Ha mindent elmondunk, mindig, amit gondolunk, „őszinték vagyunk”, de teljesen (ahogy ezt egyébként majdnem mind gondoljuk magunkról hót komolyan...), az jelenti azt, hogy „ahogy a csövön kifér”... ez pillanatnyilag nagyon megnyugtató, lemegy a feszültség, kiadjuk, nem lesz gyomorfekély... legalábbis közvetlenül nem....
Ha meg mindent túlságosan megfontolunk, szinte semmit se adunk ki, az összes szűrőt bekapcsoljuk, akkor sok feszültség marad bent, akkor is, ha nem érzékeljük azonnal, közvetlenül... és jöhet a rejtőzködés, emberkerülés, betegség, stb...
Vajon mennyire surprize, surprize, hogy valahol a kettő között kellene?! És nincs egy szabály mindenkire, minden helyzetre... Attól függ...
Mindenesetre, ha nem akarunk túl nagy kavart magunk körül, nem akarunk ad absurdum teljesen ott maradni magunknak egyedül (munka, partner, egyáltalán bármi és bárki nélkül) és nem akarunk így másodlagos, ám jó tartós stressz-triggereket generálni (mert: „ahogy a csövön kifért...”), vagy nem akarunk hiteltelen, inautentikus életet élni, amelyben állandóan csak mérlegelünk addig-addig, amíg már senki nem fogja kivárni a mérlegelésünk eredményét, és persze, senki nem fog már hinni nekünk, amit mondunk, mert persze, mindenki számára lejön, hogy nem az igazi véleményünket mondjuk, akkor és csak akkor minden helyzethez, minden emberhez meg kell találnunk a kellő távolságot, a kellő szelepállást, a megfelelő szűrőkkel annak a bizonyos csönek a végén...
Na most ez akkor igazi és jó, ha gondolkodni se kell rajta, valahogy úgy vagyunk összerakva. De ez nem jelenti azt, hogy nem tanulható a cső végén a szelep és a szűrők kezelése, hogy egy pillanatig maradjunk még a választott metafóránál... és ha azt gondolod most, hogy ez manipuláció, és ez alantas rád nézve, nem érdemes tovább olvasnod, mert az önismeretnek olyan alacsony fokán állsz, hogy egyelőre ez a blog még korai Neked... De azért útravalót adok... Igen, szó szerint ez is manipuláció, azaz a másokra való hatásod befolyásolása... de ha azt hiszed, hogy Te soha nem manipulálsz, és csak itt, csak most, ezzel a bloggal akarlak elcsábítani, na ez az, ezért hagyd abba az olvasást...
Hogy találkozhatsz vele, vagy mondjuk még jobb, hogyan találkoztam én ezzel a dilemmával? Úgy, hogy ami az egyik működésemhez jó volt (vagy pontosítsunk: kevésbé volt rossz...), az újabbhoz teljesen alkalmatlan volt. Pökhendi voltam, besserwisser, lenéző, sokat beszéltem (képzeld, még többet), tudtam a tuttit... (valószínüleg ez így azért egy kis exaggeration, de legyen már kövér az a lúd...). Gyakorlatilag „ahogy acsövön kifért”... Akkoriban, amikor az első átképző tréningemen (azután sokszor utána) megfogalmaztam magamnak: „sok voltam...”.
És akkor elkezdtem felszerelni egy szelepet a cső végére és beépíteni szűrőket... Évek kellettek hozzá, hogy viszonylag normálisan működjön a rendszer (nem vagyok a végén és sose leszek...). Egyre finomabb működésű szelepeket szereztem be, egyre finomabban tudtam szabályozni, és nem kellett annyi szűrő se, de azok is változtak...
Újabb metafórákat is találtam, mind ugyanarra... az egyik kedvencem (talán 2 éve jutott eszembe...) az egó-gomb... Középen, a mellkasomra szoktam mutatni, amikor azt mondom, hogy benyomom, kvázi kiiktatom, ha kell (pl. coachingnál...).
Szóval – talán most merészelek egy kicsit általánosítani a személyes példámból - azok és olyan helyzetekben szoktak ezzel a dilemmával találkozni (hol is helyezkedjen el a viselkedésük a „ahogy a csövön kifér” és a „gyakorlatilag semmi se fér ki a csövön” végpólusok közötti kontinuumon), akik „túl sokak” a környezetüknek, ők azok, akik előbb-utóbb rákényszerülnek, hogy szabályozzák az outputot.
Azok, akik küzdenek azzal, hogy szinte egyáltalán nem merik (ezért, azért, amazért) a másik póluson vannak, küzdenek az önállóságukért, az őnmegvalósításukért, de a véleményük, a kontribúciójuk bent ragad (ezért, azért, amazért), nagyobbb veszélyben vannak. Ellentétes pólus („ahogy kijön a csövön”) közelében lévő sorstársaikkal ellentétben ők „nem látszanak”, nem kavarnak vizet, ha nem szólnak, hát nem szólnak, a világ annyire tele van azokkal, akik szólnak, hogy tiszta felüdülés az, aki csöndben marad (ezért, azért, amazért). Ám nekik maguknak ez rossz, nagyon rossz, hosszú távon nagyon-nagyon rossz.... Vagy legalábbis én így gondolom... és ha vannak néhányan, akikre ez igaz, már érdemes róla...
A fair part, a jogos rész(esedés) lenne az ideális, amikor mindenki annyival járul hozzá a közöshöz, hogy az neki magának azt a jó érzést okozhassa, hogy „meghallgattak”, „teret adtak nekem”. Egy közösségben lehet, hogy valakinek egy kicsit több tér a jó, az optimális, a másiknak meg kicsit kevesebb és ezt az egész közösség is így látja jónak, velük együtt... nem a teljes, órával mérhető egyenlőségre gondolok, hanem az érzett egyenlőségre (analógia: objektív hőmérséklet és az érzett hőmérséklet...)
Ja, szóval óvatosan a csővel, de ne túl óvatosan...:-)))
teveatufokan@gmail.com
Folyik a coaching folyamat... általában hónapok telnek el, hetenként-kéthetenként találkozunk, közbe jön a nyár, ünnepek, vagy tartunk egy kis szünetet, hogy legyen idő feldolgozni az addigiakat... egy egyéni coaching folyamat, mondjuk 10 alkalommal így simán tarthat fél-egy évig...