Bevezetés
Az olvasóhoz: Ez egy commentnek készült a Linkedinre egy posthoz, Oberfrank Zoltán postjához. Ezért neki szól, úgy van fogalmazva, tegező formában, és hogy érthető is lehessen, érdemes esetleg a második felével, az eredeti Linkedin posttal kezdeni, úgy tud értelmes lenni ez az első rész, az én commentem... persze, ahová most felteszem, az eredeti post egy commentjeként a többi között, elég a comment részt elolvasni... Innentől az én szövegem úgy értendő, hogy Zoltánhoz címzem...
Ebből a commentből egy post lett, mert 3 részletben tudtam volna csak feltenni a Linkedinre (free account...), az meg mégis csak röhej. Viszont ez kicsit problémás lenne, ha nem lenne itt a post, úgyhogy az én comment-postom végére odavarázsoltam a Te egész posztodat, amennyire majd a blog(pont)hu akarja, megtartva a tördelést (a képekkel együtt), a betűformázást minden. Hogy egységesebbnek látszon az egész blog, a szokásosan használt 11-es Neu Helvetica helyett az általad használt plain vanilla 17-es Helvetica-ra módosítottam az én commentem formázását.
A “Comment”... (az én commentem...)
Szóval remek páros vagyunk, jókat tudunk diskurálni, pedig off-line soha nem is ismertük egymást...:-))) Hja, a virtualitás ereje... Azért mondom, hogy remek páros, mert Te (nagyon leegyszerüsítek engedelmeddel) rendszeralkotó vagy, persze, Te is mindenféle inger hatását feldolgozva időnként nekidurálod Magad és egy nagyobb ívű dolgozatban örvendezteted meg ismerőseidet, olvasóidat. Eközben az én rendszerem (ha van ilyen ebből a szempontból...) rövidebb gyújtózsinórú reakciókból áll, és gondolatilag (ha megjelenési formáját tekintve nem is feltétlenül) rövidebben, kisebb célt járok körbe, szinte mindig közvetlen reaktív módon.
Ezt úgy is lehetne mondani, hogy az én gondolatmeneimre pl. lehet mondani: “nem” (vagy “igen”), a Tieidre soha, mert annyi minden van benne, annyi szál, hogy nem is lehet őket még megszámolni se. Ez nem bírálat, nem dícséret, ez tény... persze, van szerkezete, eleje, vége, vezérfonala, de mindenféle kis novellák is elindulnak itt-ott, ami szintén érdekes lehet, hogy azokkal akkor mit... (pédául a Kis Herceg, amit én is kedvelek, és amiről kétszer elolvastam egy analitikus hajlamú római katolikus lelkész, Eugen Drewermann figyelemreméltó könyvét... hogy kétszer?! Ez vajon hogy festene az analitikai anamnézisemben?!).
Tehát Te bár nyilván felborzolva több dolog által is, nagyobb levegőt veszel, minimum egy Festy-körképnyit, több mindent egyeztetsz össze, nagyobbat markolsz, mondjuk bizonyos határozott proaktív attitűddel, én meg sokat commentelek (par excellence debatteur/reaktív pozíció), ritkán “török ki” egy-egy post erejéig és még azok is inkább kövérkésebb commentek...:-)))
Még succinctebben, Te írsz valami jót, én commentelek valami rosszat, én írok valamit, Te commentelsz valami jót... szép kis munkamegosztás...
Mi lesz most az a “rossz”, amibe belekötök? Kiválasztom a Grundliniédet, ami olyasmi, hogy “mit csináljon az emberiség, hogy az AI ne vegye át a hatalmat?”
Hogy én is idézzek (ezt különösen élvezem ezt a C.P. Snow-szerű két kultúrás izét, hogy kimondatlanul is propagálod a manapság már oly alulbecsült erudíciót), legyen, hogy én Spinozától: “Nem sírni, nem nevetni, megérteni...”. Ezt az utóbbit kedvenc contemporary filozófusom, Michel Onfray a ‘tragikus realista’ hozzáállásnak nevezi, és ez az attitűd nem áll távol tőlem... vagy közelebb itt a tűzhöz, Jim Collins a jövő hatékony vezetőjének fontos, persze nem egyetlen tulajdonságának érzi azt a képességet, hogy tudjon szembe nézni a brutális tényekkel/valósággal.
