Ez a sorozat a ma használatos legnépszerűbb személyiségprofilokkal/-tesztekkel való foglalkozáshoz fog eljutni, amelyek kevés, ám notable kivétellel mind a személyiségvonásokból alkotnak különböző témájú személyiségprofilokat. A sorozatnak ebben a részében alapvetően részben ma is használatos típustan szempontjából tekintjük át a témát.
Konkréten 3 illetve 4 figurát, orvost tudóst, pszichológus munkásságát választottam a gazdag választékból, 2 ógörög orvost, Hippokratészt (i.e. V. század) és Galenus-t (i.sz. II. sz.), egy német pszichiátert, Ernst Kretschmer-t (1988-1964) és Carl Gustav Jung-ot (1875-1961).
A sorozat részei egymásra épülnek, hogy mi a különbség a típustanok és a személyiségvonásokon alapuló személyiségprofilok/-tesztek között, az 1/A részben (2025. január 30-án kiposztolva) található meg.
__________________________________________
„...A megelőző századokban, amikor a „pszichológia” fogalma a ma használatos értelemben csaknem teljesen hiányzott, a többi pszichológiai funkciót homály fedte, ahogyan a legtöbb embernek ezek a funkciók még ma is alig-alig felismerhető finomságok. Az indulatok az a felületes szemlélő számára is feltűnőek, és a pszichológia nélküli ember, vagyis az az ember, akinek a szomszédja lelke nem okoz problémát, meglehetősen felületes megfigyelő. Megelégszik azzal, hogy embertársai indulatait észlelje. Ha nem lát indulatokat, a másik személy pszichológiailag nem létezik számára, mivel az indulatoktól eltekintve semmi mást nem tud felfedezni a másik személy tudatában. A pszichológia nélküli ember vak az egyéb funkciókra.”[1] (Folytatás Appendix-ben)
A típusok problémája hosszú múltra tekint vissza. Egyes gondolkodók meghatározott számú kategóriával próbálták átfogni az emberek egyéni különbségeinek sokféleségét. A legkorábbi ismert osztályozások megalkotói orvosok voltak.
______________________________________________
Közülük is Claudius Galenus görög orvos (i.sz. II. század) különös figyelmet, aki négy temperamentumot különböztetett meg. Ennek gyökerei Hippokratész az i.e. V. században élt, szintén görög orvos tanaihoz vezetnek vissza, ő pedig a 4 elemi szubsztanciából (tűz, víz, levegő, föld) 3-hoz társított egy test-nedvet, amelyek az adott vélt temperamentumra jelző betegség esetén túlsúlyban voltak, egy huszárvágással az okot az okozattal felcserélve ezek a nedvekkel jellemezték a 3, majd Galenus-nál 4 temperamentumot. Az ún. humorál-patológia szerint minden betegségben a négy testnedv aránytalan eloszlása mutatkozik meg.
- Phlegma, nyálka a gyulladásos betegségeknél van túlsúlyban, és mivel ez egy bizonyos temperamentumhoz kapcsolódott leggyakrabban, ezért flegmatikusnak, nyugodtnak nevezték el az egyik temperamentumot. Később Galenus egy-egy elemhez, két minőséghez (hideg/meleg, nedves/száraz) , valamelyik szervhez és életkorhoz is társította a temperamentumokat, amelyeket Galenus vérmérsékletnek nevezett el. A flegmatikushoz a hideg és nedves minőségeket, a vízet, az őszt, az agyat és a felnőttséget társította. Laza személyiség, könnyű vele érintkezni, és csendes. Törődnek másokkal, miközben a saját érzéseiket inkább titkolják.
