Értem ezt a cuccot, hogy nem érdekel a mások véleménye, de minek ennyit leírni?! Kicsit engem a viccre emlékeztet, hogy (a mesélő hátulról úgy teszi a fejére a kezét, hogy az ujjai felül elöl kilátszanak, és azzal “huhogó” mozgást generál és azt mondja), “hat hónapig tartott, amire sikerült megijesztenem magam…”. Ez állítólag egy Emil Coué (1857-1826) féle autoszuggesztiós módszer kifigurázására született, szóval elég tartós mém…
A tartalmával annak, hogy sok mindent, amit mások ránk szeretnének erőltetni, akár jó szándékkal is, le célszerű ráznunk magukról, mint kutya a vizet, hogy ne befolyásoljon minket a “falu” véleménye, alapvetően egyetértek. De élek a gyanúperrel, hogy ami ellen ennyien, ilyen gyakran, ilyen hevesen tiltakoznak, az igen erős, nehezen kikerülhető hatással van jelen az életünkben. Több mint kétségbeesettnek érzem ezt a sok tiltakozást…
Ha nem érdekel, ne figyelj oda, felejtsd el. Jó, tudom, ez így le van egyszerűsítve, ez nehéz. Persze, hogy az! De dolgozni kell rajta, nem itt állandóan kinyilvánítani, deklarálni, ahol nem ellenőrizhető, hogy a duma, a fogadkozás, bátorság mögött van-e ténylegesen megvalósult lelki nyugalom, - pl. ha valakinek az kell, meditálással, elvonulással, időnkénti fizikai kizárásával a külvilágnak kellő boddhiszatvai tettek rendszeres, szokássá vált gyakorlata -, mert így a verbatim “bátorság” pótcselekvésnek, biztonsági szelep lefújásnak tűnik nekem.
A kutya, amely ugat, nem harap. Az ember, aki állandóan kikéri magának, hogy beleszóljanak az életébe, nem cselekszik, nem mond eleget nem-et, mert ha azt tenné, mással is foglalkozhatna, nem kellene kompenzálnia…
Ugyanakkor a “nem érdekel mások véleményével” így, en block, nem kivitelezhető. Persze, hogy a magunk urai vagyunk - bizonyos keretek között. Gyerekként a család, munkahelyen a többiek, a vezetők véleményét teljesen nem ignorálhatjuk, társas lények vagyunk, többek között a többi emberrel való interakcióban valósíthatjuk meg magunkat.
Tegyük szívünkre a kezünket, tényleg nem akarunk senkivel soha semmit, mi egyáltalán nem akarunk rájuk hatni?! Merthogy másoknak mi vagyunk a mások, baszki!! Játsszuk le… Vigyük ad absurdum… ha mindenkinek tökéletesen sikerülne elérnie, hogy egyáltalán ne befolyásolja a hatás, ami a környezetétől jön, mi lenne? Volt ilyen… a legkorábbi keresztény szerzetesek, az ún. abbák, a “desert fathers” i.sz. 300 körül egyedül éltek egymástól is távol az egyiptomi sivatagban, és leginkább egymást sem látogatták. Ők elérték az itt oly sokak által vágyott állapotot, nem függtek senkitől…
…és persze, aki effektíve aktívan akadályoz minket, azok ellen harcolnunk kell, meg kell vívni a konkrét saját csatáinkat. A fogadkozás itt sem segít…
Kevesebb fogadkozás, több tett, több dinamikus kiegyensúlyozottság, több konkrét háborítatlanság, több lepergetés, amit le lehet pergetni magunkról, több jókor, jó tempóban “nem”-et mondás. El kell kezdeni, ha nem megy, a gyakorlat teszi a mestert!! Ha lepereg Rólad, nem lesz érdemes…