Ez utóbbiak (a brutális tények) nekem azt mondták eddig, hogy emberiségnek annyi, doomed. Nem tudom, mikor, természeti járványok, atom- egyéb háborúk, vagy az AI adja majd ennek az utolsó lökést, és hogy mikor, fogalmam sincs, renénykedem, hogy én nem érem meg. Röviden ennyi lenne a válaszom, ha januárban lennénk... még csak nem is teljesen saját kútfő, van a polcomon egy könyv az emberiség (nem a Föld, az túlél minket...) kipusztulásának 50 lehetséges okáról módjáról pontosan ebbe a 3-as clusterbe csoportosítva (természet, ember maga, AI). (5 elmélet a világvégéhez...)
Azért marha jókor írtad ezt, mert most lett egy esélye az emberiségnek, most, hogy 2 hónapra leállt a világ, volt (lett volna?!) ideje elgondolkodni azon, hogy mi fontos, mi nem, pl. miért az alsó jövedelem-harmadban (ötödben, tizedben, ezredben...) vannak azok egységesen, akiken az életünk szó szerint alapul, akik nélkülözhetetlenek, stb., ezt most eleget ragozzák mások.
———————————————————————————————————————————-
Az eredeti Linkedin bejegyzés másolata
Zoltán Oberfrank
Interim Human Resource Director
A kísérő comment a posthoz:
“Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni. A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek... Ma pedig láttam egy videót egy terelőkutya robotról. Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben... Erről a vészjelzőről szól a cikk. És persze az evolúcióról... :) #robot #evolúció #kisherceg #learningconversation”
...és a post... (eredeti megjelenés: Linkedin, 2020. május 24.)
“A kis herceg, a robotok és az evolúció
Tegnap Szegeden élvezhettem egy koronavírus utáni üzleti ebédet egy apró tó mellett - és részben rá - épült, hangulatos étteremben. Kihagyhatatlan volt a halászléjük, pedig annyira nem is szeretem..., de most nem erről akarok beszélni.
A kis tó fölött fecskék cikáztak, és hosszú percekre belefeledkeztem a látványukba. Élveztem szépségüket, ügyes és fürge mozgásukat. Öröm volt nézni, ahogy élnek...
Ma pedig láttam egy videót a LinkedIn-en (majd megtaláltam a YouTube-on is): egy terelőkutya robotról. Íme a videó:
Ez a videó vegyes érzelmeket keltett bennem... Egyik oldalról elismeréssel adóztam a mérnöki és programozói teljesítménynek, másik oldalról a tudattalanról szerzett tudásom megszólaltatott egy vészjelzőt a fejemben.
Állatok kontra robotok
Többféleképpen is meg lehet közelíteni a témát. Lehet azt gondolni, hogy ez így sokkal hatékonyabb lesz, kevesebb energiát fog igényelni, nem kell pihenniük, nem kell őket etetni, gondozni, simogatni. Sőt, rövidesen a pásztorokat is helyettesíthetjük robotokkal, mennyivel hatékonyabb lesz így - már épp ideje lenne! Láthatja valaki úgy is, hogy végre a kutyák teljesen engedelmesek lesznek, nem fognak elkószálni, elveszni, nem szükséges költséges állatorvosi kezelésre vinni őket, nem öregszenek meg stb.