- A kolerikus temperamentumhoz a sárga epét társította Hippokratész, aztán Galenus még a meleg és száraz minőségeket, a tüzet, a nyarat, az epehólyagot és gyerekkort társította. Extravertáltak, mint a szangvinikus személyiség jegyűek, ambiciózusok, és cél-orientáltak. Klasszikus vezető-típusnak számítottak, Türelmetlenek, temperamentusak, és könnyen irritálhatóak (a modern érában aligha nevezzük az ilyen embert ideális vezetőnek... hja, változnak az idők...:-)))
- A harmadik, amivel Hippokratész foglalkozott, a melankólia volt, de erről csak mint betegségről beszéltek. Galenus ezt a melankolikus temperamentumnak/vérmérsékletnek nevezte el, a fekete epét társította hozzá (a fekete epekövek az ún. pigment kövek bilirubin tartalmúak, ami a vörösvérsejtek lebontása során keletkezik, a sárga epekő pedig az ún. koleszterin kő, amelynek 8O százaléka ebből az anyagból van – mondjuk, megoszlanak a vélemények, egy pszichológus szerint: “Ezeknek a személyiségtípusoknak (itt: temperamentumoknak), mondani sem kell, valójában semmi közük a nyálhoz, vagy a sárga epéhez, ráadásul a fekete epe nem is létezik…” [5]), ezen kívül még a hideg és minőségeket, a földet, a telet, a lépet és az öregkort. Az ilyen személyiség típusok inkább introvertáltak, visszahúzódóak. Mélyen éreznek és gondolkodnak, inkább analitikus gondolkodásúak, és perfekcionisták.
- A szangvinikus temperantum a vér túlsúlyosságának a következménye. Ezt Galenus tette hozzá az előző háromhoz az i.sz. II. században. A vért, a meleg és nedves minőségeket, levegőt, tavaszt, a szívet és a kamaszkort társította hozzá. Ők a klasszikus extravert személyiségek. Aktívak, optimisták, lelkesek. Néha egészen a kockázat-kedvelésig.
Összefoglalva, illusztrálva egy kicsit, áttekinthetőbben:
Szangvinikus – Extravertált - Meleg – nedves – tavasz, kamaszkor (Bill Clinton, Robin Williams, Tigris (Micimackó)
Kolerikus – Extravertált _ Meleg – száraz – nyár, gyerekkor (Napóleon, Margaret Thatcher, Bill Gates, Nyuszi (Micimackó)
Flegmatikus – Introvertált - HIdeg-nedves – ősz – felnőttkor Keanu Reeves, Kanga (Micimackó)
Melankolikus – Introvertált - Hideg – száraz – melankolikus – tél, öregkor (Ernest Hemingway, Vincent van Gogh, Füles (Micimackó)
„Bár a négy testnedvvel kapcsolatos feltételezéseket a biokémiai kutatások azóta megcáfolták, különböző hormonjaink felelősek a viselkedésünkért, bizonyos érzelmeket és másfajta észlelést kiváltva. Ennek ellenére a személyiségtípusokat (itt:temperamentum/vérmérséklet típusokat) a mai napig négy csoportra osztják, Hippokratészhoz & Galenushoz hasonló elveket vallva.” [6]
„...Galenos személyiségtipológiájával rátapintott valami lényegesre – nem véletlen, hogy az általa felvázolt modellek hatása érzékelhető a XX. század személyiség lélektanában is.” [5]
„Habár ezek a gyakorlatok és a négy testnedv koncepciója furának és tudománytalannak hathatnak mai szemmel, ezek az ötletek jelentették az első lépést afelé, az emberiség betegségről alkotott képét a vallás területéről elkezdte áthelyezze arra az új nézetre, hogy a betegségekért a környezetben és a testen belül történő dolgok a felelősek.”[2]
„Galenus kétségtelen érdeme, az egyének kétezer évig (!!!) érvényesnek tekintett osztályozásának megalkotása (még a renaissance se talált fogást, igazi léket, amikor elkezdtek komolyan más irányban is kutatgatni, a felvilágosodással kapott, de ma is használjuk a fogalmait a közbeszédben... - SZM), amely az emocionális/érzelmi, vagy affektív alkat megfigyelhető különbségein nyugszik. Érdemes megfigyelni, hogy a típusok meghatározásának első kísérlete az ember emocionális viselkedésére irányul, mivel a leggyakoribb és legszembeötlőbb viselkedési jegyeket az érzelmi működések mutatják.” [1]
_____________________________________________
És máris a temperamentumnál vagyunk, aminek Ernst Kretschmer német pszichiáter (1988-1964) szentelt nagy, figyelemreméltó figyelmet.
