A Linkedin-re ezzel a commenttel postoltam (és mivel az is jó lett szerintem, idemásolom, hátha valaki máshonnan talál ide) az idézőjel után kezdődik a post:
”Magadat kell legyőzni, és dinamikusan soha meg nem elégedni azzal, amit elértél. Ez az igazi mérce. És ha ezt megérted, jobban megérted azt is, amin megpróbáltam itt elgondolkozni. Az arányok, a kiegyensúlyozottság és harmónia jegyében…
No, mindent a győztesnek, az elsőnek, már a másodiknak is coki, hát még a többieknek. Ez ugye a “normál”…
Na most az elsőknek szóló dobogó sokkal kisebb, hogy annyian elférjenek rajta, amennyien gondolják, hogy ott a helyük, és bármilyen klassz életet élnek, bármilyen sokat tettek le az asztalra, életük egyik fontos dimenziójában, ott sírnak, ahol senki se látja, tele vannak frusztrációval, remorse-szal, ressentiment-tal…
Kár, hogy így van, mert ha törvényszerű, hogy egyre feljebb egyre kevesebb a levegő, következésképpen egyre kevesebben jutnak fel a csúcsra, kéne egy kicsit arányosabb elismerés, kiegyensúlyozottság a lentebbi rétegekben is. Ott is van teljesítmény, kreativitás, szorgalom, és néha hajszálon múlik, hogy ki csap be elsőnek, ki szakítja át elsőnek a célszalagot. És vannak területek, sok is, ahol pusztán a szerencse is(!), vagy a “jókor voltak jó helyen” dönthet… És utána azután minden van, csak arányosság az nincs, az elismerésben.
Mégis, mégis, jobb érzés lehet nem feladni, és csak odavetni, “még nem sikerült, de majd… majd én megmutatom…”, és közben őrölni magad belülről, ott sírni, ahol senki se lát, mint körülnézni, és azt mondani egy adott ponton, adott szinten, hogy igen, ezt akartam, talán ez már több is, amit akartam, továbbra is oda fogom tenni magam, vállalom a kihívásokat, tudom, mi a dolgom, mi a kötelességem szeretteim, barátaim, nagy szó, de a nemzet felé is, de egy olyan kiegyensúlyozott, harmonikus mindsettel, hogy nem gyötröm magam az előbbieken túl, hogy hová, merre kellene még feljutnom, hogy végre kiegyensúlyozott, harmonikus életet élhessek.
Kicsit ez a horvát tengerpartos halász történetéhez hasonló, aki élvezi a reggeli napsütést, az amerikai túrista meg el akarja neki magyarázni, hogy milyen jó élete lenne neki hosszútávon, ha most sokkal többet dolgozna. Az ismert anekdota szerint a halásznak már most is jó élete van, minek törje magát?!
Persze, ellenvethető lenne, hogy azért az kevés lenne nekünk, ami vélhetően a történetbeli horvát halász élete. Hát ez az, hogy mi elég, azt mindenkinek magának kell eldöntenie, de oda érdemes egy alarmot beállítani… Például ha valakinek egy luxus yacht nem elég, annak sokkal többet kell dolgoznia most, vagy jobb barátokat kell szerezni… vagy ha egy Maserati, és egy zürichi bungalow nem elég, kell még egy Bugatti is, meg egy jó párizsi kerületben egy manzárd is, ugyanaz, többet kell most dolgozni, vagy befolyásosabb barátokra szert tenni, vagy both… egy fontos: érdemes belőni, mire hajtunk… az persze lehet a munka pure flow-jának az élvezete is… milyen jó, hogy mások mások…:-)))“
—————————————————————
“Másodhegedűs az, aki a "főszereplő" mögött áll a rangsorban.”
