Vezetői coaching

“Áh, szóval szerinted nincs szerencse… értem, tehát Te MINDENT tudsz kontrollálni az életedben!” - (Én…)

Merthogy a szerencse (tágabban: véletlen…) humán szinten ezt jelenti, hogy történnek Veled dolgok, amelyeket nem tudsz kontrollálni, csak úgy (a Te szempontodból!!) történnek.

Nézzük a szerencse egy mindennapi kifejezését: “Jókor voltál jó helyen!”. A diametrális ellentéte a “Rosszkor voltál rossz helyen…-:(((“, de a “Rosszkor voltál jó helyen…” (gyakori), meg a “Jókor voltál rossz helyen…” (itt már törni kell egy kicsit a fejet példákért…) is indulnak…

Azért foglalkoztat ez többet, mert brilliáns barátaim, ismerőseim közül is többen vannak, akik tagadják ezt a korlátozott jelentésű szerencse (véletlen) létezését is… többnyire a nagyon sikeresek… meg vannak győződve róla, hogy amit elértek, csak tehetségüknek, kitartásuknak köszönhetik.

És persze, egyben igazuk van. Tehetségből sok munkával erősséget, skill-t lehet faragni, és ezzel a skill-csomaggal és kitartással, szorgalommal messzire el lehet jutni. Mégis, mégis, nehéz lenne kutatni, de majdnem (!!) azonos skill-set + kitartás + szorgalom nagyon különböző végállapotba juttathatja az embereket…

És az is szöget üthet az ember fejében, hogy a végül nagyon sikeresek mondják (maguknak is…) visszafelé, hogy ebben a sikeres útban szemernyi szerencse se volt, a futottak még padig tudni vélik, hogy a szerencse, balszerencse (véletlen…) lehet az egyik titkos ingredientje a nagy sikernek és a sok kudarcnak egyaránt (mert fölül, a sikeresek sokkal kevésbé számosak. amióta világ a világ, mint a reszli, az összes többi…). 

És persze, ha nincs szerencse, a nagyon sikeresek azt is mondják, hogy balszerencse, egyáltalán véletlen sincs (ebben a korlátozott, személyes sorsokat érintő tekintetben). 

Az intervallum 2 pólusa ezek alapján világosan kirajzolódott: az egyik pólus a legsikeresebbeké, akik szerint “szerencse márpedig nem létezik!!!, a másik pólus a legnagyobb veszteseké, akinek az idevágó jelmondata valószínüleg valami ilyesmi: “minden a szerencsén múlik…”. Mi többiek, a zöm, meg valami közbenső-félét gondolunk erről…

Az első mondatokhoz visszatérve… szerintem azt gondolni, hogy nincs (személyes életet befolyásoló véletlen, azaz) szerencse és balszerencse, X tényező, a folyamatok alakulásának inherent kiszámíthatatlansága, mérhetetlenül gőgös szemlélet. Azt feltétetezi, hogy az illető hiedelme szerint az életének minden kis rezdülését (amelyeknek nem lehet tudni, mekkora hatása van, lesz…) kontrollálni tudja. Mérhetetlen, olympos-i léptékű hübris…

“Szerénység, elvtársak, szerénység, amit szeretek magamban, elvtársak, az a szerénység…” - mondotta az aranyszájú Bástya elvtárs…

Tudni, hogy mindig vannak, lesznek X tényezők, nem jelenti a lovak kifogását a szekér elől. Az ember minden tőle telhetőt megtesz (meg egy kicsit többet, mondjuk 10-15%-k…:-))), és ez a dinamikus kiegyensúlyozottság állapotába juttathatja & tarthatja, de megőrzi a józan, magához való eszét, és tudja, hogy rövid földi szereplése mondjuk 50-60 életévének messze nem mindegyik elemét tudja kontrollálni…

 Coda:

A zúgó patakon (az életen…) egy lélekvesztőn próbál egyensúlyozni az ember hol egyedül, hol társakkal, vannak evezők, védő sisak, mellény, és úgy kell lavírozni a sziklák, örvények között, hogy izgalmas és élvezetes legyen, és meg kell tanulni az evezés, csáklyázás, villámgyors  súlypont áthelyezés művészetét. Ennyi adatik, a víz zuhog, sistereg körülötted, fel-feltűnnek újabb és újabb zátonyok, a víz folyását megállítani, átterelni, megfordítani nem tudod, ami a hatalmadban áll, az a csónak kormányzása…

Szerintem sok beiglit ettem… de olyan jó volt!! Érdekes elgondolkozni azon, hogy az emberi típusú intelligencia (mindennel együtt, ami az emberben működik, tehát az érzelmekkel is együtt például) “lemásolása” egy optimálisan minimális cél-e egyáltalán az AI fejlesztése, majd egyre inkább önálló fejlődése során.

