(Raffaello megörökítette Baldassare Castiglione...)
Mások vezetése művészet is, és állandó gyakorlás... mert példát is mutat (rosszat, vagy jót)... pozitívan vonzó kell legyen, hogy motiváló lehessen... amit ő tesz, állandó nagyító alatt van... aki ezt nem tudja, nem ennek tudatában él a szervezetében, nehéz dolga lesz...
Állandó egyensúlykeresés ez a hatalom pőre gyakorlása és a humánusnak & demokratikusnak gondolt (és/vagy modern management technikának álcázott) határtalan engedékenység között. Itt is: az arányok...
Az első (a hatalom pőre gyakorlása) ellenállást szül, ezzel energiákat köt le feleslegesen, optimális működési pont alatti teljesítményt generál egyéni és szervezeti szinten is.
A második (a lényegében határtalan engedékenység) hamis szabadságérzetet keltve felszínes elégedettséget eredményezhet, de hosszabb távon anarchiához, és szintén messze optimális működési pont alatti teljesítményhez vezethet.
Szívesen bocsátanám vitára a következő, szerintem helytálló kijelentést: a szervezeti teljesítmény szempontjából a két véglet közül a hatalom pőre gyakorlása a viszonylag eredményesebb (ha nem is optimális), mint a pőre humánus hozzáállás, mert a félelem mindig nagyobb úr...
Olyan kell legyen a hatékony (és egyben talán meglepő módon a szó igazi értelmében valójában emberközpontú/humánus) vezető, úgy kell működnie, állandó önreflexióban lennie, mint a Castiglione ideális, reneszánsz udvari emberének (Baldassar Castiglione, reneszánsz szerző, egy könyve lett evergreen, “Az udvari ember”, 1528).
A vezetőnek is – riportálói felé (hogy még általában neki is vannak felettesei, peerjei, stakeholderei is, az természetesen nem könnyíti tovább a helyzetet…) - a két véglet között kell állandóan egyensúlyoznia, ráadásul látható erőlködés, affektálás nélkül.
Közbevetés: az udvari ember, Castiglione ideálja (akiben távolról, bizonyos vonatkozásban (!!) a mai felvilágosult vezető egy lehetséges példaképét vélem felfedezni), egyáltalán nem egyszerűen a hatalmasokat elvtelenül kiszolgáló sicophant (seggnyaló) korábbi megfelelője, hanem az ideális reneszánsz, művészeteket szerető, értő (!!) és szubvencionáló (!!), egyszóval felvilágosult uralkodó partnere, társasága...
Szóval a vezetés is művészet is, nem árt hozzá a tehetség, de tanulható, fejleszthető is (igaz, nem gyorstalpaló módon és jelentős szándék + akarat kell hozzá, hogy sikeres lehessen)... Végülis: “Azok vagyunk, amit ismételten teszünk. A kiválóság ezért nem cselekedet, hanem szokás...” (Arisztotelész)…
Például egy gyönyörű tabló vagy szobor előtt nem az első gondolatunk az (meg a következő se...), hogy “Tejóisten, ezt hogy a fenébe csinálta?!”, hanem azonnal a hatása alá kerülünk... A hatékony vezető is megtestesíti azt az attitűdöt, elkötelezettséget, amit a reportálóinál el szeretne érni… ennek hatákonyságával és hatásosságával semmilyen más módszer nem ér fel…
Elsőre az oximoronok (nem összeférhető fogalmak) területén vagyunk... Itt vékony jégre érünk… a művészet metszete a vezetésnek egy erőlködésmentes, tudatos elemet is tartalmaz… “Tudatos hanyagság, művészet anélkül, hogy művészetnek látszana, ékesszólás, ami kigúnyolja az ékesszólást” (Castiglione: “Le livre de courtisan” előszó - Alain Pons)
...és: manipulációt is, a manipuláció negatív konnotációja/trivialitása, taszító hatása nélkül (bizony a vezető manipulál, jó ha tudod, finnyásoknak nem való...). Az, hogy a vezető manipulál, ma nagy téma, nagy keletje van annak, hogy nem, egyáltalán ne manipuláljon, holakrácia, agilitás, és társai.
Hogy mikor, hol, milyen mértékben milyen vezetői sítlus a jó, nos, “the jury is out”/az esküdtszék még (szerintem) nem döntött, merre tovább (ráadásul - miközben van egy általános attitűdje minden vezetőnek -, az adott helyzetben alkalmazandó megközelítés helyzetfüggő is...). Addig, amíg a szervezet bizonyos aktív résztvevői (a vezetők) at the end of the day/végülis egyértelműen dönthetnek a riportálók sorsáról, a manipuláció szerintem az, ha megpróbálnak úgy csinálni, hogy nem, dehogy. A status quo elfogadása, a hiteles működés abból alakulhat ki, ha mindenki ezt a helyzetet világosan fel- és elismerve lép bele az együttműködésbe és a vezető egyszerűen nem visszaél a szervezet működésének alaplogikájából származó hatalmával, hanem él vele...
Amit Castiglione mond az udvari emberről, bizonyos tekintetben (!!) a vezetőre is igaz, a jó (igen, szervezetnek és a többi munkatársnak is jó) és hatékony vezetőnek kell rendelkeznie a ‘sprezzatura’-val (ez Castiglione neologizmusa, új fogalma). Ez egyfajta ‘könnyedség’ (a francia fordító legjobb ötlete az olasz sprezzatura-ra), amivel a jó közép megcélzásának állandó gyakorlását is érti. Mint Arisztotelésztől tudjuk (aki a jó közép fogalmát először használta), ezt a legnehezebb elérni, mert a két szélsőség között feszülve soha nincs nyugvóállapotban. Ha olyan egyszerű lenne, mennyi de mennyi sok jó vezető lenne...
Egyébként a jó, hasznos facilitátor, segítő is jó, ha tudja ezt...
PS.: a “courtisan” hímnemű (angol: "courtier", franciául udvari embert, még magyarabbul (inkább negatív konnotációval, ld. Biberach…) udvaroncot jelent... Castiglione nem így érti, ő egy pozitív ideált fest…