Vezetői coaching

Felzabált bolygó, hatalmi játszmák címmel  egy érdekes előadás-sorozaton voltam tegnap a kolor-ban (Király utca 13). A második előadás előadója (Dr. Sárvári György pszichológus-coach, a Neosys fejlesztő cég alapító-vezetője) hívott meg. 

Az első előadáson Bonifert Anna képesztett el azzal, hogy sok-sok diával, adattal igazolta, hogy mi húsevők milyen mértékben pusztítjuk – közvetlenül és közvetetten, igényeinkkel – a bolygót. Persze, a kocsik, meg az üzemek, meg minden, de itt most három életforma környezetre való hatását elemezték, a húsevőkét, a vegetáriánusokét (akik azért tejet, sajtot fogyasztanak) és a vegákét, akik csak növényi táplálékot vesznek magukhoz. 

Drámai, hogy a húsevők miatt mennyivel több esőerdőt, stb. kell kiírtani, mert az állati fehérje előállítása sokkal, de sokkal kevésbé hatékony, mint a növényi (és akkor még az etikai szempontokról nem is beszéltünk, meg a berögződött önáltatásainkról, például, hogy az aranyos kis kutyák társállatok és a hasonlóan aranyos bocik meg haszonállatok, azok “arra vannak”…). 

Nem mondom, kicsit nehezebben ment le ma  a sonka… de azért lement… 

Na, ezután jött Gyuri a hatalmi játszmákkal, amelyekben a félelem az úr, és amelyekben a hatalom birtokosa energiát szív el a többiektől, a többiek meg játsszák tovább a játszmát és veszítik az energiát, a kedvüket, az életük meg megy pocsékba… Gyuri szokásos szuggesztivitásával, felkészültségével, példáival (köztük például egy híres jelenet-részlet a Keresztapából, amikor Brando egy monológot mond a cicáját simogatva valakihez, aki elé járul, de fél igazán a csapatába állni… félelmetes…). Persze, ez a mindennapi szinten, otthon, a cégnél, az utcán (vagy a leányfalui strandon, Gyuri egy előző heti példája szerint), mindenütt ott van, alig van ember, aki egyszer-egyszer nem kerül bele, és általában a szívó végén… 

Hogy jön ide a komfort zóna? Előadás után két szót váltottunk, odajött egy hölgy, kérdezi Gyurit, de hát hogy lehet, hogy valaki tudja, érzi, hogy benne van egy ilyen játszmában a szívó ágon, és nem lép ki belőle… Gyuri kitért rá az előadásban, hogy az ok az az, hogy a kilépés csak az ismeretlenbe, a káoszba való kilépést jelentheti, egyfajta elengedést, ami sok embernek nehéz, mert fél tőle, inkább választja az ismert rosszat az ismeretlen helyett. 

Gyuri állítja, hogy ha ezt a lépést meg tudjuk tenni, akkor csak jó tud történni velünk. Itt is, máshol is nem káoszról, hanem kontrollált káoszról beszél. Még nem olvastam végig Sématörés című új könyvét, talán ott elmagyarázza, ez a két állítás nekem még némi mélyítésre szorul, de nem erről akarok beszélni. 

Hanem arról, hogy miért nem lépnek ki az emberek a szorításból, a játszmából (ez nem igazán más, mint amit Gyuri mondott, talán van benne egy elem, amit hozzáteszek). Mert félnek. Félnek az ismeretlentől, a káosztól. Félnek kilépni a komfort-zónájukból. 