Felmerül persze, a végső célok, egyáltalán motiváció kérdése embernél (emberiség szinten!) és AI-nél… az emberi faj ilyen kvázi végső, egyben axiomatikus első oka az evolúciós pszichológia szerint (amelynek a sok érdekes tárgyi próbálkozás mellett talán egyedül van némi relevanciája nálam…) a faj fenntartása (a the fittest túlélése, és a nemeken keresztüli szexuális kiválasztódás eszközeit használva)…

Na most, amíg az AI az ember kontrollja alatt van, csak tool, szintén nincs, nem lehet más célja, mint használójának.

De ha - tegyük fel hipotetikusan - kiszakadna az emberi kontroll alól, az így létrejött ember nélküli, emberen kívüli rendszer létének vajon mi lehetne a saját axiomatikus végső és első oka?

Ha azt viszi tovább, már önállóan, amire az ember elkezdte nevelni, notamment a hatékonyságot, akkor az intelligens válasz erre a kérdésre, hogy nincs szüksége az új rendszernek az érzelmi világra, mert ha az egész rendszer csak intelligenciával, kvázi bal féltekés gondolkodásos alapon működik, nincs szükség érzelmekre, EQ-ra, sőt, mivel ezek jóllehet az emberiség őskorában (beleértve az emberszabású emlősöket) pozitív evolúciós célokat szolgáltak, az AI objektív, hideg intelligencia típusa szempontjából pl. már a XXI század első évtizedeire főleg koloncnak bizonyulnak, amelyek  pont éppen hogy az eredeti őscél, a faj túlélése ellen dolgoznak.

Onnan, az önállósodás után fekete doboz, mi történik (ha akár a technológia direkt fejlődése egyáltalán el tudna vezetni ide (ha el tud, el fog…), és/vagy hacsak egyéb közvetett okok, mint például az emberiség egyéb önmaga kiirtására tett kísérletei pl. háborúk által, vagy a környezetszennyezés egyre intenzívebb & dinamikusabb sikeressége ezt az egyébként potenciálisan lehetséges fázis elérését meg nem akadályozzák).

Hogy pl. (1) az AI például kifejleszt egy saját  eredeti ős célt, legalább olyan vague homályosat, mint a faj túlélése, vagy (2)  átveszi a faj túlélését (fajnak önmagát kinevezve), vagy (3) amikor öntudatra ébred (ha… ld. előző bekezdés zárójelének tartalmát…), úgy találja, hogy nem képes egy valamire való célt megfogalmazni az új fajnak, fájrantot mond, és becsukja a boltot… Az embernek egyetlen fenti opcióban sincs helye… 

Na persze, ez nem holnap lesz, még valószínűbb, hogy nem is lesz, ez egy karácsonyi meghitt este (saját készítésű 90+ % nemes mákot tartalmazó beigli és rengeteg pozsonyi kifli + hozatott valami felséges ebéd és kiadós, vagy 6 órás jóleső családi beszélgetés utáni másnaposság (és egy ma reggeli francia beszélgetés a témában) ihlette sci-fi post, nem is tudom, sokaknak talán a disztópikus, nekem inkább hosszú-távú realisztikus ágon!

Boldog karácsonyt, guys, ez csak egy filozófiai szándékú mese volt…:-)))

Júlia Füredi dr. egyik könyvét a veszprémi TESCO-ban vettem meg. A 30% kedvezmény amúgy nem (vég)kiárusítást jelent, hanem a klub-kártya felmutatásával elérhető kedvezményt - mondjuk a pénztárnál vettük észre, hogy a kettőnk összesen 3 kártyájából egyet sem találunk, én láthatóan elvesztettem, ő meg eldugította valahová, így elkérte a mögöttünk álló végeláthatatlan sorban mögött álló kártyáját és azzal érvényesítettük a kedvezményt, tipikus win-win helyzet…:-))) múlt szombaton… Ma meg nézek egy filmet, és a kettő együtt (nálam nem nehéz…:-))) filozófikus hangulatba ringatott. Ez jön, vigyázat!

