Vezetői coaching

Az egyik cégnél - mondja egy értékesítő -, úgy dolgoztunk, mint egy jól felkészült/felkészített íjász. Az íjunk a legmodernebb számszeríj volt, látcsővel, mindennel felszerelve, belőve, karbantartva. Csak bementünk az öltözőbe, felvettük az íjász munkaruhánkat, elővettük az íjkarbantartók által kiválóan karbantartott íjunkat, a hozzávaló tökéletes nyílvesszőket a megfelelő hátra erősíthető íjtokban és elindultunk vadászni – a vevőkre…

Mindent tudtunk a termékről/szolgáltatásról, mert akik ezzel foglalkoztak, gondoskodtak erről. Ha kérdeztük őket (és kérdeztük őket…), mindig készségesek voltak abban, hogy naprakészek legyünk. Meg: a termékek/szolgáltatások eleve kíválóak voltak… akiknek ez volt a dolguk, gondoskodtak erről… amikor az illetékes munkatársaink megkérdeztek minket (és megkérdeztek…), hogy a vevőknek mi a véleménye, mit szeretnének, akkor mi készségesen megosztottunk mindent, amit az útjaink során hallottunk és ők ezeket az információkat mindig valahogyan felhasználták, beépítették a következő generációjú termékekbe/szolgáltatásokba… 

…és amikor mentünk a vevőhöz, mindig megvolt a jó érzésünk, mert kezdésnek azonnal visszajelezték, hogy mennyire elégedettek azzal, hogy ha a megvásárolt termékkel/szolgáltatással valami probléma volt, azt a cégünk mennyire rugalmasan kezelte, oldotta meg… Mert akik ezzel foglalkoznak a cégünknél, figyelnek erre, allokálnak rá megfelelő időt, eszközt, erőforrást… 

Mindig azt halljuk vissza a visszetérő vevőktől, hogy azért öröm velünk dolgozni, üzletet kötni, mert A-tól Z-ig kompletten képesek vagyunk végigkísérni a termék/szolgáltatás útját náluk, és mindig érzik a gondoskodást, ahogyan a full/komplett szervíz, vevői élmény adására rendezkedett be a szervezetünk. A problémákat, hibákat is (amelyek azért a mi termékeinknél, szolgáltatásainknál is előfordulnak, hiszen mi is csak emberek vagyunk, és az hibázik, aki dolgozik (mi pedig dolgozunk serényen…)) egészen máshogy kezelik, máshogy tekintenek rájuk, mert ott érzik a mindig cselekvésben is megnyilvánuló akaratot, hogy mindig arra törekszünk, hogy még jobbak, még eredményesebbek, még hatékonyabbak, még vevő-/felhasználó-barátabbak legyünk… 

Amikor ott vagyunk a terepen és «lőni kell», annyi a dolgunk, hogy előkapjuk a tökéletes számszeríjunkat (látcsővel, mindennel), hátranyúlunk az íjtokba és előkapjuk a következő tökéletesen megformált, elkészített nyílvesszőt, célzunk és eltaláljuk a «vadat», majd visszük haza a zsákmányt - a jó kis szerződést… 

Ja igen – folytatja az értékesítő -, egy dolgot nem mondtam… mi meg, értékesítők, tudunk célozni… erősek vagyunk, biztosan meg tudjuk tartani azt a számszeríjat (mert azért a látcsővel, meg mindennel megvan ám annak a súlya…), képesek vagyunk egy pillanat alatt felhúzni (jó, van azért «szervó» itt is, de mégse mindegy, hogyan, bizony, ahhoz is érteni kell…) és nem teszefoszáskodunk sokat a célzással se (gyorsak, határozottak, pengék vagyunk, naná) és puff, már megis van a «vad»… így valahogy… egyszerűen mindenki teszi a dolgát… jól… 

A másik cégnél meg nem egészen így van… már a szerszámíj is (vagy se…)… nos előszöris, nem a legújabb példány, kicsit lelakott, nincs is igazán karbantartva, például a látcső egyik lencséje karcos, repedt lehet, vagy mi, nem lehet tisztán látni a célt… a « szervó » is, hát, nem tökéletesen működik, sokkal nagyobb erő kell a felhúzáshoz… azután az íjtok… látom ám, hogy ezekkel a nyílvesszőkkel nem fog menni, eleve nem olyan fából készült, meg görbe is, amit akarsz, szóval shit… OK, valamikor emlékszem, csináltam magam is jó kis nyílvesszőket, hát a hétvégén nyakamba szedtem az erdőt, kerestem alkalmas fát, lemetszettem a megfelelő ágakat, szóval elkezdtem magamnak nyílvesszőket gyártani… ugyanezt a szerszámíjjal, nekem magamnak kell rendesen karbantartanom… láttam, hogy akiknek ez lenne a dolguk, azoknak a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy nekem jó kis nyílvesszőket fabrikáljanak, vagy annyit babráljanak a számszeríjammal, amit a jó célzóképesség megkövetel… 

…és ez volt szinte mindennel, a termékkel, a szolgáltatással, a vevőreklamációk kezelésével, a vevői igények proaktív szondázásával és felhasználásával, mindennel… minden széttartott, semmi nem illeszkedett semmibe, senkit nem érdekelt a másik tapasztalata, véleménye, és – ez volt a csúcs – mindenki meg volt győződve arról, hogy ő a legjobb a szakmájában és neki ne mondja meg senki okos, hogy mit hogyan csináljon…  

Tudom, ez két véglet… de az íjász metafóra hozott anyag, tegnap hallottam másodkézből, egy igazi értékesítő használta… 

Ha belegondolsz, nemcsak értékesítőként, hanem a szervezet, a folyamat bármelyik részén dolgozva, mennyire érzed azt, hogy egy olajozott mechanizmus része vagy, amelyben mindenki tudja a dolgát és ezek a « dolgok » úgy illeszkednek egymásba, hogy egymást alkotó, szinergikus módon segítsék, mennyire vagytok közel a metafóra először említett változatához, ahol az íjász-értékesítőnek csak hátra kell nyúlnia az íjért és már lövésre kész, vagy mennyire a másik véglethez vagytok közel, amikor az íjász-értékesítőnek először meg kell faragnia a nyílvesszőt, hogy használni tudja? 

…és melyik szervezetben szeretnél dolgozni ? …és mit teszel Te személy szerint, hogy a Te szervezeted közelítsen az első példához?  

teveatufokan@gmail.com

Évek óta ezek a fő buzzword-ök, fontos lett az ember (most már tényleg, “az első…”), és neki-nekiveselkedik sok szervezet és tanácsadó, hogy felgörgesse az empowerment szikláját a hegycsúcsra, hogy ott elkezdje be-/átragyogni az egész szervezetet, és ott legyen már a Kánaán…  

Örülnek is nagyon, amikor nem Sziszifuszként az állandóan visszagördülő szikláját görgetik, de bizony sokszor a sok befektetett energia bizony nem juttatja fel a sziklát a hegy tetejére. Egyre többen hallanak róla a szervezetben, már kívülről fújják, mi kellene hozzá, lassan mantrává válik, de valahogy csak nem indul be a várt szinergia, ami a magasabb szintű szervezeti együttműködésből származik. 

Ma egy Dilbert 8-kockás szíven talált (http://dilbert.com/strip/2015-08-30), mert pont erről szól a maga cinikus, markánsan szatírikus módján… azért talált szíven, mert nekem ez egy pet-projektem, hogyan lehet elérni egy szervezetben a felhatalmazási/empowerment működési szintet. 

Nyilván ez is mint a fizikában a kristályosodás, nem egyszerre történik (ha történik...), hanem az úgynevezett kristályosodási középpontokban, azaz a szervezet egyes, trend-setter, változásra nyitott egységei elkezdik, megérzik az ízét, és elkezdik alkalmazni saját belső berkeikben. Ehhez mindig kell egy olyan vezető, aki elég merész/bátor, nem félti a hatalmát, mert nem csak pozicionális hatalma van, de saját jogon megszerzett személyes tiszteletet is kivívott már magának munkatársai előtt – sajnos ez a feltétel nem nélkülözhető… Azután lesz egy másik egység, aki vagy párhuzamosan az előzővel, vagy az azzal való interakciók során megorrintva az újfajta működés előnyeit, szintán elkezd kisérletezni… ez addig megy így egységről egységre, amíg el nem ér egy kritikus tömeget (10%?), aminél berobban az új módszer a szervezet egészébe, kvázi kötelező norma lesz (és ez ártani is fog neki valamennyire, ezért a fenntarthatóság mindig egy fontos szem előtt tartandó dolog…  

Dilbert tökéletesen rátapintott az “empowerment” projektek alap-buktatóira…  

A szövegét a 8 kis rajznak idefordítottam. Képzeljük el a csúcsos-hajú főnököt, amint Dilbertnek és a háromszög-hajú kolléganőjének magyaráz… (a poénnek nem ezt szánom, hanem azt, hogy én átírtam egy elképzelt helyzetre a főnök szövegét, a munkatársak kérdéseit, szövegét viszont változatlanul hagytam…)  

• Azt akarom, hogy vállalkozóként gondolkodjatok!
• Nagyokat kockáztathatunk?
• Nem, a részvényesek gyűlölnék azt…
• Úgy kell működnünk, mintha nem lenne főnökünk?
• Nem, az maga lenne a káosz….
• És milliárdosok leszünk, ha sikeresek leszünk?
• A fizetemelés 3%-nál maximálva van ebben az évben…
• Csak annyit mondok, hogy kreatívabbnak kell lennetek.
• És azután aszerint kell tennünk a dolgunkat is?
• Nem, akkor jönnek a problémák…  

De… próbáljuk meg most ugyanazokat a kérdéseket máshogyan megválaszolni egy elképzelt helyzetre… 

• Felgyorsult és megerősödött a verseny, technikailag mindenki nagyjából egyenlő szinten van… A fantasztikus technikánk nem elég, a többiek is tudják kb. ugyanezt. Miben tudunk kitűnni? Abban, hogy a terméket komplett szolgáltatássá formáljuk, abban már lehetünk az elsők, de legalábbis az élmező Arra gondoltam, hogy a hagyományos “én-megmondom-és-Ti-azt csináljátok” működésből (tudjátok, az autokratikus vezetés nevezik, a mindennapi megjelenése pedig a mikromenedzsmentnek) egy olyanra térjünk át, amelyben együtt fogjuk kitalálni, az ötletfázistól kezdve, hogy hogyan tegyük gazdagabbá, vonzóbbá, fenntarthatóvá, visszatérést generálóvá a vevőélményt. Ehhez részemről az kell, hogy ne csak elhiggyem elméletben, de úgy is működjek, hogy a csoport kreativitása, okossága több, mint az egyéné, mint pl. az enyém, és sok, gyakorlatilag minden szinten bevonjalak Titeket a stratégia készítésébe is. A végső felelősség és a döntés az enyém marad, amikor dönteni kell, de biztos vagyok benne, hogy én megalapozottabban, nyugodtabban tudok majd dönteni, ha mindarra támaszkodhatok, amit a különböző előkészítő fázisokban Ti tettetek a közös asztalra, és Ti is könnyebben tudtok majd azonosulni a döntésben megvalósuló céllal, hiszen a kitalálás fázisától kezdve megkaptátok a lehetőséget, hogy hozzájáruljatok, módosítsátok, gazdagítsátok, színezzétek (vagy ha kellett, radikálisan megváltoztassátok bizonyos pontokon), és még ha egyenként mindegyikőtök ötlete nem is lehet a döntés alkotó része, mégis, az, hogy a véleményetek meghalgatásra, válaszra (vitára, egyetértésre, együttes felhasználásra) talált,  egy kicsit így a magatokénak is érezhetitek, ami a végrehajtásban való részvételt is nagyban segíti. Nem egy idegen ötlet, idegen tervbe öntését kell megvalósítanotok, hanem a közös munka eredőjét. A Ti dolgotok? (1) hogy elhiggyétek, komolyan gondolom ezt és amikor vissza-visszaesek, akkor majd figyelmeztettek engem, hogy hopp, főnök, nem ezt ígérted (ezennel erre fel is hatalmazlak Benneteket…), (2) hogy beleálljatok az új helyzetbe, és ne a sült galambra, azaz, a pontos ukázra várjatok (ami egy természetes reakció volt mindeddig a tőlem eredő “én-megmondom-és-Ti-azt csináljátok” stílusú működésre, hogy mit hogyan csináljatok, hanem éljetek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket adni fogok, amelyeket fentebb felvázoltam… 

• Nagyokat kockáztathatunk? 

• Az, hogy nagyobb felhatalmazást fogtok kapni, mindannyiunk és a szervezet érdekében is, nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni. Erre együtt kell felkészülnünk. Először nyilván kisebb projektek kisebb kockázatait tudom majd közös egyeztetés alapján átruházni, majd amikor ezek működnek, akkor emelni lehet a tétet. És persze, ezt az egészet meg kell fejelnem azzal, hogy lehet hibázni. Ez a lényeg. Aki retteg, hogy hibát csinál, és ezért semmit, de semmit nem kockáztat, az olyan mértékben biztonsági játékra rendezkedik be, hogy lehet, hogy már nincs is rá szükség. Amikor egy kockáztatás nem jön be, akkor nagyon fontos lesz, hogy együtt megbeszéljük, mi volt az eredeti döntésben jó, és mi az, ami esetleg elhamarkodott, stb. És a legfontosabb, hogy minden kisebb-nagyobb kudarcból egy közös, szervezeti tanulási alkalom legyen. Minden kudarc, ami magasabbra szintre emeli a gondolkodásunkat, a tervezési képességünket, a kockázat-előrejelző és –kezelő képességünket, javunkra válik. Minden kudarc, amit el akarunk dugni, amit szégyellünk és nem merünk együtt megbeszélni, veszteség. 

• Úgy kell működnünk, mintha nem lenne főnökünk? 

• Bizonyos értelemben, bizonyos megállapított keretek és feltétek mellett így is mondhatjuk, miközben tudjuk, hogy van néhány olyan tevékenység, ahol sikeres első próbálkozások is vannak a (majdnem?) teljes, komplett főnök-nélküliségre. Mondjuk a magas szinten szervezett tevékenységek nagy részénél ezt az extrém változatot nem tudom elképzelni. De vissza a mi munkánkhoz. Igen, a lényeg az, hogy a felhatalmazás annyival több, mint a delegálás, hogy ennél (az én térképemen…) az egyeztetett keretek között döntési jogkörök, felelősségi és kockázatvállalási jogkörök is átruházásra kerülnek. Mindaddig persze, amíg egy adott szervezeti egység egyszemélyi vezetővel bír, a neki jelentők döntéseiért, kockázatvállalásaiért az egyszemélyi felelős továbbra is felelős a külvilág felé. Ennek a dialektikának (van is igazi felelősség az egységen belül, meg nincs is teljes mértékben, legalábbis a külvilág felé) a kezelése a vezető A felhatalmazással (azaz a mikromenedzsment elhagyásával) felszabadul energiája, ideje, és azt a felhatalmazások dinamikus kezelésére, monitorozására, finomhangolására használhatja. Minden egyes sikeres, vagy kudarcos felhatalmazott projekt élesíteni, javítani fogja a képességét a megfelelő felhatalmazási projektek tervezésében. 

• És milliárdosok leszünk, ha sikeresek leszünk? 

• Jó, ez vicces, én se leszek az, nyilván. De komolyra fordítva, ha sikeresek leszünk (nem lesztek!), akkor ezzel növeljük a szervezet értékét és benne a mi értékünket a szervezet számára. Biztosabb lesz a helyünk, és biztosabb helyünk egy sikeres szervezetben lesz. Különböző módokon a szervezet bizonyosan kifejezi a háláját (ezért én mindent meg fogok tenni, hogy így legyen, nem könnyű dió, de bízzatok bennem), különböző módokon attól is függően, ki mennyire veszi ki a részét a sikerből egyénileg. Lesz, akinek ez előrementelt fog jelenteni, lesz, akinek fizetésemelést, lesz, akinek prémiumot, és lesz, akinek mind a kettőt, esetleg mind a hármat. Én úgy tudom, hogy a legtöbben köztetek velem együtt nem csak és kizárólag a pénzért csinálja, amit csinál, ami persze fontos, mindannyiunknak van családja, fontos magánéleti projektje, amihez kell a pénz. Meg sikeresnek lenni, megcsinálni valamit, amiben eleinte kételkedtek, hogy képesek vagyunk rá, elismerést kapni, egyáltalán többnyire szeretni azt, amit éppen csinálunk, mert úgy értünk hozzá, mint senki más a Földön (különben miért lenne érdemes…)… 

• Csak annyit teszek még hozzá, hogy mindannyian jobban, felszabadultabban, nyitottabban fogunk együttműködni, ha ezt mindkét oldalról meg tudjuk csinálni, egyáltalán jobban fogjuk egymással, a munkában érezni magunkat, vidámabban kelünk fel, mert tudni fogjuk, hogy dolgunk van a világban és a világ kíváncsi arra, amit mi tudunk az asztalára tenni… 

• És azután aszerint kell tennünk a dolgunkat is?  

• Igen, ez a lényeg. Amennyivel az elején a stratégia, tervezés fázisában többet kell beletennünk közösen energiában, időben, annyit megtakarítunk a végrehajtás fázisában, mert senkit nem kell nógatni, emlékeztetni, újra és újra elmagyarázni, hogy mit kell csinálni, mert mindenki egy kicsit magának érzi az egészet is, nem csak azt a speciális részt, ami az ő konkrét feladata. Egymást is bíztatjuk majd és nem kell nekem külön emlékeztetnem mindenkit, mert mindenki maga is felelőssé fogja érezni magát az egészért is, és ennek ha kell, hangot is fog adni, anélkül, hogy nekem minden útkereszteződésnél ott kellene strázsálnom…  

teveatufokan@gmail.com

Vendégbejegyzés...

http://www.strategy-business.com/article/m00035?gko=ba02b  

Marshal Goldsmith 6 kérdése, hogyan lehet az elkötelezettség szintjét emelni...

1. Megtettem-e mindent (did I do my best...), hogy világos célokat tűzzek ki?
2. Megtettem-e mindent, hogy előrehaladjunk a cél elérésében?
3. Megtettem-e mindent, hogy boldog legyek?
4. Megtettem-e mindent, hogy megtaláljam az értelmet (abban, amit csinálok)?
5. Megtettem-e mindent, hogy pozitív kapcsolatokat építsek ki?
6. Megtettem-e mindent, hogy teljesen elköteleződjek? 

Ezek arra helyezik a fókuszt, amit kontrollálni tudok, hogy „did I do my best?”. Nem azt kérdezi, hogy kinek sikerült engem boldogabbá tenni, hanem hogy én mit tettem érte és hogy mindent megtettem-e, nem azt, hogy valaki elkötelezettebbé tett-e, hanem hogy én mit tettem ezért...

Mi lehet amögött, hogy valaki küzd egy helyzettel (legyen az magánéleti, kapcsolati, szülő, gyerek, feleség, férj, munkahelyi, nehéz főnök beosztotti kapcsolat (mindkét oldalról), stb.), láthatóan nem bír vele, de az istennek nem kér segítséget?! 

Amikor ilyen ember egy segítőhöz (coach, tréner, terapeuta, you name it) kerül, mert mondjuk "beutalja" a HR, a főnöke (ez az a helyzet/állapot, amit Steve de Shazer az egyik leghíresebb könyvében "túsznak" nevez...), ő nem sokat tud tenni. Ha valaki nem kér segítséget, nem hisz a segítségben (a téves oldaláról értelmezi azt az alap megoldásközpontú princípiumot, hogy mindenki saját életének az egyetlen igazi, hiteles szakértője...), annak - na, mit gondolsz? - , persze, nem lehet segíteni (vagy a legvérmesebbek/legmagabiztosabb segítők szavával "nagyon nehéz"...). 

Egy gondolatkísérlet bevezető gondolata:  

olyan világosan látjuk és el tudnánk mondani mindenkinek körülöttünk, hogy mit kellene csinálnia, annyira triviális látni/érzékelni sokszor, hogy hol téved, hol megy félre, felkiabálnánk neki a színpadra, mint a bábjátékosoknak a gyerekek az első sorokból, hogy "vigyázz, ott jön mögtted a vasorrú bába!!!" 

Ebből egyenesen következik, hogy tök azt gondoljuk, hogy a saját dolgainkat is tökéletesen átlátjuk és kezelni tudjuk.... HIszen olyan világosan látjuk más esetében... miért hülyülnénk meg a sajátunkban?! 

Mert a többieknél az érdekeink, belső befelé irányuló érzelmeink, hogy ne mondjam, az a vast tudatalatti tartomány sokkal kevésbé befolyásolják az észlelésünket (befolyásolják, különösen ha a másik valami nagyon hasonló dologba akad bele, amibe mi is hajlamosak vagyunk, de sokkal kevésbé...). 

Amikor magunkról van szó, az a pici tudatosságunk áll szemben az összes mélyben kavargó dologgal, amelyeket, hatásaikat már az érzékelésünkre (nem beszélve a feldolgozásról és az akcióba/cselekvésbe fordítás nehézségeiről) messze nem ismerünk, csak mindenféle hipotéziseket állítottak fel rájuk... mint égen a csillag, annyit (jó, kicsit kevesebbet, de mindenesetre jó sokat... ) 

Meg az álmunkból lehetne kikövetkeztetni ezekre az erőkre, meg vektoraikra, szóval nem valami ismételhető tudományos kísérlet helyzet, nemdebár?! 