(Ez a rész egy külön, a következő postban lesz kifejtve, mert az Appendix a tervezettnél érdekesebb lett, több szemelvény került bele, így már így is túl hosszú ez apost... nem beszélve arról, hogy Kretschmer ideáis önmagiukban is mennyire érdekesek – lesznek... itt is...:-)))
______________________________________________
Appendix
Jung mér idézett művéből további szemelvények az extraverzió témájában
Említődött, hogy először, jó sokáig, a felszínen is indulatban is megjelenő temperamentum, vérmérséklet szerint kezdték csoportosítani az embereket, orvosok, akik egyre inkább észrevették bizonyos alkati jellegzetességek, különbségek is társíthatók a temperamentumokhoz, amelyeknek korábban főleg az orvosi diagnosztika szempontjából volt jelentősége, de párhuzamosan megjelent az igény arra is, hogy ezek a korreláló jellegzetességek segíthessenek egyre inkább az emberek, a többiek megismerésében, különös tekintettel az előre (valamennyire...) kiszámíthatóságra.
„...Ámde az indulat (temperamentum semmiképpen sem az egyetlen jellemzője az emberi fajnak. Épp ilyen jellegzetes adatokat nyújthatnak más funkciók is, amennyiben kielégítik azt a követelményt, hogy épp olyan világosan tudjuk észlelni és megfigyelni őket, mint az érzelmeket....” [1]
„...Az indulatok mellett embertársaink más funkcióinak feltáráshoz elengedhetetlenül szükséges, hogy hogy tudatunk a „problémátlanság” állapotából a „problematikus” állapotba kerüljön. „Problémátlanságon” az élettel szembeni ösztönös beállítódást értem. Ilyen beállítódása volt pl. az ősembernek. A „problémátlanság” azt a tudatállapotot jelöli, amelyben azt a zavartalan attitűdöt, hogy a dolgokat természetesnek veszük, felváltja egy másik, már bizonyos pszichológiai feszültségeket tartalmazó attitűd. Ez utóbbi állapotban embertársunk előnbukkan a láthatatlanságból, és olyan tényezővé válik, amellyel tudatosan meg kell birkóznunk.
Amíg társainkról csak indulati ítéleteket mondunk, legfőbb, és talán egyetlen kritériumunk az indulat. Az ilyen tudatállapotot pronblémamentesnek nevezem, mivel ez a tudatállapot önmaga számára szemmel láthatóan sohasem jelent problémát; nem merül fel a meg nem felelés vagy a tényekhez való hibás alkalmazkodás érzése. Csak az jelent problémát, ha kétséges, hogy az indulat, azaz valakinek a saját indulata, megfelelő alapot nyújt pszichológiai ítéletekhez.
Nem tagadhatjuk le, hogy mások előtt, akik felelősnek tartanak bennünket egy érzelmi aktusért, legtöbbször arra hivatkozunk, hogy ösztönösen cselekedtünk, rendkívüli állapotban voltunk. Ha rólunk van szó, az indulatot szívesen tekintjük a felelősség vállalása alól felmentő állapotnak, míg mások esetében ezt csak vonakodva tesszük meg. Bár a szeretett én felmentésére irányuló eme törekvésünk egészében véve talán nem tekinthatő valami nagyszerű dolognak, az önigazolás érzésében, melyhez e mentség által jutunk, van egy pozitív mozzanat. A törekvés ugyanis, hogy különbséget tegyünk önmagunk és sajét indulataink között.