Archeológiai mélyfúrás az 1963-as Jancsó Miklós filmet megnézni, az “Oldás és kötés”-t… ‘63… még egy két napig pont 60 éve, közel két emberöltő. Aki akkor született, ha ma él, a legfiatalabb boomer nemzedékhez tartozik, de már majdnem X-es lett, a boomer nemzedék öregebb harmada már teenager volt akkor, tehát ez a film is az imprinting része, az alapélmény lett…

Nagyon más ma nézni, mint akkor. Kezdve azzal, hogy egy szanatórium télies, kicsit erdőszerű miliőjében egy csapat, fehér köpenyes főleg végzős orvostan-hallgató ballag a szanatórium felé, szétszakadozó csoportokban, és sokuk kezében könyv, amit útközben is lapozgatnak.

Felmerülhet abban, aki látta Truffaut 3 évvel később bemutatott “Fahrenheit 451” c. filmjének záró jelenetét, ahol a kopár erdők között kóbórló emberek fennhangon ismételgetik, hogy el ne felejtsék az általuk kiválasztott könyvet, hogy megmaradjon az emlékezetben… a fizikai példányokat akkorra a rezsim már rég elégette mind…

Az Jancsó filmben a fák között sétálók közül egyikük megáll és orvosi szakkönyvből fennhangon franciául idéz egy passzust, majd unszolásra fordítja is, egy másik menetközben nagy alakú művészeti albumot lapozgatva bandukol (György Gajzágó, art consultant , Te talán meg is mondanád, kiét…:-)))

Az öreg professzor szembejőve is könyvbe, de láthatóan jó régi patinás kötésű kis könyvbe merül el. Őt látjuk a szobájában is, ott is állnak a hasonló patinás, de nagyobb alakú könyvek szépen egyik a másikon…

Azon gondolkozom, hogy Jancsó, Truffaut a 60-as években, lényegében egyidőben hogyan tudott olyan látnok lenni, amilyen, hogy ilyen hangsúlyosan megörökítsenek egyfajta kulturális attitűdöt, amit abban az időben eszünkbe nem jutott, átlagembereknek, megkérdőjelezni.

1453 körül Gutenberg szerkesztette meg az első primitív, sokszorosításra alkalmas könyvnyomtató gépet. Akkortól ugrássszerűen megnőtt a lehetősége, hogy a kultúrához, a történelemhez egyre inkább a tömegek is hozzá tudjanak férni. Egészen addig egy kivételezett abszolút minoritás tudhatta magáénak az emberiség tudásának átörökítését. Nem véletlen, hogy egy-egy nagy földrajzi egységen belül a szokások, értékek olyan sokáig változatlanok maradtak.

Ma is van könyv, persze, önsegítő, szak és szórakoztató… példa a veszprémi TESCO polca… hogy mit nevezünk mostanság könyvnek. Az jó, hogy a viszonylag bonyolultabb, absztraktabb olvasás készsége egy viszonylagosan széles körben él és virul…

Disclaimer: megpróbáltam, de nem sikerült teljesen elrejteni, hogy van itt nosztalgia, doszt, de istenbiz, hogy értékválasztás nincs. Sőt, én se olvasok annyi papírkönyvet, messze nem, mint amennyit hallgatok és digitálisan van meg. Állandó netező vagyok, accro szinten… szóval, nem “akkor jobb volt”, de nagyon, hogy milyen alapvetően “más volt”… az amatőr történészi ambíciók, korszakhatár észlelése és megélt élmények összevetése csupán…

Kreativitás vs lexikális tudás…

Érdekes gondolatmenettel találkoztam, amely szerint ez a szembeállítás egyrészt elcsépelt, másrészt és főleg: hamis…

Mert, a gondolatmenet szerint a kreativitás az embernél nem tud semmiből, vákuumból születni, viszont alapvetően az agyban, a tudatban, a gyakorlatból lepárolt tapasztalatok új, sosemvolt kombinációjával dolgozik (a “cratio ex nihilo”, az anyag teremtése a semmiből isteni cselekedet, privilégium lehet, ha hiszünk ilyesmiben, ez az embernek nem adatott meg…).

