Vezetői coaching

Most egy kicsit nagyobb kört teszek…

 

A képen Joachim Gauck (72) német köztársasági elnök látható élettársával, Daniele Schadt-tal (52).

 

Paradigmák jöttek, mentek. Tulajdonképpen ki is alakítja a történelmet? A grófok, hercegek, grófok? Vagy velük is csak történnek a dolgok és csak jókor volt az ősük jó helyen? Mi számít, ami a “nagy” politikában történik, vagy ami a társadalomban, az emberekkel, az is? És hogyan élik meg ezt az emberek maguk, akik hirtelen belekerülnek a történelem viharába? Hogyan őrzik meg az integritásukat, hogyan helyezik el az egész dolgot a saját térképükön. Nagyon érdekes dolog (lehet) ez…

 

Ez jutott eszembe, egy külföldi hetilapot olvasgatva.

 

Amikor tegnap kész lettem ezzel a blog-bejegyzéssel, meginogtam egy kicsit, hogy idevaló-e ez, érdekel-e ez annyira még valakit, mint engem.

 

Azután ma hallom, hogy éppen összeült a G7 is, mert se kiköpni, se lenyelni nem tudja a világ ezt a görögöktől eredeztetett, de sokkal nagyobb kört jelentő és főleg érintő válság, ezt a Lehmann Greece projektet. Hiszen már régen az ázsiaiak is szenvednek tőle, és miközben Amerika + a dollár szárnyal, ne tévedjünk, itt Európában is azt hittük 2008 őszén, hogy a Lehman Brothers nem “gyűrűzik” át, átgyűrűzött, ők se lehetnek biztosak, mi lesz a hatás rájuk.

 

Tehát több-rétegű érdekesség is van a következő (főleg az első) Der Spiegel beszámolóban, amit a “ki csinálja a történelmet és mit érez/gondol közben?” kérdésre való illusztrációs parabolaként gondoltam először megidézni.

 

Ugye, abban a lebutított marxizmusban, amit annak idején különböző megtévesztő tantárgy-nevek alatt tanultunk[1], azt tanultuk, hogy a történelmet a különböző gazdasági-társadalmi-politikai erők mozgatják, az egyén benne nyárfalevél, elfújja a “történelem szele”, akik látszólag irányítják a történéseket, azok “csak” jó helyen voltak jó időben, feldobta őket a lehetőség (a feladat megtalálta az emberét…).

 

Másrészről a történelem-könyvekben királyról királyra ugráltunk, meg uralkodóra és más se volt a történelem, mint ezek által fémjelzett időrendben elmesélt történet-folyam. Azután a magamfajta reál-értelmiségi (akit azért érdekeltek már akkoris a humán dolgok) hírét hallotta ellen-irányzatoknak is (pl. a francia Annales-kör, a pozitivisták), amelyek hol azt mondták, hogy nem, a történelem az az, ahogy az emberek – mindenfajta emberek, nemcsak az hercegek, grófok és királyok – éltek, mások meg azt is mondták, hogy a történész ne fűzzön hozzá semmit a tények elmondásához, ne interpretáljon, ne adjon értelmezési keretet, mert azzal hamisít (külön poén, hogy éppen fordítok egy interjút, amelyik valamelyik következő bejegyzés anyaga lesz, ami erre frappánsan fog reagálni…).

 

Olvasgatok egy-két cikket a heti Der Spiegelből (2012. 23. szám, június 4.) és ezek kapcsán jutott eszembe a fenti gondolatmenet.

 

Az egyik cikk a német parlament költségvetési bizottságának a tagjairól egy emberközeli beszámoló. Lehet ennél valami unalmasabb? Ha nem látunk bizonyos összeüggéseket, nem. Persze, arra gondolhatunk (nekem ez jutott eszembe…), hogy bizonyos értelemben az egész euro-krízis megoldásában az EU legerősebb, meghatározó hatalmának és azon belül ennek a nem nagy létszámú grémiumnak a hatása (hogyan szavaznak majd egy-két kérdésben, illetve milyen javaslatot tesznek le a parlament asztalára) akár döntő is lehet.