A primitív, pszichológia nélkül élő embernek, aki az indulatot tartja önmagában és társaiban az egyedüli lényeges kritériumnak, ha túl akar lépni saját indulati ítéletein, ki kell fejlesztenie magában a problematikusság tudatállapotát. ...el kell érnie egy állapotot, amelyben az indulat mellett más tényezőket is érvényesnek érzékel. ...amikor ugyanúgy felsimerem önmagamat saját indulataimban, ...az indulati mozzanatot elkülönítem más pszichológiai tényezőktől. Amikor így járok el, az indiulatot a korlátlan hatalom eredeti magaslatáról az őt megillető helyre teszem a pszichológiai funkciók hierarchiájában” [1]
„...Az ember csak akkor képes társairól nem indulaton, hanem más kritériumokon alapuló pszichológiai ítéletet alkotni, ha ezt a műveletet elvégezte önmagán, és ezáltal megvalósította a különböző pszichológiai tényezők elkülönítését. Az a tudomány, amelyet ma pszichológiának nevezünk, csak a közel kétezer éves zsidó-keresztény kultúra által kitermelt történelmi és morális előfeltételek alapján létezhet. Az a közmondás pl.. hogy „Ne ítélj, hogy ne ítéltess meg!” azt jelenti, hogy azokat az alapelveket, amelyeket saját mentségünként használunk, társainkra is érvényesnek tekintjük...” [1]
Itt vezeti be Jung a hosszú árnyékú, talán legfontosabb típustanát, az extra- introverziót:
„...Egy idő után felfedezhetjük, hogy a motívumok és tendenciák nagy száma ellenére az egyének bizonyos csoportjait a motiváció nyilvánvaló hasonlósága alapján el lehet különíteni.
- Találkozunk olyanokkal, akiknek valamennyi döntését, benyomását, érzelmi értékelését, indulatát és cselekvését túlnyomórészt külső faktorok motiválják, legalábbis ezeken van a hangsúly a helyzetről kialakult összebenyomásokban, legyen szó akár oki, akár cél-motívumokról. Szent Ágoston mondja? „Nem hinnék az evangéliumban, ha az egyház tekintélye nem kényszerítene erre.” Egy kislány ezt mondja: „Még gondolni sem tudnék olyat, ami ne tetszene apámnak.” Inkább szolgálnak céltáblaként a többiek élceihez, mintsem észrevétlenek maradjanak. Tény, hogy sokan vannak azok az emberek, akiknek valamennyi reakcióját egyetlen megfontolás vezérli: mit szólnak róluk a társak?
- Az előbbi attitűdnek az ellenpárja elsősorban belső, vagy szubjektív faktorokkal van kapcsolatban. Az ilyen ember képes úgy szégyenkezni, hogy a szó szoros értelmében elszigeteli magát a társaitól. Ezek az emberek már csak azért is ellenszenvesnek tartanak egy dolgot, amiért az valaki másnak a tetszését megnyerte. Értékeket, amennyire ez lehetséges, ott keresnek, ahol az másnak eszébe se jutna. Az ilyen embernek minden egyes lépéshez saját szubjektuma belelegyezését meg kell szereznie. E nélkül semmit se lehet elvállalni, vagy kivitelezni. Az ilyen ember azt mondaná Szent Ágostonnak: „Én hinnék az evangéliumban, ha az egyház a tekintélyével nem kényszerítene erre. Ez az attitűd azokat az egyéneket jellemzi, , akiknek motivációja elsősorban magából a szubjektumból, azaz belső szükségszerűségből ered.
- És vannak személyek a két fenti attitűd között, akiknek esetében nehéz eldönteni, vajon motivációjuk belülről vagy kívülről ered-e. Ez a csoport a legnépesebb és a kevéssé differenciált normális embert tartalmazza, aki részben azért normális, mert nem tűri a célzásokat, részben pedig azért, mivel maga is mentes a kiválás szükségletétől. A definíciónak megfelelően a normális embert egyenlő mértékben érik hatások belülről és kívülről. Ő alkotja a kiterjedt középső csoportot. Ennek a csoportnak az egyik oldalán az egyének vannak, akiknek motivációja főként külső tárgyakhoz kapcsolódik, a másik oldalán pedig azok, akik főleg csak a saját szubjektumuktól hagyják vezérelni magukat.
Az első csoportot extravertáltaknak, a másodikat introvertáltaknak neveztem el, a középső csoport ambivert néven ismert.” [1]
Egy fontos közbevetésnek érzem azt az infót, amit a [7[-s számú forrásban hallottam. In the effect of manapság a pszichológusok inkább nem beszélnek a típusokról, sokkal inkább a személyiségvonások egy-egy kitüntetett halmazáról, a célnak megfelelően. Az ok: a típusok, legalábbis a pólusaik, mint az extrovertált vagy introvertált is, ún. fekete-fehér, bináris besorolások, amelyeknek ember nincs aki teljesen megfelelne.