Röviden: üres agy ab ovo nem tud kreatív lenni.

Az is megér egy misét amúgy, egy másik téma, hogy szerintem a tudás egy összekapaszkodó, hálózatos, mátrixos valami, minél inkább, annál alkalmasabb a kreativitásra, ezt mindközönségesen “lexikális” tudásnak nevezni, gyenge, halovány visszkép/reminiszcencia csupán.

De az is lehet, hogy a túl sok, és inkább tényleg “lexikális” (műveltségi vetélkedőkre való, mellesleg, lényegében ez már megszűnt műfaj) tudás meg akár tényleg árthat s kreativitásnak.

Ennek illusztrálására egy régi könyvemből egy anekdotát kerestem, de már nem találom, a tanulság lényege, hogy azért a lexikális v. mátrix-szerűen struktúrált tudás is lehet túl sok, legalábbis ahhoz, hog hatékonyan támogassa az agy kreatív tevékenységét. Mintegy “eldugítaná” eszerint a főleg plain vanilla információ-halmaz az agyat és lehet, nem lenne benne “hely” a kisérletezésre, a szellemi alkímia heurisztikus működtetésére. 

pAz említett, nem talált anekdóta, amennyire emlékszem, a 20-as években 2 kortárs tudós elmét hasonlított össze, a párhuzamosan hasonló témákban is dolgozó Heisenberg-et (1901-1976)  és a magyar-angol polymath/polihisztor Michael Polanyi-t (1891-1976) hasonlította össze. Polányi ragyogó koponya volt fizikai kémiában, közgazdaságban, filozófiában, tudomány-filozófiában, míg Heisenberg kiváló, de szűkebb érdeklődésű elméleti fizikus volt, akit főleg, elsősorban az érdekelt.

Az emlékezetem szerint pszichológus forrású anekdóta az utóbbi fókuszáltságának tudja be, hogy Heisenberg a bizonytalansági relációs alapelvéről 1927-ben készült tanulmányáért Nobel-díjat kapott, míg Polányi Mihályt, habár angol nyelvű könyvei & róla szóló könyvek ma is kaphatóak az Amazonon, gyakorlatilag senki nem ismeri ma már (sorsa több szempontból is hasonlít a szintén kortárs Neumann János (1903-1957) élettörténetére, aki szintén polymath/polihisztor volt, ragyogó elme, és aki szintén kicsit rejtélyes módon az Amerikába emigrált és viszonylag szorosan együtt dolgozó magyar “marslakók” közül kilóg, azzal, hogy neki sincs Nobel-díja… igaz, Neumann emléke ma is elevenen él sok-sok visszaemlékezésben, amit a Nobel-díjas “marslakókról” (Polányi Mihányról meg pláne) nem lehet elmondani… 

Ui.: Még egy kis magyar kultúr-históriai adalék… Michael Polanyi - Polányi/Pollacsek Mihály angol nyelvű wikipedia szócikkének egy filozófiai tevékenységéből származható mondata feltűnt: “He argued that positivism is a false account of knowing.” Érdekes című egyik elérhető könyve: “The Tacit Dimension”, amelyben amellett érvel, hogy a tradíció, az örökölt tapasztalatok, a hallgatólagos, nem deklarált/nem tudatos értékek és előítéletek a tudományos tudás fontos, meghatározó részei.

Ui. 2.: Gyanús lett, és tényleg, az egyik polcomon némi keresés után megtaláltam egy válogatott filozófiai írásait tartalmazó, két-kötetes 90-es évek közepén kiadott Polányi Mihály válogatást, ami az említett tacit dimenziós részt is tartalmazza, a Taleb gondolat dicsőségére, hogy a személyes könyvtáradnak az a legértékesebb része, amit még nem olvastál… ja igen, és ilyen az, amit szintén szoktam írni, amikor lehívok egy könyv-opciót, aminek a díját (annak az ára, hogy ha egyszer kell majd, elolvashassam…), ebben az esetben kb. 30 évvel ezelőtt fizettem ki…:-)))

Gyorsan lemondtam a UK Amazonnál a papír könyvet (angol nyelvű angol tárgyi eszköz általában olcsóbb, mint az amerikainál, és a szállítási ktg is kisebb, és a jelszó is jó ugyanúgy, mint a németnél, franciánál, olasznál is, csak Kindle-t nem lehet máshol… Gyorsak, automatizálva van, kb. 1 órán belül a rendelés lemondható… persze az a 9 db, ami hever egy raktárban a világon, ugyanaz a 9 db, csak a rá mutató ár-vektorok különböznek…:-))))

Nyilván mindenki, aki őrli naponta a Duolingo-t, megkapja Mikulásra az évi egyenleget, 4 KPI-jal, mutatószámmal, hogy hogyan teljesített ebben az évben. 