Szóval meg vagyunk arról győződve, hogy  

• ugyanolyan világosan & objektíven látjuk magunkat, a tehetségeinket (a mit), a motivációnkat (a miértet) és a viselkedésünket (a hogyant), mint a többiek esetében (most egy pillanatra egyszerüsítsünk, és tegyük fel, hogy a többiekét így látjuk... persze nem, de gondolatkísérleteihez mondjuk a közgazdaságtan is azt a soha nem létező feltételt támasztja, hogy „tegyük fel, hogy semmi egyéb nem változik...”). És
• arról is meg vagyunk győződve, hogy annak a sok nyikhajnak (a (-z összes) többieknek, azoknak meg, akik direkt ezzel foglalkoznak, pláne...) lövése nem lehet arról, hogy hogyan tudnám én megoldani a saját helyzetemet. Ezenkívül
• Én és csak én fogom tudni megoldani, eddig is megoldottam. 

Ennyi, bezárult a kör. És ott kezdődik, hogy már a helyzetet sem tudjuk adekvátan felmérni, olyan értelemben például, hogy egyáltalán „van-e helyzet”. „Miért lenne, jól vagyok, kösz, ne kérdezgess. Megoldom.” 

Pedig, pedig, pedig... egy kis reflexióval, hátralépéssel annyira világos lehetne, hogy hát az meg hogyan lehet, hogy a többiekét (hisszük legalábbis, és az ő belátásukhoz képes magukról még van is némi igazunk...) annyira transzparensen látjuk, ők maguk meg olyanok, mint azok a bábok a bábszínház színpadán, hogy nem képesek időben és helyesen reagálni?! Tényleg azt hisszük, hogy azért nem, mert ebben mi jobbak vagyunk, mint ők? És ha azt mondom, hogy ők egyenként ugyanezt gondolják rólunk?! Kinek van/lehet itt igaza? Nem fényes bizonyítéka ez, ami kiszúrja a szemünk, hogy senki nem (mindig) próféta a saját életében? Legalábbis bizonyos pontokon szükség lehet egy kis tükrözésre, igazi beszélgetésre...  

...és mindez marhára nem mond ellent annak, hogy végső soron én is azt gondolom, hogy mindenki a saját életének legautentikusabb szakértője... Jó kis dialektika, mi? Egyrészről a legautentikusabb szekértője, másrészről, meg ott vannak (mindenkinek...) az obvious vakfoltjai... akkor ezt most hogyan, merre? 

Nem egyszerűen az ellenállásról beszélek. Aki ellenáll, az már benne van egy helyzetben, aminek ellenáll. Arról, azokról beszélek, akik ellenállnának, ha benne lennének a helyzetben, de maguktól nem veszik észre, hogy „helyzet van” és valahogy vagy senki nem szól nekik, vagy ha szól valaki, elhárítják, hogy „áh, dehogy... köszi, köszi, de köszi...” ... és kiszorítanak egy kényszeredett félmosolyt... 

Ha az első lépést megtennék...

teveatufokan@gmail.com

("Fogyasztási"utasítás: ez az írás egy önismereti programon készült (Leányfalu, 2015.8.17. F. Várkonyi Zsuzsa és Vizi Bea facilitálásával), és miközben felolvastam a csoportnak, halkan a 'Sometimes I feel like a motherless child' című néger spirituálé (ide "nem jó" a fekete a "néger" helyett, ez egy "beállt" kifejezés...) szólt egymásután két feldolgozásban, először Marian Anderson feldolgozásában -

http://youtu.be/QedPOq2gi7U (különös tekintettel a kezdő zongora-intróra), utána pedig az utánozhatatlan Paul Robeson előadásában -

http://youtu.be/KiJx1Hbn_KM (különös tekintettel az álomszép férfi basszus hangra)... Ha van kedved, türelmed és energiád erre, Neked is ezt javaslom (az iPad-en ment a zene (JLB 2+-on kihangosítva - tök jó cucc amúgy...) és a - sparsam - képek, az írást meg az iPhone-omon olvastam...)... a végén -talán - meg fogod érteni, miért... 

Ez szüleim rövid története, apámmal az előtérben... sok mindent nem tudok, vagy nem tudok (elég) pontosan, ezért
ez egy non-fiction-be öntött fiction... róluk is szól, meg nem is... bennem így élnek, ez tulajdonképpen az én szubjektív történetem róluk... miért apámmal a középpontban? Mert anyámmal egyszerű, plain-vanilla kapcsolatom volt, szerettük egymást, temperamentumos, vidám, dinamikus lény volt, aki sokat volt távol, amikor dolgozni járt (lényegében anyai nagyanyám nevelt a közös nagykörúti, körfolyosós, 3 emeletes bérház harmadik emeleti, ngy lakásában), de amikor volt, szeretett, nem volt hiányérzetem. Apám volt a nehezebb képlet, az ő személyiségének a megfejtése, vagy legalábbis ennek a kísérlete a cél... 

Volt egyszer egy fiatalember, csak megszületnie volt nehéz, vagy talán az sem... minden sikerült neki. Jó helyre született, érettségijére kerékpárküllős fellnis cabrio DKW-t kapott, teniszezezett, kielboattal evezett a Dunán, nyaranként kis társaságával gyakran megfordult a család Balatoni nyaralójában, boxolni tanult, élte a magyar "belle époque" csendes aranyifjúinak életét... szerette a családja, amelyben egyébként született egy kishúga is...

Ő maga, amikor eljött az ideje, beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre... Először néhány évet az építész karon végzett el, majd gondolt egyet, mégis átváltott a vegyészmérnökire és végül abból diplomázott, 23 helyett 26 évesen, sebaj, nem volt finanszírozási probléma, ott volt a családi segítség... 

Minden érdekelte, okos volt, nyaranként több hónapot töltött Ausztriában, Németországban, németül, angolul tanult... Például lapozgatta Immanuel Kant Tiszta ész kritikáját is (onnan tudom, hogy megtaláltam egyszer finom, apróbetűs folyóírásával egy széljegyzetet benne), tényleg nagyon sok minden érdekelte. 

Nem volt léha fiú, komoly ember volt már fiatal korában is, csendes, olvasós, de azért társaságkedvelő is. Megtanult remekül zongorázni, szép mély hangján gyönyörűen énekelt zongorakísérettel spirituálékat, de jól játszott Mozart szonátákat is és ki tudja, talán az akkor futó slágerek egynémelyikét is. Még Bartók Allegro Barbarójával is többé-kevésbé sikeresen próbálkozott. 

Csendessége, olvasóssága ellenére társaságban is feltalálta magát, nem sokat beszélt, nem próbált a társaság középpontja lenni, de amikor megszólalt, kicsit fanyar, angolos humora lebilincselő volt. Jól, finoman tudott táncolni is, a komolyabb fiúkat kedvelő lányoknak telitalálat volt. Nem szeretett kezdeményezni, de nem is szorult rá. Nem volt csélcsap, megbízható, rendes fickóként működött. 

Először akkor sértődött meg a világra, amikor a kishúga olyan betegséget kapott, amely az egész későbbi életét meghatározta, megállt a növésben és onnantól egész életében majdnem az egész testét tartó keretben, bottal kellett járnia. Az addig viszonylag kiegyensúlyozott, de németesen (mindkét szülő Holdampf és Schenkengel néven német felmenőkkel bírt) középrideg – így képzelem - családi légkör fókusza a beteg kislány lett és ez soha többé nem változott meg. 

Másodszor akkor sértődött meg a világra, amikor az ostrom során egy a pincébe lejövő orosz katona megkérdezte, hogy kié a ház előtt álló Opel Olympia (a DKW-t, ami szépsége dacára sokat betegeskedett, apám néhány év után erre cserélte). Annak ellenére, hogy az orosz katona nem kapott választ és slusszkulcsot, elkötötték az autót. Soha többet nem vett autót, illetve... A 60-as években OTP nyereménybetétkönyvvel nyert egy Trabantot, amit azután 70 éves koráig (amikor önként abbahagyta a vezetést) 4 újabb Trabantra cserélt. 

Harmadszor akkor sértődött meg a világra, amikor ifjúsága teljében az elvett, társaságbeli szépasszonyt, akitől egy fia született elszerette tőle a bohémebb, dinamikusabb barátja, akivel négykezes zongoradarabokat szokott volt játszani otthoni pianínójukon. 

A bánatos, de minden szempontból biztonságot sugárzó, legjobb korban lévő, kora 30-as éveit élő facér férfit leendő anyám, a vidám, csupa-élet, temperamentumos, gondolom végre megnyugvásra, családi örömökre vágyó 29 éves fiatal kolléganő kinézte magának. Megházasodtak, 1 évre rá születtem meg én, 6 évvel mostohatestvérem, félfiútestvérem születése után. 

38 éven keresztül éltek lényegében sans histoire házasságban. Csendes értelmiségi kispolgári életet éltek, messze az egykori fiatalember ifjúkori relatív aranyéletének színvonalától, de szükséget soha nem szenvedett a család. Mivel a tágabb család ingatlanait vagy elvették, vagy lebombázódtak, az egykori fiú szülei kitelepítve gyerekkori falujukban, a Komárom megyei Süttőn húzódtak meg csendesen öreg napjaikra (dédapámnak még kőbányája volt arrafelé valamikor), a kis nukleáris család (szülők, gyerek, anyai nagymama) pedig majd 30 évig egy körúti társbérletben élt, ahová egy anyai nagynéni fogadta be őket. Szerencsétlenségükben szerencse, ami évtizedekkel később megtetőződött azzal, hogy a nagynéni jóval nyugdíjas korának elérése után féjhez ment, elköltözött és onnantól a család már főbérletként "tulajdonolhatta" a nagykörúti lakást. 

Hangos szó alig, bár a két ember temperamentuma nagyon különbözött. Anyám meg tudta becsülni a biztonságot... Volt egy bohémebb korszakuk, társaságba jártak, néha a társaság nálunk is megfordult, módjával, de nem keveset ittak, táncoltak, jól érezték magukat. A családi legendárium például olyasmit is rebesget, hogy az egykori fiú talán egy szilveszteri éjszakán az egyik társaságbeli hölgy cipőjéből itta volna a pezsgőt... semmilyen szintű családi legenda nem szól viszont extramaritális elhajlásokról. 

Ahogy koruk előrehaladt, szép csendesen elmaradtak ezek a baráti házaspárok, a külföldi utak, egyre inkább otthon teltek csendesen a napok, hetek, hónapok. 

Anyám nagybeteg lett, a betegség hamar elvitte, és az egykori fiú olyan mértékben hozzászokott második oldalbordájához és ahhoz, hogy mindenben kiszolgálták, hogy amikor felesége meghalt, 3 hónapra rá maga is utánahalt. Nem halálos betegségben ő is éppen kórházban volt (talán nem is véletlenül, ott-is - legalább úgy-ahogy - gondját viselték, én külföldön dolgoztam éppen), és szép lassan, gondolom bánatában abbahagyta az evést, ivást...     

Sok jó dolog vette körül életében és mindig voltak körülötte emberek, akik megbecsülték, tisztelték és szerették ezt a csendes, okos, mindig figyelmes, inkább befelé forduló, fanyar humorú embert (bár szeretni kicsit nehezebb volt, mint tisztelni...). ... és persze történtek vele nem jó, igazságtalan, unfair dolgok is. Talán ha sikerült volna főleg a jó dolgokra koncentrálnia, akkor egy még sokkal kiegyensúlyozottabb, harmónikus életről számolhattunk volna be... 

És ne tévedj kedves olvasó, kedvelted volna... ahogy mondják, az angol a legkellemesebb couchette-utastárs... ha beszélgetni szeretnél, remek partner hozzá, ha aludni, ahhoz is... ő volt ilyen... és ha láttad volna táncolni édesanyámnal annak idején, vagy gyerekként halgathattad volna, mint én, amikor estefelé, még a rádió esti krónikája előtt, ahogy leült az egybenyílt ajtajú másik szobában a pianínó mellé, végigfutottak az ujjai a fekete-fehér billentyűkön, és szép bársonyos basszus hangján felcsendült valamelyik klasszikus spirituálé, tudnád, éreznéd, mennyi minden volt - kora előrehaladtával egyre mélyebbre elásva - ebben az emberben... 

(…és ebben a kb. 10 perces videóban reprodukáltam, ahogy ott egy kis csoportban megmutattam, a zenével együtt: https://youtu.be/tpQ-1-HW2eI …)

teveatufokan@gmail.com

Azok az emberek (ebben a videóban, amit itt kicsit kivonatolok is, konkrétan ilyen nőkről van szó, de merem általánosítani…), akik valahogy úgy tűnnek (és tényleg…), hogy megtanultak surfölni az élet hullámain, akikből csak úgy árad az energia, a ragyogás, “pozitív az aurájuk” (jelentsen ez bármit is), ők is ugyanolyan anyagból vannak, ők se kaptak mást az elején, mint mindannyian… És itt most nem csak a címlap-, stb. hölgyekről van szó… 

Hogyan csinálják? Persze, sokan keresik a választ és sok válasz van, lehet... itt ajánlok egy összefoglalálását egy válaszcsokor lehetőségnek, egy videóban, amihez Lisa Bloom (talán néhányunk által ismert kiváló story coach) ajánlásával jutottam… 

Glennon Melton (író, motivációs speaker, az elmondott részletekre támaszkodva sok mindent megélt hölgy) csinált egy magánfelmérést azokkal a nőkkel, akikről ő az élete során úgy találta, mintha mindig ragyognának. Az érdekelte, hogy mi bennük a közös - http://youtu.be/uxK-2aelH5g 

Egy kicsit kivonatoltam… 

Az első összefoglalásban azt mondja (kb. 25 perces a videó), hogy két dolog az, ami az állandó, "dinamikus" (SZM...) örömöt, ragyogást biztosítja számukra: célja/értelme van az életüknek és béke van az életükben (a "képlet": purpose + peace = joy...) 

Később említi, hogy ezek a nők mindennap megtesznek néhány dolgot, ami ezt az állapotot segít létrehozni és fenntartani... 

1. "they are relentless eliminator of the poisons in their life" - fáradhatatlan megszüntetői az életükben megjelenő mérgező dolgoknak... Nem kis dolgokról van szó, mondjuk arról, hogy ne legyenek olyan barátaink az életünkben (a "barát" összes, tág értelmében), akit nem szeretünk, aki bánt minket, mondjuk egy mérgező kapcsolatban. Persze, nem mindenkitől tudunk szabadulni, ott pedig húzzuk meg a határokat (itt a tigrist említi, amelyet - ha állatkertben, rácsok közt "jövünk össze" - nyugodtan csodálhatunk, csak ki ne jöjjön a rács mögül... - egyáltalán remek előadó, sok erős képpel, metafórával él…)

2. Ezek a nők - napi gyakorlatként - találnak olyan időt, amikor nyugalomban lehetnek. Nagyon odafigyelnek magukra (ennek köszönhető pl. az előző pontnál említett metafóra, hogy tudnak figyelni a "kanárijukra" (finom jelző rendszerükre), amelyek ha elhallgatnak, azt jelzik, valami nem stimmel a levegővel, mérgező anyag jelent meg benne - ez a bányászok gyakorlata, akik a sújtó lég megjelenésének jelzésére használják a madarat...). Ezt a sok inputot, ami körülvesz minket, időnként ki kell tudni zárni, ezek a bölcs nők csak azokat a tanácsokat fogadják meg, amelyek ezekben a nyugalmi pillanatokban jelennek meg - belülről... (Socrates daimonja?) Ez konkréten neki, az előadónak, ilyeneket szokott mondani, amikor sok már a minden és leül a kis sarokba, amit erre tart fent, hogy "lélegezz mélyen", "Te elég vagy", "minden jól van", "igyál egy pohár vizet...". A bölcsesség ugyanazon a nyelven, tónusban beszél mindenkihez, csak vannak, akik meghallják, és vannak, akik nem...

3. Azt tudják még ők, hogy ők "souls" (lelkek) és nem "roles" (szerepek). Veszélyes teljesen azonosulni a szerepeinkkel, akár azzal, hogy anyák vagyunk... mi van, amikor kirepülnek a gyerekek, mi lesz velünk? (jelzem, férfiak meg a szakmájukkal, hivatásukkal, beosztásukkal szoktak leginkább azonosulni... ok, és mi van, ha megszűnik a job, a cég, és sokáig nem találnak olyat, vagy jobbat, vagy semmilyet, vagy hogy egy szélsőséges esetet is vegyünk, amikor nyugdíjba mennek? Megszűnnek létezni?! Igen, in a sense, és ez nem jó... (erről mond egy nagyon erős személyes storyt is...)

4. Ezek a nők hisznek a bőségben (abundance)... ez érdekes, ezt annyit használja az amerikai önfejlesztő irodalom, lehet mondani, hogy with abundance... itt van előszőr, hogy olyan terminusokban magyarázza el, hogy be tudom fogadni... összefüggésbe hozza az irigységgel, azzal, hogy mindenki mindig azt hiszi, hogy ha a másiknak (kicsit) jobban megy, sikerül, az az ő esélyeit rontja... magyarul, hogy minden mindig a zéró-összegű game szabályai szerint történik, amit valaki nyer, azt valakinek el kell veszítenie... nem azt mondja, hogy ezek az okos, bölcs, ragyogni képes nők nem irigykednek másokra... dehogynem, ez teljesen generális emberi tulajdonság... csak ők tudatosan minden nap harcolnak ez ellen a gondolat ellen. A legegyszerűbb módszer: észrevenni és elismerni mások sikereit explicit módon... miért is? Mert a bőség azt is jelenti, hogy a game nem zéró-összegű... nem igaz, hogy amit valaki megnyer, azt más elveszíti (általában az életben, nem a kaszinóban, vagy a sportpályán...). És így együtt tudunk nőni, együtt növeljük a közös tortát... 

5. Ez a legérdekesebb... nem igazán tudják mit csinálnak... állandóan aggódnak, a terveik (amelyeket kitűznek) hol bejönnek, hol nem... minden új dologtól, amibe belekezdenek, félnek... el kell felejteni azt a hiedelmet, hogy aki mindig ragyog, örül, az nem fél... mindenki fél... (eszembe jut egy ismerősöm, nem, kettő, nem, három (férfiak), akik azt mondanák kapásból, “Miklós ez baromság, én nem félek”... nos... a motoros, aki abban a gömbben motorozik, meg az összes ilyen cuccnál, amikor megkérdezik, és "nem fél?", a standard válasz mindig az, dehogynem, ha nem félnék, leesnék, mert feleslegesen vakmerősködnék... a félelem, ha ismerem, kezelni tudom, sőt, felhasználom, eszköz, barát is tud lenni - ez az én impróm, nem a csajé - SZM)... vissza a videóhoz: nem működik az először tapasztaltabbnak, okosabbnak, ügyesebbnek, kevésbé fáradtnak, you name it, kell lennem, majd utána... ez gát, akadály, mi több hiba magaddal szemben (persze itt is, ésszerűség, van, amibe ne kezdj bele, ami technikai, stb., amíg az alapok nincsenek meg, de érzitek nyilván, hogy itt nem erről van szó), hanem a "kezdési frászról"...Itt vagy, jó vagy, kezdd el követni az álmodat... 

Egyformák vagyunk, ugyanabból az anyagól, amit ezek a különlegesnek látszó nők csinálnak. az ezekből a pici kis napi rutinokból áll össze, hogy mindennap gondolnak ezekre, foglalkoznak ezekkel. karbantartják a lelküket... 

teveatufokan@gmail.com

Például két dolog, ami néha eszembe jut, ami úton-útfélen szembe jön, és ha nem is tudok megváltoztatni egy kialakult véleményt (mint Socrates-től idéztem a múltkor a Facebokon: "Nem tanítok senkit, csak elgondolkoztatom őket..."), egy könyvet és egy idézetet találtam, amely mindkettőhöz hozzátesz valamit...

1. az első dolog a viszonyunk az intuíciónkkal... a két szélsőség: (a) megcsalt minket és már egyáltalán nem hiszünk neki, (b) csak neki hiszünk, mindig bejött, nekem beszélhetnek... nos, a közgáz Nobel-díjas Daniel Kahnemann híres könyve a Gyors és lassú gondolkodás az pont lényegében ennek a témának szentelődött, hogy az intuíció a jó barátunk, de megcsalhat bennünket, ezért oda kell rá figyelnünk, kontroll alatt érdemes tartanunk... az arányok, mindig mondom...:-))) (ez a Daniel, ez egy haver...:-)))

2. a másik téma, hogy van-e egyáltalán véletlen, (bal-, vagy sima) szerencse, vagy nincs. Az hogy valaki miért gondolja, hogy nincs véletlen, így szerencse sem, itt ugye elágazhat, bizonyos vallások szerint minden előre meg van írva, de a mindennapi, "nyugatos" gondolkodás is könnyen eljuthat oda, hogy szabad akaratunkban minden tőlünk függ. Nos, ehhez a fenti könyvből egy idézet, amit én is írhattam volna (:-))): "...A könyvnek visszatérő témája, hogy a szerencsének komoly szerepe van minder sikertörténetben; majdnem mindig könnyen azonosítható egy kis változtatás a történeten, ami egy jelentős sikert közepes teljesítménnyé redukálhatott volna..." Mégegyszer, itt se akarok meggyőzni ezzel senkit, csak gyűjtöm a harcostársakat, a team-et... Daniel megteszi...:-)))

A szerencse persze (szerintem, ez már nem Daniel...) nem semleges, szereti azokat részleltetni jóságaiban, akik eléje mennek, nyitottak, készülnek, fejlesztik magukat, akár rövid-távon nem pénzre váltható dolgokban is... olyanban, ami érdekli őket... és egy ponton (jó mélyen már...) ez lehet, hogy kölcsönössé válik, nem csak Téged érdekel a téma, de a téma is elkezd irántad érdeklődni... észre fogod venni...:-)))

teveatufokan@gmail.com

Szerintem túl gyakran "dobálózunk" a BOLDOGSÁG szóval... kívánjuk egymásnak, arra vágyunk, kb. olyan megfogható valaminek gondoljuk, mint egy tölcsér csokoládé fagylaltot... csak helyükön kell lenni a dolgoknak, oda kell figyelni rájuk, és kész (optimálisan legyen meleg, legyen pénzem és legyen a közelben egy állati finom fagylaltos...). Tőlünk függ, csak még ez kell hozzá, meg az és hopp, itt van... és ami fő, itt is marad... 