Arra nagyon jók, hogy kontrasztosan bemutassanak egy attitűd, tulajdonság stb. intervallumot az általában két pólus markáns, egymással van amikor antagonisztikusan szembenálló ismertető jegyeivel, de arra nem, hogy az egyedi embert jellemezzék. Ezért a [7]-es irodalomforrásban elhangzik, hogy ezt a mindenképpen torzító típus-hatást elkerüljék, a kutatók pl. ebben a konkrét esetben extraverzió skáláról beszélnek, ahol az erős a tulajdonképpeni extraverzió, de az itt, és az életben és a gyakorlatban is introverziónak nevezett attitűdöt inkább gyenge extraverziónak nevezik. Játéknak tűnik a szavakkal, de ez több annál.
Egyébként Jung az idézett műben is felhívja a figyelmet a típusok ilyen értelmű félrevezető használatának a veszélyeire:
„...Kétségtelen, hogy vannak egyének, akikben egy típus első pillantásra felismerhető, ám ez semmiképpen sem jelent bizonyosságot. Szabálynak fogadhatjuk el, hogy csak gondos megfigyelés és az eredmények mérlegelése teszi lehetővé a biztonságos osztályozást. Noha az ellentétes attitűdök alapelve világos ás egyszerű, konkrét valóságuk bonyolult és homályos. A valóságban minden egyén kivátel lehet a szabály alól. Ezért bármennyire teljes leírást tudunk adni egy típusról, mellyel bizonyos értekelemben ezrek jól jellemezhetők, egyetlen egyénre mégsem lesz teljes mértékig érvényes. A konformitás az ember egyik oldala, az egyediség a másik. Az egyén lelkét osztályozással nem lehet megfejteni, ugyanakkor viszont a pszichológiai típusok megismerése utat nyit általában az emberi pszichikum jobb megismeréséhez.” [1]
„...A tudatos psziché az alkalmazkodás vagy tájékozódás eszköze. Számos pszichikus funkció alkotja. Ezek között négy alapvető funkciót különböztethetünk meg:
- Érzékelés – minden észlelés ide tartozik, amely az érzékszervekkel történik
- Gondolkodás – az intellektuális megismerés és a logikai következtetések kialakításának funkciója
- Érzelem – a szubkjektív értékelés funkciója és
- Intuíció tudattalanul végbemenő észlelésnek, vagy valamilyen tartalom észlelése.
A tudat tökéletes orientációja érdekében valamennyi funkciónak egyenlő mértékben együtt kell működnie. A gondolkodásnak el kell végeznie a megismerést és meg kell hoznia a lehetséges döntéseket, az érzelmeknek meg kell mondaniuk, hogy milyen szempontból. és milyen mértékig fontos vagy lényegtelen számunkra egy dolog, az érzékelésnek a látás, a hallás, az ízlelés stb. útján képesnek kell tennie bennünket arra, hogy észleljük és felfogjuk a konkrét valóságot, végül az intuíció feladata lehetővé tenni, hogy megsejtsük a többé-kevésbé rejtett lehetőségeket a helyzet hétterét, mivel ezek a tényezők egy adott pillanat teljes képéhez ugyanúgy hozzátartoznak.
A valóságban azonban ritka vagy sohasem fordul elő, hogy ezek az alapvető funkciók egyformán fejlettelk és egyformán az akarat rendelkezésére állnak:
- Vannak, akik a konkrét valóság egyszerű érzékelésére korlátozzák önmagukat, anélkül, hogy különösebb reflexiót váltana ki belőlük vagy anélkül, hogy az adott valóság érzelmi értékeit figyelembe vennék, és keveset törődnek a helyzet rejtett lehetőségeivel, ez az érzékelő típus.
- Másokat kizárólag a gondolkodás befolyásol, és egyszerűen nem tudnak alkalmazkodni azokhoz a helyzetekhez, amelyeket nem képesek értelmileg felfogni, ez a gondolkozó típus.