Magam is kutyatulajdonos lévén, elgondolkodtam ezen. Ez itt jobboldalt Menta, a keverék labradorunk. Sok bajunk van vele. Először is, mindenkit a barátjának tart. Ez azt is jelenti, hogy veszély esetén én védem meg őt és nem fordítva, ahogy azt kellene. Azután, szeret elszökni: rendszeresen 5-10 km-re tőlünk találták meg, majd elvitték az állatorvoshoz, az leolvasta a chipet, csörgött a telefonon, hogy menjek azonnal - rohadtul nem érdekelte őket, hogy épp egy 30MFt-os üzletről tárgyalok vagy hasonló -, vagy ha nem, akkor viszik a gyepmesteri telepre. Persze, mentem. Nem egyszer, sokszor. Aztán ott van az érzékeny gyomra: évekig tartott, amíg kikísérleteztem, hogy milyen étrendtől nem lesz hasmenése. Fegyelmezetlen is: amikor tudja, hogy sétálni megyünk, még a mi napig, rengeteg tanítás után is, ugrál, csahol, nekimegy mindennek az útjában, és nem komolyan, rendezetten viselkedik, ahogy szeretném. És aztán ott van az, hogy szinte állandóan simogatni kellene, mert egyszerűen nem tud betelni a hasvakarással..., ez időnként komolyan idegesítő.
Épp úgy mint az emberekkel: csak a baj van velük. Követelőznek, elégedetlenkednek, mérgesen beszélnek, nem teszik meg, amit akarunk tőlük, nem hogy maguktól nem, sokszor még akkor sem, ha kifejezetten megmondjuk nekik, hogy mit kellene tenniük. Ennek a sok kellemetlenségnek egyik tünete, például, hogy nem hajlandók akkor szexelni, amikor nekünk lenne szükségünk rá.
Mennyivel jobb lenne egy robottal helyettesíteni őket, és akkor nem kellene etetni és laktatni őket, fáradhatatlanok lennének, és - főleg! - pont úgy viselkednének, ahogy az nekünk kell.
Emberek kontra robotok
Van az embereknek egy olyan csoportja, aki azt hiszi magáról, hogy nagyon logikusan gondolkodik, feltételezhetően okosabb másoknál, emiatt az emberiség többi részét nem tartja sem túlságosan hatékonynak, sem pedig ésszerűnek és könnyen kezelhetőnek a sok érzelmükkel, az elismerés és társasági státusz iránti irracionális igényükkel, valamint a fájdalmasan értelmetlen kognitív torzításaikkal. Számukra valószínűleg az emberek és az állatok által végzett feladatokat sokkal hatékonyabban elvégeznék robotok, így logikusabb és racionálisabb is lenne robotokkal helyettesíteni őket.
Érdekes módon, azok a foglalkozások, amelyekben dolgozók talán az átlagnál magasabb korrelációt mutatnak az előző bekezdésben szereplő jellemzéssel, épp a robotok előállításánál nélkülözhetetlen foglalkozásokban dolgoznak: mérnökök és szoftverfejlesztők.
Őszintén remélem, hogy a robotok szüntelen fejlesztésével nem az emberiség másik részének eliminálására irányuló tudattalan vágyukat teljesítik...
Nyilván csak odáig, amíg aztán már a robotok maguk fognak jobb robotokat tervezni és építeni, így a mérnökök és a szoftverfejlesztők is szükségtelenné válnak, és bekövetkezik a Skynet és a Mátrix kora, azaz a gépek öntudatra ébredése és hatalomátvétele.
Még van néhány évünk addig, amíg ez bekövetkezik. Hogyan kellene azt a néhány évet jól kihasználni, hogy más irányba fordítsuk ezt a - jelenleg elkerülhetetlennek tűnő - jövőt?
Honnan jön mindez?
Egy ideje már gondolkodom ezen... Nem csupán egy tudattalan vágyunkból vagy a kommunikációs kudarcaink frusztrációjából származik mindez más élőlényekkel és embertársainkkal kapcsolatban?
Nem-e az a vágyam, hogy a kutyám azt tegye, amit akarok, méghozzá akkor, amikor akarom? Ne legyen gond vele, ne jelentsen "terhet" a számomra... nem ez hangzik ideálisnak?