Azután meglesz ez, meglesz az (ha nem, nincs probléma, ez meg az kell hozzá, ha nincs meg, hát...), és azon kapjuk magunkat, hogy arra gondolunk, hogy akkor leszek boldog, ha meglesz emez, meg amaz... 

Az hogy megvan ez meg az (az ez meg az lehet diploma, állás, kocsi, lakás, ház, Juli feleségnek, Ádám férjnek, you name it...), az most már természetes, az életem része, ez a "normál", a normál meg nem a boldogság, a boldogság, az valami több... ha majd emez, meg amaz meglesz...

C. Molnár Emmától olvasom a frissen megjelent Anyátlan nemzedékben: "Én azt nem tudom, mi a boldogság. Megélhető, de nem megcélozható - szerintem..." Agree... Azt' mi van? Szinte mindenki ezt célozza meg... 

Azért hogy ne hagyjam ezt így befejezetlenül, azt szoktam mondani, hogy arra lehet törekedni, hogy rendben legyenek a dolgaim, legyen egy olyan elfoglaltságom, munkám, amit legalább néha, de jobb, ha sokszor, szeretek és tudok csinálni (semmilyen tevékenység sem csak tejfel, de legyen neki jó része, ez fontos), legyenek olyan emberek, legalább egy pár az összes fontos helyen, ahol rendszerint jelen vagyunk, akikkel egyszerűen szeretünk együtt lenni, mindegy miért… van akivel összebújni jó, van akivel együtt kitalálni valamit, és van, akivel, meg vitatkozni jó, mert kihozza a legjobbat belőled… 

Otthon persze lehetőleg mindenki ilyen legyen. Naná, egy részüket nem válogathatjuk, ott alkalmazkodni is kell (kicsit (?) többet, de főleg másként, mint ahol OK), de van akiket mi választunk… vigyázzunk a válogatással... ha hosszú időre tervezünk kapcsolatokat, egyrészt megfontoltan (is) válasszunk és azután legyünk olyanok, hogy velünk is jó legyen együtt lenni. 

Röviden, mindenben, mindenkiben és mindenkivel keressük az egyensúlyt és a harmóniát. Hozzá szoktam tenni, hogy tudjunk róla, hogy ilyen állandó, csak jó, csak magas intenzitású harmónia, vagy állandóan optimális kiegyensúlyozottság nincs a világon, mindig lesz fent és lent, de ha az előbbi szabályokra végig figyeltünk, akkor a lentek se lesznek olyan mélyek és kivédhetetlenek... 

És tudjátok mit? A dinamikus harmónia és kiegyensúlyozottság erőterében majd a fenteket nem fogjátok tudni megkülönböztetni az úgynevezett boldogságtól, amit annak idején olyan direktben próbáltatok és az istennek nem sikerült... ez azért van, mert ez az, ez a megfoghatatlan, tervezhetetlen, eltárolhatatlan, illanó valami, izé, ez a boldogság... 

Amit ha el akarsz kapni, szétporlad a kezedben (és tök az az érzésed, hogy ott se volt, csak egy délibábot láttál a távolban…)... 

Elég lesz (ez a legtöbb egyébként amit tehetsz, jó, ha mielőbb rájössz), ha ez a boldogság cucc időnként átjár (ne kapkodj, ne nyüzsögj, élvezd…) és feltölt a következő nehezebb periódus átvészelésére... 

teveatufokan@gmail.com

A kreativitás egyik felfogása szerint a kreativitás egyik fő forrása a teljesen különböző területek/szférák/stb. sajátos működési jellegzetességeinek az egymásra hattatásából származik. Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere, a szerelemetől a filozófián keresztül a management tudományig…:-))) 

Hoppá, érdekes... "Existentialism and romantic love" címmel könyv jelent meg a témáról, megvizsgálva néhány híres egziszitencialista nézeteit, köztük Soren Kierkegaard-ét, Friedrich Nietzsché-ét, Jean-Paul Sartre-ét, és Simone de Beauvoir-ét... 

Hogy hogyan jön ez a Vezetői coachinghoz? Nos, kiderül a továbbiakban… talán…:-))) 

Az inicializáló rövid blog bejegyzés (http://www.huffingtonpost.com/skye-cleary/simone-de-beauvoir-and-lo_b_7922726.html) - a könyvből szemezgetve - Beauvoir-t idézi, aki a (-z alkalmasint egyetlen generálisan elfogadott) romantikus szerelemmel az autentikus szerelmet helyezi szembe... 

A romantikus szerelem szerinte

“…romantic loving is, for Simone de Beauvoir, existentially dangerous. Romantic relationships can be such intoxicating experiences that lovers get lost in euphoria. Passionately they sink together into the muck and mire of couple-centered selfishness and attempt to merge in ecstatic harmony. The problem is that this eventually leads either to boredom or to games of submission, domination, and possession.”

(…A romantikus szerelem Beauvoir szerint egzisztenciálisan veszélyes. A romantikus kapcsolat lehet olyan mérgező tapasztalat, amelyben a szerelmesek elvesznek az eufóriában. Szenvedéylesen süllyednek el a pár-központú önzés iszapjában, mocsarában és egy exsztatikus harmóniában próbálnak meg egyesülni. A probléma ezzel az, hogy ez az egész előbb-utóbb unalomhoz, vagy alávetettségi, dominációs és birtoklási játszmákhoz vezet…) 

Ezzel szembe Beauvoir az autentikus szerelmet helyezi, amelyben 

“…authentic loving eeds to overcome such traps… The first step in loving authentically is for lovers to believe and recognize each other as free and equal and act accordingly. This means that both partners are autonomous, generous, cooperate, and overcome petty power games…”

(…Az autentikus szerelemre van szükség, hogy elkerüljük ezeket a csapdákat. Az első lépés az autentikus szerelemhez az, hogy egymást szabadnak és egyenlőnek kell hinni és elfogadni és aszerint kell cselekedni. Ez azt jelenti, hogy mindkét partner autonóm, nagylelkű, együttműködő és felülkerekedik a kicsinyes játszmákon…)

Na most én nem mondom, hogy ez mindenkinek a jó recept… Az autonómia például… vannak, jól látjuk, akik félnek az autonómiától, és életük többi területén is megelégszenek maximum autonómia pótlékokkal, vagy még arra sincs szükségük, nekik mondják meg az okosok, mit tegyenek, hogyan éljenek… ezek a cuccok nem hozzájuk szólnak… vagy határesetben pont hozzájuk leginkább?! ...:-))) 

Sőt, még azt se mondom, hogy a romantikus szerelmet el kellene kerülni (úgyse lehet, amikor az jön, az a cunami…). De azt mondom – és végül a blog szerzője is ide lyukad ki olvasva a könyvet - eszerint a két kis idézet szerint, hogy ha nem is lehet elkerülni az érzékek első lépcsős csapdáját, ha tényleg jót és tartósat akarunk belőle csinálni, akkor “első lépésként” el kell indulni, el kell kezdeni “színezni” a dolgot ezekkel – az egyébként egyéb területeken is “remekül használható”, hasznos dolgokkal, mint “…hogy egymást szabadnak és egyenlőnek kell hinni és elfogadni és aszerint kell cselekedni. Ez azt jelenti, hogy mindkét partner autonomy, nagylelkű, együttműködő és felülkerekedik a kicsinyes játszmákon…” 

…és itt lesz ez a szerelemről szóló könyv sokkal általánosabb tanulságú, általánosan az emberi kapcsolatokra is igaz…. Nincs-e mindegyikünk fejében meg a “romantikus” vezetési modell? A karizmatikus vezető, a jó herceg, aki majd elvezet minket a Kánaánba, aki mindig tudja a tuttit, és nekünk ez olyan nagy biztonságot ad, hogy kicsit egyénieskedünk azért, kakaskodunk, de lényegében életünket és vérünket (…sőt a búzát is…)? És nem az-e a helyzet, hogy minden valamirevaló management könyv az “autentikus” vezetés modelljét rajzolja elénk (hívják bárhogy az éppen érvényes divat-paradigma szerint…)? Amelyben “…egymást szabadnak és egyenlőnek kell hinni és elfogadni és aszerint kell cselekedni. Ez azt jelenti, hogy mindkét partner autonomy, nagylelkű, együttműködő és felülkerekedik a kicsinyes játszmákon…” – semmit nem kellett megváltoztatni a szövegben…:-))) 

Vissza a könyvhöz, ami azért mégiscsak a (proprement dite) szerelem és az egzisztencializmus kapcsolatáról… érdekes a szerzője, Skye Cleary. A fiatal hölgy (megállapíthatatlan a kora a képből a könyv sample-adatlapján a New yourky City University-n, a Coulumbián és a New York Public Library-ben tanít (könyvátrban tanít?), társalapítója a Manhattan Love Salon-nak (ez meg mi lehet?), és tagja filozófusként az amerikai Filozófusok Társaságának. Filozofálás (a bölcsesség szeretete…) előtt international equity arbitrageur (nemzetközi méltányossági mediátor – azt hiszem…) és menedzsment konzultáns volt. Taekwando fekete öves (?!!!), szereti a jógát (jó, azt én is…) és a scuba divingot… 

Még “érdekesebb”, hogy a könyv az Amazonon szinte prohibitíven drága, a Kindle ára USD 82.28… A print pedig: USD 95 helyett 66!!! – disznóság… - ez mutatja az e-book előretörését… azért hajlandók megfizetni a vevők a magasabb árat… ma reggel rámentem az Amazon-com site-ra, sistergett… A Kindle – szintén ma reggel még az USD 95-öt mutatta, a számítógép pedig már az USD 66-ot (a hard coverért!!!!)… és az is jelezve volt, hogy rendelj gyorsan, mert “már csak 13 példány van” – nyilván a hard coverből… kapkodják, mint a cukrot… hogy is mondta Boris Vian: “Két dolog számít, a szerelem és a new orleans-i jazz (esetleg még Duke Ellington…)…”. Mindezt 220 oldalért (Kindle-n - mert ha hozzászámítom a szállítási költségét a hard covernek, az már 100-on felül less -, ez kb. 100 Ft/oldal, nem mondom…). Sajnos, engem kb. egyenlő intenzitással (??) érdekel mind a 3 – szerelem, filozófia és a manemegment (ja igen, és Duke Ellington, pl. a Chloé hangszerelésével...:-)))

teveatufokan@gmail.com

Az "Entrepreneur" site-ról (http://www.entrepreneur.com/article/249090) fordítottam ide integralitásában ezt a tegnapi (2015.08.3.) bejegyzést:

(A feliratok: "Amit a névjegykártyád mond: 'Alapító; Ügyvezető; Én Cégem' - Amit mindania kell: A majom, aki körbe-körbe szaladgál, hogy biztosítsa, hogy semmi nem robban le...")

"Lehet-e egy vállalkozót segíteni az útján? Ahogy egy kliensem mondta egyszer: "Nekem nincs szükségem pszichológusra. Mi, A-típusú vállalkozók nem beszélünk ezekről a dolgokról. Mi megoldjuk a problémákat és megyünk előre." Amikor arra kerül a sor, hogy egy vállalkozó fontolgatja az executive/vezetői coachingot, a nyilvánvaló kérdés az, hogy "képes lesz-e ez jobbá tenni a teljesítményét?". Az executive/vezetői coaching valamennyire amorf/alaktalan, formátlan szakmának tűnik, mert az executive/vezetői coachok nem terapeuták, akik a múltat vizsgálják a jelen problémáinak megoldása édekében, nem is menedzsment tanácsadók, akiknek az a dolguk, hogy oldják meg a cég egy részének problémáját. Ők inkább olyan emberek - gyakran gazdag tapasztalattal az ügyfél speciális területén -, akik elnyerik a bizalmat tapasztalatuk, vagy reputációjuk alapján, és akik támogatják az ügyfelet, hogy elérjék a megállapodott üzleti célokat, karriert és életet.

Biztos, hogy a vállalkozóknak nincs szükségük coachingra, miközben természetes hajlandóságból, vagy vágyból ők azok, akik coacholnak és vezetnek másokat? A jelenlegi helyzet az, hogy a coaching egy önálló szakmává vált és a coachok számos szakmai egyesületbe tömörültek, mint az Association of Coaching, The International Coaching Federation és a European Coaching and Mentoring Council (vagy, teszem hozzá - SZM - itthon a Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetségét alkotó, jelenleg 8 magyarországi coach-egyesület). Ezek a szerveződések segítettek kialakítani training sztenderdeket azok számára, akik az executive/vezetői coachingot szakmaként kívánják űzni. A koncepció, hogy a coachok támogatják a személyt az útján, hogy eljussanak oda, ahová akarnak, egy gyakran idézett referencia az executive/vezetői coaching gyakorlatában.

Szerencsés vagyok, hogy mindenféle iparágban és ágazatban tudtam dolgozni ügyfelekkel, akik nagyon sikeresek voltak és maradtak, így a hozzáadott érték, amelyet a coaching segítségével elértek, gyakran abban jelentkezett, hogyan csinálják a dolgaikat és nem abban, hogy miért. Az egyik kliensem azt kérdezte tőlem: "Ugye, nem fogja megváltoztatni a személyiségemet, Martin?" A válaszom az volt, hogy ha ilyen tehetségem lenne, akkor világkörüli úton lennék éppen David Copperfielddel. Nem, a valóság az, hogy kis viselkedésbeli változások gyakran korábban el nem ért magasságokba tudják segíteni a klienst.

Sikeres vállalkozók coacholásához valami extra is szükséges. Az executive/vezetői coachnak partnerré kell tudnia válni, akinek a befektetése a kliens (vagy coachee, bár ezt a szót személyesen nem szeretem!) kihívásainak megértésébe megfelelő szintűnek kell legyen. Megfelelő szintűnek a coach képességét és felkészültségét illetően, hogy megértse, szembe tudjon nézni és kihívások elé legyen képes állítani az ügyfél gondolkodását és módszereit, különösen a legnehezebb pillanatban és képes legyen integritással és becsületesen kommunikálni.

Ez az, ahol a bizalom jön a képbe. A coaching kapcsolat bizalomra kell épüljön. Ez nem egy opcionális extra, ez alapvető feltétel, hogy az ügyfél megbízzon a coachában és vice versa. Mint minden kapcsolatban, a bizalom hídjának felépítése időbe kerúl és ki kell érdemelni. Mindazonáltal, minél gyorsabban lehet megteremteni a bizalmi légkört, annál könnyebb lesz a valódi témákat érinteni és annál több értéket tud az ügyfél a coaching programból kinyerni.

Honnan fogja megtudni az ügyfél, hogy értéket kapott a coaching programtól? Amikor tudni fogják, hogy a coaching segített neki a kihívásoknak megfelelni, ami lehetővé tette számára, hogy transzformálja a tanulását kézzelfogható eredményekbe az üzleti életében. Röviden ez összefglalható azzal, hogy a coaching tud segíteni és segít embereknek elérni azt, amit el akarnak érni, és persze, a coaching kiábrándító tapasztalat is tud lenni, ha rossz coachot választasz." - Martin Braddock, 2015. aug. 3.

teveatufokan@gmail.com 

Merthogy persze fontosak, nagyon fontosak… A híres-hírhedt 7/38/55 %-os szabály erősen korlátozott használhatóságáról írtam a múltkori blogbejegyzést, ami az üzenethordozó elemek egymáshoz való kvantitatív erősségét határozná meg bármely kommunikációs helyzetre: 7%-ért a tartalom "felelős", 38%-ért a hang különböző jellemzői, 55%-ért pedig a testi metakommunikáció (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2015/07/29/7_a_jelentes_38_-ban_a_hang_jellemzoi_es_55_-ban_a_testi_metakommunikacio_nem_vagy_legalabbis_nem_ug). 

Tegnap a Kundun című film a kiválasztott kiválasztási jelenetéről jutott eszembe az okos Hans esete… Megvan az okos Hans esete? 1891-ben mutatták be okos Hans-ot a nyilvánosságnak, aki a patájának dobbantásával megadta az eredményét például egyszerű számtani összeadáspéldáknak… nagy szanzáció volt a számoló ló… azután rájöttek, hogy ha a ló közelében nincs olyan valaki, aki tudja a megoldást, akkor a ló sem tudta “megmondani” és innentől elég hamar rájöttek, hogy a ló egyszerűen érzékelte az ember számára nehezen érzékelhető metakommunikációs testi rezdüléseket és amikor a jó eredményhez ért, érzékelvén a jelenlévők megváltozott öntudatlan metakommunikációs állapotát, abbahagyta a dobbantásokat pont a jó megoldásnál… - http://www.szabadgondolkodo.hu/szkeptikus/szotar/okoshans.php 

A Martin Scorsese Kundun című filmjében az elején van az a jelenet, amikor a potenciális (egyéb jelek alapján kiválasztott) kisfiúkat tesztelik (0:29-től https://youtu.be/WiHrro9zymc), hogy melyik ismeri fel a megfelelő, az utolsó Dalai Lámához tartozó tárgyakat, mert ez a jele a végső kiválasztottságának a következő Dalai Láma szerepére. Nos, a kisfiú nagyon figyel, amikor például a “rossz” botot ragadja meg és a főtesztelő szerzetes arcáról világosan leolvasható, hogy nem az a jó választás. A kisfiú játszik a bottal, vidám, figyel és leteszi a botot és megfogja a másik botot… a szerzetes arca felderül és a kisfiú elég hamar elkezd örülni és kiabálni kezdi, “Ez az enyém, ez az enyém…”. Ez még nem is nehezen felismerhető reakció volt… 

Rengeteg jelet adunk és veszünk működésünk, kommunikációnk közben. Ha azt hisszük, hogy sikeresen el tudjuk rejteni (mert el akarjuk rejteni…) az érzelmeinket, akkor tévedünk (OK, vannak a póker arcúak… de mibe kerül az nekik…)… Ettől azután inautentikusnak látszhatunk, egymásnak ellentmondó információs jeleket kibocsátva környezetünknek, megnehezítjük a saját helyzetünket… nem fognak hinni nekünk… 

Akár furán is hangozhat, de a legpraktikusabb és leghatékonyabb kommunikációs stratégia, ha – megfelelő önismeret alapján – hitelesek és autentikusak vagyunk… Nem mondom, hogy ennek megfelelően magas szintjét könnyű elérni, de nem is lehetetlen… Mondjuk a legegyszerűbb módszer, ha azt gondoljuk (jó, nagyjából…), amit mondunk, teszünk… ennyi… 

Persze, van a másik oldal is, a jelek, amiket mi kapunk… érdemes tudatosan is odafigyelni rájuk (tudattalanul nem tudunk nem…) 

teveatufokan@gmail.com

Folyik a coaching folyamat... általában hónapok telnek el, hetenként-kéthetenként találkozunk, közbe jön a nyár, ünnepek, vagy tartunk egy kis szünetet, hogy legyen idő feldolgozni az addigiakat... egy egyéni coaching folyamat, mondjuk 10 alkalommal így simán tarthat fél-egy évig... 

Amikor a coaching folyamatra az igény felmerül, általában valami változás van a levegőben. A változási igény lehet külső indíttatású (új pozíció, új csapatot kap a vezető, új minkahely, külső kezdményezésű változási igény) és lehet belső indíttatású (elégedetlenség a helyzettel, önmagunkkal, a céggel, a főnökünkkel)... 

Elkezdtek dolgozni valamin és „as time goes by”, akár az egész alaphelyzet megváltozik. A változás változást vonz... 

Két példa jut eszembe... egyikben 2-3 hónappal az első ülés után olyan alapvető családi jellegű változás állt be a coachee életében, ami alapvetően változtatta meg az alapvető framework-öt, amiben elkezdtünk dolgozni (ebben az esetben egy komoly lökéssel segítve a folyamatot). A másik esetben az utolsó két ülés előtt (amelyeket további tapasztalatok és az addigi munka feldolgozása érdekében néhány hónap választott el az első 10 üléstől) olyan munkahelyi változások (munkaköri szerep alapvető megváltozása) történtek, hogy az utolsó két ülésen tulajdonképpen erre az új útra, feladatra való felkészülés segítésének a jegyében telt el, alaposan eltérve az előző ívtől, de azért erőteljesen támaszkodva az addigi megismerésekre, önismereti fejlesztésre. 