Egyet láttam is, valaki már fel is tette a KPI-os táblát, gondoltam, vezérfotónak én meg ezt teszem fel, KPI-okat meg ide (mint a LEGO doboz szerkesztő AI termékei, ezek is pár napig primőrök lesznek… - utalások a Linkedin time-line-ra, ahová ez is alapvetően készült…).

Ami a Duolingos teljesítményt illeti, meglepődtem. Napi min. 20 XP-t (ez néha, többször több, néha csak egy leckét jelent) teljesítettem most, a 3. évben, ami 6-8 perctől esetleg nagyon ritkán 15 perces napi foglalkozást jelent, mennyit teljesít a 96%, hogy lejjebb vannak?! Ez olyan, mint az önbevallásos autóvezetői teljesítmény, amiből az szokott kiderülni, hogy az emberek 90%-a jobban vezet az átlagnál… Hacsak úgy nem…

Meg ez a 4% is… mintha olvasni véltem volna, hogy 2 millióan használják, most megnéztem, nem is tévedhettem volna nagyobbat, 575+ millióan, 56,5 millió aktíve user havonta (én is korábban kóstoltam bele, 2 hét után abbahagytam, és 3 évvel ezelőtt kezdtem el aktívan ugyanazt a nyelvet tanulni, és azóta, pont most mindkettőben benne vagyok aktív user-ként…). Tehát az első szerint 23 millióból vagyok egy, a második szerint (ami azért jobban számít) a 2,26 millióból… nagy kunszt…:-))) és mégis, mégis, jól hangzik…:-)))

Persze csinálhatnám 20 éve is, nem ez számít, az számít, hogy haladok-e előre. A befektetés steady, de nem egetverő, a fejlődés se… de már érzem… ugye, a nyelvtanulás - nem tudom, észrevetted-e - nem lineáris. Az elején, ha kiköpöd a tüdőd, akkor se érzel haladást. Ilyen lépcsős a cucc. Teszel bele, teszel bele, és egy-egy időszak végén hirtelen azt érzed, mintha könnyebben menne (nem lehet tudni, hogy ez mikor jön, és nem egyforma távolságra vannak ezek a “lépcsők”, nagyban függ a befektetés intenzitásától, és valamennyire az egyéntől is - ez utóbbi komplikált…).

No, én nem köpöm ki a tüdőm…:-))) ez egyébként egy fontos elem, hogy abszolút szabályozható, mennyit fektetsz bele, milyen gyorsan akarsz haladni. Meg persze, hogy mit akarsz elérni. Én a már úgy-ahogy megtanult nyelveimet is ezzel kezdeném ma el, persze, akkor ez még, amikor tanultam őket, mind nem állt rendelkezésre. És csak egy bizonyos szint után mennék el tanfolyamra, egyéni tanárhoz. Ehhez a drillhez, amit az elején a nyelvtanulás jelent, abszolút alkalmas, rugalmas eszköz a sok elérhető applikáció. Viszont ha komolyan meg akarsz tanulni beszélni például, akkor valószínüleg egyéni tanárhoz járnék, abban a fázisban talán az a leghatékonyabb. Itt is találsz remek tanárokat. Például Andrea Mendel, vagy Márta Nagyiván…

A Duolingo körítésében, illusztrációiban, animált bumfordi kis szinte mesefiguráiban, a mobilom nyitó képernyőjén a napi penzumra animáltan figyelmeztető logo (ahogy telik a nap, még mindig nem csináltam meg, egyre borúsabb, viharosabb, dühösebb piros, majd lilára változó a kis figura…), az egyes feladatoknál a soros figura szájmozgásának szinkronizálása az adott példamondat kiejtéséhez (!!!) úgy tűnik, főleg a fiatal korosztályt, a gyerekeket célozza (mintha olvastam volna, ez tudatos!), de ha folyamatosan csinálod felnőttként, nem fog zavarni, sőt, akár élvezheted ezt a kicsit túltolt kavalkádot… 