Hasonló hangozna ideálisnak az emberekkel kapcsolatban is:
...ne mondjanak ellen, ne fárasszanak a szükségleteikkel, ne kelljen rájuk odafigyelni... És persze szexeljenek, amikor csak akarjuk, virág, törődés és kedves szavak nélkül is...
Nem ezt várjuk másoktól? Igen? Nem? Hanem akkor mit?
Egy élőlény abban más, mint egy robot, hogy - meglepő módon - nem gép, azaz...
a vele való kapcsolatom nem csak rólam szól. A kapcsolat nem egyirányú, hanem kétirányú...
Amikor együtt vagyok a kutyánkkal, nem csak én hatok őrá, hanem ő is nevel, tanít engem, ha engedem. Megmutatja, hogy ő ilyen, megmutatja, hogy neki mi tetszik, ő mit szeret, és ha ezt elfogadom és tiszteletben tartom, akkor egy idő után - észre sem veszem -, és megszeretem őt olyannak, amilyen, pedig eredetileg nem is pont ilyennek akartam volna...
A gyermekek sem csak kis engedelmeskedőgépek. Hiába szeretném azt, hogy tanuljanak az én hibáimból, és beteljesítsék az én beteljesítetlen vágyaimat, bizony nem ezért jöttek a világra.
(Megjegyzés: Fédra lányom, idáig elolvasva a cikket, felháborodottan így szólt: "Persze, ez minden gyerekre vonatkozik, rajtam kívül!" Hát igen, én sem vagyok próféta a saját otthonomban... :( )
Ám ha ezt elfogadom, és odafigyelek rájuk, és megkérdezem őket, hogy akkor szerintük miért is vannak itt ezen a világon, és mit látnak másképp, mint én, akkor rengeteget tanulhatok tőlük az életről.
És ugyanígy van ez például a kollégákkal is.
Csak azért, mert első látásra nem értünk egy másik embert vagy élőlényt, ne gondoljuk azt, hogy - velünk ellentétben - neki nincs igaza és nincs ugyanakkora joga a véleményéhez és az élete egészéhez, mint nekünk.
Odafigyelő és tanuló beszélgetés
Meg kell tanulnunk odafigyelve és tanulva beszélgetni a másikkal. A beszélgetés célja nem az, hogy rávegyük arra, amit mi akarunk, nem az, hogy elfogadtassuk vele a saját logikánkat vagy azt, amit mi ésszerűnek tartunk, nem az, hogy megtérítsük őt a saját életszeméletünkre és hitünkre, hanem az, hogy megismerjük őt és azt, ahogy ő látja a világot. Ezt úgy hívjuk:
"learning conversation" (tanuló beszélgetés).
Ez - beszéd nélkül - még állatokkal is tökéletesen megvalósítható, csak figyelni kell őket, és tanulni róluk egy keveset azoktól, akik jól ismerik és szeretik őket...
Mert mi tesz valójában egy másik élőlényt értékessé a számunkra? Nem az, hogy azonnal megteszi, amit akarunk tőle. Nem az, hogy a mi vágyainkat szolgálja. Nem az, hogy igazat ad nekünk. Nem az, hogy támogat bennünket és mellénk áll, amikor egyedül érezzük magunkat.
A másik embert az az idő és erőfeszítés teszi értékessé, amit belefektettünk a vele való együttlétbe és a megismerésébe.
Jól látod: ez nem egy haszonelvű életszemélet. Ám - érdekes módon -, ha megteszed az előzőket, mégis elnyered a méltó jutalmadat. Ha ugyanis belefekteted ezt az erőfeszítést egy másik emberrel vagy élőlénnyel való együttlétbe, az ő tiszteletébe és megismerésébe, akkor mindennél jobb esélyed lesz rá, hogy...
- meg fogja tenni, amit kérsz tőle,
- teljesíteni fogja a vágyaidat,
- igazat fog adni neked, amikor szükséged van rá, és
- melléd fog állni, amikor egyedül érzed magad.
És akkor nem kell egy engedelmes robottal helyettesíteni őt a tudattalan vágyképeinkben...