Az eredeti helyzet változása a „sebesség”, amivel az egyik állapotból a másikba kerülünk, a sebesség változása pedig a „gyorsulás”, ahogy az egyik állapotból a másik állapotba kerülésünk üteme változik... az eredeti helyzet második deriváltja...:-))). Persze az is lehet, hogy a változás változása irány-/koncepcióváltoztatást (is) jelent...  

...és ez nem is olyan ritka, hogy a coach ilyen helyzet előtt találja magát... készüljünk rá... a coachee-val együtt...:-))) 

Ennyit azoknak, akik azt hiszik most ebben a pillanatban is, hogy az, amiben vannak, örök... 

teveatufokan@gmail.com

Ha mindent elmondunk, mindig, amit gondolunk, „őszinték vagyunk”, de teljesen (ahogy ezt egyébként majdnem mind gondoljuk magunkról hót komolyan...), az jelenti azt, hogy „ahogy a csövön kifér”... ez pillanatnyilag nagyon megnyugtató, lemegy a feszültség, kiadjuk, nem lesz gyomorfekély... legalábbis közvetlenül nem.... 

Ha meg mindent túlságosan megfontolunk, szinte semmit se adunk ki, az összes szűrőt bekapcsoljuk, akkor sok feszültség marad bent, akkor is, ha nem érzékeljük azonnal, közvetlenül... és jöhet a rejtőzködés, emberkerülés, betegség, stb... 

Vajon mennyire surprize, surprize, hogy valahol a kettő között kellene?! És nincs egy szabály mindenkire, minden helyzetre... Attól függ...  

Mindenesetre, ha nem akarunk túl nagy kavart magunk körül, nem akarunk ad absurdum teljesen ott maradni magunknak egyedül (munka, partner, egyáltalán bármi és bárki nélkül) és nem akarunk így másodlagos, ám jó tartós stressz-triggereket generálni (mert: „ahogy a csövön kifért...”), vagy nem akarunk hiteltelen, inautentikus életet élni, amelyben állandóan csak mérlegelünk addig-addig, amíg már senki nem fogja kivárni a mérlegelésünk eredményét, és persze, senki nem fog már hinni nekünk, amit mondunk, mert persze, mindenki számára lejön, hogy nem az igazi véleményünket mondjuk, akkor és csak akkor minden helyzethez, minden emberhez meg kell találnunk a kellő távolságot, a kellő szelepállást, a megfelelő szűrőkkel annak a bizonyos csönek a végén... 

Na most ez akkor igazi és jó, ha gondolkodni se kell rajta, valahogy úgy vagyunk összerakva. De ez nem jelenti azt, hogy nem tanulható a cső végén a szelep és a szűrők kezelése, hogy egy pillanatig maradjunk még a választott metafóránál... és ha azt gondolod most, hogy ez manipuláció, és ez alantas rád nézve, nem érdemes tovább olvasnod, mert az önismeretnek olyan alacsony fokán állsz, hogy egyelőre ez a blog még korai Neked... De azért útravalót adok... Igen, szó szerint ez is manipuláció, azaz a másokra való hatásod befolyásolása... de ha azt hiszed, hogy Te soha nem manipulálsz, és csak itt, csak most, ezzel a bloggal akarlak elcsábítani, na ez az, ezért hagyd abba az olvasást... 

Hogy találkozhatsz vele, vagy mondjuk még jobb, hogyan találkoztam én ezzel a dilemmával? Úgy, hogy ami az egyik működésemhez jó volt (vagy pontosítsunk: kevésbé volt rossz...), az újabbhoz teljesen alkalmatlan volt. Pökhendi voltam, besserwisser, lenéző, sokat beszéltem (képzeld, még többet), tudtam a tuttit... (valószínüleg ez így azért egy kis exaggeration, de legyen már kövér az a lúd...). Gyakorlatilag „ahogy acsövön kifért”... Akkoriban, amikor az első átképző tréningemen (azután sokszor utána) megfogalmaztam magamnak: „sok voltam...”.  

És akkor elkezdtem felszerelni egy szelepet a cső végére és beépíteni szűrőket... Évek kellettek hozzá, hogy viszonylag normálisan működjön a rendszer (nem vagyok a végén és sose leszek...). Egyre finomabb működésű szelepeket szereztem be, egyre finomabban tudtam szabályozni, és nem kellett annyi szűrő se, de azok is változtak...  

Újabb metafórákat is találtam, mind ugyanarra... az egyik kedvencem (talán 2 éve jutott eszembe...) az egó-gomb... Középen, a mellkasomra szoktam mutatni, amikor azt mondom, hogy benyomom, kvázi kiiktatom, ha kell (pl. coachingnál...). 

Szóval – talán most merészelek egy kicsit általánosítani a személyes példámból - azok és olyan helyzetekben szoktak ezzel a dilemmával találkozni (hol is helyezkedjen el a viselkedésük a „ahogy a csövön kifér” és a „gyakorlatilag semmi se fér ki a csövön” végpólusok közötti kontinuumon), akik „túl sokak” a környezetüknek, ők azok, akik előbb-utóbb rákényszerülnek, hogy szabályozzák az outputot.  

Azok, akik küzdenek azzal, hogy szinte egyáltalán nem merik (ezért, azért, amazért) a másik póluson vannak, küzdenek az önállóságukért, az őnmegvalósításukért, de a véleményük, a kontribúciójuk bent ragad (ezért, azért, amazért), nagyobbb veszélyben vannak. Ellentétes pólus („ahogy kijön a csövön”) közelében lévő sorstársaikkal ellentétben ők „nem látszanak”, nem kavarnak vizet, ha nem szólnak, hát nem szólnak, a világ annyire tele van azokkal, akik szólnak, hogy tiszta felüdülés az, aki csöndben marad (ezért, azért, amazért). Ám nekik maguknak ez rossz, nagyon rossz, hosszú távon nagyon-nagyon rossz.... Vagy legalábbis én így gondolom... és ha vannak néhányan, akikre ez igaz, már érdemes róla...

A fair part, a jogos rész(esedés) lenne az ideális, amikor mindenki annyival járul hozzá a közöshöz, hogy az neki magának azt a jó érzést okozhassa, hogy „meghallgattak”, „teret adtak nekem”. Egy közösségben lehet, hogy valakinek egy kicsit több tér a jó, az optimális, a másiknak meg kicsit kevesebb és ezt az egész közösség is így látja jónak, velük együtt... nem a teljes, órával mérhető egyenlőségre gondolok, hanem az érzett egyenlőségre (analógia: objektív hőmérséklet és az érzett hőmérséklet...) 

Ja, szóval óvatosan a csővel, de ne túl óvatosan...:-))) 

teveatufokan@gmail.com  

"Bármilyen kommunikációs helyzetben hatását tekintve a ható tényezők a következőek:

-    7%-ban a jelentés, amit mondunk,

-    38%-ban a hang jellemzői és

-    55%-ban a (testi) metakommunikáció..." 

Hallottatok már erről? Hogy ilyen arányban hatnak ránk egy közlésből a közlés különböző csatornái? Ahogy tapasztalom a szakmában, ez egy tényként kezelt cucc… 

Ez egy nagyon széleskörben idézett kísérleti eredmény, amit főleg annak hangsúlyozására használnak, hogy a tartalom, a jelentés csak 7%-ért "felelős", a többit a hang, meg az egyéb metakommunikációs elemek (minika, testtartás, gesztikuláció) hordozzák... 

Amikor legközelebb erről hallasz, netán beépíted valamilyen prezentációdba, tréningedbe, hasznos lehet tudni, honnan származik, mi a valamennyire érvényesnek tekinthető jellemző hatóköre.  

A dolog Albert Mehrabian Iránban született örmény származású, Amerikában élő, a UCLA egyetem tiszteletbeli pszichológus professzorának 1967-es kutatási anyagából származik. Kifejezetten érzelmet kifejező (szeretem, nem szeretem dimenziókat kifejező, mint a dear(kedves), terrible (szörnyű)) egyes SZAVAK-ra adott reakciókat vizsgálták és a kapott híres-hírhedt számsort  két kísérleti helyzet eredményeiből szintetizálták. 

Az első kísérletben a (szemantikus) jelentés és a hangsúly hatását vetették egybe (ezeknél az érzelmet kifejező szavaknál a hangsúly hatása sokkal lényegesebb volt), a másodikban az arckifejezés és a hangsúly hatását elemezték. Erre 3:2-es arány jött ki az arckifejezés erősebb hatását mutatva. Mehrabian azután ennek a két kísérletnek az eredményeit kombinálta, és így jött ki a 7:38:55-ös arány. 

Tehát leginkább szó nincs róla, hogy ez komplikáltabb információt tartalmazó szöveg/kommunikációra igaz lehetne: NEM AZ... Ami nem jelenti azt, hogy maga a gondolat ne lenne zseniális és igaz, hogy a jelentés mellett a hang modulációja, a gesztusok, az attitűd, szóval a metakommunikációs ne lenne fontos eleme a kommunikáció hatékonyságának... Egyszerűen csak nem igazán lehet tudni, milyen arányban felelősek, ez a kísérlet NEM konklúzív, hogy eldöntse...

Nem gondolom, hogy a 47 évvel lenne "baj", ami azóta eltelt (ebben a human sapiens talán nem mutat akkora változást azóta, mint sok más dologban…), de az, hogy mire vonatkozott (főleg ahhoz képest, hogy mi minden helyzetre, kvázi minden kommunikációs helyzetre rá próbálják húzni), fontos lehet észben tartani.  

Innen származik az infó: http://en.m.wikipedia.org/wiki/Albert_Mehrabian (amúgy pedig Gerlei Béla hívta fel erre a figyelmemet). 

Ui.: Az megvan, hogy mi következik ebből a gondolatból (függetlenül ezektől a %-ékoktól)? Hogy komoly redundanciával (ismétléssel...)  kell kommunikálnunk, ha a jelentésből minél többet át akarnánk adni. És persze, meg kell próbálnunk érdekessé & vonzóvá tennünk, meg kell "ágyaznunk" a jelentésnek, hogy egyáltalán legyen rá vevő...

teveatufokan@gmail.com

Elgondolkoztam a helyes prioritásról... 

"Mi a szösz? Nem teszed hozzá, hogy 'az én térképemen'?!"

"Nem, cimbora, nem teszem hozzá, mert ez a kevés dolog közé tartozik, amiben biztos vagyok, hogy mindenkinek és így hasznos... (az arányok változhatnak, de a lényeg nem...)"

"OK, akkor mondsza..." 

No, 5 területre osztom az idő optimális kihasználása szempontjából a tevékenységeket: 

1. gazdasági szükségszerűségből folytatott tevékenység
2. testi, lelki, szellemi megújulásra fordított idő
3. szeretteinkkel töltött minőségi idő
4. önmegvalósítás, legacy 
5. "mit mondanak mások"-ra figyelés és az ebből következő időráfordítás 

Mindjárt abba a sorrendbe is helyeztem őket, amit magamra érvényesnek tartok. A 4. helye mozgó lehet, a többi sorrendjét szíves figyelmébe ajánlom mindenkinek, aki úgy találja, hogy nála nem ez a sorrend... mondhat ellent is nekem, de jobban jár, ha a nagy “garrt”, amit arra használna, hogy engem meggyőzzön egy más sorrendről (ebben nem tud, kár a gőzért, sok mindenben rugalmas vagyok, ebben nem...), használja arra, hogy maga magát nagyon jó érvekkel gyôzze meg az ő eltérő prioritási rendjéről... 

Na akkor azért néhány kis megjegyzés a sorrendhez: 

Ad.1. Ahhoz, hogy megéljünk, pénzre van szükségünk (most vegyünk egy átlagembert, átlag családot, ha ilyen nincs is...:-))), ezt jelenti a "gazdasági szükségszerűség". Persze, vannak a szerencsések, akik többé-kevésbé a szenvedélyükből élnek meg, nos, minél jobban így van, annál kevésbé gazdasági szükségszerűség a cucc és annál inkább Spass... érdemes erre hajtani, de az emberiség többségének a munka mindig is gazdasági szükségszerűség lesz, nem lógunk ki a sorból, ha ezek közé tartozunk... 

Ad.2. Ide sok minden, sport, étkezés, beletartozik. Ennek tulajdonképpen az elsőnek kellene lennie, mert mindenhez, mind a másik 4-hez szükséges/elengedhetetlen, hogy tartósan odafigyelve, jól csináljuk… Ez – mégegyszer, annyira fontos - elengedhetetlen... (szerintem az elsőben nagy konszenzus lehet, a másikban elméletben szintén nagy lehet a konszenzus, de szerintem itt tömeges mértekben a gyakorlat durván eltér ettől a magas prioritási pozíciótól… ez baj, nagy baj... nem nekem… mindenkinek, akinél ez nincs ennyire kiemelt helyen, rosszabb esetben nincs sehol...) 

Ad.3. Kell-e ezt magyarázni? Szívre a kéz: ez rendben van Nálad? Barátok is ide... 

Ad.4. Ne legyünk farizeusok, az emberiség egy jelentős része nem tud és nem is fog tudni eljutni oda, hogy ezt a lehetőséget a prioritásai között komolyan mérlegelje. Mások meg az 1. pontban, a munkájukkal kapcsolatban is meg tudják ezt élni... nagy vízválasztó ez... 

Ad.5. A "qu'en dira-t-on", a mit fognak mondani mások szerintem sok ember életét sokkal jobban meghatározza, mint ezt a maradék energia az első 4 teljesítése után lehetővé tenne. Persze, hogy fontos mások visszajelzése, időnként jóakaratú véleménye is (ami nem jóakaratú, azzal meg pont elmehetnek a búsba…), de nem írhatja felül az első 4 fontosságát. Nem mi élünk a házért, a kertért, hogy mindig minden ragyogjon és tökéletes legyen (ha 24 órában azt csinálnánk, akkor is nehéz elérni, nagyobb “létesítményeknél” segítség nélkül egyenesen lehetetlen), hanem a házunk, a kertünk van miértünk. Eleve úgy kell ezeket megtervezni, belakni, amennyire úgy érezzük, van energiánk. Minden ami ennél több, azt kivágni, füvet helyére, vagy egy részére még murvát, akár betont. Lehet valakinek ez a 4. pontos cucca, hogy övé legyen mindenben a legragyogóbb, akkor OK, de a többieknek ezt a pontot, a fontosságát naponta érdemes megkérdőjelezniük… Jai gen, és nem keveset ismerek, akiknél ez a "qu'en dira-t-on" belsővé vált, már természetes, hogy az első után mindjárt ez jön, és suvickol, takararít, ültet, metsz, és közben az élet elmegy mellette… 

Ha valakinek az az érzése, hogy az 5. pont megjegyzése matt írtam az egészet, annyiban igaza van, hogy definitive az volt a trigger/kiváltó… Azután persze gellert kapott...:-)))

teveatufokan@gmail.com

Tulajdonképpen ez volt az egyik alapötlet (coaching - anti-coaching) és kifelejtettem, annyira belejöttem a lábjegyzetek lábjegyzeteibe (szokásom szerint...). Be is szerkeszthettem volna az eredeti szövegbe (módosítható), de annyira lényeges, hogy így elveszett volna...

No, az jutott eredetileg az eszembe, hogy azt szoktuk mondani, hogy minél több (minden?) vezetőnek hasznos lenne a coaching. Meg azt is (és ezt sokan tudják is), hogy a "benne vagyok éppen egy coaching folyamatban", "igen, éppen most én is dolgozom egy coach-csal" inkább büszkeség tárgya lehetne, mint szégyen (amit még mindig gondolnak egyesek, hogy aszongya: "a coachingnak célja van, problémákkal foglalkozik, ergo, ha nekem coachingot ajánl a cég, akkor velem valami baj van... Pedig általában - nem tisztelet a kivételnek - nem így van, akire a cég áldoz, időt, pénzt, azt megbecsüli, fontosnak tartja és azt akarja, hogy még jobb lehessen és erre mindenféle eszközt a rendelkezésére bocsát...).

Igenám, de nem mindegy, hogy milyen az adott vezető működése, viselkedése, motivációja, belső természetes erőforrásai (pl. az első dimenzió, amit egy helyzetben csípőből észrevesz, lemez, kalkulál vele, az vajon az emberi dimenzió, a praktikus dimenzió (csinljuk minél előbb, ne öljük meg az egész projektet a sok tervezősdivel, vagy a szisztematikus dimenzió (akkor most hol is vagyunk, hová szeretnénk, mi i a bluepront, ami szerint lépegetünk, elindulunk, haladunk)). Erre mindre, a felderítésre, remek eszköz a 3-modulos Innermetrix ADV személyiségdiagnosztikai eszköz.

Tutti, hogy nem mindegyik vezetőnek coachingra van szüksége. Van nem kevés, akinek anti-coachingra. Ami arra vezeti rá, hogy persze, hogy ideje nagy részében tök jó és hasznos, hogy odafigyel, bevon, megkérdez, épít a munkatársai erőforrásaira, de az isten szerelmére, ez egy adott ponton, pillanatban, helyzetben, ha nem vigyáz, teszefoszasággá válik, ami az egész addigi nagy humán relaciós kapcsolatépítést is romba dönti: "Ja ez csak azért kérdezget, meg hallgat meg minket, kéri minden csip-csup dologhoz a véleményünket, mert ennyire határozatlan? Ja, hogy amikor dönteni kell, lefagy? Anyám..."

Szóval, érdemes jól körbejárni azt az embert, a működését, az alapállapotot, mielőtt valamilyen standard útra tereljük. Nem is tudom... ha HR-es, vagy akármilyen vezető lennék, azt hiszem ez lenne a legfontosabb... Azután aszerint választanám meg a segítőket, coachokat, trénereket, hogy mi a helyzet... amikor puhítani kell, a coaching-szemléletet erősíteni, akkor általánosabb coachot választanék nagy coach-tapasztalattal, ha meg keményíteni kell, akkor meg mindenképpen olyanvalakit, akinek a coaching tapasztalata mellett mélyvizes szervezeti vezetői tapasztalata is van... aki tudja, hogy mikor hasznos és mikor kell egy vezetőnek a sarkára állni... Persze, arra is kell vigyázni - ezt már említettem az alap-bejegyzsben is,  de ismételendő -, hogy valaki, aki a kontinuum középső harmadában működik (se nem túl kemény, se nem túl puha), a nagy puhulásban nehogy ott is kipuhuljon, ahol nem kéne...

Ui. (az utószóhoz): El fogom fogadni, ha valamelyik coachtársam opponál, hogy az itt említett "anti-coching" természetesen a jó coaching folyamatba beleérthető. Ezzel a furcsa antipólusus (gestaltos? – mindennek nézzük meg az ellentétjét is, hasznos lehet…) fogalommal csak azt akarom nagyon aláhúzni, hogy ne vesszünk már el ebben a nagy "szeressük egymást gyerekekben", ebben a "csak ne okozzunk kellemetlenséget" és "istenszerelmére, nehogy már veszekedjünk" - értsd, akár egészséges, hasznos, előrevivő konfliktustól is tartózkodjunk, mert "itt mi megértjük egymást és nincsenek problémáink egymással"... ez az agyhalál, jó ha tudjátok... 

teveatufokan@gmail.com

Június negyedikén elindítottam egy “kísérletet” a szakmai Facebook oldalamon (https://www.facebook.com/Vezetoi.Coaching.SZM ). Ezt a bejegyzést máig 127-an nézték meg, ketten válaszoltak rá, nem valószínű, hogy sokat mozog már, a timeline-on már ember nincs, aki visszakeresné, le lehet vonni valamilyen tanulságot. 

Mivel ide alább bemásoltam – mintegy archiváltam - az egész bejegyzést és az összes commentet, nevekkel, mindennel együtt, nem megyek bele a részletekbe, miről szól a kísérlet, és hogy miért kezdeményeztem.

Tény, hogy egy kicsit több jelentkezést is el tudtam volna képzelni, de a dolog nagyon személyes volta miatt egyáltalán nem vagyok meglepődve a commentelők megtekintőkhöz képesti alacsony számán, és ugrottam/lapoztam is volna az egészen (ennyi…), ha az ami bejött, meg amilyen “párbeszéd” kialakult az egyik commentelővel, nem lenne önmagában is egy kicsit hosszabb időre megörökítendő és messze tágasabb következtetések levonására nagyonis alkalmas valami… 

Micsoda tárház a memóriánk, mi minden tudásunk, benyomásunk van helyzetekről, másokról, dzsíííízusz…, Aminek nagyon nagy, túlnyomó részét amúgy soha nem mondjuk el egymásnak… Van ennek olyan része, amelyet talán jobb is (biztos? – nem biztos… - ld. a végén az egyik megjegyzést), de bizony van olyan része, amelyet nagyon kár, hogy nem tudunk meg, mert okulhatnánk, erősödhetnénk belőle, tőle… 

Egy kis ízelítő a való életből, élesre töltött ‘pozitív pletyka’ demonstráció… csak hogy megmutassam az erejét… ha nem kezdek bele, ezek a szinapszisok csendesen ott fognak elhalni az idővel a neuronjaink világában és soha nem fogunk róluk tudomást szerezni… érteni fogod, miért írom: kár lett volna értük… és talán még inspirál is a követésre…:-))) 

Egy ötlettel indítottam (Facebook bejegyzés): 

“No, egy kísérlet... először itt, a majdnem 200 fős Vezető coaching FB-page-emen, azután, ha sikeres (kapok néhány hasznos választ/commentet), akkor lehet, hogy megpróbálom a személyes FB-oldalamon is, ahol 500+ "friend"-del és friend-del állok kapcsolatban... 