 

És pontosan ez a szempont az, amiből a Der Spiegel szerkesztői körbejárják a témát, ügyesen váltogatva egy költségvetési bizottsági ülés részleteit az egyes bizottsági tagok otthonában elkészített riportok részleteivel. Felteszik a kérdést maguknak, vajon hogyan bírják el, hogyan dolgozzák fel, hogyan számolnak el magukkal, vagy akár az utódaikkal, ha majd megkérdezik, hogy amit majd döntenek, akár így megmentheti a helyzetet, vagy visszavonhatatlan romlásba taszítja az EU-t és akár az országukat, de akár a világot is (a Rettungsfond – az Euró-Mentőcsomag – és társainak költségvetési részletei bizony itt landolnak, legalábbis a legnagyobb, a német részt illető mértékben). És erre a – Der Spiegel szerint is “ember feletti” (itt nem érvényes az áthallás Nietzsche felé, bitte, ez másról szól, ez a feladat nem mindennapi bonyolultságát, hatását és méreteit akarja megjeleníteni a jelzővel) - kérdésre próbálnak válaszolni.

 

Tény, hogy a személyes interjúban megjelenik az, hogy egy korábban elképzelhetetlen léptékű, évek óta iszonyatos “robotolást” kívánó, gyakran személyesen megoldhatatlannak érzett feladatot próbálnak megoldani, kérdés, hogyan élik ezt meg pszichésen. Belekerültek a TÖRTÉNELEM-be, és nem tudnak elugrani előle. A következő pontokban - (igazi) nevet adva a megemlített bizottsági tagoknak – egy-két érdekességet villantok fel, hogy a világunk sorsa milyen döntési grémiumok milyen egyes elemein/résztvevőin múlik. Eszem ágában sincs, hogy gúnyolódjak rajtuk, a Der Spiegel is egyszerűen idézi azt, amit ők maguk erről a nagyon nehéz emberi helyzetről mondtak. A lehető legtermészetesebb dolog a képviseleti demokráciákban, hogy az egyes parlamenti pártok paritásos alapon (parlamenti részvételük arányában) adnak képviselőket a bizottságokba, ezt látjuk majd itt is), de kétségtelen, hogy abban, ahogy az egész működik, van valami ellenállhatatlan “belső humor” (copyright Tarján Tibor, sajnos már elhúnyt vegyész kollégám valamikor a Mélyéptervnél) a dologban:

 

·         Johannes Kahrs (48, SPD- Szociáldemokrata Párt ellenzékben) a 427 füzetből álló (teljes) Mickey Mouse sorozatból olvasgat, amikor már elege van az egészből és kicsit ki akar kapcsolódni. Az egereknek is voltak problémáik, de azok a füzet végére mindig megoldódnak (nyilván mást is csinál az életében, családja van, síel, mit tudom én, a Der Spiegel ezt a Mikiegeres dolgot említi… (na ja, bulvárosodunk…)).

 

·         Marie – Elisabeth – Lüders-Haus (64, SPD) az elnöke a bizottságnak, ő vezeti az ülést, amelyet a spiegelesek meglátogathattak.

 

·         Priska Hinz (53, Grüne – Zöldek ellenzékben). Foglalkozására nézve tanító, megpróbálja szakértők segítségével átlátni az egész helyzetet, de saját bevallása szerint is ez meghaladja a lehetőségeit. Nem tudja megítélni igazán, ebben a témakörben mi téves és mi helyes egy olyan helyzetben, amelyben egy téves döntés katasztrofális végkifejlethez vezethet.