Mindenkinek van komfort-zónája. Kinek ilyen, kinek olyan. És itt jött egy megvilágosodás, egy metafóra. Ez nem több és nem kevesebb, mint egy metafóra, tessék annak is venni (próbálok nem elszakadni a képekben, megfogható, megfigyelhető dolgokban megjelenő fogalmaktól és egyre kevesebb metafizikát belevinni bármibe is, “félek” a Wittgenstein-teszttől…:-))) 

Vannak, akiknek több játszmájuk van, vannnak, akiknek kevesebb. Az emberek játszmával “ellátottságát” még metafóra szinten se merném összehasonlítani. Tehát amikor összehozom ebben a metafórában a komfort zónát a hatalmi és egyéb játszmákkal (vannak-e egyéb játszmák, ezt a kérdést feltettem Gyurinak is, nem jutottunk a végére, el se kezdtük igazán, ebben nem árt meg még továbbképeznem magam tranzakciós analízisileg…), akkor szigorúan egy ember aktuális állapotára és lehetőségeire gondolok. 

A tézisem az, hogy egy embernek a komfortzónáját megterhelik a játszmák, elszívják belőle az energiát, ha 2-dimenzióban egy körrel ábrázolnám  valaki komfort-zónáját, minél több játszma terheli azt, a kör annál kisebb lenne, az ember energiája is annál kisebb. Ahogy sikerül egy-két játszma-homokzsákot (vigyázat, metafóra+képzavar a metafórán belül, de most szárnyalok, bocs…) kidobnia a  komfort-zónából, úgy nő a kör, (3 dimenzióban a gömb). 

Ha még ehhez hozzáteszem, hogy a coaching alternatív definíciói között szerepelhet mondjuk az alternatívák bővítése mellett az energiák felszabadítása is, akkor kezdünk ott lenni, amiért ezt írom...

Minél kevesebb energiára van szükség a belső démonaink, a szívó végen elszenvedett játszmáink “karbantartására”, annál több energia jut hasznos célokra, fejlődésre, növekedésre, mások segítésére, annál hatékonyabbak vagyunk), akkor a magasabb felhasználható energiaszint egy rendszeren belül (az ember saját lehetőségeihez képest és nem másokhoz hasonlítva!), annál magasabb  az emberi lét minősége (kész, a Wittgenstein-teszt műszer ennél az “emberi lét minősége” kifejezésnél kiakadt, kész, vehetek egy újat…). 

Marad a feladat: felismerni a játszmáinkat és dolgozni azon, hogy hatásukat magunkra, életünkre, működésünkre csökkentsük, semlegesítsük, és az energiánkat hasznosabb dolgokra tudjuk költeni… gyerekjáték…:-))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com 

Egy korai Y generációs tanácsai a Z generáció számára, de tulajdonképpen mindenkihez szól… A videón Chris (Ashton) Kutcher 4 perces inspirációs beszéde látható/hallható a Teen Choice Awards átadásán. https://www.youtube.com/watch?v=FNXwKGZHmDc&feature=player_detailpage  Egy 35 éves fickó (mellesleg a tinik bálványa, bízvást indulhat a legszexisebb színész a Földön címért) 4 percben, 3 percben foglalja össze az eddigi élettapasztalatainak a summáját, hogy min múlik az, hogy sikeres életed legyen: 

• Lehetőség – szerinte a lehetőség komoly, nehéz, folyamatos munkán alapszik. Sokféle munkát végzett, egyik jött a másik után, mindegyik egy lépcsőfok volt a következőhöz… soha nem hagyott ott egy munkát, mielőtt meglett volna a következő… A lehetőséget a munka alapozza meg… (Ez ahhoz hasonlít, amit mindig mondok: készülni kell, mutatni kell magad a szerencsének, a Rád szabott szerencsés helyzeteknek, lehetőségeknek, különben észre se veszed őket, elmész melletük közömbösen, persze ők is a lehetőségeid, a Te lehetőségeid is elmennek melletted közömbösen, ha nem voltál rájuk készen, nem dolgoztál a megágyazásukon…)
• Szexinek lenni – szexinek lenni szerinte azt jelenti, hogy okosnak lenni, gondolkodni és nagyvonalúnak lenni, minden más, ahogy mondja, csak ‘marhaság’, amivel meg akarnak etetni minket… ne legyünk vevők rá… szexinek lenni, azt jelenti számára: okosnak (smart) lenni… “okosnak lenni” teszem hozzá én az élethez való okosságot érti, valahol a furfangosság és az intelligencia metszéspontján, nehéz a smartot 1:1-ben áttenni…)
• Élni/építeni az életedet – ezen a Steve Jobs film közben gondolkozott el… Steve Jobs mond valami olyasmit, hogy általában az emberek azt a világot adottságnak fogadják el, amibe beleszületnek… megpróbálnak azon belül elhelyezkedni, nem túl sok bajt csinálni, tanulni, dolgozni, családot alapítani… Kutcher magának azt fogalmazta meg és ezt akarta továbbadni, hogy hey, guys, akik ezt a világot körülöttünk létrehozták, nem voltak okosabbak, mint Te vagy én… 