A "feladat" egyszerű és (nagyon) személyes: 

Kérlek, egy kommentben írd meg: "Szerinted mikor voltam én (SZM) általad tapasztaltan a legjobb, amikor éppen mit csináltam/tettem? És még?" - (angolul sokkal egyszerűbb: ("Can you tell me when I was at my best? And perhaps can you tell me another time when I was at my best?") - minél konkrétabban indokolod, annál hasznosabb... 

Kis háttér (ez még mindig az eredeti FB bejegyzésből): 

(1) Mi ez az egész? No, van a Coursera, ez egy egyetemi kurzusokat gyűjtő oldal/kezdeményezés, ahol teljes egyetemi kurzusokat lehet felvenni, sokat teljesen ingyenesen. Én most éppen egyre jelentkeztem, kb. 2 hónapos, minden héten videókat, anyagokat és házi feladatokat kapunk. Ez a konkrét kurzus az emocionális és szociális intelligenciának a pozitív, megkülönböztető hatásával foglalkozik, az egyetem a Case Western Reserve University, Cleveland, Ohio. De a kurzusok száma, témája szinte (nyilván figuratíve túlzok...) végtelen... több szinten lehet csinálni, van fizetős szint is, a tiszta ismeretszerzőtől a valamilyen szintű, papírral is igazolható elvégzési szintig. A fenti kérdés feltevése a harmadik heti assignment/házi feladat... 

(2) Folytatás? Mint a megoldásközpontú megközelítéstől (de mondhatom az Innermetrixet, az a Gordon módszert, az NLP-t, Carl Rogers szellemét) megérintett valaki, extra fontosnak tartom, hogy ébren tartsuk a tudásunkat az emocionális, szociális és minden egyéb tehetségeink, erőforrásaink, erősségeink meglétéről, használhatóságáról, dinamikájáról. Ha kedvetek (és merszetek?) van ezt a kérdést feltenni, és pl. nekem van valamilyen konkrét tapasztalatom Veletek kapcsolatban, viszonzásképpen (meg amúgy is...) szívesen megírom Nektek...” 

No nem tolongtak… bár rákattintani, elolvasni, az átlagosnál többen, 116-an jöttek az oldalra aznap estére. Az első “jelentkező”, nem érti egészen, miről van szó (Lacival a TV2-nél voltunk kollégák, később erről egy kicsit többet is meg lehet tudni…): 

“‪Jancso Laszlo‪ ez azért lehet, hogy egy kicsit becsapós, mert sokan különböző korszakodból ismerünk téged, és számomra a TV2-es pénzügyi igazgatói periódusod a top, annyira , hogy sokszor mások elé szoktalak példaként állítani... mivel azóta is fejlődsz, az akkori tapasztalatok alapján bátran állítanám, hogy azóta csak jobb lettél, de ugye most nincs meg a napi kapcsolatunk, ez csak feltételezés lenne a részemről : ))” 

És akkor jött valaki, bele a közepébe, akinek szintén nagyon örültem (megoldásközpontú “szaktárs”…:-))): 

“‪Császár Eszter‪ Kedves Miklós! A Kaptárban voltunk egy SF egyesületi esten és élénken élnek bennem azok a képek és energiák, amikor egy jövőbeli fotót / pillanatképet készítettünk el. Maximális odafigyelés, maximális inspiráció, és MÉG egy picit többet adás, így tudom jellemezni azt a magas energiaszintű pezsgő állapotot, ahogyan készítettük ezt a képet és ahogy az intuíciónak engedve kiszaladtunk és készítettünk egy spontán közös képet…:-))) Talán Benned is felidéződik az emlék...:-))) ‪Kíváncsian várom a kezdeményezéssel, kísérletezéssel kapcsolatos tapasztalataidat.” 

Itt válaszolok Lacinak (először): 

“‪Vezetői coaching - Szilágyi Miklós‪ Laci, ez nemcsak becsapós, hanem rizikós is, mert vannak, akiknek nincsen off-line tapasztalata sem, nem beszélve a nem magyar anyanyelvűekről... de... annál érdekesebb lehet, hogy ha mindenki (már aki rászánja magát...) egyszerűen azt mondja magának, OK, itt van ez a pasas, mi volt az, amikor azt gondoltam, hogy ez mennyire OK, amit most csinált, mondott... és ha nincs ilyen, az is teljesen rendben van... azt hiszem, hogy ez egy azért megfelelő fórum, mert itt azért olyanok vannak valószínüsíthetően, akiknek valamilyen affinitásuk van legalábbis ahhoz, amiket itt posztolok...:-))) Laci, már is gondolkoztam azon, hogy Neked mit írnék...:-)))” 

…és megköszönöm Eszternek: 

‪”Vezetői coaching - Szilágyi Miklós‪ Wow, Eszter, köszönöm, már ez az egy megérte...:-)))” 

Laci itt komolyan nekidurálta magát és belecsapott a lecsóba…:-))): 

“‪Jancso Laszlo‪ ha ki kellene emelnem valamit, akkor az alábbi pár témakör lenne az. Nyilván ezek csak szilánkok kettőnk munkakapcsolatában, de számomra mégis fontosak voltak: az egyik, a nyíltságod a problémák irányába. Elég markáns véleménnyel rendelkező embernek ismertelek meg, aki ettől függetlenül meggyőzhető volt. Ez számomra egy nagyon fontos tulajdonság, két okból is. Az egyik, hogy vezetőként hiába van benned egy kialakult kép, más emberek, más pozícióból, más megközelítésből sokszor sok mindent másképpen látnak. 

‪Ami számomra nagy „segítség” volt akkoriban, hogy az általunk adott visszajelzéseket figyelembe vetted, vagy legalább is meghallgatásra találtak. Ez utóbbi is fontos, még akkor is, ha nem teljesül, tudjuk, hogy benne volt a döntési mechanizmusban. A másik, hogy ha valamiben nem is értettél egyet, akkor is érdemben válaszoltál felvetésekre, és nem söpörted le „hatalmi szóval”, amire ugye a státuszod feljogosíthatott volna. Ma napig emlékszem a véget nem érő levelezésinkre : )) 

‪A „meggyőzés” azért is fontos, mert kevés vezető tudja, hogy nem feltétlenül kell 10:0-ra nyerni minden meccset, a 6:4-es „győzelem” pont ugyanolyan jó, csak a másik oldalon kevesebb az sértett fél. Egyébként erre én is csak később, saját káraimon keresztül jöttem rá, most már a hülye egómat háttérbe szorítva nem akarok feltétlenül és mindenáron érdeket érvényesíteni. 

‪A következő markáns pont az az általad felépített csapat volt. Nem szeretnék sok embert megbántani, de azok a szakemberek akik akkor az általad vezetett igazgatóságon voltak számomra ma napig szakmai etalonnak számítanak. Pár éve ugye már én sem vagyok ott, „szabadúszok”, de olyan jó szakemberekkel azóta sem hozott össze a sors. Ennek vicces következménye, hogy ha valami komolyabb probléma előtt állok, akkor a mai napig hozzájuk fordulok tanácsért. : )) 

‪..és végül, de nem utolsó sorban, amit kedveltem, hogy – ne értsd félre : )) – volt benned egy bizonyos fokú „kópéság” vagy „beleállás”. Ismersz engem, én sem megyek a szomszédba némi huncutságért, de ezzel egyre inkább magam vagyok… a manapság dolgozó emberekben egyre jobban a megfelelni vágyás munkálkodik, sokszor, sok esetben gondolkodás nélkül követik az utasításokat. Ennek persze számtalan oka van, kezdve az egzisztenciálistól, de a rendszerek is manapság már úgy épülnek fel, hogy a kiválasztási és a bennmaradási szempontok is ebbe az irányba mutatnak. Nálad soha nem éreztem ilyet, hiába a multi környezet, volt egy véleményed, egy stratégiád, és ehhez tartottad magad, összhangba hozva a túlnyomórészt külföldi elvárásokkal. 

‪Ezen kívül volt még több is, de ha ki kellene emelnem, akkor ezeket feltétlenül : )) 

‪remélem ilyesmire gondoltál, és van egy kis erre szánt időd a jövőben, szívesen venném, ha te is leírnád a velem kapcsolatos gondolataidat…” 

Itt Lacinak köszöntem meg (és kicsit elmélkedek a ‘pozitív pletykáról’): 

‪”Vezetői coaching - Szilágyi Miklós‪ Wow, Laci, elképesztő, hogy mennyire (és hogyan!!) megmaradtak Benned dolgok... Nagyon köszönöm, sokat adtál ezzel, nem is tudod talán, mennyit... 

Tudod, ennek az egésznek (pártatlan, vagy kevésbé pártatlan, de mindenképpen - valahogy "műsorrenden kívüli" - pozitív visszajelzésnek) van ám egy kifejezett, műszóval technikának is nevezhető gyakorlata... 

Ezt a megoldásközpontú megközelítésben 'pozitív pletykának' hívjuk (szélesebb körben alkalmazzák is) és tréningen mondjuk (vigyázva, hogy helye legyen és ne csépelődjön, mechanizálódjon el) úgy szoktuk alkalmazni, hogy mondjuk pl. a végefelé egy-egy valaki kifordul a székével a körből, de ott marad, a többiek pedig röviden, de tartalmasan beszélgetnek arról - róla 3. személyben -, hogy milyen erősségeket, erőforrásokat figyeltek meg a gyakorlati működésében például a tréning során... elképesztő, hogy mi mindent megemlítenek az emberek és hogy ennek milyen én-erősítő, önmegismerést segítő, motiváló hatása van... 

Vagy egy éppen nagyon feszült helyzetben élő/működő csapat csoportos fejlesztésének (mindegy, hogy az tréning, team-coaching) az elején megkérni őket, hogy mindenkiről, a társaikról mondjanak mondjuk 2 dolgot, amit tisztelnek benne, vagy amiért fontos, hogy a csapatban vannak, vagy amit nagyon jól megoldottak az elmúlt hónapban/negyedévben... 

... és talán azt is el tudjuk képzelni, hogy - ehhez még moderátor sem kell - mondjuk egy évzáró beszélgetésen a vezető megkéri a csapat tagjait, hogy keresztbe-kasul pozitív pletykáljanak egymásról valamelyik fenti, vagy általuk kitalált egyéb szempontból...” 

A pozitív pletyka pozitívan tetszik meg Lacinak: 

“‪Jancso Laszlo‪ ez nagyon jó ötlet, mármint a pozitív pletyka. Mindenkinek vannak jó tulajdonságai, amelyek sajnos a mai, intrikus világban elvesznek a sok negatív cselekedett között. Nyilván egyszerűbb valakiről rosszat mondani, társadalmilag is helyénvalóbb, sőt, a híreket megfigyelve, ott is nagyobb hangsúly esik a rossz hírekre, mint a jókra.” 

Kölcsönkenyér visszajár, Laciról, erősségeiről, erőforrásos működéséről írtam: 

‪”Vezetői coaching - Szilágyi Miklós‪ No, akkor Laci Neked... Pirulásra késztet, hogy ennyit nem tudok vissza... de lássuk, mit tudok... néhány markáns dolog jut eszembe... talán senkivel nem találkoztam (egyet most ismerek, de az ő vonatkozó történeteit csak közvetve ismerem), aki ennyire stratégiaian és taktikusan felépített volna egy-egy történetet, érvelést, riposztot... én, alapvetően abban a közegben, mondjuk egy megbeszélés vonatkozásában a spontaneitás embere (akik csuklanak most, másik világból ismernek) elképedve és csodálva figyeltem meg egy-két közvetlen storydat. Te készültél, forgatókönyv, bevezetés, tárgyalás, poén...

‪Ennek a számomra örökké emlékezetes csúcsa az igazgatói szobámban zajlott, amikor bebizonyítandó, hogy a szigorított vagyonvédelmi intézkedések fabatkát sem érnek (hozzám tartozott többek között ez is és Te embereid a gyártásból - alapvetően operatőrök - nehézményezték a szigorítást, mert megnehezítette a rengeteg üzemszerű ki-/beszállítást), a tárgyalás egy fontos pontján felugrottál és feneketlen zsebedből az asztalra varázsoltál 2 füles mikrofon alkatrészt, hogy "lám, ha akar valaki, a szigorítás ellenére is ki tud vinni bármit..." Azt hiszem, a kíváló performace-t látva talán elröhögtem magam és úgy emlékszem, hogy ebben is megegyeztünk valahogy... 

‪És éppen ez az, hogy "megegyeztünk valahogy"... Te is mindig nyitott voltál, figyeltél, és ha valamilyen vonatkozásban a másik jobbat mondott, azt rögtön elfogadtad (szerintem energetikailag hasonlóan gondolkozunk talán, Te sem szereted a felesleges meddő vitát...) 

‪Te nem említed, de kicsit talán a kicsit korábbi és jobb beágyazottságod (Te mindig mindenhol ott voltál, mindenről tudtál, híres volt, hogy az udvaron Te nem lébecolsz, hanem networkölsz, szerzed, feldolgozod, használod az információkat, én meg sokkal inkább főleg a váramból szőttem a hálót, egy másik hemiszférán, anelynek fontos elemei a kinti központ, az auditorok és a bankok voltak - nagyon más működések...). Te eleinte - ez utólagos megérzésem, pláne, hogy most használtad ezt a metafórát - 10:0-ra próbáltál játszani... Az én helyemen előttem az évet, de még a félévet se húzta ki senki, gondolhattad, hogy na, megint itt van egy nyeretlen kétéves... Azután szép lassan, ahogy elkezdtünk "huzakodni" ezen-azon (Te voltál a kezdeményező), kezdted megérezni, hogy a 10:0 nem megy, de nem is zéró-összegű a játék, lehet hasznosabb is akár az együttdolgozás... és ez szerintem a másik nagy erősséged, hogy tudsz stratégiához/taktikához jól ragaszkodni és tudsz jól elengedni gondolatokat, elképzeléseket, ha túléretté válnak és újakat befogadni, kitalálni, kigondolni... 

‪A harmadik kicsit a másodikból is következik (figyelsz, rugalmas vagy, ragaszkodni is tudsz, de elengedni is), hogy nagyon jó az emberismereted. Tudnék magam mellett mást is mondani a csapatból, akivel vívtál-vívtál addig, amíg rá nem jöttél, hogy hopp, ez akár egy bajtárs is lehet, és akkor 180 fok... Érdekes lenne tudni, hogy igaz-e az a feltevésem, hogy ez egy minta az életedben, hogy mintha ezekkel a (-z adott esetben akár kellemetlen hatású) "vívásokkal" tesztelnéd (is) az embereket, és aki állja a sarat, azt "befogadod"... (és talán vannak, akikkel nem is kezdesz el vívni se... azt ki kell érdemelni...:-))) 

‪És addig, amíg vívtok, nem tudod, Laci mit fog legközelebb kitalálni, ha meg bejön a 180 fok, a legmegbízhatóbb fegyvertársad lehet... Én is úgy emlékszem Rád, mint akivel félszavakból értjük egymást, tökéletesen megbízható, és a szavára mindig teljes mértékben lehet adni... a 180 fok után...:-)))” 

Erre kicsit, néhány nappal később válaszolt Laci és tovább színezi a képet…: 

‪Jancso Laszlo‪ “Miklós, kicsit megkésve, de köszönöm a gondolatokat. Ezeknek a beszélgetéseknek nem kis haszna, hogy igazán vidám élményeket idézünk fel közben. Az említett performansz tényleg jól sikerült, szerintem 2/3 arányban, belül tényleg majd megszakadtunk! : DD 

‪A „vívásos” felvetésedre egy pár gondolattal reagálnék. Igen, jól láttad, előszeretettel keveredtem ilyenekbe, vagy ha nem is tudatosan, de nem kerültem ki a felkínálkozó lehetőségeket. Ennek fentebb említett az érdekérvényesítésen kívül kettős célja volt/van/lesz. 

‪Az első, mások számára nyilván kevésbé szimpatikus, az igen öncélú szórakoztatás, egy kis adrenalin-bomba. : )) Ilyet persze csak olyanokkal érdemes, vagy szabad csinálni, akikkel érdemi vitát lehet folytatni (tehát „óvodások”, „gyengék”, stb. kilőve), de ha rátalálsz a megfelelő emberre, akkor olyan érzés, mint amikor az oroszlánykölykök birkóznak. Tárgyilagosan nézve, pallérozza az elmét, belülről nézve pedig melengeti a szívet. 

‪A másik, általad is felvetett lehetőség is helytálló. Egy távol-keleti mondás szerint, ha valakit igazán meg akarsz ismerni, akkor küzdj meg vele. Szerencsés adottság, hogy az ilyen vitákat érzelemmentesen tudom „moderálni”, azaz közben nem ragadnak el annyira az érzelmek, hogy ne tudjak figyelni. Márpedig koncentrálni mindenképpen kell közben, mert egyrészt a vitában részt kell venned, méghozzá jól, másrészt közben nem szabad elsiklani a másik reakciói felett. Nagyon sok mindent meg lehet tudni egy ember igazi énjéről, ha ki tudod hozni a komfortzónájából és/vagy sikerül stresszhelyzetbe hoznod...” 

…és - csak egy pillanatra ugorjunk egy nagyot -, a Te életedbe… hány és hány ilyen információ csomagról – akár a legközelebbi embereidtől sem – nem fogsz soha értesülni és milyen kár ezért… Beszélgessünk többet egymással, segítsük egymást megerősödni, megizmosodni, nagyobb önbizalommal rendelkezni… 

Szerinted mennyi ilyen kapcsolat lehet az életünkben, amiről a másikból ilyen érdekfeszítő, segítő, erősítő elemzéseket lehetne előhozni a kapcsolatról, kettőnkről, a másik alapelveiről, életfilozófiájáról, arról, hogy ő hogyan lát minket? És hogy hogyan lehetne hozzájuk jutni? 

Talán meg lehetne kérdezni néha… és nem félni tőle, hogy valami olyat mond majd, ami fájni fog… Mert lehet, hogy olyat (is) mond (ez akkor is előfordulhat, ha ő épp azt hiszi, hogy full pozitívat tól, miközben meg Neked az pont full negatív…), de akkor megint előbbre jutottál, mert ha olyat mond, ami fáj, azzal két dolog lehet: 

• tudsz róla, és Te sem szereted és szeretnél megszabadulni tőle, akkor az, hogy más is mondja, erősíti a motivációdat, hogy csinálj vele valamit (plusz pont, “előre léphetsz 4 kockával…"), vagy
• nem tudsz róla és akkor beletrafált egy vakfoltodba, ami rejtve van előtted, de létezik, másoknak legalábbis világosan… ez még “jobb”, mint az előző, mert akkor ezen meg elkezdhetsz végre “dolgozni”… (plusz pont, “előre léphetsz 6 kockával...”) 

Van még egy nagyon érdekes eredménye ennek a konkrét beszélgetésnek, ami szerintem szintén tök széles körben általánosítható lehet: azt, amit itt leírtunk Lacival egymásról, a helyzetekről, megvolt a fejünkben, de messze nem ilyen rendezettséggel, mint ahogy végülis leírásra került… csak bizonyos elemek találhatók meg a memóriánkban, amelyek előhívhatók és összerendezhetők, ha valami rászorít, vagy valaki explicit kér erre minket… 

Ha nem kérdezünk rá egymástól, az egyes elemek, emlékfoszlányok, amelyek a leírások kristályosodási középpontjait adták, szép lassan halványulnának egészen addig, amikor már nem lehet ilyen kompaktul összerakni őket. Dolgozni, előhívni, összerakni, összekötni, szintetizálni kell ezeket a dolgokat, szóval munka az van vele… de, higgyétek el, aki “dolgozik” ezen, annak is öröm, mert – fene tudja miért…:-))) – olyan jó meglátni másban, más működésében is a jó dolgokat… próbáld ki és írjál, igazam van-e...:-))) 

Nézzük meg itt konkrétan az idő-dimenziót. Az, amiről Lacival írtunk, a közös, nem feltétlenül nagyon szoros munkakapcsolat, egy hosszú időszak benyomás-/tranzakciók töredékeiből áll össze, vissza talán akár 1999-ig, amikor én csatlakoztam a TV2 csapatához (Laci úgy tudom, az “alapítók” között volt…) és tartott több mint 4 évvel ezelőttig, 2011 elejéig (utána gyakorlatilag egy FB-friend-ségen kívül a kapcsolat lényegében megszakadt), szóval erről az időtávról beszélünk. 