 

·         Otto Fricke (46, FDP – szabaddemokraták koalíciós kormánypártja) ügyvéd és mint mondja, jól alszik (szegény Heinz asszony nem, ő néha nagyon rosszul). Neki van segítsége. Élénk, kicsit teátrálisan, gyorsan és sokat beszél. Fricke úr segítsége az euro-krízissel kapcsolatos problémakörben az Isten. Rendszeresen beszélget vele, megosztja vele a megfontolásokat és hisz az inspirációkban, hogy azok segítenek neki, hogy a helyes döntéseket tudja meghozni. Azért ő sem olyan biztos a dolgában és ilyenkor a Depeche Mode sorát idézi: “Ha Istennek lenne egy mesterterve”... Vajon van-e neki? – teszik fel a költői kérdést a szerkesztők. Egy mesterterv az euró-krízisre? Fricke úr ezt nem tudja. Isten segít neki, de lényegében hasonló bizonytalanságot él meg, mint Hinz asszony.

iPad-ján előhívja időnként a különböző (francia, portugál, ír, spanyol) állampapírok, azután a tőzsdék aktuális összefoglaló árfolyamait, de ezek nem igazán hoznak neki megvilágosodást. “Nem nagyon hiszek a tőzsdében…” – mondja… Ahogy Hinz asszony magától beszélt a kimerültségére, Frick úr a félelmet említi. Fél, hogy a következő generáció egyszer csak megkérdezi majd, hogy “na, te is benne voltál, mit tudsz nekünk mondani?”

 

·         Diertmar Bartsch (54, die Linke – a Bal párt, ellenzékben) nincsenek ilyen gondjai. Ő ugyan akár érthetné is egy kicsit jobban, mint társai, hogy miről van szó (közgazdász), de ő, mint ellenzéki, mindig a komány ellen szavaz, úgyhogy nincs min töprengeni. Ott vannak a szakértői, azok elolvassák ezeket a vastag anyagokat, ő bevallja, neki ehhez nincs kanala (ki is mondja, amit azért a többiek ilyen világosan nem fogalmaznak meg, hogy minden egyes eljárás megértése lehetetlenné vált, ez a krízis már tényleg lehetetlent kíván a képviselőktől). Irodájában a háta mögötti polcon ott a Marx-Engels összes (vicces a német rövidítés: MEGA – Marx-Engels Gesamtausgabe). Vajon ez a segítsége? – teszik fel a költői kérdést a szerkesztők. Bartsch úr szerint ők ketten nagyon sok mindent nagyon jól előre láttak, ő maga sokat emlegeti a tőkét és a tőke megsemmisítését (erről jut eszembe, a francia elnökválasztáson volt egy kummunista jelölt, egy közgazdaságot oktató tanárnő, kapott vagy 0,8%-ot, ha azt hallottátok volna, szemetek-szátok nyitva maradt volna az biztos…), de úgy tűnik, hogy a MEGA nem nyújt semmi megfoghatót az euro-krízisre… Ő is gondola a a következő nemzedékre, de megvan már, mit fog mondani nekik: “én mindig ellene szavaztam…”. Egyébként a már említett bizottsági szakértői meghallgatásra se Fricke úr, se Bartsch úr nem ment el.

 

·         Rüdiger Kruse (50), orvos 11:03-kor elhagyja a termet és csak 11:38-kor jön vissza, akkor ellenőrzi az iPad-ját, és újra beletemetkezik az olvasásba és írásba.

 

·         Steffen Kampeter (49), a Pénzügyminisztérium parlamenti államtitkárának bezzeg sűrű a dolga. Alig látszik ki az akták közül, lapoz, ír, áthúz, cédulákat ragasztgat ide-oda, beilleszt, kiszakít papírlapokat. Nagy igyekezetében még a pohár vizét is fellöki, le kell törölni az asztalt, a mellette ülő Petra Merkel iPad-jét, még egy aktát is.

 

Odaérnek, hogy mi történne, ha Görögország kilépe az euro-övezetből (a legfőbb szakértő, akit kérdezgetnek Klaus Regling, az ideiglenes EFSF védőernyő alap főnöke). Rigling szerint “ez egy igazi katasztrófa-forgatókönyv lenne”.

 

Ekkor Kampeter (tudjátok, az államtitkár) lebukik, egy könyvet kotorász elő a táskájából, beleolvas. Ahogy a sajtótribünről látható, 12 a 21 képviselőből 12:45-kor olvas egy könyvet, vagy a mobiljával, vagy az iPadjével van elfoglalva.