Szóval, építsd meg és ne csak éld a világodat… Esetleg, ha másoknak is megtetszik, csatlakoznak hozzád és élik a Te általad, Ti általatok megteremtett új világot… Persze, Steve Jobs tudta miről beszél, neki sikerült… Nem mindegyikünknek fog feltételezhetően  ilyen méretekben sikerülni, de azt, hogy a saját életedet éld, ne a másét, az mindenesetre ne mitt hallod először… ideje lenne elkezdeni gondolkodni róla, nem?! 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Egy könyvben olvasom ezt a metafórát, amely lenyűgöz... egy nagyon mélyről jövő valaki, jamaikai emigráns családból, harmadik gyerekként, akit szülei minden erejükkel segítenek... A pályaválasztási tanácsadó ördögi kacaja ellenére megpróbálja, majd elvégzi a leghíresebb amerikai egyetemek egyikét és egy fantasztikus vezetői karriert fut be.  

El tudta végezni a gyászmunkát, el tudta engedni azt, hogy honnan, milyen mélyről jött és az, ami az iskolákban először hátrány, szégyen volt, előnyére tudta fordítani az erőt, amelyet az ellenállás fejlesztett ki benne... és erre azután az egész új életét felépítette...

Ez a gyöngy képe a lagylóban... Először ez egy idegen test, amit a kagyló el akar távítani, ki akar vetni magából. A kagyló, hogy elkülönítse az idegen testet, egy anyagot bocsát ki magából, ami rétegről rétegre bebutkolja, egyre szebbé teszi egészen addig, amíg a bántó tisztátalanság egy csodálatos ékszerré nem válik... A problémát a kagyló eredeti szándékával ellentétben egy csodálatosan más minőségű megoldássá  változtatta... 

A metafórákkal ott kell vigyázni, hogy nem szabad túlfeszíteni őket... ez eddig volt mesés... Lehetne még azon filózni, hogy nem mindenki találja meg a kagylóját és nem mindenkiből lesz gyöngy... És hogy azt a bizonyos anyagot, amivel az idegen testet a "kagyló" (a Mátrix?! most ugrott be...:-))) körülveszi, nem csak a rendszer (a "kagyló") határozza meg... hogy lánc lesz-e, megköt (a Mátrixban kapszula, ahol bekötnek a vezetékek hálózatába, hogy élet-energiáddal tápláld az energiafaló nagy Rendszert...), vagy segít - az ellenálláson, a "csakazértis"-en keresztül - kifejleszteni a készségeidet, képességeidet, ami elérhetetlen, megfizethetelen, egyedi gyönggyé, csodává varázsol...:-))) 