Kézenfekvőnek éreztem, hogy eszembe jutott: milyen szavakkal avatja be a titkába a kis herceget a róka Antoine de Saint-Exupéry világhírű könyvében. Ezt mondja:
"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."
Ezt a másik élőlényre szánt időt nevezi a róka "megszelídítésnek". Mi az?
"Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."
Így szól a további magyarázat, amelyet a kis herceg kap:
"Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem."
Tisztában vagyok vele, hogy A kis herceg megosztja az embereket. Olvastam egy lélektani cikket, ami szerint valakinek azt kellett terápiában feldolgoznia, hogy az édesanyja gyerekkorában felolvasta neki a könyvet. Emlékszem, hogy én is gyerekként olvastam el, és a kis herceg halálán mennyit sírtam. Ma már tudom, hogy tudattalanul magamat sirattam...
Mindettől függetlenül, ezek a szavak érdekesek, értékesek, megfontolandók, és talán nem véletlenül ez az egyik legtöbbet olvasott könyv a világon...
Egy alternatív jövő
Szánjunk tehát elegendő időt az élőlényekre...
Tiszteljük az élőlényeket! Közülük is legfőképp az embertársainkat. Ne tartsuk őket butábbaknak vagy haszontalanabbaknak megunknál, és akkor nem is lesznek azok. Ha így teszünk, akkor nem érzünk majd kényszert sem arra, hogy robotokkal helyettesítsük őket. (Ez nem azt jelenti, hogy veszélyes környezetben - pont azért, mert veszélyes - ne kellene esetleg erre törekednünk.)
Csodáljuk az élőlényeket! Nem gyönyörűek? Védjük az életüket! Adjunk nekik elfogadást, elismerést, tiszteletet és csodálatot, és hasonlót fogunk kapni tőlük.
Bánjunk jól a családtagjainkkal, és azokkal az emberekkel, akikkel minden nap együtt dolgozunk. Sokat tudnék mesélni arról, hogy hogyan kell ezt rosszul csinálni - fájt is minden pillanata.
Szánjunk időt minden élőlényre. Folytassunk velük tanuló beszélgetést. Ha nem tudnak beszélni, csak figyeljük őket. Ha tudnak beszélni, kérdezzük őket, tudjuk meg, mire vágynak, és tartsuk a gondolataikat tiszteletben akkor is, ha nem feltétlenül egyeznek azzal, amit mi helyesnek gondolunk.
Az, hogy te mit gondolsz helyesnek, úgyis érdekes módon került bele a fejedbe, amiről egy másik cikkben beszélhetünk majd... A lényeg: ha valóban tudnád, miért van egy-két gondolat a fejedben, nem biztos, hogy továbbra is minden esetben ott szeretnéd tartani...
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka.
Kívánom, hogy legyen meg hozzá mindannyiunk türelme.
Különben nekünk végünk, csak még nem tudunk róla... (Then we're nothing more than dead men walking...) Akkor a robotok jogosan veszik át a helyünket...
Hiszen mennyit érünk akkor, ha nem tudunk kiszakadni a kis egócskánk szűkös és önző falai közül, és nem tudjuk tisztelni, értékelni és felhasználni embertársaink egyedi világlátását és tudását?
Valamint nem tudjuk azt a sajátunkkal hatásosan kombinálva összefogni és együttműködni egymással és a körülöttönk lévő élővilággal?
Szerinted hány évünk van még rá, hogy a következő evolúciós lépésként erre is képessé váljunk, mielőtt kihalunk?
Persze, az is igaz, hogy ha életben akarunk maradni, akkor a következő evolúciós lépés során nem csak a tanuló beszélgetés mesterévé kell váljunk, hanem mindannyiunknak meg kell tanulnia logikusabban is gondolkodni :). De ez megint egy másik cikk témája...
Kutyabarátoknak néhány további fotónk Menta kutyánkról, fiatalabb korából... Micsoda tekintet :)!
Written by
Zoltán Oberfrank
Interim Human Resource Director”