…hogy ezek motiválók-e, nem, nem tudom, talán inkább színezők. Végülis, hogy meg akarsz-e tanulni egy kicsit új világot, gondolkodást, netán művészetet, dolgozni akarsz rajta, vagy ez új hazád nyelve, muszáj lesz megtanulni, Tőled függ, olyan nincs, hogy egy kicsit tanulok nyelvet, az biztos kudarc… Ez komoly elhatározás, fegyelmet igényel, viszont valahol az úton, ami egy sötét, idegen, kicsit ellenséges (mint amikor a kuplungot, gázt, féket tanultuk kezelni, és akkor még ott volt az életveszélyes live forgalom is…) erdőben vezet, hirtelen lassan elkezd világosodni, elkezdesz formákat, színeket felismerni, majd az egész olyan szép, harmonikus tájjá alakul. Hosszú az út a sötét erdőben though…

Szeretem én ezt a Duolingo-t, napi fegyvertársammá, bajtársammá vált…:-)))

A Linkedin-re ezzel a commenttel postoltam (és mivel az is jó lett szerintem, idemásolom, hátha valaki máshonnan talál ide) az idézőjel után kezdődik a post:

”Magadat kell legyőzni, és dinamikusan soha meg nem elégedni azzal, amit elértél. Ez az igazi mérce. És ha ezt megérted, jobban megérted azt is, amin megpróbáltam itt elgondolkozni. Az arányok, a kiegyensúlyozottság és harmónia jegyében…

No, mindent a győztesnek, az elsőnek, már a másodiknak is coki, hát még a többieknek. Ez ugye a “normál”…

Na most az elsőknek szóló dobogó sokkal kisebb, hogy annyian elférjenek rajta, amennyien gondolják, hogy ott a helyük, és bármilyen klassz életet élnek, bármilyen sokat tettek le az asztalra, életük egyik fontos dimenziójában, ott sírnak, ahol senki se látja, tele vannak frusztrációval, remorse-szal, ressentiment-tal…

Kár, hogy így van, mert ha törvényszerű, hogy egyre feljebb egyre kevesebb a levegő, következésképpen egyre kevesebben jutnak fel a csúcsra, kéne egy kicsit arányosabb elismerés, kiegyensúlyozottság a lentebbi rétegekben is. Ott is van teljesítmény, kreativitás, szorgalom, és néha hajszálon múlik, hogy ki csap be elsőnek, ki szakítja át elsőnek a célszalagot. És vannak területek, sok is, ahol pusztán a szerencse is(!), vagy a “jókor voltak jó helyen” dönthet… És utána azután minden van, csak arányosság az nincs, az elismerésben.

Mégis, mégis, jobb érzés lehet nem feladni, és csak odavetni, “még nem sikerült, de majd… majd én megmutatom…”, és közben őrölni magad belülről, ott sírni, ahol senki se lát, mint körülnézni, és azt mondani egy adott ponton, adott szinten, hogy igen, ezt akartam, talán ez már több is, amit akartam, továbbra is oda fogom tenni magam, vállalom a kihívásokat, tudom, mi a dolgom, mi a kötelességem szeretteim, barátaim, nagy szó, de a nemzet felé is, de egy olyan kiegyensúlyozott, harmonikus mindsettel, hogy nem gyötröm magam az előbbieken túl, hogy hová, merre kellene még feljutnom, hogy végre kiegyensúlyozott, harmonikus életet élhessek.

Kicsit ez a horvát tengerpartos halász történetéhez hasonló, aki élvezi a reggeli napsütést, az amerikai túrista meg el akarja neki magyarázni, hogy milyen jó élete lenne neki hosszútávon, ha most sokkal többet dolgozna. Az ismert anekdota szerint a halásznak már most is jó élete van, minek törje magát?!

Persze, ellenvethető lenne, hogy azért az kevés lenne nekünk, ami vélhetően a történetbeli horvát halász élete. Hát ez az, hogy mi elég, azt mindenkinek magának kell eldöntenie, de oda érdemes egy alarmot beállítani… Például ha valakinek egy luxus yacht nem elég, annak sokkal többet kell dolgoznia most, vagy jobb barátokat kell szerezni… vagy ha egy Maserati, és egy zürichi bungalow nem elég, kell még egy Bugatti is, meg egy jó párizsi kerületben egy manzárd is, ugyanaz, többet kell most dolgozni, vagy befolyásosabb barátokra szert tenni, vagy both… egy fontos: érdemes belőni, mire hajtunk… az persze lehet a munka pure flow-jának az élvezete is… milyen jó, hogy mások mások…:-)))“

—————————————————————

“Másodhegedűs az, aki a "főszereplő" mögött áll a rangsorban.”