De maradjunk az alap-metafóránál... a társadalmi "kagyló" képes "gyöngyöt" létrehozni. Ez az eset szélsőséges, nagyon nagy távolságokat hidal át... Ekkora távolságok ritkák. Ebben jobban lehetett megmutatni, hogy a nehéz helyzetet hogyan lehet felhasználni az előnyödre... a problémát,  a nehéz indulást, egy visszavetődést az életedben, a munkád, a kedvesed, valami nagyon fontos hirtelen elvesztése először lever, lehorgonyoz, úgy érzed, mozdulni se tudsz... az egyik út a beletörődés, a másik az elengedés és az újra felállás, a "gyöngy"-gyé válás útja... ezen az úton azt az energiát, ami először lenyomott, azt is felhasználod, ha felismered, mi történik... ez az energia váltja ki az ellenenergiát, amivel amazt le tudod győzni... ennek az első lépése az elengedés... a horgogy felhúzása...:-)))

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Na, azért a címnél szerényebb lesz a bejegyzés… arról van szó, hogy olvasok egy francia coaching-mentoring könyvet… halál érdekes, hogyan építi fel a könyvet a két francia szerző. Vagy egy másik könyv, Philippe Bigot Le coaching orienté solution, annál is nagyjából ez a helyzet, talán ott ez az általános bevezető, amiről beszélni akarok, kicsit rövidebb. 

Lábjegyzet (ezt nem szoktam kiírni, de ez speciel annyira lábjegyzet…): Ezt az utóbbi pofát, ezt a Bigot-t,  a “nagymenő”, a krém solution-focus-osok nagyon nem szeretik, mert levédette a “le coaching orienté solution” kifejezést (gondolom Fr. o.-ban, mert meglepne, ha Minnesotában sikerülne…), na ja, ott is a kis © a solution  szó felett, igaz, hogy R van a körben, de azt nem találtam a billentyűzeten... és ugye, a “nagyok” azt mondják, hogy sohase gondoltak rá, hogy a solution-focused-ot levédessék, hiszen ez köznév… ja, miért nem gondoltak rá…:-))) 

Szóval nagy a “lé” az elején, ezt akarom mondani kultúriailag (nem véletlen, hogy nem kultúrálisan-t írtam… te… rossz vagy…). Ezzel szemben a 40. oldalon egy angolszász coaching könyvben? Már legalább 3 vezérigazgatót “megreparáltunk”… ezek a franciák meg? Még be se indultak igazán…. Csak néhány fejezetet mondok:

• Bevezetés – a 23. oldalig!!
• A mentoring ideje – Le temps du mentoring. Szóval, hogy eljött, mert a körülmények, meg a gazdaság… van itt szó Alvin Toffler Harmadik hullámáról, Drucker Knowledge worker-éről, nem viccelek, a Ford által bevezetett futószalagrendszerről és hogy az hogyan függ össze a mával… ebben több van olyan, ami új volt (nekem)… pl. hogy egész életünkben a munka rész (jó franciákról van szó, az ő nyavalyás 35 órás hetükről, stb. de akkor is…) nem tesz ki többet, mint 7%-ot… nem vicc, levezeti… persze, ebben nincs benne az előkészület, a tanulmányok, ez a nettó meló… Szóval, ez a “lé” k. érdekes, csak szokatlan az angolszász tempóhoz szokott fejemnek… - 44. oldalig
• Akkor még jön 3 fejezet: A mentoring koncepciója és filozófiája (!!) – ettől amúgy az angolok, pláne az amerikaiak hülyét kapnának, az angolok akkori legnagyobb filozófusa Newton volt, nekik kicsit mást jelent, azután A mentoring sajátosságai, majd a Mentoring története (ez utóbbi is 22 oldal!) – mindez összesen 62 oldal
• A 107. oldaltól mondható főszövegnek a mentoringról (a könyv amúgy 183 oldalas). 

