Ez egy viszonylag hosszú (kevesebb, 877 szó, kb. 1,5 oldal hosszú) blogbejegyzés, azoknak szól, akik hallottak már a “flow”-ról és a Gestalt terápiáról. Merthogy itt csak használom ezeket a fogalmakat, egyfajta hidat keresek köztük, itt az elmagyarázásukra sem idő, sem hely nincs. Végül elkapott a hév és némi élettapasztalati izé is bekerült a végére, ami azért valamennyire következik a hídkeresésből...
Minap valamelyik szakmai FB-csoportban volt szó arról, hogy hogyan lehetne “megfogni” a Csíkszentmihályi-féle “flow” fogalmat, pl. hogy van-e olyan fiziológiai jellemző, vagy jellemző-csoport, amelynek bizonyos tól-ig tartománya minimum kovariál a flow-állapottal.
No, egy klasszikus Gestalt terápia könyvet olvasgatva ha sokkal közelebb nem is kerültem a válaszhoz (az említett kvantifikálható óhajt kielégítendő), mindenesetre egy itt mindjárt idézett passzus szerint egy érdekes megvilágításba került számomra az adott állapot, vagy úgy is mondhatnám, egy másik vetületben jelenik meg, ami egyúttal meg is erősíti szerintem a fogalom létezőségét és talán egy csöppet konkrétabbá is teszi az amúgy - érthetősége, plasztikussága ellenére is - meglehetősen absztrakt fogalmat...
A Gestalt terápia alapvetése, hogy az ember állandó “kontaktusban” van a világgal, azaz
“...The world of Gestalt therapy is a busy world fairly humming with constant action and transaction, a place in continual flux...” (a Gestalt terápia világa egy állandóan zümmögő, folyamatos akciókkal és tranzakciókkal teli világ, egy világ, amely folyamatos áramlásban van...)
...és az, hogy ez a folyamatos áramlás mikor mutatja a Csíkszentmihályi-féle flow jellegzetességeit, és mikor van azon kívül, az a Gestalt terápia szerint attól függ, hogy a “self” (önmagunk, egyéni, személyes egónk) szerepe mekkora ezekben az áramlás által állandóan változóan meghatározott helyzetekben/állapotokban (fontos az áramlás folyamatos, ugyanakkor változó karaktere...):
“...Within this flux, the experience of the “self” changes in size and scope depending on what’s going on. It may be very small, almost negligible, when one is lost in contemplation of a work of art or absorbed in love; it can take over the entire foreground of awareness, however, when one is in pain, for example, during which time the self, in effect, becomes the pain...” (Ezen az áramláson belül, a “self”-érzékelés/-megtapasztalás változik jelentőségben/nagyságban és kiterjedésben attól függően, hogy mi történik (az egyén és a világ találkozási pontján/felületén - SZM). Lehet nagyon jelentéktelen/kicsi, amikor az ember belefelejtkezik (“kiesik az időből”) egy művészeti alkotás szemléletében (vagy egy tevékenységben, teszem hozzá - SZM), vagy feloldódik a szerelemben; ez a lét-érzés betöltheti a tudatos tapasztalat teljes előterét, ugyanakkor, ha például az embernek fájdalma van, akkor a “self” maga válik fájdalommá.)
Szóval, amikor elfelejtkezünk magunkról, a “self”-ünkről, amikor mintegy eggyé válunk a világgal (a fogalmazással nem véletlenül próbálom a keleti filozófia egy alap-gondolatát is becsempészni...), akkor vagyunk “flow”-ban, amikor a lineáris idő-érzékelés helyett egy, a helyzet saját idejébe lépünk be, és amikor elönt minket a “self” megtapasztalása, akkor vagyunk magunk, kivetve a világ, az univerzum dernesztően hideg semmijébe, akkor a “self” = pain (fájdalom).
Persze, itt is, mindenütt az arányok. Szinte soha nem érzékeljük egyiket se e két szélsőségből, mindig valahol vagyunk a kettő közötti kontinuumban. Minél közelebb a flow állapothoz, annál kevésbé köti le energiáinkat a “self”, mert a dolog, a feladat, a cél az, ami betölti gondolatainkat, és irányítja cselekvésünket. És minél közelebb vagyunk ahhoz, hogy szinte kizárólag a belsőnk, a “self”-ünk, az egónk kösse le az energiáinkat (magas entrópia szint), annál fájdalmasabb a lét, annál inkább be vagyunk zárva partikuláris létünkbe, annál felszínesebb, tartalmatlanabb, erőltetettebb, virtuálisabb a kapcsolódásunk a környezetünkhöz, a világhoz...
A flow állapot felé közeledés, a világban való feloldódás, talán helyesebben a világgal/környezeteddel (és ezen keresztül önmagaddal!!) való kiegyensúlyozott, dinamikus harmónia megtalálása NEM egyenlő az önfeladással, és NEM egyenlő egy csoporthoz való kompromisszumokkal teli, megalázkodó szellemi/fizikai/pszichikai behódolással.
Az ÉN (és nem ez EGÓ!!) igazi kiteljesedéséről van itt szó, amikor megtaláltál egy küldetést, egy kreclit, egy feladatot, egy tevékenységet (vagy ha bírod tönkremenetel nélkül többet is...), amiben viszonylag a legjobb vagy, és ami mindenkinek, Neked is, a környezetednek is a leghasznosabb, hogy pont Te csináld.
Mi a teendő, ha úgy érzed, túl távol vagy az ideális feloldódástól a világban, ettől a világgal való dinamikus harmóniában levéstől? Nincs recept. Valahol, az egyik élet-keresztútnál nem a leghasznosabban döntöttél. Akkor jó ötletnek látszott!! Mindegyikünkkel egyszer-kétszer megtörténik. Nem lehet visszamenni, de - bármennyire közhelynek hallatszik is - holnap lesz a következő életszakaszod első napja. Tényleg.
Tudom, vannak köröttségeid, mindenkinek vannak. Van batyu, van hátizsák. De Te döntesz, mit csinálsz vele, mire használod, mit használsz belőle, mit hagysz ott egy padon belőle, hátha valakinek még jó lesz, de Neked már csak teher. És azt is Te döntöd el, holnaptól mit gyűjtesz bele és merre indulsz. Vagy mit kezdesz előkészíteni, hogy holnaptól, vagy holnaputántól más legyen. Ha minimum egy dolgot nem teszel meg holnap, akkor biztosan tovább fogsz sodródni a káosz, önmagad elvesztése felé. Ha minimum nem kezdesz el akció tervet készíteni határidőkkel (!!), hogy majd mikor mit. Mert - talán paradoxan hangzik elsőre - minél többet foglalkozol a “self”-fel, az egóddal, annál biztosabban veszíted el, kerülsz távolabb az igazi ÉN-edtől...
Az említett Gestalt terápiai könyv:
Frederick S. Perls, Ralph Hefferline & Paul Goodman: Gestalt therapy - Excitement and growth in the human personality - The Gestalt Journal Press 1994. (az 1951-es kiadás új előszóval és a két (elméleti és praktikus) kötetének felcserelésével készült kiadás)