Akart-e valaha is valaki “másodhegedűs” lenni, vagy csak az jutott neki? És hogyan éli meg ezt? Van-e olyan, akinek “ez jól áll”? Ez itt a kérdés, nem is kicsi…Egy kis Linkedin post váratlan relatív sikerétől aha-pillanatot éltem át, mondhatni filozófiai transzba estem, és majdnem a halált túlélők élménybeszámolóihoz hasonlatosan gyorsan lepörögtek életem fontosabb fordulatai, csomópontjai, és megvilágosodtam, megláttam a közös szálat, amelyre fel lehet őket fűzni…

Akkor lesz igazán érthető, ha a folyamatot rekonstruálom.

Első lépés a post, nyugi, ez egy rövid post volt…

“Egyszer egy több-alkalmas vezetői csapat tréningjére a vezetői stílust tűztük ki az egyik nap témájául. Nagyon készültem, sok slide-dal, azután máshogy csináltuk… én rengeteget sokat tanultam abból a tréning-napból…:-)))

Nem mondom, hogy ehhez a táblához nem lehetne egy-két dolgot hozzátenni, de mai fejemmel ezt tenném fel gondolat-ébresztőnek/kályhaként, ha ez lenne a téma, és “és ezt ülnénk körül”, mint egy tábortüzet, és beszélgetnénk róla…”

…és ehhez, ezalatt volt egy sharelt post ábrája, íme: 

 j

A post relatív sikerét említettem, definiáljuk a sikert (és még az is…): egyedi postjaim view-jai 100-16 000 között szóródnak, persze, az első korláthoz közelítenek inkább, 1000+ ismerős, 1600+ follower, napi kb 800-1000 view. Ez a post 10 h után (éjfélkor került fel kb…) 500 view-t, 10 like-ot (7 db 2nd, 1db 3rd+), 1 commentet (- 3rd+ “ismerőstől”!). Ezt nevezem “relatív sikernek”.

A post eszembe juttatta a vezetői csapatoknak tartott tréningeket, amelyeket tartottam, és szerettem. Volt ezeknek egy közös vonásuk: 2 tréner volt, én voltam, akit meghívtak második trénernek, brácsásnak, ha tetszik, és azután szerettek velem dolgozni, ugyanúgy, ahogy én velük. És ők nem futottak még trénerek voltak, a futtottak még tréner én voltam. Ami nem jelentette azt, hogy nem kiegyensúlyozottan dolgoztunk együtt, nem az inasuk, tényleges segítőik voltam, de mindig egyértelmű volt, ki a vezető tréner, aki a munkát hozta. 

Vizi Beával (Gordon T.A.) nagyon szerettem együtt dolgozni, Malchiner Maximilian Péterrel (You Are More, Innermetrix), Dara Péterrel (A legjobbat hozom ki belőled). 

Ez egy. Azután belegondoltam az utolsó 20 éves alkalmazotti munkáimba, létembe, 5 multinacionális leányvállalati karrierembe, ami végig másodhegedűsi szerepekben telt el. Gazdasági igazgató, egyszer még  Verwaltungsleiter is, ilyesmik voltak a postok megnevezései, de mindig a vezérigazgatók, vagy ügyvezető igazgatók közvetlen munkatársa voltam, többnyire a primus inter pares a többi igazgató között, akivel a legrázósabb dolgokat kellett mindig megbeszélni…

Ez kettő. Idén februárban a Linkedinen megkeresett valaki, Vincze Ágnes, hogy azt találta ki, hogy podcastokat szeretne velem csinálni. Előtte volt némi rádiós háttéremberi tapasztalata, de ilyet nem csinált. Elkezdett párhuzamosan is podcastban beszélgetni emberekkel, de a főszál a velem való beszélgetések voltak, majd rátalált úgy tűnik, az igazán sikert hozó podcast beszélgető társára, Pagonyi Adriennre, akivel ilyen nagyon rövid, ütős, nagyon sikeres kis podcastokat csinálnak, és december 5-én már egy off-line meet-up-ot is megszerveztek, ami várhatóan szintén sikeres lesz.