Na most mit akarok mondani? Hogy ezek a franciák össze-vissza beszélnek, nem a lényegről? Nem, nem ezt akarom mondani… Fontosak ezek az elemzések, és most azért ragadtam keyboard-ot, hogy ezt az élményemet, ezt a flash-t azonnyomban rögzítsem, mert tök jók az elemzések, fontos az a körítés, hogy tulajdonképpen hogyan alakult ki az igény ezekre a hatékony támogató tevékenységekre azért is, mert egyre rosszabb már általában az embereknek a közérzete a munkahelyen (és ebből következően a hatékony munkavégzéshez szükséges igazodást/alignment-t a cégen, egységeken belül egyre nehezebb elérni, mindenki Észak-fok, idegenség… és úszik az életének téridejében kikötő nélkül, vagy “csak” utálja a kikötőit…). 

Nekem ezek a (jó) bevezetők hiányoznak az angolszász szakkönyvekből… és bár azt szokták mondani, hogy filozófust németeknél, jó irodalmat a franciáknál, jó management irodalmat meg az angolszászoknál keressünk, én protestálok… tetszenek a francia coaching/mentoring könyvek… Új szín, sajátos feldolgozás… Felüdít… de azért figyelek…:-)))

Mondjuk a bevezető után már több bajom van, annyifelé kacsintgatnak, hogy a módszerek tisztasága, sőt nemcsak a módszereké, hanem az egyes tevékenységek elhatárolása egymástól, ennek főbb elemei, na ebben, ahogy haladok előre a könyvben, ezzel vannak problémáim… Tehát a kép vegyes... Azt ajánlom, hogy először és főleg angolszász könyveket érdemes olvasni (a többi nyelvterületre is általában  innen fordítanak…), de érdemes, ha az ember beszél más nyelven is, belenézni a szorosan vett szakirodalomba más, eredeti nyelven írt (nem fordítás!) szakkönyvekbe is… az ugyanaz nagyon nem ugyanaz és ez nagyon izgalmas…:-))) 

Az európai keresi a nagy összefüggéseket, a Big Picture-t, nem elégszik meg a szűk technikával... én európai vagyok, azt hiszem... Jól felépített, kellemes nyelvezetű, kíváló szakkönyvről van szó. Ezt akartam mondani…:-))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Ez jó, ez a nap... egyik kedvenc metafórám központi eleme a "belső nap", ami sugárzik belőlünk, amitől pozitív auránk van, ami megnyugtatja, ha nem meggyógyítja (jó' van nna, segít egy kicsit...) környezetünk (legalábbis lelki) sebeit... 

…és ha azt érzed, hogy ennek a napnak a sugarai (amelyek gyerekkorunkban gyöngítetlenül sugároznak ki a környezetünk felé, benne van jókedvünkben, mosolyunkban, kiváncsiságunkban, mindent megtapasztalni akarásunkban - érezted, hogy egy kis gyerek jelenlétében könnyebb, vidámabb az életed?) valahogy le van árnyékolva, sok-sok gond, baj, és azok nem megfelelő feldolgozása elzárja a benned lévő belső nap sugarait, nem tudnak ezen az egyre vastagodó rétegen áthatolni, úgy érzed, hogy megkérgesedtél, nincs energiád a többiekre, sőt már magadra se igazán... nos, nem könnyű helyzet... 

A nap ebben a metafórában az ön-becsülésed megjelenési formája... ha nem érnek el a sugarai a felszínre, akkor nem fogod érezni, megbicsaklik a bizalmad magadban, nem fogod tudni becsülni magad annyira, amennyire minden emberi lénynek alapból kell(ene)… 

…és ahogy egyre kevésbé érzi a környezeted a belső napod ragyogását, úgy leszel egyre bezárkozóbb, és a többiek elkezdik nem keresni a társaságodat, és az önbecsülésed (ami akkor érezhető 100-nak a magad és a környezeted számára, amikor a belső napod sugarai akadálytalanul bearanyozzák azt, amihez hozzányúlsz, akihez beszélsz, mint a gyerekeknél...) csúszik-csúszik lefelé, rossz spirálba kerülsz... 

