gerlei pedig Leninre, akit – óvatosságból Iljics Uljanov Vladimir néven említ. Érveik azonban súlytalanoknak bizonyulnak Terebes egyetlenegy érvével szemben: ő a nővérétől, aki egy polgári orvos neje ugyan, húsz pengőt kap a lap céljaira, s ez az összeg lehet majd az alapja annak a tőkének, melyre az első két-három számhoz feltétlen szükségük van. (A többi szám már oly sok példányban fog elkelni, hogy a lap fennmaradása biztos.)...”
„Már most mi legyen a a lap címe?” Az elvetett címek közül: Vörös csillag, Oroszország, Vörös zászló, Vladimir nyomdokain, Proletárököl, Cián, Forradalmi Front, Keleti Fény... „Lett tehát a cím mégis inkább Északi fény... Hát, kissé túlságosan megalkuvó cím, kompromisszumos, meglátszik rajta, hogy gerlei ajánlotta, aki tavaly még szociáldemokrata volt, két évvel ezelőtt anarkista (sic!), azelőtt l’art pour l’art-ista, s hónapok múlva lesz csak fasiszta, addig pedig, hogy neokatolikussá váljon, még két év is eltelhet...”
„...Miután biztosítottnak látták az alaptőkét, s miután a két legfontosabb kérdésben megállapodtak, abban, hogy ki legyen a főszerkesztő s mi legyen a lap címe – elhatározták, hogy feloszlanak és hazatérnek. Fizettek. Terebes a pengőjével fizetett – fene drága kávéház, egy fekete a borravalókkal együtt egy pengő, a kapupénzzel adósnak kell maradni -, Halas egy ötpengőssel fizetett, Gerlei pedig olyképpen, hogy oda szólt Halasnak: vedd hozzá az én kristályvizemet is. Ez Halasnak nem tetszett – a pumpolás kispolgári szokás! – de nem ellenkezett, kifizette a kristályt is... a három lapalapító eltávozott. Hierarchikus sorrendben vonultak ki a kávéházból, elől ment Terebes, mert ő a szerkesztő, hátul ment Gerlei, mert ő még a kristályvizét se tudta kifizetni és az ilyen embert tulajdonképpen lumpenproletárnak kell tekinteni...”
Amikor éjfél után először elkezdtek belemerülni a lapalapítás bonyodalmaiba, nem vették észre, hogy a szomszédos asztalhoz, szembefordulva a három ifjúval „...egy nagytestű, pocakos, bajszos, feketeruhás férfi...” helyezkedett el fekete keménykalapos, kezében vastag fogantyús bot, „...feketekávét rendel, a zsebéből noteszt vesz elő, azt leteszi az asztalra, azután a külső kabátzsebéből egy gyűrött ujságot húz ki s azt kiterítve, mint egy spanyolfalat, maga előtt tartja...”
És azt sem veszik észre, hogy miután kivonulnak a kávéházból, a feketekeménykalapos nagybotú is befejezte naplójegyzeteit, „...még csak az utolsó három mondatot vetette papírra, mielőtt ő is elindult:
’Merényletet terveznek Marx Károly volt magy. Kir. Államvasúti Elnökigazgató úr Őméltósága ellen. Többször említettek valami Ilkovics Vladimir nevezetű egyént, aki, miután mindhárman Szerbia számára végzett kémkedéssel is alaposan gyanúsíthatók, nyilván a pénzt hordja nekik Belgrádból. Az egyik százpengőssel fizetett.’
A névtelen följelentés majd otthon készül el...”
No. Egy kis körbejárás... Tulajdonképpen a Bucsinszky kávéházról van szó (Wesselényi-Erzsébet körút sarok), ez kiderül Saly Noémi könyvéből (Törzskávéházamból zenés kávéházba). Ott dolgozott Nagy Lajos, néha József Attilával sakkoztak is (Attila törzshelye inkább a Japán kávéház volt az Andrássy út 45-ben). Háy János remek irodalmi portré kötetében (Kik vagytok ti?) József Attiláról írva említi meg, hogy Nagy Lajos Gerlei figurájában őt írta meg (itt most vissza lehet scrollozni az idézetek részhez...).