…és erre – visszamenőleg majd’ 15 évre - ennyire jól, 3-dimenziósan lehetett emlékezni… Nyilván ez egyéni, hogy kinek mi meddig marad meg, de ez azt is mondhatja Neked, hogy nemcsak az időbeli azonnali kortársaidat érdemes “faggatnod” (és nekik Téged…), de régebbi kollégáid, szeretteid, barátaid is szolgálhatnak meglepetésekkel… 

“Pozitív pletyka” - ….:-))) 

Nem erősködök tovább, akit érdekelt/érdekel a téma, és végigolvasta ezt a bejegyzést, érti, miért vagyok ilyen lelkes ezügyben… azért a többieket is csókoltatom…:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Azt gondolom, hogy nem kell nagy faksznit csinálni, (nagyon) kis dolgokban is lehet gyakorolni... például nagyon éberen odafigyelsz arra, amit csinálsz éppen, például amikor zárod be az ajtót, kaput, az aktussal együtt nyugtázod éberen, hogy igen, becsuktad... az itt és mostban, nem révedezel, nem jár máshol a gondolatod, ott vagy fullban, testben, lélekben, szellemben... (nehéz ám!!)... Vagy úgy vele, hogy elindulsz otthonról és a hetedik határban jut eszedbe, hogy vajon bezártad-e az ajtót, ablakot (például eső is lehet...), vagy a kocsidra rákattintottál-e..? Vagy állandóan keresel valamit otthon? Na, akkor Neked találták ki a mindfullness-t... ezt az egyszerű, hétköznapi tenyeres-talpast... különben meg, ha Te vagy Mr/Mrs Itt és Most, akkor: meg minek...:-))) 

Ez a következő big thing a fejlesztő szakmákban is, meg a magán hókuszpókusz mestereknél is, a mindfullness (meg talán a Gamestorming)... Végig-stormingolnak rajtunk, a köd feloszlik majd, és mindennek meglesz megint a helye... 

Jó, tudom, tök fontosak... tényleg... csak amikor túlpörögni látszik valami, az irritál mindig egy kicsit.... de az is lehet, hogy pont így lesz egy kis foganatja... fene tudja... 

Szóval voltam én megint a minap, immár harmadszor, Pannonhalmán, egy különleges néhány napos programon (nagyon szeretem Pannonhalmát, ha helynek van genius loci-ja, na ennek van...), és ott is elvoltunk a meditációval, meg a mindfullness-szel... 

Dr. Palotai Gabi és Bokros Márk bencés szerzetes tartotta meg a korábban Gabi és Varga Mátyás által tartott Csend I. kurzus folytatását, a Csend II. kurzust. Nos, az első is nagyon jó, nagyon mély volt és ez semmiben sem maradt el amögött...  

Sajnálom, ami Varga Mátyás körül van, amibe keveredett, én/mi ezeken a programokon (én voltam egy másikon is, amit ő tartott Gabival, a Spirituális kisérésen) a legjobbat kaptuk belőle/tőle is, Gabitól is, és ezt semmilyen elő- stb. történet nem tudja megmásítani.  

Pannonhalma nem változott, varázsa örök, Palotai Gabi pedig valaki igazán figyelemreméltó, tisztaságában, tisztességében, mély szakmai tapasztalatában, valaki, akitől öröm tanulni, építkezni. Bokros Márk fiatal ember, az első három szerzetes egyike Pannonhalmán, aki a gyönyörűen újjáépített bazilikában tette le a szerzetesi esküt... Gabi segítségével, de önmaga judíciuma által is felnőtt egy ilyen program co-vezetéséhez. Matekot és hittant tanít és még van egy csomó más funkciója is a főapátság szervezetében... ambiciózus fiatalember (persze szerzetesi értelemben...) 

De vissza az éber tudatossághoz... olyan hozzákészülősnek tűnik, de nem (csak) az... Reggel és este a kurzus 4 napjának mindegyikén az akkor éppen üres bazilika hatalmas szenteltvíz tartóját a program 2 facilitátorával 9-en körülültük és egy-egy félórát meditáltunk. Ki mire gondolt, vagy nem gondolt a sparsam instrukciók alapján, nem feltétlenül derült ki, mindegy is, csendben, szinte hangtalanul ültünk és magunkba mélyedtünk... 

Lehetett olyan, aki imádkozott is, voltunk, akik nem, akik az elején leszögeztük, hogy mi ebben a dologban nem hiszünk (én a klasszikus, valamikor megformált definícióm szerint praktikus materialista, elméleti agnosztikus vagyok, utóbbi olyasmit jelent, hogy bár praktikusan nem hiszek istenben, elméletileg nem tartom bizonyíthatónak sem isten létét, sem nemlétét....), de ez a kurzuson való részvételünket, épülésünket egyáltalán nem zavarta, a vallás szerves része a kultúrának és mint ilyen, felekezet és hithűség-semleges... Szóval meditáltunk, ami egy út a mindfulnesshez... talán... van olyan nagyon jó ismerősöm, aki erről a részről többet tudna, én meg még nem értem meg rá teljesen...  

Én lényegében különböző szinteken – függően attól, hogy éppen mennyire voltam diszpozálva - jól ellazítottam... amióta a jóga-kurzusokon Dely Károlynál a Duna mozi felett pár évtizeddel ezelőtt megtanultam a relaxálást (is), különböző korszakaim voltak, most éppen jólesett, hogy visszajött ezen a varázslatos helyen a régi rutin...   

De vissza a mindennapokhoz... van ez a parkolás... elvileg olcsóbb az SMS, stb., ha odafigyelsz... ha nem, akkor sokkal drágább... javaslom, hogy ezzel kezd, mindig koncentrálj az itt és mostra, amikor beszállsz a kocsiba, hogy kijelentkeztél-e... 

Vagy amikor hosszabban vagy valahol, és a parkolás lejár 3, vagy 4 óra múlva... szinte mindig elrontom és később ébredek fel... eddig csak – a sokból – egyszer kaptak így el... fizettem, mint a katonatiszt... 

Van Popper Péter mindfulness-es gyakorló könyvének egy gyakorlata, hogy néhány hétig határozd meg/el, hogy egy megadott napon egy megadott időpontban fogsz valamit csinálni, valami kis dolgot, deliberately, a lényeg a koncentráció beépítése... megpróbáltam néhány napig, még way off vagyok, de tetszik...  

Vagy a mobiltelefonom keresése (vagy valamelyik szemüvegemé...). Volt egy időszak, amíg volt vonalas telefonunk, azt én csak arra használtam, hogy néha, amikor nem találtam a mobilt, egyszerűen felhívtam... azután tavaly év végén lemondtam... és ha most nincs meg, nem hisztizek (tudok...), hanem megszáll az éber tudatosság, és százszor nagyobb figyelemmel, lassabban, szinte lopakodva, mint egy párduc, aki lopakszik a gnúk csordája felé, kinézve egy csenevész fiatalkát, ami várhatólag nem lesz olyan nagyon gyors, érzékszerveim (alapvetően látásom és memóriám) megszokszorozva (vérnyomásom nem fel, hanem leszabályozódik...), nem csak a megszokott helyeket figyelem (nagyon találékony vagyok abban (is), hogy hová tudom letenni...), hanem a bárholt... nagyon érdekes... többnyire (mindig) megtalálom záros határidőn belül...  

Szóval éber tudatosság... és használni a legegyszerűbb helyzetekben is... sőt, ott a legjobb gyakorolni... és azután jöhetnek a következő magasabb cuccok, a gimi, meg az egyetemi szint... csak arra vigyázzatok, hogy másolják, a kóklereket, akik egy fél nappal járnak előttetek a diszciplinában, kerüljétek... Hahó, jó meditálást! 

teveatufokan@gmail.com

2 Holstee dolog idekívánkozik, hogy ne tűnjön csak úgy el a timeline-ok túlságos időbeliségében...

A Holstee dolgokról, a manifestoról itt olvashatsz: https://www.holstee.com/pages/manifesto

A Holstee manifesto és fordítása:

"Ez a te életed.
Csináld azt, amit szeretsz és csináld gyakran.
Ha nem szeretsz valamit, változtasd meg.
Ha nem szereted a munkádat, keress másikat.
Ha nincs elég időd, ne nézz tévét.
Ha életed nagy szerelmére vársz, állj le, ők fognak rád várni, ha elkezded csinálni, amit szeretsz.
Ne elemezz mindent túl, az élet az egyszerű.
Amikor eszel, értékelj minden utolsó falatot.
Nyisd ki az elméd, a karod, és a szíved új dolgokra és emberekre, a különbözőségeinkben egyesülünk.
Kérdezd meg a következő embert, akivel találkozol, hogy mi a szenvedélye, és oszd meg vele az inspiráló álmodat.
Utazz sokat, az eltévedés segíteni fog megtalálni magad.
Néhány lehetőség csak egyszer adódik, ragadd meg őket.
Az élet azokról az emberekről szól, akikkel találkozol, és a dolgokról, amelyeket csinálsz velük, tehát indulj el és alkoss.
Az élet rövid.
Éld az álmodat és oszd meg a szenvedélyedet."

Ez pedig a Holstee 7 dolog és fordítása (a fő kijelentések):

"Engedd meg magadnak a tudatod megváltoztatásának nem komfortos luxusát...
Semmit ne tegyél egyedül bűntudatból, vagy presztizsből, vagy státuszod miatt, vagy pénzért vagy hogy elfogadjanak...
Kezeld nagyvonalúan az idődet, az erőforrásaidat és azt, ahogy elfogadsz másokat és különösen a szavaidat...
Amikor az emberek megpróbálják elmondani, hogy milyen vagy, ne higgy nekik...
Építs be ilyen kis csendeket az életedbe...
A jelenlét sokkal komplikáltabb és többet jelentő valami, mint a termelékenység...
Számíts rá, hogy bármiről legyen is szó, ami értékes, hosszú időbe telik, amig elérheted..."

teveatufokan@gmail.com

Tézis: Azt gondolom, hogy a munkahelyi környezetben egyszerre van helye a vezetői határozottságnak, döntőképességnek és a coaching szemléletnek. Az EQ lehet a megkülönböztető tényező a nagyon jók és a futottak még (vezetők) között, de az arányokat a task-people dimenzió-térben – persze, az iparág, az adott egység, stb. jellegének függvényében – hasznos figyelni és a task-dimenziót (döntés, stb.) nem elhanyagolni. 

Aki ezt olvasod, kedves Olvasó, ezt akkora trivialitásnak gondolhatod, hogy nem lennék meglepve, ha most rögtön abbahagynád az olvasást... A vezető dolga nagyon összetett, és a ma sokat emlegetett coaching-/mentoring-szemlélet mellett bizony időnként (hasznos, ha olyankor, amikor kell...) képes irányítani is... bizony, irányítani (tervezni, kiválasztani, munkát kiadni, ellenőrizni, stb.) is... És ezt jó, ha kicsit körüljárjuk Veled, kedves Olvasó, Benned is erősebb lehet talán az optimális arányok iránti vágy... az arányok, az arányok, az arányok, a konkrét helyzet konkrét elemzése alapján cselekedni, ügyelni a dinamikus harmóniára... ilyen egyszerű...:-))) 

Van egy pólóm, még a TV2-es időkből, egyszerű fekete, nagyon finom, de végülis egyszerű pamut anyagból, rajta szürke betűkkel ez a felirat: „Humanity is overrated”, ami mint tudjuk (vagy ha nem, hát most...), a Hugh Laurie által szenzációsan alakított bicegő, bottal járó, full pokróc, de a mélyben nem igazán tudjuk, milyen indíttatású Dr (Gregory) House filozófiája (lásd még a hasonló című tv-sorozatot)... ahogy jártam, keltem benne, láttam egy-két megrökönyödött pillantást, hogy ez most... talán nem annyira időszerű... 

...és erről nekem eszembe jutott, hogy egy ilyen blog-misét azér’ megér már, hogy hogyan is vagyunk a vezetéssel humanitárius szempontból... Ha türelmes vagy, megérted majd, miért az elgondolkodás és még az sincs teljesen kizárva, hogy Te is elgondolkozol a dolgon, sőt, még meg is erősíthet valamiben, amiben nem árt, ha megerősödsz... 

Ja, még a „Puha vagy Jenő”-ről... ezt akkor kapta Dalnoki Jenő, a Fradi szurkolóktól kórusban a Fradi egyik fénykorában, a legendás balhátvéd, ha egy kicsit puhább volt, értsd, az ellenfél a szerelés után tovább tudott futni, játszani, vagy netán még el is húzott Dalnoki mellett persze a labdával együtt a kapu felé... 

Tény: ma, az (iparit követő) információs, stb. társadalomban- sokkal fontosabb az emberi tényező, mint valaha, Ma tényleg ez a differenciáló tényező, ami a sikeres túlélést segítheti. A nagyon jók, meg a jók abban különböznek a többiektől, hogy megtalálták a kulcsát annak, hogy hogyan motiválják, hogyan tegyék elkötelezetté a munkatársaikat. 

Tény: a hagyományos szigorú hierarchia ebben nem segít. Ez az alkalmazkodást, a felelősség felfelé szorulását, az alattvalói szemléletet kívánja meg. Te csak ne innoválj, okoskodj, engedelmeskedj. Persze, az így működő szervezetekben is érzik az idők szelét, dumában ott van az innováció, meg a kreativitás, felelőségvállalás igénye a Mannschaft irányában, de működik a klasszikus pszichológiai double binding/kettős kötés, a száj, a feljegyzések, a town-hall meetingeken ez megy, de a kultúra, a hierarchia meg szigorúan vigyáz, hogy mindig az derüljön ki, hogy aki feljebb van, az az okosabb is („akinek isten hivatalt ád, észt is ad hozzá...”). Tehát ott feszül az ember a két végletes elvárás között, de pont mint a kis gyerek, pontosan érzi, melyiknek kell megfelelnie... a duma az duma, a kultúrális nyomás a sokkal erősebb... marad az engedelmesség („azt teszem, amit mondanak, akkor övék a felelősség...”). 

Tény: a modern (nem tudom hány tíz éve amúgy...) HR, szakirodalom zengi az emberközpontúság dalát, a coaching szemléletű vezetést, stb. Collins, Covey, a coach-iskolák (ők persze...), stb. stb., aki ezt éppen olvassa, tudná mondani a saját kedvenceit. 

Én, mint coach, vezető fejlesztő, tréner, persze, szintén ezt a dalt terjesztem, mert azt gondolom, hogy ez az, amiben a többlet potenciál van, ami a ma tényleg nagyon nehézzé, sokszor korábban elképzelhetetlenül stresszessé vált munkahelyi környezet elviselését egyáltalán élhetővé teszi. Ez, ha jól csinálják, szignifikánsan kellemesebb környezetet teremt mindenkinek, munkatársnak, vezetésnek, szervezetnek... win-win... ha jól csinálják... 

Az életben meg, a különböző munkák, folyamatok során azt látom, hogy más az élet és más az elmélet (jó, persze, jól meg is lepődtem ezen...). 

Többször találkozom bizonytalan vezetővel (ettől egyébként kifelé lehet kőkeménynek látszó valaki, sőt, ha nem tévedek, ez a látszat neki fontosabb is, mint a reziliens, dinamikus, helyzetfüggő (igen, Ken Blanchard...) vezetőnek), mint magában igazán bízó, határozottban, akinek helyén a szíve, az esze, és tudja, mikor milyen eszköz, attitűd a hasznos, és minden különösebb mesterkéltség nélkül tud váltani közöttük, mesterien uralja magát, a helyzetet és teszi ezzel munkatársai számára motiválttá, együttműködést generálva optimálissá az együttműködést, partnerei számára pedig kívánatossá a kapcsolatot. 

Egyre több vezető olvassa a szakirodalmat, kap coachingot, team-coachingot, új típusú, aktív bevonást alkalmazó tréninget és találkoztam olyannal, nem eggyel, aki kipuhult, elveszítette a (maradék) önbizalmát is, hogy akkor most hogyan működjön:

• „Mit fognak szólni a többiek, akik már hozzászoktak, hogy a meetingen gyorsan mindenki beszámol, azután én elmondom, mi az irány, és szerintem ki mit csináljon és csinálják... nem fogom elveszíteni tekintélyemet?”,
• „Én ilyen vagyok... ha most ekkorát változtatok... hmmm... én jól elvagyok most is...”,
• „Akkor most mindig mindenkit kérdezzek és hallgassak meg?! Állatira le fog lassulni az egész... csak nem azt mondod, hogy addig beszélgessünk róla, amíg mindenkivel konszenzusra jutunk?! Akkor leáll a cég...”,
• „Nem lehet, ő jó szakember, nagyon ért ahhoz, amit csinál... mi lenne velünk nélküle?! Igaz, hogy mindenkinek tele van vele, nem lehet vele vitatkozni, mindig neki kell, hogy igaza legyen... de mikor olyan jó szakember!”, „Mindenkinek meg kell tanulnia vele kommunikálni... csak egyszer kell nagyon leugatni, akkor visszahúzza a körmeit... legalább két hétre biztosan...” 

Az utóbbi kettő a „kedvencem”, a nehéz ember... Mondjuk írtam is róla itt-ott, meg a nemzetközi irodalma se kicsi, pl. ez: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2015/03/13/mergezo_emberek_jobb_ha_fel_se_veszed_oket, vagy ez: https://www.psychologytoday.com/blog/communication-success/201309/ten-keys-handling-unreasonable-difficult-people 

Tisztázzuk: a nehéz ember eleve, ab ovo, a priori jó valamiben, általában szakmailag, meg okos is... ez adottság... mindig... (ha nem lenne az, nem lehetne nehéz ember, mert régen kirúgták volna a susnyásba...). Úgyhogy nem kell külön hangsúlyozni, hogy X pedig milyen jó Y-ban, mert ez sine qua non feltétele (ld. fent), hogy nehéz ember legyen...  

Tudod mit, nem definiálom, ki a nehéz/mérgező ember... üsd be a „toxic people”-t, nekem 28 millió (!!!) 700 ezer item jött fel a Google-ban 0,38 másodperc alatt (2015. július 11-én 20:30-kor). Szerintem pontosan tudod, kikről beszélek, 1 milliót se kell végigböngészned ezek közül az említések közül, nem lehet olyan szerencséd, hogy ne találkoztál volna velük...  

Jó, mégis egy kis hint: Ha intuitív vagy és jó megfigyelő, nagyon könnyű felismerni őket (mondja egy kigyűjtés a majdnem 29 millióból...): 

• negatív rezgéseket/hullámokat keltenek maguk körül (jó, ezt talán úgy direktben nehéz, de tudjuk, miről van szó...)
• manipulatívak és kontrollálók
• nagyon nagyra tartják magukat
• szadisztikus tendencia érzékelhető náluk (ne (csak?) a szexre gondolj...)
• az önbecsülésünkre utaznak
• élvezik, hogy kellemetlenkednek nekünk
• stresszt és diszharmoniát okoznak/keltenek
• lerombolják a lelki békénket 

Na most, keresd meg akár Kotternél is, a változás-menedzsment (többek között pingvines) gurujánál, a nehéz (mondjuk inkább mérgező) emberrel két dolgot lehet érvényesen csinálni, hogy ne mérgezze meg a szervezet azon részének az életét, amelyben működik: 

• ki kell rúgni (olyan villámgyorsan és nyomtalanul, amennyire lehetséges)
• el kell szaparálni a többiektől, amennyiben a munka jellege megengedi (kiküldeni Hong Kongba, ha van ott valami, ilyenek), hogy ne mérgezhesse a többiek hangulatát, vagy
• (tudom ez a harmadik, nem baj) ki kell rúgni (ld. fent) 

Ez csak akkor fontos, ha a szervezet – mint általában a szervezetek – munkája kifejeztetten csapat-szinten optimalizálható. Ahol a munka nagymértékben egyéni, és nem csoport/csapatmunkán alapul, ott jöhetnek az önjelölt zsenik, lehet, hogy ott pont őrájuk van szükség... Nem az egyéniség kreatív érvényesülése ellen vagyok, rengeteg fantasztikusan egyéni és kreatív emberrel találkoztam életemben, akik megtalálták azt a modus vivendit, hogy például nem kellett akkor is rájuk és csak rájuk figyelni, amikor nem arra volt szüksége a csapatnak. Megvoltak a maguk dolgai, de (a) azt nem akarták ráerőltetni a többiekre mértéken felül, (b) nem rontották a többiek hangulatát semmilyen más módon se. 

De nem csak erről van szó. Arról, hogy a coaching-szemléletű vezetőnek is – akár az „idejétmúlt” command & control értelmében – irányító vezetőnek is kell lennie. Döntésképesnek, amikor eljön a pillanat és tudnia kell vállalni a felelősséget. Mert az, hogy bevonunk, meg meghallagatunk (teret adunk), reagálunk, figyelembe veszünk, az jó, amíg el nem jön a döntés, az egyéni felelősség pillanata. 

Érdekes volt, a minap egy team-coachingon, jellemzően egy kiváló EQ képességekkel rendelkező középvezető megkérdezte haloványan, hogy ugye, akkor most ez hogy is van, hogy ha a vezető bevon valakit a döntésbe, meg delegál is, sőt, a felelősséget is delegálja, akkor a végén kié is lesz a felelősség?  

Tényleg... ide tudunk eljutni, hogy összekavarodnak a dolgok ezzel a nagy coaching szemlélettel... Nos, a felelősség az egység munkájának eredményéért természetesen mindig egyértelműen és egyszemélyben az egység vezetőéé. Full stop. Most komolyan, el tudunk képzelni olyan normális helyzetet, hogy a vezető az ő vezetőjének azt mondja, hogy „te, ezt kiadtam Z-nek és elszúrta...”. Mit mond erre a vezető vezetője? Szerinted?  

Nos, ilyesmit is válaszolhat – jogosan (jó, kicsit szájbarágós lett a demonstráció kedvéért...): „Te adtad ki neki... A Te felelősséged, hogy mindene meglegyen, képessége, segítsége, lehetősége, ideje, eszközei, információja, budgetje... Értem amit mondasz, talán egyszer valamire használni is fogom tudni használni ezt az információt... ebben a pillanatban azonban nem akarok és nem tudok mikromenedzselni, átnyúlni a fejed fölött és így intézkedni... én Veled állok kapcsolatban, Neked adtam ki a munkát, Tőled várom vissza, határidőre, elvégezve... ha nem így kapom, Te vagy a felelős...” 

