Reggel el akarom zárni a TV-t lent (“bemelegíti a szobát”), de – nem ritka – megfog valami, elkezdem nézni egy kicsit.
Miért volt bekapcsolva? 2 német adóról vettem fel valamit, éjfél utánra nyúltak… ami engem érdekel, sajnos sokszor belenyúlik az éjszakába. A 3SAT-on Gustave Klimt-ről 2 doku-film is ment (nem publikus rajzai, stb. érdekes – Istenem, megint “az” a Bécs, a századfordulón…), a WDR-en pedig az egyik standard kedvenc 1-órás kabaréműsorom, a Mitternachtsspitzen ment (most nem is tudom hirtelen, ez ismétlés-e, de néha kimarad, biztos ami biztos), Jürgen Becker (vigyázat kettő van a műfajban, ő a Harmadik tanulási mód sorozat Becker-e…) és Wilfried Schmickler vezetésével és néhány, műsorról műsorra változó vendéggel (az még tv-nek is kuriózum, ahogy Schmickler a záró számában iszonyatos sebességgel le-föl power-walkingol és beszél nagyon-nagyon komoly dolgokról (a kézi kamerás meg kétségbeesetten utána…), mégis a poénok ellenállhatatlanok, felcsattanó röhögés, taps (és nem tapsgép ám, ott rohangál közöttük…). Nehéz azt elmagyarázni ma, hogy a német “kabaré”, amit annyira szeretek, az egy nagyon komoly, szatírikus műfaj, amely csak nagyon ritkán nyúl az “örök emberi” (nagyrészt értsd: övalatti) humorhoz és főleg a jelen igazi kérdéseiről szól csúcspontjain elmondhatatlan szellemességgel, iróniával, szatírával… Azt a típusú mosolyt (néha persze röhögést) csalja az arcodra, amitől egyszerűen könnyebb élni…
A filmben, aminél reggel egy kicsit leragadtam, egy 90 ezer EUR-óba kerülő piros kis full elektromos Tesla cabrióban rohangálnak a kaliforniai sugárutakon, majd egy színésznő kutyájának választ ki valami kis piros (Mikulás?) ruhát (egy csúcsos föveggel!) a legújabb luxus kutyaruházati üzletben (D.O.G), egy rövid bevágásban Schwarzenegger odaszúr Washingtonnak (végülis az ország az egyes államokból áll össze egy egységes egésszé, az számít, amit ők akarnak és nem az, amit…), és hogy Kaliforniának 2020-ra milyen ambiciózus terve van a CO2-kibocsátás csökkentésére, és ennek illusztrálására egy komolyabb blokk a szélerőművekről és a napelemek elterjedt, családi házas alkalmazásairól. Szóval, “quoi’, egy szokásos egyveleg magazine, 12 egy tucat, mi benne az érdekes (az autón kívül, mert az tök jól nézett ki…).
Az energia blokkban egy fiatal, nyurga, sovány, farmer-pulóveres, szemüveges fekete fiatalember kopogtatott be házról házra és a leadott szórólaphoz néhány szót is szólt ott, ahol otthon voltak. A szórólap arról szól, hogy Kalifornia állam állami segítséget ad a családi házak tetőjére szerelhető napelemek installálásához, árengedményt, vagy akár az egész berendezést és csak a felszerelést kell a tulajdonosnak állnia. Mindezzel mind a ketten jól járnak. Az állam azért, mert kisebb lesz a kibocsátás és ez segítheti a cél elérését, a tulajdonos meg azért, mert a következőkben jelentősen csökken az energia számlája. Richmondban vagyunk, nem Beverly Hills (az autó és a kutyaszalon felvételek Beverly Hills-ben voltak), nem luxusházakat kell elképzelni, kis családi házak, kerttel, egyszerű sátortető, ilyenek.
És akkor egy pillanatra ez a fiatalember is a kamera elé kerül (nemrég vágta le rövidre a korábbi, hosszú raszta-frizuráját – kis személyes befektetés, ahogy az alámondás említi) és röviden annyit mond utolsó mondatként, széles mozdulattal körbe mutatva, “…és szeretném látni, hogy mindenhol a tetőkön napelemek vannak már… ez az én vízióm…”.
Neki van. Víziója. És elhiszem neki. A "hülye" európai stábnak 1 percre minek játszaná meg magát... Ma már arról is vita van a management irodalomban, hogy a vezetőknek kell-e ilyen. Hosszú ideig, intenzíven az 1980-as évektől kezdve, ez elengedhetetlen. Nagyívű koncepció, vízió, “stratégia” nélkül nincs semmi. És igen, Steve Jobs-nak volt víziója…egyszerűség, használhatóság, tökéletesség.
Személyes véleményem, hogy ha ez a “vízió” akarja/próbálja eltakarni a személyes kreativitás, karakteresség, dinamizmus hiányát, akkor inkább árt, de ha egy igazi (ugye, mind láttunk már ilyet?... jó, na, legalább egyet…) vezetőtől (egyáltalán valakitől, “az utca (autentikus) emberétől”…) hallod, akkor megdobban a szíved, hogy “igen, ez tudja, ezután megyünk, őrá hallgatunk”… de jó lenne több ilyen…
Neked van víziód? Hogy mi a dolgod a világban? És olyan is vagy, akinek elhisszük?
Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com