- Másokat mindenben csak az érzelmekj vezetnek. Mindössze azt kérdezik meg maguktól, hogy a szóban forgó tárgy kellemes vagy kellemetlen, és érzelmi benyomásaik alapján tájékozódnak, ők az érzelmi típus képviselői.
- Az intuitív típus sem a gondolatokkal, sem az érzelmekkel, még a dogok realitásával sem törődik, hanem teljesen átadja magát a lehetőségek csábításának, és minden olyan helyzetet elhagy, ahol további lehetőségek nem kínálkoznak.” [1]
Volt tehát szó az extra- intro- és ambivert attitűdökről, azután Jung a tanulmányban bevezeti a tudatos psziché 4 funkcióját. Most nézzük, hogy játszik ebbe az egészbe bele a tudattalan...
„...Az extra- és introvertált attitűdök egyoldalúsága az egyensúly teljes felborulásához vezetne, ha egy tudattalan ellenpont pszichikusan nem kompenzálná. A tudattalan vizsgálata (erre J. nem tér ki, pedig ez lehetne itt az igazán érdekes, hogyan... – SZM) feltárja azt a tényt, hogy például egy introvertált esetében a tudatos attitűd mellett vagy inkább mögött, létezik egy tudattalan extravertált attitűd, amely automatikusan kompenzálja az illető tudatos egyoldalúságát.
A gyakorlatban és az általánosság szintjén bárki következtethet intuitíven az introvertált vagy extravertált attitűdökre, ám az egzakt tudományos vizsgálat nem elégedhet meg az intuícióval. Egy ilyen vizsgálatnak a tényleges rendelkezésre álló anyaggal kell foglalkoznia. Ekkor felfedezzük, hogy egyetlen személy sem egyszerűen extravertált, hanem meghatározott funkcióiban ilyen vagy olyan.
Vegyük például az intellektuális típust. A tudatos anyag nagy része, amit a megfigyelés számára kínál gondolatokból, következtetésekből, megfontolásokból áll, valamint olyan akciókból, indulatokból, érzelmi értékelésekből, és percepciókból, amelyek intellektuális természetűek vagy legalábbis közvetlenül függenek az intellektuális előfeltételektől. Az illető személy attitűdjének lényegét ennek az anyagnak a sajátosságaiból kell megállapítanunk.
Az érzelmi típus ettől eltérő anyag anyagot kínál: érzéseket és különböző emocionális tartalmakat. Valamint emocionális feltételektől függő gondolatokat, megfontolásokat és percepciókat. Ennek következtében csak érzelmi sajátos természetének ismeretében dönthetjük el, hogy az illető ehhez vagy ahhoz az általános típushoz tartozik Itt ismét a funkcionális típusokra kell hivatkoznom, mivel az egyedi estekben az extravertált éa az introvertált attitűdöket sohasem lehet per se létezőként kimutatni: ezek az uralkodó tudatos funkció jellegzetes vonásaiban nyilvánulnak meg.
Hasonlóképpen, a tudattalannak sincs általános attitűdje, csak a tudattalan funkció tipikusan módosult formái léteznek. E funkciók sajátságainak tanulmányozásával lehetséges a tudattalan attitűdöt meghatározni.
Jóllehet, tipikus tudattalan funkciókról nem beszélhetünk, a psziché ökonómiáján belül a tudattalannak valamilyen funkciót kell tulajdonítanunk. Úgy gondolom, leghelyesebb, ha óvatosan fejezzük ki magunkat, ezért nem lépek túl az állításon, hogy a tudatalannak ismereteink mai állása szerint kompenzáló funkciója van a tudattal szemben.
Azon elmélkedni, hogy tulajdonképpen mi is a tudattalan, haszontalan dolog. Csupán létére következtethetünk úgynevezett termékeiből, például az álmokból és a fantáziákból. A tudomány meggyőző felfedezése, hogy például az álmok tartalma majdnem mindig a tudatos attitűd lényeges korrekciójaként lép fel. Ez az, amiért a tudattalan kompenzáló funkciójáról beszélhetünk. A tudattalannak a tudathoz való viszonyban betöltött általános funkciója mellett vannak funkciói, melyek más körülmények között tudatossá válhatnak.