Jó, de akkor mi van azzal a híres delegációval, hogy a még híresebb empowermentről/felhatalmazásról ne is beszéljünk?! Olyan könnyen használjuk ezeket, azután milyen nehéz a valóságban az arányokat, a világos helyzetet „tisztán” tartani... 

Nos, természetesen itt egy folyamatról van szó, egy bizalmi folyamatról a vezető és a csapata, a munkatársai között. A végén kifelé mindig a vezető viszi el a balhét, de minél fokozatosabban, jobban előkészítve dolgozza ki a delegálási „projekteket”, annál jobban fogja tudni, érezni, mit tud a csapata/munkatársai az adott pillanatban, miben kell erősödniük, kinek mi a gyenge és erős pontja... a delegálás/felhatalmazás egyben a csapat jobb megismerésének/építésének is az eszköze... A vezető sokféle módon tudja azt a bizonyos delegált felelősséget a csapat keretein belül tartva, mégis a csapat és a munkatársak részére is transzparensen és a jövőre tekintve hasznos fejlesztési akciókra fordítani (vagy persze, ha az kell, idejében észrevenni a minőségi csere szükségességét és levezényelni a cserét). 

A tézis tehát: Amikor megértőnek kell lenni, megértőnek kell lenni, amikor pedig dönteni kell, akkor meg döntőképesnek és a kettőt nem jó összekavarni. ...és a coaching-szemléletű fürdővízzel nem szabad kiönteni a vezetői határozottságot és felelősségvállalást – amikor erre van szükség... Azt gondolom, hogy a munkahelyi környezetben egyszerre van helye a vezetői határozottságnak, döntőképességnek és a coaching szemléletnek.  

teveatufokan@gmail.com

Cicc-cicc, ugye ismerős? Így szoktuk hívni a macsekokat, vagy nomen est omen „cicákat” (már aki szereti őket, és hívja, a többiek maximum egy sicc-cel zavarják el őket...). Mindenesetre az én macskámat, Beiglit (lásd címkép egyik része), ezzel nem nagyon tudom, mert 17 éves múlt, és ez már kevés az ő hallási képességének, általában tapsolni szoktam neki, arra felfigyel. A tapssal hívom, hívom kajálni, zavarom ki onnan, ahol nem szeretem, hogy megjelenik, és ezzel meglehetősen szinkronban vagyok az ő miájú-jával (vagy inkább máú-jával), ami szintén sok mindent jelenthet. „Éhes vagyok”, „ki akarok menni”, „be akarok jönni”, „azt szeretném, ha megsimogatnál”... 

A címbeli CIC (nagyon) nem erre utal, ez egy (nagyon is komoly) betűszó, de a fentiek miatt általam kicsit nehezen háziasítható rövidítés, és a következőt jelenti: „Certified Innermetrix Consultant” (okleveles Innermetrix szakértő...). Én magam is CIC vagyok és rendszeresen alkalmazom is az ügyfelek nagy megelégedésére ezt a számomra egyedülálló személyiségdiagnosztikai rendszert. Máshol megírtam, hogy találtam rá, mielőtt másokat is kipróbáltam, egy másiknak a konzulense is lettem, hasonló módon, mint az Innermetrix-nek. 

Egyet tudok, érdemes alapos megfontolás után egy jó időre legalább valamelyiknél kikötni. Akár CIC-ként, akár ügyfélként. Mind kiterjedésében (tehát csoport, vállalat szinten), mint időben (egy, vagy inkább két évenként érdemes befektetni , megcsináltatni, különösen gyorsan változó környezetben, sőt, ha nem változik a környezet, akkor is, mert az ember viszont változik, például elkezdi idővel a kiégés jegyeit mutatni és ha értékes munkatársról van szó, érdemes ezt időben detektálni, és tenni ellene). Tehát ügyfél oldalról az összehasonlíthatóság, a konzisztencia érdekében érdemes kikötni egy rendszer mellett. 

CIC-ként, illetve személyiségdiagnosztikai konzulensként meg azért érdemes valamelyiket kiválasztani, mert nincs megállás egy-egy rendszer mélységeinek a megértésében, mindig beljebb és beljebb kerül az ember, egyre több finomságot fedez fel és ez, ha több rendszerrel csinálja, amelyek bizonyos szeletekben lényegében ugyanazokat a tényezőket mérik, mégis más kifejezésekkel, kicsit más tartalommal és megkeveredne az ember. Egy egész picit fájó szívvel (mindig szerettem a sokoldalúságot, „többet tudni mindig jobb”) lemondtam mindegyik másról és most már egy ideje az Innermetrix az, amelyiknek a felfedezésébe vetettem bele magam, az igazi mélységeibe. És mondhatom, vannak mélységei... 

És nem csalódok, mindig új kisebb-nagyobb meglepetések érnek, újabb lendületet kapok, pl. ma is ezen az üzleti reggelin... mindig azt hiszem, hogy már annyira értek hozzá, hogy csak na, és voilá, mindig tud lenni egy-egy pici hangsúly, egy-egy ráismerés, megfogalmazás, amit mindig örömmel raktározok el... Malchiner Péter is, és a két esetfeldolgozás is, amelyekben Borbély László és Kiss József jöttek el az ügyfeleikkel, az első egy vezetői folyamattal, Jóska egy egész menedzsment fejlesztési projektjének a résztvevőivel, az én 10-es skálámon 10-esre teljesítettek motivációban, érdekességben, hasznosságban, human touch-ban egyaránt kíválóat alkottak, jó volt megint, itt is CIC-nek lenni ma a Naphegy utcában, az Oxygen Wellness központban.  

„Csak azt tudjuk igazából megérteni, amit meg tudunk mérni...” – Peter Druckert idézte Malchiner Péter, az Innermetrix, az egyik legisemrtebb személyiség diagnosztikai eszköz magyar guruja, aki ezt a „guruságot” egyébként Németországban, Ausztriában és Svájcban is gyakorolja.  

És persze, ha nem tudjuk megérteni, akkor menedzselni is tudjuk... Vicces, hogy mennyi rétege tud lenni a gondolkodásunknak... ezt a mondást elméleti alapon (ami nekem szokott fontosabb lenni, mint a körülöttem lévőknek, naná egy kiugró elméleti motivációval – ld. Innermetrix 2. Modul, Value Index...:-))) szoktam kicsit szuttyogatni, mégis ebben az üzleti környezetben, ahol annyit jelent a mérés, a mérhetőség, elég erős érvnek látszik amellett, hogy ha egyszer ebben azért mindenképpen nehezebben megragadhattó „people management” diszciplinában is vannak bizonyos mérési lehetőségek, mint például a személyiségi profilok, akkor azokat kár lenne nem felhasználni... ha egy területen általában nem könnyű a mérés, mégis vannak bizonyos fogódzók, azokat kihagyni?! 

Az Innermetrix bevezetésével összefüggésben Jay Niblick, az Innermetrix kitalálója és tulajdonosa egy nagy kutatást/vizsgálatot indított el, a Géniusz projektet (amelynek az eredményeit egy 200+ oldalas könyvben, a What’s your genius?”-ban foglalták össze), amelyet 7 éven keresztül a világ sok országában közel 1000 tanácsadó végzett el, 197 ezer csúcsteljesítményű embert interjúvoltak & vizsgáltak le a profillal (olyanokat, mint pl.: Tony Robbins, Oprah Winfrey, Marshall Goldsmith). „Vajon a 185 kompetenciából (ennyit mér és dokumentál az Innermetrix ADV riport) ezek a csúcsteljesítményű emberek hányban voltak mások, mint a többiek?”-hangzott a kérdés... Nos, egyben sem... konzisztensen nem találtak ilyet... két (tanulható) készséget (skillt) viszont találtak, amely, szignifikánsan jelen volt magas szinten mindegyikükben: 

- az önismeretük 90 % felett volt (tudták, miben jók, tudták, mi az erősségük, és semmilyen unszolásra, motiválásra („nem volt az a pénz...”), amiért eltértek volna attól a gyakorlatuktól, hogy csak olyan dologgal foglalkozzanak, amihez van affinitásuk, motivációjuk és erőforrásuk, ez volt az egyik sajátosságuk, a másik pedig

- az autenticitásuk, a hitelességük, ami tulajdonképpen szintén az előzőből következett, hiszen azért tudnak autentikusak/hitelesek lenni, mert csak azt vállalják el, csinálják, amiben kíválóak... 

Persze, ma már kvázi mindenki ezzel, az „önismerettel” házal, meg azzal, hogy csodát tudnak csinálni, megnövelik a teljesítményt, motivációt, stb. Nos, ha csak azt mondom valakinek, hogy megnövelem a teljesítményedet, nem biztos, hogy örülni fog... részben mindenki más is ezt mondja neki, hogy „növeld már meg...”, részben meg elkerülhetetlenül lineáris komfort-zónás gondolkozásunk miatt biztosan arra fog gondolni, hogy jó, de több energiám már nincs, kész, csúcsra vagyok járatva... merthogy a több teljesítmény több energia-befektetést igényel, nem?!  

Nos, nem feltétlenül... Akkor, ha valami miatt nem érzed jól magad a bőrödben, könnyen elfáradsz, nyűgös/ideges vagy, nem szeretsz felkelni és a munkába menetelre gondolni, vagy akár hazamenni is nehéz, mert ott is valami kellemetlen veszekedés várhat, vagy még ennél is keményebb dolgok jelentek meg az életedben/hangulatodban/egészségedben, szóval, amikor nem vagy OK, akkor az önismeret megerősítése és annak kapcsán a megfelelő módosítások végrehajtása, egy új helyzet beállítása a biztosabb, alaposabb, mélyebb önismeretre alapozva bizonyosan mindkét hatással járhat: (i) megnövelheti a teljesítményedet, (ii) csökkentheti a terhelésedet... így együtt ez talán már érdekes lehet, nem?  

Nyilván nem véletlen a feltételes mód... persze, hogy nem... az önismerethez hozzásegítő személyiségdiagnosztika, esetleg addicionálisan egy részben erre is épülhető személyes coaching, vagy csoport esetében kombinált fejlesztési programok csak az első fele az egyenletnek... a másik fele Te magad vagy, a motivációd, az akaratod, az energiád, a befektetésed... mert valamilyen változást generáló/támogató anyagi és/vagy energiabefektetés nélkül nem fogod tudni egy másik szintre emelni és beállítani a folyamatos működésed megemelt teljesítményét és az ehhez tartozó – az erősségeidet és képességeidet a jelenleginél jóval hatékonyabban kiszolgáló, összességében alacsonyabb – új energia-szintedet (ne keverd össze itt az egyszeri befektetést az önismeretbe az annak alapján történő változások, akár a jelentős szakmai/munkahelyi irányváltásod igényelte energia-/figyelem-/szervezés-/összefogottság-szükségletével...)  

Viszont, ha magas az önismereted, fogod tudni, hogy miben vagy jó, és ha a magas önismereted még józan, magadhoz való ésszel is párosul, akkor olyan dolgot fogsz csinálni/csinálsz már, amiben tehetséges, erős vagy... ha már nagyon magas az önismereted (vagy így tűnik), mindenesetre helyeden vagy, ilyen erőforrásaidnak, motivációdnak nagyban, vagy akár tökéletesen megfelelő tevékenységet végzel, kvázi sokszor flowban, akkor (a) talán már korábban elvégeztél egy személyiségdiagnosztikát és az eredményeit felhasználtad, vagy (b) szerencséd volt, nincs is tudatos önismereted, de jó volt az intuíciód és jó helyre, hozzád passzoló tevékenységbe, körülmények közé keveredtél. Az (a) esetben Good luck/Jó szerencsét!, sok újat nem tud Neked mondani az Innermetrix (esetleg, ha nagyon megváltozik körülötted a világ, és benne a Te szereped, akkor majd megint igen...).  

A (b) esetben hasznos lehet leellenőrizni, hogy vajon a személyiségdiagnosztikai eszköz valóban visszaigazolja-e azt, amit látsz, és ha nincs is feltétlenül ennek a visszaigazolásnak azonnali haszna, jobban felkészít az előbb-utóbb mindig bekövetkező változásra. Akkor segíthet a készülődésben az új életre, jelentsen ez bármit is...  

Az Innermetrix ADV riport 3 modulja egyedülállóan komplexen méri fel a személyiség lehetőségeit,

• A viselkedési profilt, ahogy mások látnak minket (ez az ismert DISC-modul, de vigyázat, DISC és DISC felmérés között ég és föld különbség lehet mélységben, alaposságban, fejlesztési tanácsokban, én, aki többet megcsináltam, messze kiemelkedőnek tartom gyakorlati tapasztalatból az Innermetrix ADV első moduljában szereplő DISC viselkedésprofil felmérést és annak eredmény-feldolgozását)
• A motivációs profilt, 7 dimenzióban mutatja meg azt, hogy mi az, ami miatt van kedvünk felkelni reggel és melyek azok a tényezők, amelyek akár hidegen is hagynak (meglepő, hogy nem volt még olyan azok között, akiknek konzulensként segítettem értelmezni a személyiség-profilukat, akiket valami ne lepett volna meg a motivációs profiljukban (is).
• A természetes tehetség diagnosztika az igazi különlegessége az Innermetrix ADV riportnak, ahol az észlelési/gondolkozási dimenziók közül (empatikus, progmatikus és szisztematikus) megmutatja, hogy melyik az erősségünk, és melyek a vakfoltjaink, milyen dimenziókra kell külön figyelnünk, hogy azok is léteznek, mert nem ugranak be alapból. Ez Robert S. Hartman kutatásaira támaszkodik, a formális axológia módszerére, amiről még sokat fogok írni, ez az igazi show itt, még akkor is, ha a másik két modul se „középiskolás fokon” végzi a dolgát... (a képen egy mai új szerzemény, Hartman önéletírása...) 

Mennyire frankó ez az egész, mennyire lehet hinni neki, vagy mennyire parasztvakítás? Az ilyen rendszereket validálni szokták, ami durván leegyszerüsítve olyasmit jelent, hogy az adott riportok eredményeit mélyinterjúkkal ellenőrzik és kódolják az egyezéseket és a nem egyezéseket... Nemzetközi validálási riport az elmúlt években készült vagy 20 darab (összesen az Innermetrix különböző moduljaira), a legmagasabb pszichológiai tesztelési alapelveknek/módszertannak megfelelően és ez a validálás az összes modulra 0,9-0,92 körüli erdményt mutat, azaz a riportok megfelelése/beválása 90-92%-os, a legmagasabbak közül való a piacon lévők között. A legújabb legmagasabb szintű német összegzés szerint az Innermetrix benne van a 20 legjelentősebb személydiagnosztikai eszköz között. Ez nagyon nagy dolog, mert az eszköz elsődlegesen Amerikában került bevezetésre, és szép lassan hódítja meg a kontinenst.  

(A képen a könyv fedőlapja, a tartalomjegyzékben az Innermetrixről szóló fejezet („IMX Leistunkspotenzial-Profil” – Teljesítménypotenciál-profil), és az előszó címe látható (az alcím: „Ohne Tools läuft nichts...” - van néhány barátom, de talán magam se gondolom így 100%-ban, és azt se mondom, hogy mondjuk egy coaching folyamathoz elengedhetetlen lenne először megcsinálni egy ilyen profilt. Eszembe jut valaki a Coaching Camp-ről, akivel erről eszmét cseréltünk... ja, nem kell hozzá, de egyre hasznosabbnak tartom...). 

Erről a validitásról jut eszembe, hogy a kvázi kötelező, és az árban benne lévő személyes (esetleg Skype-os) konzultáció során mindig megkérdezzük az ügyfelet az eredmény-jelentés meghatározásaival, javaslataival kapcsolatban, hogy melyikek azok, amelyekben teljesen magára ismer, melyek azok, amelyeket problémásnak talál és változtatni szeretni és melyek azok, amelyeket egyáltalán nem talál jellemzőnek.  

Nos, az utóbbival kapcsolatban, ha kicsit megpiszkáljuk őket (ezeket mindig érdemes), kiderülhet, hogy valóban, ez a 0,8-ba (8%) tartozik, egy kicsit ez mellémegy, a hibahatárt jelzi, hogy az nem véletlenül jelződött vissza a validálási kutatások során. De, óvatosan az agarakkal itt, mert lehet dolog másképpen is...  

Tulajdonképpen, azoknál a kijelentéseknél, amelyeknél akár a legkategórikusabban is tiltakozik az ügyfél (hogy „hát ez aztán biztosan nem igaz, nem jellemző rám!”), gyakran előfordult/előfordulhat, hogy ha kicsit utánagondol (meg a konzulens azért nem adja fel rögtön, próbálkozik...), kiderülhet a saját maga számára, hogy az első pillanatnyi reakcióiban tulajdonképpen jelen van a dolog, de viszonylag a mindennapokban megtanulta már kezelni... Ezek a vakfoltok, amelyekről nem tudunk, de másoknak napnál világosabbak... ezek lehetnek a leghasznosabb pillanatok, mozzanatok a felmérés eredményében, ezekre, akár csak egyre is, rátalálni...  

Emlékszem, amikor az én egyik eredmény-füzetemet segített elemezni egy barátom, volt ilyen élményem... azt gondoltam elsőre egy nekem normál értékrendem szerint nem igazán szimpatikus vonást kidomborító kijelentés alapján, hogy jó, OK, lehet hogy jó a rendszer, de azért ez se tökéletes... a konzulens szelíden elkezdte körbekérdezni az adott jelenséget addig-addig, amíg magam is rá nem jöttem, hogy hoppá, igaz, hogy ezt valamennyire szinte öntudatlanul lekezelem/”megoldom”, hogy végülis ebből nagyobb zűr nincs, de az inicializálás/indíttatás/impulzus, az alap-jelenség bizony ott van bennem (és valószínüleg örökre ott is marad), még ha – mondom, már szinte tudatalatti, rutin-működéssel – ki is küszöbölöm a legkritikusabb hatástát... ezzel a bezsélgetés résszel ez tudatossá vált bennem és segített mélyebben változtatni rajta... (tudjátok, ez az a szabad akarat pillanata az inger és a reakció között, amikor eldöntheted, hogy hogyan reagálsz... ezt kell figyelni és jól használni, ezt a rést, ezt a pillanatot...) 

Tudjuk – analógia - , ha fizikailag fáj valamink, előfordul, hogy olyan mozgásformákat alakítunk ki, amelyekkel megpróbáljuk kikompenzálni a fájdalmat okozó mozgáselemeket... amikor látunk valakit, aki akár már teljesen természetellenesen mozog, az is ilyenekből állhatott eredetileg össze, rakódhatott egymásra... ahelyett hogy elmennénk az orvoshoz... mert félünk, hogy „úgyis talál valamit...”.  

A személyes konzultáció obligációjára azért van szükség, mert mondjuk a felsővezetői változat eredmény-listája 76 db A4-es oldalból áll, egyszerűen egy részletes, 1-1,5 órás elemző beszélgetés nélkül valószínüleg pont a sava-borsa nem lesz hasznosítva...  

Megint saját példa: amikor 2012-ben megcsinálták nekem először, határozottan nem kértem a visszajelzést (mit nekem, majd elolvasom és kész...)... nem is hasznosítottam abból, akkor, talán csak a harmadát... jellemzően, a legérdekesebb, leghasznosabb és egyúttal a legtitokzatosabb modul, az Attribútum Index eredményeit elsőre nem is értettem magamtól, így hagytam a fenébe... 2014-ben, amikor megcsináltattam a másodikat és megkaptam a személyes visszajelzést is, akkor vettem elő a 2012-est, elkezdtem nézni az összefüggéseket, a hasonlóságokat és a különbségeket és úgy kezdett el kibontakozni az egész rendszer mélysége, komolysága és leíró/prediktív ereje... 

A két esettanulmány (Borbély László és Kiss József CIC-konzulensségével) külön blog témája lesz, annyira érdekesek voltak... Tschüss...:-))) 

teveatufokan@gmail.com

Ismerjük-e az utat, amit megtettünk, a viselkedésünket különböző helyzetekben, az erőforrásainkat és a fejleszthető elemeket? Vajon pontosan emlékezünk-e, úgy, ahogy történt, vagy konstruáljuk a múltat is, mint adott esetben a vágyott (vagy félt?) jövőt? 

Chris Iveson és társai a BRIEF-ben (és a magyarul megjelent Brief coaching-ban) a future perfect (vágyott jövő) megkonstruálásának hatásosságát (mint a megoldásközpontú megközelítés egyik kulcslépését...) többek között azzal is kommentálják, hogy voilà, általában a fenti első kérdésre a válasz: nem... A másodikra meg igen… 

Igenis, a múltat is konstruáljuk, alakítjuk... a különbség a future perfect konstruálásához képest az, hogy a múlt (re-)konstruálása általában nem akaratlagos, hanem vakfoltszerű jelenség, azaz meg vagyunk győződve róla, hogy halálpontosan emlékezünk mindenre (ha nem is feltétlenül mindenre, legalább az összképre, a lényegre), miközben meg: nem (vagy legalábbis: max kb...)... 

Tehát, szól az érvelés: semmi más nem történik előrefelé sem (tehát: rutin... működtetjük az agy begyakorolt kreatív, teremtő funkcióját), amikor a future perfect minél színesebb, mikro viselkedéseseményekben gazdag megalkotása közben, hihető, már-már átélt, jövőbeli "múltat"/"emléket" konstruálunk... 