Egyre mogorvább, és bizony szomorúbb leszel (hogyan tudnál másokat becsülni, amikor magad se tudod?!), és egyre kevésbé kívánják az emberek a társaságodat... na jó, ennyit a rossz spirálról, és akkor hogyan lehet ebből kijönni... 

Nincs könnyebb, királyi út, mint az önismeret fejlesztése, aminek a legegyszerűbb módja erre alkalmas könyvek olvasása, beszélgetés barátokkal, családdal, ők hogy látják, ők mivel küzdenek, de egyre több helyen lehet találkozni talán olcsó önismereti csoportokkal is (mindenesetre látens, lappangó igény van rá…)… az egy fokozattal már jobb, és persze, a határ a csillagos ég, könnyebb esetben életvezetési tanácsadás, life coaching, nehezebb esetben pszichológus, pszichiáter... 

Tudom, ezek olyan ijesztően, vagy akár nevetségesen hangzanak (mennyit tudunk röhögni főleg amerikai filmekben ezek kifigurázásán...), meg ez nincs is még benne a kultúránkban... ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb (és ez azért megjelenik már akár a népszerű médiában is), hogy a személyiség elfojtott feszültségei, a romboló lélektani játszmák természetesen komoly fizikális, neuroszomatikus tünetekkel, effektív betegségekkel is együtt járnak, mi több, okozói... persze, ezt tudni, és belátni magunkról, hogy igen, ez az a pont, amikor valamit kellene kezdeni magammal ebben az irányban is, nos, ez a két gondolat - még - fényévnyi távolságra is lehet... 

Vannak olyan szintek, ahol sima étrend váltással, plusz rendszeres rendesen megmozgató sportszerű testmozgással és egy kissé átgondoltabb idő-managementtel csodákat lehet elérni… Azután vannak olyan szintek, ahonnan “visszajönni” már jóval kmplikáltabb… Te tudod, te életed, te érzed, hol vagy benne… vezető vagy, vagy beosztott, vagy saját business-edet viszed, tulajdonképpen már mindegy is, mindenütt a lelkedet is kell (legalább egy kicsit, néha túlságosan sokat is) adnod… ma már nem nagyon lehet “dolgozgatni” és ránézni az órára és csomagolni (ne legyenek illúzióid, ha arrafelé kacsintgatsz, hogy  “a magad ura legyél”, dettó, ebből a szempontból akár rosszabb is lehet… az egész felelősség a Tied, ha sikerül, ha nem… 

Gondolkozz magadról egészben, ne csak “szétszabdalva”, szerepenként: “ez a család, ez a barátok, az a munkahely…”, mindent külön is persze, de összefüggéseiben is végy figyelembe… hogy hogyan hatnak egymásra, mi a számodra legharmonikusabb egyensúly, ami elérhető és milyen messze vagy most tőle… és a lelked (dinamikus) nyugalma ne az utolsó legyen a listán…

Ui.: sokszor - itt is, máshol is - használom a "dinamikus"-t.... általában pozitív, elérendő célokhoz, állapotokhoz szoktam társítani és azt jelenti, hogy mivel minden változik, nyilván, egy statikus (a dinamikus ellentéte...) jó állapot kitűzése is illuzórikus, de állandóan törekedni az optimum visszaállítására, még akkor is, ha ki-kipottyanunk ezer ok miatt belőle, de nem hagyjuk magunk, újra és újra nekiveselkedünk, na ez van benne ebben a "dinamikus"-ban...:-)))

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Ezt a történetet a Facebookon találtam, ott share-eltem, de annyira fontos az üzenete, hogy a többi csatornára is kirakom, hogy terjesszem ezt a mém-et...

"Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte:

“Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?”

A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: “Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat.”

“De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is”
- kérdezte a szent.

A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ. 

Végül a szent elmagyarázta:

“Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot.
Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi."

A szent folytatta:

“Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást.”

Ránézett a tanítványaira és ezt mondta:

“Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz.”