A gondolkodó típusnak például szükségszerűen el kell fojtania és ki kell zárnia az érzéseit, mivel a gondolkodást semmi sem zavarja annyira, mint az érzelem, és megfordítva, az érzelmi típusnak amennyire lehet el kell kerülnie a gondolkodást, mivel az érzelmek számára nincs zavaróbb a gondolkodásnál.
Az elfojtott funkciók a tudattalanba kerülnek. Miképpen Horus négy fia közül csak egynek volt emberi feje, a négy alapfunkció közül is általában csak egy teljesen tudatos és differenciált. Ez a funkció szabad és az akarat irányítása alatt áll.
A másik három részben vagy egészben a tudattalanban marad- A „tudattalan” alatt természetesen, hogy egy intellektuális egyén számára a saját érzelmei tudattalanok. Amennyiben vannak önmegfigyelő képességei, ez a személy nagyon is jól ismerheti az érzelmeit, azonban nem tartja őket értékesnek, nem hagyja magát befolyásolni tőlük. Az érzelmek, szándéka ellenére, mégis megjelennek, és mivel spontánok és autonómok, rendelkeznek azzal az érvényeséggel, amelyet a tudat megtagad tőlük. Aktivációjukat a tudattalan ingerlés biztosítja. Valójában egy ellenszemélyiséghez hasonló képződményt alakítanak ki, amelynek létére csak a tudattalan termékeinek elemzéséből lehet következtetni.
Ha egy funkciót nem lehet szabályozni, ha szeszélyes, hol felbukkan, hol eltűnik, ha kényszer jelleget ölt, ha a tudatos funkció zavarának érezzük, ha makacsul elrejtőzik, amikor legjobba szükség volna rá – ezek a tünetek azokra a funkciókra jellemzők, amelyek főként a tudattalanhoz tartoznak.
Ezeknek a funkcióknak további figyelemre méltó tulajdonságai is vannak: van bennük valami következetlen, azaz, olyan elemeket tartalmaznak, amelyek nem tartoznak szükségszerűen hozzájuk. Így például az intellektuális típus érzelme, gyakran groteszk kontrasztban a tudat túlzott, racionalista intellektualizmusával, különösen fantasztikus. A tudatos gondolkodás célirányos és ellenőrzött jellegével szemben érzelme impulzív, szabadon csapongó, irracionális, primitív, archaikus igen hasonló egy vademberéhez.
Ugyanez érvényes a tudatalattiba szorított többi funkcióra is. A tudattalanba került funkció fejletlen marad, olyan elemekkel keveredik, amelyek nem illenek hozzá. Megmarad egy meghatározott ősállapotban, mivel a tudattalan a megszelidítetlen természet maradványa bennünk, ugyanakkor még kialakulatlan jövőnk bölcsője is. A nem kifejlesztett funkciók tehát mindenképpen termékenyek, és nincs semmi meglepő abban, ha életünk során növekvő szükségét érezzük a tudatos funkciók kiteljesítésének és átformálásának.
A kifejletlen funkcióknak van egy további tulajdonsága: ha a tudatos attitűd extravertált, akkor introvertált jellegűek és megfordítva. Más szavakkal, a tudatos attitűdöt kompenzálják. Ezek után azt várhatnánk, hogy egy introvertált intellektuális típusú személynél extravertált érzelmeket fedezünk majd fel. Ennek a várakozásnak szellemesen tenne eleget egy ilyen típusú személy, ha kijelentené: „általában kantiánus vagyok, de ebéd után nietzschei beállítódású”, kifejezve ezzel, hogy szokásos attitűdje, intellektuális, de a kiadós étkezés hatására egy dionüzoszi hullám áttör tudatos attitűdjén.
A típusok megállapítása azonban komoly nehézségekbe ütközik. A külső megfigyelő (!!) mind a tudatos attitűd megnyilvánulásait, mind a tudattalan autonóm jelenségeit látja, és bizonytalanság fogja el. Hogy mit írjon a tudatos, és mit a tudattalan számlájára. Ilyen körülmények között a differenciál-diagnózis csak az anyag gondos tanulmányozásán alapulhat. Meg kell próbálnunk feltárni, hogy mely jelenségek erednek tudatosan választott motívumokból és melyek spontánok. Auz is meg kell határoznunk, hogy a megnyilvánulások közül melyek célszerűen alkalmazkodóak, illetve melyek archaikus jellegűek.