 

Rüdiger Kruse a saját irodájában arra   a kérdésre, hogy vajon a nem-euró-krízis politika nem szenved-e az euro-krízis politikától (ezt a kérdést én se egyszeri olvasásra értettem meg, nyugi), igennel válaszolt. Az Egy-problémás-társadalmat emlegette, amely mindig csak egy problémával foglalkozna, de azzal azután igazán és ez az egy probléma most az euro-krízis lenne.

 

·         Norbert Barthle (60, CDU – Keresztény-demokrata kormány koalíciós part, Angela Merkel pártja), foglalkozására nézve gimnáziumi tanár, a választási körzeti munkától szenved. Az euro-krízissel kapcsolatos munka olyan intenzív, hogy még azokon a heteken is, amikor nincs bizottsági ülés, 1-2 napot akkor is Berlinben kell töltenie. A választási körzetben meg azt mondják az emberek: “elhanyagolsz minket” és ebben ő “komoly problémát” lát. Könnyen az a képzet alakulhat ki az emberekben, hogy ő semmilyen szerepet nem játszik a politikai folyamatokban. Mindezt az euro-krízis miatt, ami az embereknek absztrakt, nehezen érthető, távol van a tapaszatalataiktól. Hát nem lenne jobb a görögöket a sorsukra hagyni, ahelyett, hogy ennyi időt és pénzt áldoznánk rájuk?

 

Így azután a képviselőknek az a sajátságos problémájuk van, hogy túl vannak terhelve valamivel, amiről sok választó úgy gondolja, hogy nem éri meg a fáradtságot. Ez különösen nehéz az ellenzéki képviselőknek, mert nem igazán tudnak ellenzéki munkát kifejteni (gondolhatunk például az SPD-s Johannes Kahrs-ra). “30-40%-a a lakosságnak az euro-politika ellen van, de egyik helyet szerzett parlamenti párt (így az SPD) sem ellenzi”. Egyre több választó körzetben a választók mozgolódni kezdenek, próbálják “megfogni” a képviselőiket. “A hivatalnokok dominálnak.” – mondja Kahrs.

 

...

 

A délelőtti ülés után az újságírók kérdezik az államtitkárt. A meghallgatás – szerinte – megmutatta, hogy a kormány euro-politikáját a szakértők széleskörű támogatással fogadják. Kérdés, honnan tudja… Kampeter (aki az egész ülést végigdolgozta) nyilván ismeri a multitasking csodájának a titkát…

A másik cikk (a kisebbet “szóló”, pedig lehet, hogy lényegesebb…) Joachim Gauck élettársáról szól, Daniela Schadt-ról. Ki az a Joachim Gauck? Az új német köztársasági elnök. Most volt az ideje a megválasztásának? Nem. De az előzőt (a neve nem is lenne érdekes (Christian Wulff), egy viszonylag érdektelen, CDU-politikus (tartományi ministerelnökből csinált belőle Merkel asszony, párttársa szövetségi köztársasági elnököt), a szokásos snájdig, csinos feleséggel (copyright von zu Guttenberg)) leváltották, hopp, lemondott, mert ügyekbe keveredett (persze, ezt a kivülálló szemtelen szempontjából mondom, tény, hogy az én forrásaimban (nem utolsósorban az egészen kíváló német kabarettisták… még arra se tartották érdemesnek sohasem korábban, hogy nevessenek rajta…). Lényegében az volt ellene a “vád” (nem büntetőjogi, bár egyik-másik akár már az is lehetett volna mintha. Lényegében hivatali hatalmával visszaélve olyan előynöket vett igénybe, amelek nem jártak volna neki. Kisebb dolgok és nagyobb dolgok voltak a csomagban, azzal let a dolog kibírhatatlan és védhetetlen, ahogyan ő és párttársai kezelték ezt a személyi válságot. Részben nyilvánosan mindig csak annyit ismert be, amennyi éppen kiderült és egyre több derült ki, ami egyre kínosabbá tette az egymést követő, egyre teljesebb “bevallásokat”, részben a döntő öngólt azzal rúgta, hogy felhívta egy nagy újság (azt hiszem a Bild Zeitung) főszerkesztőjét. Egy demokráciában már ez is érdekes, de a folytatása cifra lett tényleg. Az üzenetrögzítő kapcsolt be, és a köztársasági elnök – nyilván pillanatnyi dühében – a rögzítőre mondta a fenyegetését, hogy mit gondol csinálni, ha a holnapi lapban megjelenik, ami persze megjelent.