Akart-e valaha is valaki “másodhegedűs” lenni, vagy csak az jutott neki? És hogyan éli meg ezt? Van-e olyan, akinek “ez jól áll”? Ez itt a kérdés, nem is kicsi…Egy kis Linkedin post váratlan relatív sikerétől aha-pillanatot éltem át, mondhatni filozófiai transzba estem, és majdnem a halált túlélők élménybeszámolóihoz hasonlatosan gyorsan lepörögtek életem fontosabb fordulatai, csomópontjai, és megvilágosodtam, megláttam a közös szálat, amelyre fel lehet őket fűzni…
Akkor lesz igazán érthető, ha a folyamatot rekonstruálom.
Első lépés a post, nyugi, ez egy rövid post volt…
“Egyszer egy több-alkalmas vezetői csapat tréningjére a vezetői stílust tűztük ki az egyik nap témájául. Nagyon készültem, sok slide-dal, azután máshogy csináltuk… én rengeteget sokat tanultam abból a tréning-napból…:-)))
Nem mondom, hogy ehhez a táblához nem lehetne egy-két dolgot hozzátenni, de mai fejemmel ezt tenném fel gondolat-ébresztőnek/kályhaként, ha ez lenne a téma, és “és ezt ülnénk körül”, mint egy tábortüzet, és beszélgetnénk róla…”
…és ehhez, ezalatt volt egy sharelt post ábrája, íme:
j
A post relatív sikerét említettem, definiáljuk a sikert (és még az is…): egyedi postjaim view-jai 100-16 000 között szóródnak, persze, az első korláthoz közelítenek inkább, 1000+ ismerős, 1600+ follower, napi kb 800-1000 view. Ez a post 10 h után (éjfélkor került fel kb…) 500 view-t, 10 like-ot (7 db 2nd, 1db 3rd+), 1 commentet (- 3rd+ “ismerőstől”!). Ezt nevezem “relatív sikernek”.
A post eszembe juttatta a vezetői csapatoknak tartott tréningeket, amelyeket tartottam, és szerettem. Volt ezeknek egy közös vonásuk: 2 tréner volt, én voltam, akit meghívtak második trénernek, brácsásnak, ha tetszik, és azután szerettek velem dolgozni, ugyanúgy, ahogy én velük. És ők nem futottak még trénerek voltak, a futtottak még tréner én voltam. Ami nem jelentette azt, hogy nem kiegyensúlyozottan dolgoztunk együtt, nem az inasuk, tényleges segítőik voltam, de mindig egyértelmű volt, ki a vezető tréner, aki a munkát hozta.
Vizi Beával (Gordon T.A.) nagyon szerettem együtt dolgozni, Malchiner Maximilian Péterrel (You Are More, Innermetrix), Dara Péterrel (A legjobbat hozom ki belőled).
Ez egy. Azután belegondoltam az utolsó 20 éves alkalmazotti munkáimba, létembe, 5 multinacionális leányvállalati karrierembe, ami végig másodhegedűsi szerepekben telt el. Gazdasági igazgató, egyszer még Verwaltungsleiter is, ilyesmik voltak a postok megnevezései, de mindig a vezérigazgatók, vagy ügyvezető igazgatók közvetlen munkatársa voltam, többnyire a primus inter pares a többi igazgató között, akivel a legrázósabb dolgokat kellett mindig megbeszélni…
Ez kettő. Idén februárban a Linkedinen megkeresett valaki, Vincze Ágnes, hogy azt találta ki, hogy podcastokat szeretne velem csinálni. Előtte volt némi rádiós háttéremberi tapasztalata, de ilyet nem csinált. Elkezdett párhuzamosan is podcastban beszélgetni emberekkel, de a főszál a velem való beszélgetések voltak, majd rátalált úgy tűnik, az igazán sikert hozó podcast beszélgető társára, Pagonyi Adriennre, akivel ilyen nagyon rövid, ütős, nagyon sikeres kis podcastokat csinálnak, és december 5-én már egy off-line meet-up-ot is megszerveztek, ami várhatóan szintén sikeres lesz.