Egy on-line jó ismerősöm rákérdezett, hogy mit kerestem én ezekben a podcastokban, amin jót röhögtem, mert kívülről nézve nyilván semmi dolgom nem lett volna ezekben, a hölgy a lányom lehetne, és amikről beszélt egyre kizárólagosabban, egyre távolabb került az én világomtól, de belülről nagyon is tudtam. El is mondtam többször is a podcastokban, hogy én egy rezonőrnek gondoltam ott magam, aki meghallgat valakit az ő legbensőbb, izgató problémáiról, és rezonál rá. Ez nem coach feladat, itt szabadon beszéltünk, vélemény, tanács is elhangzott, autentikus volt, bár, ma már úgy gondolom, még mi is, itt is visszafogtuk egy kicsit magunkat. Talán, hogy nyitva hagyjuk a  kapukat…

Én se csináltam podcastot előtte, pláne videóst, élveztem, nem volt drukk, beszéltem, ahogy amúgy is beszélek (Ágnes könnyed, fesztelen partnerségének hála!), és egy ideig még érdekelt is a számomra néhány még felfedezetlen topic újdonsága. Azután ezekhez Adrienn már jobb partner volt. Szóval rezonőri szerep ez is, egyfajta “másodhegedűs”…:-)))

Ez három. És akkor eszembe jutott a szinte hozzám nőtt téma (olyan mértékben hiszek a jó helyen, jó időben, jó célra használhatóságában), az Innermetrix személyiségprofil, és azon belül az én személyes 2015-ös profilom (amikorra a nagy váltás, alkalmazottból nyugdíjas, egyúttal a tréner/coach életbe való átváltás már évek óta megszilárdult). A személyiségprofil a jelentős életmód, életbeli változásokkal módosul természetesen, és ilyenkor tud segíteni igazán.

Változott a korábbi profilokhoz képest a 2 másik modul eredménye is (az Innermetrix ADV profil 3 modulból áll: viselkedés, motiváció, érzékelés/döntés), de ide, ehhez a témához a harmadik, az érzékelési csatornák és az abból következő döntési preferenciák modul eredményei tartoznak (ez egészen különleges, a Hartmann féle axiológiai (hogyan hozunk érték-ítéleteket) elméleten alapszik, számos blog-postban kitértem az ismertetésére). 

Az eredmény a 3+3 fő dimenziót és az ezeket is magukba foglaló összesen 78 érzékelési/döntési karakterisztikát rendezi preferencia sorrendbe egy 10-es skálán számszerüsítve.

Az én személyiségprofilom első 10 preferenciális karakterisztikája ebben a modulban a következő:

Az utasítások követése

Integráló képesség

Probléma- és helyzetelemzés

Realisztikus célkitűzés másoknak

Potenciális problémák meglátása

Elméleti problémamegoldás

Mások kijavítása

Mások fejlesztése

Mások értékelése

Az előítéletektől mentesség

3 a 10-ből problémák azonosításáról, elemzéséről, megoldásáról szól, tipikus  Edward de Bono fekete gondolkodó kalapos, hiper-racionális  rôle, laza lelki  tartással kell tudni például nem-et mondani… Ez négy… és rögtön meg is magyarázza az előbbieket. Egy vezetőnek igen-eket kell tudnia sokat mondani, lelkesítenie/motiválnia kell tudnia mindenekelőtt, túl kell látnia a problémákon…

Nem mintha én olyan vadul & lelkesen keresném a problémákat, nem nyugodnék, amíg nem találok ellentmondást, hiányt, félreértést, tévedést, de ezek az utcán hevernek, annyi van…:-))) csak le kell hajolni a földre érte, ahogy egy ma már ismeretlen nevű és funkciójú konferanszié mondta (kb. a ma MC…). Egy fontos szabály van, amit ösztönösen is betartok. Ritkán ugrom igazi BS-re, azon inkább továbbgörgetek, nincs ott semmi látnivaló…

Ami izgat, azok a jó anyagok, postok, emberek, amelyek még jobbak is lehetnének… Ezt lehet akár egyfajta ars poetica-nak is nevezni…:-)))