Érdekes "bizonyítékra" találtam lomtalanításra előkészületben, a garázspadláson, egy egérrágta családi iratokat tartalmazó dobozban, ráakadva és -csodálkozva egy általános iskola negyedik osztályos ellenőrzőkönyvemre (amit rövidítve csak intőkönyvnek hívtunk... - amint ki fog derülni, találóan...). Arra bizonyíték, hogy néha mennyire sommás és ilyenként akár teljesen fals is lehet az emlékezetünk... (ehhez talán annyit, hogy - egyelőre (? - ennyire lefoglalom az agyam kapacitását a jelen cuccaival? vagy, (b), vagy (c)...) - szinte semmilyen konkrétumra nem emlékszem a gyermekkoromról, de későbbi dolgokra is csak haloványan (27 éves korom óta velem élő, nem is olyan régen meghalt feleségem "reszortja" volt legalább onnan emlékezni az én dolgaimra is...)... Én állandóan szinte csak előrefelé "konstruálok", hogy a bejegyzés regiszterében maradjak...:-)))

Ja, az előbbihez, egy mellékszál/lábjegyzet... nem tudom, gondoltatok-e már arra, hogy azoknak az embereknek az (akármilyen típusú) eltűnésével az életetekből, akik valamilyen szakaszban rövidebb-hosszabb ideig társaitok (nagyszüleitek, szüleitek, gyerekeitek, rokonaitok, barátaitok, egyéb szeretteitek/házas- vagy élettársatok) voltak, a kollektív emlékezetből eltűnik egy kép/interpretáció (képek/interpretációk Rólatok az adott életszakaszban)... Rólam például szüleimmel/felmenőimmel gyakorlatilag teljesen eltűnt az a svédszőke 6 éves kisgyerek, aki biciklizni tanul éppen egy képen, vagy egy homályos, kicsit elmosódó képen lépeget le egy lépcsőről… Eltűnik - egy második napi Coaching Camp workshopon felelevenedett kifejezéssel – a Veletek izomorf alteregótok, ahogyan ők láttak Titeket...

És ebből az is következik, hogy a fizikai halálunkkal nem tűnünk el egyszerre a kollektív memóriából, a térképekről... akkor halunk meg/tűnünk el majd igazán, amikor ezek a leképezések vagy fizikailag szintén eltűnnek, vagy elhalványodnak... és persze, lesznek, akik kvázi soha nem tűnnek/halnak meg igazán... Hogy mi van (kérdezheted)? Nos, szerintem pl. Szókratész, vagy Shakespeare soha nem halt meg igazán, csak fizikailag... itt élnek bennünk... de a szüleink, szeretteink is itt élnek bennünk, (akár meghaltak, akár csak eltávolodtak tőlünk...)... ott lesznek mindig a "térképünkön" és bizonyos értelemben vonatkoztatási pontok is maradnak... 

Vissza az intőkönyvemhez... Akkoriban az iskola egyszerűbb volt, legalábbis időbeli felépítését illetően: volt 8 év általános iskola, 4 év gimnázium (technikum) és általában 3 év főiskola, vagy 4-6 év egyetem (bolognai rendszer előtt az egyetem elvégzése zárt, megszabott tartalmú, tantárgyú félévekből állt, voltak vizsgák (szóbeli, írásbeli, sokkal inkább kifejtő jellegű, mint teszt-jellegű, találgatós számonkéréssel), voltak uv(utóvizsga)-lehetőségek… ha ezek nem sikerültek, az egész félévet meg kellett ismételni, full stop...). 

Szóval negyedik osztály, amikor 10 éves voltam... hallgatom néha kortársaim és kevésbé kortársaim rövid utalását gyerekkorukra, érdekes módon, majdnem mindenki kvázi "rossz" gyerek volt, ez olyan divatnak tűnik... az én emlékeimben egy későn érő, "jó" gyerek élt, és kicsit szégyelltem is magam, hogy ezek szerint én voltam a korszak egyetlen "jó" gyereke, tök ciki... 

Ez volt tegnap délutánig... akkor végigolvastam a 4.b-s "Az iskola értesítései és a szülő kérései" Ellenőrzö könyv rovatot (17-24. oldal)... A lehetséges 8 oldalból 7 oldal teleírva... Szülői kérés egy darab, vannak intők, megrovások és érdekes módon dícséretek is... valahogy nem az utóbbiak dominálnak... ebben az évben 4 intőt, plusz 4 megrovást kaptam, mindkét nemben osztályfőnöki súlyosbító minősítés is megjelenik egyiknél-másiknál, sőt egy külön rovatban ("Értesítés a tantestület értekezletének a tanulóra vonatkozó határazatairól" elől, a 4. oldalon, még a folyó év osztályzatait részletező oldalak előtt) egyetlen, különös módon kiegyensúlyozott bejegyzés található (november 22-én, tehát az első félév derekán): "A nevelőtestület határozata: Intőt kapott magatartásból, dicsérőt kapott számtanból"... 

Hátul az intők, megrovások (és dícséretek között) a kedvenceim (talán a láttató részletek hatására a következő (december 1-ei bejegyzés, kicsit több, mint egy héttel az előbb idézett tantestületi után...)): "Fegyelmezetlenségével rendszeresen zavarja a tanulást, osztálytársát tanítási órán csípi, rugja (sic). Ezért megrovom magatartásból és a félévi bizonyítvány magatartási osztályzatába beszámítom." Vagy ez február 5.-éről azt mutatva, hogy már dolgoztam az évvégi minősítés "beállításán" is (bár ez konkrétumokban kevésbé bővelkedik): "A tanítási órák állandó zavarásáért osztályfőnöki megrovásban részesítem ami (sic, nem emlékszem, hogy ez az ofő magyar tanár volt-e, de itt meg egy vessző hiányzik... jól felhúzhattam...) tűrhető (3) (sic) magatartást von maga után"... (azután február közepére – úgy tűnik - egy kicsit összekaphattam magam…:-)))

Ja gen, és márciusban már végképp elege lehetett belőlem, mert már az egész hónapra kiterjesztetten kaptam egy bejegyzést, mintegy pausáléban: “Március hónapban tanusított magatartásáért megintem.” Szerintem május vége volt az, amikor már nekem is nagyon tele lehetett: május 27: “Fegyelmezetlen magatartása miatt megrovásban (sic) részesült.”, május 29: “Fegyelmezetlen magatartásáért, a tanítási órák zavarásáért (mi a fenét csinálhattam?! Biztos beledumáltam… – SZM) osztályvezetői megrovásban részesítem.” (nem adok, “részesítem...” – bikkfanyelv…) 

8 intő, rovó egy tanítási év alatt... sokallom... (olvassák a fiaim, na hiszen…). Mindenesetre hűebb, sokszínűbb képem alakult ki magamról visszafelé, jobban ismerem magam megint egy kicsit... és megtaláltam az ősét is bizonyos impulzusaimnak... az ember holtig tanul...:-))) Szóval konstruáljuk… és a vicces az, hogy még szégyelltem is egy kicsit (jó, nem komolyan…), hogy én “’csak” jó gyerek voltam…:-))) 

Van egy elvarratlan szál fentebb, a "...vagy konstruáljuk a múltat is, mint adott esetben a vágyott (vagy félt?) jövőt?" kérdés-részletben... ez a "...félt?"... Erre a (pozitív "future perfect"-tel tükör-) elemre nem emlékszem az irodalomból, ez úgy jutott eszembe, ahogy ezt írtam... úgy felmerül, hogy, persze, van a lehetséges negatív, jövőre is vonatkozó narratíva, de nem tükör-elemként... gondolom azért, hogy ne beszéljünk a problémáról, a negatív lehetőségről, és akkor a megjelenésének a valószínűsége csökken... 

Eszembe jut, hányszor kell emlékeztetni (rutin...) az ügyfelet a (pozitív) future perfect konstruálás közben arra, hogy ne azt fogalmazza meg, hogy a vágyott jövőben mi nem lesz/legyen, hanem hogy mi lesz/legyen helyette... most ez is segít (a fenti ösztönszerűen megjelenő kiegészítés megtámogatásával) kikerekíteni a következő gondolatmenetet... 

A "tétel" a következő: állandóan konstruáljuk a közeli és távoli jövőnket... nem tudjuk nem (rutin...). Amikor pl. a megoldásközpontú (vagy az NLP, stb) megközelítés segítségével a magunk, vagy egy segítő segítségével tesszük ezt, egyszerűen elkezdjük kiszitálni a lehetséges jövő-alternatívák közül a kívánatosakat, és azokhoz kezdünk "emlékeket" gyűjteni (igazából konstruálni...). Szóval tudatosítjuk a mindenképpen ható folyamatot, és megpróbáljuk - a szónak a legjobb, leghasznosabb értelmében - kontrollálni/befolyásolni annyira, amennyire képesek vagyunk... 

Végülis, a múltunk is a mienk, a jelenünk és a jövőnk is (azt csinálunk vele elvileg, amit akarunk és más - ha vigyázunk - nem fér hozzá a folyamathoz...).

Mindegyiket konstruáljuk (ne tévedjünk, az éppen múlttá váló jelenünket is... just now, ahogy éljük :-))), miért ne sikerülhetne?

teveatufokan@gmail.com

Meryl Streep írta, és nagyon betalált... Szerintem mindenkinek, nemre, korra (és beosztásra...) való tekintet nélkül belegondolnia... 

„Ezután nem lesz... 

Ezután nem lesz türelmem bizonyos dolgokhoz, nem azért, mert arrogánssá váltam, de egyszerűen elértem egy pontot az életemben, ahol nem akarok többet időt vesztegetni olyan dolgokra, amelyek nem tetszenek nekem, vagy megbántanak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a túlzó kritikához, és bármilyen követeléshez. Elvesztettem a motivációt arra, hogy olyanoknak akarjak tetszeni, akik nem szeretnek engem, hogy szeressem azokat, akik nem szeretnek engem és hogy mosolyogjak azokra, akik nem mosolyognak rám. 

Ezután egy percet nem fogok szánni azokra, akik hazudnak vagy manipulálni akarnak. Elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó együttélni a színleléssel, képmutatással, becstelenséggel és olcsó dícsérettel. Nem tolerálom a válogató műveltséget és az akadémikus arroganciát. Nem viselem el a népszerű pletykálkodást se. Gyűlölöm a konflitust és az összehasonlításokat. Hiszek az ellentétek világában és ezért van, hogy elkerülöm a merev és rugalmatlan személyiségű embereket. A barátságban nem szeretem a lojalitás hiányát és az árulást. Nem tudok jól kijönni azokkal, akik nem tudják, hogyan kell bókolni, vagy bíztató szavakat mondani. A túlzások úntatnak és nehezen tudom azokat elfogadni, akik nem szeretik az állatokat. És mindennek a tetejében nincs türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet...” 

Volt, aki azt mondta, nem is biztos, hogy ő írta... de, minden valószínűség szerint ő írta... Egyik kedvenc színésznőm amúgy, egy kis ízelítő, emlékeztető, miért is lehet ez:

• https://youtu.be/m5kjb8xtdho (nekem amúgy először A francia hadnagy szertőjében „jött be”... - https://youtu.be/oGF0tqcfBZo) 

• vagy pl. a profizmusa egy Ellen deGeneres interjúban... - https://youtu.be/bNhXwVXguwU (mondjuk Emma Thompson se semmi...:-))) 

• ...és ezért is szeretjük, a „privát” eszéért, a tartásáért (a Columbián beszélt 2010-ben...) - https://youtu.be/5-a8QXUAe2g 

Utóirat: nem ő írta... Az FB-n ezt a commentet kaptam:

(Czikora Anita:) "Kis kiegészítéssel: ez Meryl Streep, hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavai"

teveatufokan@gmail.com

No, egy érdekes kezdeményezés... Mentor FM (MentorFf) rövid audió file-okat (podcastokat) készít és gyűjt össze különböző szakmai területekről. Az applikáció ingyenes, én ma letöltöttem az App Storeból...  

Meg is hallgattam azt a hármat, ami az engem legközelebbről érdeklő "Vállalat és vezetés" témakörben egyelőre található volt. Jól megválogatott profi hang mondja az összekötőt, olyan "FM" reklámosan, a 3 meghallgatott téma kidolgozása színvonalas volt, talán legkevésbé az 5 perces "Mitől lesz működő egy vezetőképzés", de még ez a "legkevébé" is jó tartalmi színvonalat jelez.  

Marton Krisztina​ jegyzi, állította össze, írta gondolom és mondja végig a másik kettőt abban a témában, ami mindig legközelebb állt hozzá tudomásom szerint: "Mit néz a fejvadász az állásinterjún?" 9 perces és a "Munkaerőpiaci generációk - hogyan keressek pályakezdőt és hogyan tapasztalt munkaerőt" 20 perces podcastjaiban... Krisztina egyenletesen magas színvonalon, kellemes, nem-altató, sőt a másikban egy pici, nagyon is adekvát anekdotát is elhelyezve, a legfontosabb tapasztalatait foglalja össze és fordítja tanácsok formájába... 

És akkor ez még mindig a reklám helye... (disclaimer: semmi közöm hozzájuk, ma láttam Gergő FB-bejegyzésén...). Vannak más témák is: ön- és emberismeret, produktivitás, a megtérülő online jelenlét, így működik az agyad (nna, podcastban...), karrier pályakezdőknek, karrier tapasztalt munkavállalóknak, a megtérülő személyes márka, Sikeres emberek... 

Kicsit irónikusnak találom és tetszik is, hogy főleg – az én kis média-világomban legalábbis - Koltányi Gergely​-jel előszeretettel keresünk és teszünk fel szösszeneteket arról, hogy mennyire kell mondjuk már 10-20 éves távlatban is arra vigyázni, hogy milyen aktivitást, foglalkozást, szakmát válaszzunk, mibe fektessünk be (vagy egyengessük fiúnk-lányunk útját ezek felé), mert hogy amit algoritmizálni lehet, azt fogják (csalós ezt automatizálásnak, pláne robotosításnak nevezni, mert az mást asszociációkat vonz...)...  

Itt van tehát már a mi szakmánkat, tanácsadókét, coachokét, trénerekét "veszélyeztető" új csoda, a bárhol, bármikor fülhallgatóra csapható kisokos... Persze, mindig itt voltak a könyvek is, aztán mire mentek vele... megátjuk... én hiszek abban továbbra is, hogy ezek egymásra fognak épülni... a szervezhető, előkészített folyamatos e-tanulás, vagy mi, amivel Gergő főleg foglalkozik, mindig is meg fog férni a személyre szabott kiegészítő dolgokkal... igaz, mint minden egyes tevékenységben, itt is egyre kevésbé lehet majd "varázsolni", egyre felkészültebbnek, rugalmasabbnak, kreatívabbnak kell lenni, hogy álljuk a versenyt... mindenkinek... mindenhol... 

teveatufokan@gmail.com

Nagyon fontos, amiket Dara Péter mond ebben a cikkben... nem először hangzanak el ezek, dzsíííízusz, de a mindennapokban hányszor beleszaladunk... három dolgot emelek ki, egy mítoszt és egy ellenmítoszt a pénzről és egy ún, soft (magyarul puha, ezt nem véletlenül nem szokták lefordítani…) tényezőt… 

Első mítosz: "a pénz motivál, a többi csak rizsa..." - nos, a pénz, a fizetés ún."higiénikus" tényező, nem motiváló... (egy Herzberg nevű ember ezzel egészítette ki a Maslow-piramisként ismert modellt… nagyon helyesen…)… illetve a hiánya, nem megfelelő volta negatívan motivál, állandó váltás-keresésre... kutatások szerint pl. a fizetésemelés tényét néhány hét alatt "megszokja" az ember (megszűnik az öröm felette), míg - a ritka, de létező - fizetés csökkentés örök trauma marad... kérdéses a mozgóbér/bónusz (akármennyire teljesítményhez kötött) hatása is... eltúlzott a hozzá fűzött motivációs várakozás, többek között rövid távú gondolkodásra ösztönöz, és bizony kozmetikázásra, odőzítési és egyéb kisebb-nagyobb csalásokra... (minél mérhetőbb, annál inkább...)… azért veszélyes ez a mítosz, mert elkényelmesít, mert csak a (látszólag) látható dolgokra, a materiális dolgokra, a fizetésre, a bónuszra, a pénzre összpontosít (“money makes the world go around” – énekli a clown a Kabaré című filmben…), és a nem látható részt, a mélyt, ami igazán mozgat minket, figyelmen kívül hagyja… 

…és az ellenmítosz (második mítosz)? “Nem a pénz motivál”... Nos, ha azt értjük motiváción, hogy valami miatt TARTÓSAN fenntartja az ember a munkakedvét, -energiáját, elkötelezettségét (ezt értjük rajta…), akkor tényleg nem… de nem szabad elfelejteni, hogy ha alapvetően csak azért van ott valaki valahol, hogy ne legyen munkanélküli, de akár sértőnek is tartja azt a szintet, ahogy “megbecsülik”, azt érzi REÁLISAN (ez nehéz, tudom…), hogy a hasonló (hasznosított!!!) képességért (csak a hasznosított képesség “ér”…) “piacon” többet lehetne/kellene elérni, csak x tényező miatt neki ez nem sikerül egyelőre, akkor ez az ember túszként, sértődötten fog viselkedni, tudatosan, vagy nem tudatosan szabotál, az állandó rosszkedvét, amertümét, negatívizmusát spricceli szétfele, és többet tud ártani, ha elég “tehetséges” ebben, mint 10 másik… és természetesen permanensen állást keres… 

Az érdekes az, aki tudja, hogy nagyjából helyén van, ennél sokkal többet nem tudna elérni, ezért alapvetően elégedett a helyével… elégedettnek lenni és motiváltnak lenni nem ugyanaz… az elégedett ember nem motivált, az elégedett ember elégedett… ez az a kategória, akiről ez a cikk szól… ezeknek az embereknek más, több (is) kell… 

Harmadik cucc: önismeret és kommunikáció… magamról tudom, mit jelentett nekem az, hogy elkezdtem önismerettel foglalkozni, megcsináltam néhány önismereti tesztet, tréningeken, gyakorló coachingokon, mint coachee-nak/ügyfélnek volt alkalmam élesíteni, finomhangolni a magamról való tudásomat… De: örök feladat, nincs vége, állandóan figyelni kell rá, sose érsz a végére, viszont ez a “kell” egy drive/motiváló tényező, nem egy nem-szeretem feladat, mert úton-útfélen tapasztalom, hogy milyen mértékben teszi a kommunikációmat hatékonyabbá, kellemesebbé, elfogadhatóbbá, motiválóvá, inspirálóbbá… nincs kockázata a magad megismerésébe fektetett időnek, energiának, csak lehetőség és néha jobban lűátható, néha közvetettebb lehetőség, hogy ne mondjam, “nyereség”, haszon… 

És ha vezető vagy, a munkád, a kommunikációd a személyes és peer-körödön kívül is alapvetően befolyásolja egy csomó ember életét, közérzetét, motivációját, talán nem meglepő, amit Dara Péter hangsúlyoz a cikkben, hogy a szervezet a cég és az ott dolgozó emberek teljesítményét illetően is meghatározó, hogy milyen ember vagy egészében. Nem csak a szakmai tudásod meghatározó, hanem a jól megalapozott önismereten alapuló kommunikációs, tranzakciós stílusod is az lesz… (nem mintha az élet minden területén, beosztottként is, ne használna végtelenül sokat, hogy isemred magad és az embereket is (a kettő összefügg…),,,) 

Amíg magányos lovasként Te voltál a szakértő, vagy az értékesítő, egyértelműen a Te munkád minősége és mennyisége (ha kellett hozzá, és mihez nem kell, a befektetett kreativitásod) határozta meg az értékedet a szervezet számára, pont. 

Abban a pillanatban, amikor vezetővé válsz és így egy szervezeti egység, több ember munkájáért leszel felelős, nagy változásnak kell végbe mennie a gondolkodásodban: a szervezet számára akkor leszel értékes, ha optimalizálni, maximalizálni leszel képes a Te szervezeti egységed munkájának a minőségét és mennyiségét és ez válik a Te teljesítményed megítélésének alapjává… Ez – mégegyszer – drámai különbség… hányszor hallasz olyat, hogy “én jól csinálom, de a csapatom nem jó”… nos, az a vezető, aki ezt mondja, bizony fordítva ül a lovon, még mindig csak magában gondolkodik, pedig már a csapatának a teljesítményét kérik számon rajta… 

Szögezzük le: nincs jó vezető & rossz csapat… ha a csapat teljesítménye rossz, azt a vezetőn fogják leverni és jogosan… a vezető, aki ezt nem ismeri fel, nem sokáig less (ott) vezető…

Ez a hosszútávú képlet… természetesen, vannak nehézségek, kudarcok, mélypontok egy csapat életében, a vezető megítélésében az fog közép és hosszú távon komolyan latba esni, hogy mennyire gyorsan ismeri fel ezeket, az okokat és milyen hatékonyan tesz róla, hogy visszavezesse a csapatot a hatékony pályára… nem a pillanatnyi állapot számít csak a vezető megítélésében, hanem az is, hogy hová tart, mennyire jól látja, hol van a csapata a pályán, a szervezet életciklusában és a megfelelő irányban változtat a működés alapfeltételein…. Megfelelően magas szintű önismeret és finomhangolt kommunikációs készségek nélkül esélytelen...

teveatufokan@gmail.com