 

OK, de nem róla szól a cikk, hanem Joachim Gauck-ról (72) , illetve az élettársáról, Daniela Schadt-ról (52). De az egészhez kellett ismerni ezeket a részleteket, legalább ezen a szinten. Nos Gauck 2010-ben is indult és egész szépen melléálltak sokan, de Merkel asszony kizártnak tartotta (talán mert jól ismerték egymást?). Gauck egyfajta disszidens volt az NDK-ban és ismerjük Merkel asszony NDK-s gyökerét is.

 

Merkel asszony Wulff úr lemondása után is próbálkozott, de végül beadta a derekát, és Gauck simán lett az idő előtti választáson köztársasági elnök.

 

Gauck luteránus lelkész, ellenzékben volt a szocializmus alatt (úgyis mint a szovjet Gulág-ot túlélő fia), 1990 után ő lett a Stazi-archívum parlament által megválasztott vezetője. Mint ilyen, kialakult róla a Stazi-vadász és a demokrácia fáradhatatlan védelmezője kép. Az ellenzéki SPD javasolta 2010-ben köztársasági elnöknek, de végül 2012-ben, a CDU és Merkel asszony által választott Wulff bukása után megnyílt előtte a hely.

 

Gauck-ról a természetesség sugárzik, ugyanakkor a beszédein a papi múlt nyilván meglátszik. Ehhez képest hosszú évek óta élettársa konzervatív-liberális politikai újságíró, 2 lábbal a földön, fanyar humorral, komoly élet-tapasztalattal. Több, mint 25 éve ír a Nürnberger Zeitung-ba.  Természetesen ezt abbahagyta, mindenki azt gondolhatná, hogy amit ír, Gauck sugallata. De a Der Spiegel nem is rejti véka alá azt a véleményét, hogy most, új helyzetében, mint Gauck élettársa, akivel Gauck megbeszéli a dolgokat és akit nem kell különféle programokkal elfoglalni a külföldi látogatások során, hogy ne unatkozzon, aki ezzel szemben résztvesz Joachim Gauck hivatalos megbeszélésein is, nagyobb is lehet a közvetett befolyása, mint valaha…

 

Jellemző mindkettejükre az a történet, amikor Hollandiában a holland (hitleri Németország elnyomása alóli) felszabadulás napján, májusban, először a két nép történetében Joachim Gauck ünnepi beszédet tartott a hollandiai Noordbrabant-ban. Gauck beszéde közben – szokás szerint - szem nem maradt szárazon (nagyon tud beszélni). Kicsit később, a hágai német nagykövetségen, szűkebb körben beszélgetésre került sor az újságírókkal is. Kapott egy akár kellemetlennek is tekinthető kérdést, hogy vajon Gauck-nak személy szerint, aki az NDK-s múltja miatt inkább a kelet-európai országokkal lehet bensőségesebb kapcsolata, vajon neki van-e egyáltalán valamilyen köze Hollandiához.

 

Gauck erre azzal felelt, hogy képzeljék el a 13 éves Joachim-et, aki este az ágyban Egmont-ot olvas (a nagy szomorújátékra gondolt nyilván a hollandiai szabadságharcosról, Egmond grófról). “Persze, persze, egyáltalán, sokat olvastam Schillertől annak idején”- mondta Gauck.

 

Schadt asszony irritáltan nézett a férfire: “Hmm, Jochen, az ‘Egmont’ inkább Goethe.”

“Tessék?”

“Goethe. Ő írta az ‘Egmont’-ot. Nem Schiller.”

Egy kis szünet után.

“Persze, persze, világos.” – mondta az elnök végül. “Én a többi dolgot gondoltam Schillertől…”

 

Istenem, egy normális emberpár…

 

Szóval a parabola vége, az, hogy sokszor “névtelen” emberek (is) alakítják a világot, kisebb, nagyobb befolyással…

 

Szevasztok

 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com