Világos, hogy a fő tudatos funkciók tulajdonságai, azaz az általános tudatos attitűd tulajdonságai a tudattalan attitűd tulajdonságaival éles ellentétben állnak. Az ellentétből azonban mindaddig nem lesz konflliktus, amíg a tudatos nem távolodik el túlzottan a tudattalantól. Ám ha ez utóbbi eset áll fenn, a kantiánust (kvázi, nietzschei terminológiában: „appollóni” attitűdjét - SZM) kellemetlen meglepetésként éri saját dionüzoszi ellentéte, mivel az olyan impulzusokat kezd el kibocsátani, amelyeket az illető személy önmagával összeférhetetlennek tart.
A tudatos attitűd ekkor felszólítást érez arra, hogy elfojtsa a tudattalan autonóm megnyilvánulásait, ezáltal konfliktus lép fel. A tudattalan, ha aktív ellentétbe kerül a tudatossal, egyszerűen nem hagyja magát elfojtani. Igaz, hogy egyes megnyilvánulásokat, amelyekre a tudat különösen összpontosít, könnyű elfojtani, azonban ilyenkor a tudattalan impulzusai más, kevésbé könnyen felismerhető pályákat keresnek.
Ha egyszer egy ilyen indirekt biztonsági szelep megnyílik („...ha én egyszer kinyitom a számat!” – Salamon Béla hangján...:-))) – SZM), az egyén a neurózis útjára lépett. Van lehetőség elemzés segíitségével, hogy ezeket az utakat az értelem számára ismét hozzáférhetővé tegyük, ezáltal megteremtsük a tudatos elfojtás lehetőségét. Az elfojtással azonban még gyökeresen nem számoltuk fel a bajt, csak visszaszorítottuk a tudattalan impulzusok hatását.
A megoldást az jelenti, ha az elfojtás címén kapott indirekt út megértésével együtt jár az attitűd egyoldalúságának ugyanolyan világos felismerése (mindig jó többet tudni... – SZM). Más szóval,: a tudattalan impulzusok megértésével együtt a tudatos attitűdmek is meg kell változnia; mert a tudattalan ellentét aktiválódását az egyoldalúság serkenti, és a tudattalan impulzusok felismerése csak akkor gyümölcsöző, amikor a tudatos egyoldalúságnak valóságos kompenzációja szintén lehetséges.
A tudatos attitűd átformálása azonban nem kis dolog, mert egy általános attitűd teljes egésze csaknem mindig olyan tudatos ideál, amelyet a veleszületett temperamentumba szilárdan beépülő szokás és történeti tradíció szentesít. A tudatos attitűd mindig egy életfilozófia, ha nem éppenséggel egy vallás képében jelenik meg. A típusok problémáját ez különösen fontossá teszi. A típusok közötti ellentét nemcsak külső konfliktus az emberek között, de végnélküli belső konfliktusok forrása is; nemcsak külső nézeteltérések és antagonizmusok, de belső feltételei a neurotikus betegségnek, és pszichikus zavarnak. Ez késztet bennünket orvosokat az eredeti, tisztán az orvospszichológiai horizont határainak kiterjesztésére ” [1]
_______________________________________________
Irodalomjegyzék:
- Carl G. Jung: A pszichológiai típusok – 1928 – abbreviated (’Típustanok és személyiségvonások” (1978) tanulmánykötetből)
- Helytelen elméletek, napjainkig érvényes elvek megalkotója: Ki volt Hippokratész – 2019 (mult-kor.hu)
- Mélakór, szerotonin és fekete epe – 2011 (eLitMed.hu -n)
- Vegetatív idegrendszer – 2023 (egészségvonal. gov.hu)
- Mannhardt András: Beskatulyázott személyiségek (mipszi.hu)
- Vérmérséklet – Wikipédia
- Mark Leary: Why you are what you are - Investigations into human personality – 2018 (The Great Courses – Amazon Audible)