Egy on-line jó ismerősöm rákérdezett, hogy mit kerestem én ezekben a podcastokban, amin jót röhögtem, mert kívülről nézve nyilván semmi dolgom nem lett volna ezekben, a hölgy a lányom lehetne, és amikről beszélt egyre kizárólagosabban, egyre távolabb került az én világomtól, de belülről nagyon is tudtam. El is mondtam többször is a podcastokban, hogy én egy rezonőrnek gondoltam ott magam, aki meghallgat valakit az ő legbensőbb, izgató problémáiról, és rezonál rá. Ez nem coach feladat, itt szabadon beszéltünk, vélemény, tanács is elhangzott, autentikus volt, bár, ma már úgy gondolom, még mi is, itt is visszafogtuk egy kicsit magunkat. Talán, hogy nyitva hagyjuk a kapukat…
Én se csináltam podcastot előtte, pláne videóst, élveztem, nem volt drukk, beszéltem, ahogy amúgy is beszélek (Ágnes könnyed, fesztelen partnerségének hála!), és egy ideig még érdekelt is a számomra néhány még felfedezetlen topic újdonsága. Azután ezekhez Adrienn már jobb partner volt. Szóval rezonőri szerep ez is, egyfajta “másodhegedűs”…:-)))
Ez három. És akkor eszembe jutott a szinte hozzám nőtt téma (olyan mértékben hiszek a jó helyen, jó időben, jó célra használhatóságában), az Innermetrix személyiségprofil, és azon belül az én személyes 2015-ös profilom (amikorra a nagy váltás, alkalmazottból nyugdíjas, egyúttal a tréner/coach életbe való átváltás már évek óta megszilárdult). A személyiségprofil a jelentős életmód, életbeli változásokkal módosul természetesen, és ilyenkor tud segíteni igazán.
Változott a korábbi profilokhoz képest a 2 másik modul eredménye is (az Innermetrix ADV profil 3 modulból áll: viselkedés, motiváció, érzékelés/döntés), de ide, ehhez a témához a harmadik, az érzékelési csatornák és az abból következő döntési preferenciák modul eredményei tartoznak (ez egészen különleges, a Hartmann féle axiológiai (hogyan hozunk érték-ítéleteket) elméleten alapszik, számos blog-postban kitértem az ismertetésére).
Az eredmény a 3+3 fő dimenziót és az ezeket is magukba foglaló összesen 78 érzékelési/döntési karakterisztikát rendezi preferencia sorrendbe egy 10-es skálán számszerüsítve.
Az én személyiségprofilom első 10 preferenciális karakterisztikája ebben a modulban a következő:
Az utasítások követése
Integráló képesség
Probléma- és helyzetelemzés
Realisztikus célkitűzés másoknak
Potenciális problémák meglátása
Elméleti problémamegoldás
Mások kijavítása
Mások fejlesztése
Mások értékelése
Az előítéletektől mentesség
3 a 10-ből problémák azonosításáról, elemzéséről, megoldásáról szól, tipikus Edward de Bono fekete gondolkodó kalapos, hiper-racionális rôle, laza lelki tartással kell tudni például nem-et mondani… Ez négy… és rögtön meg is magyarázza az előbbieket. Egy vezetőnek igen-eket kell tudnia sokat mondani, lelkesítenie/motiválnia kell tudnia mindenekelőtt, túl kell látnia a problémákon…
Nem mintha én olyan vadul & lelkesen keresném a problémákat, nem nyugodnék, amíg nem találok ellentmondást, hiányt, félreértést, tévedést, de ezek az utcán hevernek, annyi van…:-))) csak le kell hajolni a földre érte, ahogy egy ma már ismeretlen nevű és funkciójú konferanszié mondta (kb. a ma MC…). Egy fontos szabály van, amit ösztönösen is betartok. Ritkán ugrom igazi BS-re, azon inkább továbbgörgetek, nincs ott semmi látnivaló…
Ami izgat, azok a jó anyagok, postok, emberek, amelyek még jobbak is lehetnének… Ezt lehet akár egyfajta ars poetica-nak is nevezni…:-)))