Csend és gondolkodás...  hogy ezt ne felejtsük el... Kíváncsi vagyok, legközelebb, amikor, ahogy szoktál, dühbe jössz és elkezdesz kiabálni (vagy én) el tudjuk-e ezt felejteni?

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com 

Többféleképpen lehet bekapcsolódni ebbe a sorozatba. A legutolsó, 5. részt kb. egy féléve tettem fel a blogra… ami késik, nem múlik… Szóval, az alább jelzett linken elérhetők az előző részek, de ha valami különösen érdekel és ismered általában a témát, szemezgethetsz is… ez a 6. Rész a 6-9. fejezetet tartalmazza a könyvből…

Az 5.részben – a hosszú 5. Fejezetben - “az önsorsrontó, önsorsromboló, negatív gondolatok kezeléséhez adott a könyv útmutatót. Mindannyiunk fejében megy a "közvetítés", "kommentelés" párhuzamosan azzal, amit csinálunk és amit a többiek csinálnak körülöttünk. Ez szorosan összefügg az önbecsülésünk fejlesztésével, a belső napunk energiájához való hatékonyabb hozzáféréssel. Nagyon nem mindegy ennek a monológnak tartalma. Ráadásul minél nagyobb kontrasztban van a külvilággal, annál jobban kell és egyszerre nehezebb is vigyázni arra, hogy isten mentsen, hogy valami kikerüljön belőle a napvilágra... ez azután pótlólagosan növeli a stressz-szintünket...” 

Egy gyakorlati kézikönyv folytatásokban... Ez a 6-9. fejezet... az előző részek:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/12/01/gondolatok_az_onbecsulesrol_5_folytatas

6.   fejezet. - Nézzünk szembe a Valósággal: „mégis!”

Az eddigiek alapján – ha alaposan foglalkoztunk vele, végigcsináltuk a javasolt feladatokat és elég éleseszűek és türelmesek és/vagy szerencsések voltunk, hogy hatékonyan tudjuk használni az adott ön-elemző eszközöket – eljuthattunk oda, hogy felismerjük és helyettesíteni is tudjuk már az önromboló, negatív. valóság-érzékelésünket torzító automatikus gondolatainkat és eljussunk a gátló, negatív alap-meggyőződéseinkig.

Az eközben (szinte észrevétlenül) kialakult érzékünknek az a nagyon nagy előnye, hogy miközben az ember már szembe tud nézni a valósággal, eközben jól érzi magát a bőrében, az önbecsülése nemhogy csökkent volna, nő.

Néhány kulcs momentum:

1. Az, hogy ha aktuálisan rosszul érezzük magunkat eseményekkel, viselkedésekkel, kimenetelekkel vagy bármi más külső tényezővel kapcsolatban, az önmagában rendben lehet. Persze, hogy nem ülünk vigyorogva, ha ránk szakad az ég. Rosszul érezhetjük magunkat a helyénvaló lekifurdalás, vagy csalódás miatt az adott történéssel kapcsolatban. Ez alapvetően különbözik azonban attól, ha a belső immanens, örök belső emberi értékünkkel kapcsolatban van rossz érzésünk (ahogy korábban említésre került,  a szégyen-érzés ilyen).
2. Azt modani, hogy „Még nem vagyok teljesen alkalmas a vállalt munkára” alapvetően különbözik attól, hogy „Nem vagyok alkalmas/jó, mint ember”. Rosszul érezni magunkat egy kudarc felett nagyon más, mint azt mondani/gondolni, hogy „Egy komplett szerencsétlenség, ami vagyok”. Ez utóbbi, ha komolyan, erősen beépült a gondolkodásunkba, nem teszi lehetővé az egészséges önbecsülés kialakulását.
3. Rendben van, ha megítélünk, hagyunk megítélni viselkedést, valamihez való tehetséget, érzéket, de alapvetően nincsen rendben, ha ez a megítélés a  belső emberi értéket akarja érinteni.

Képesség-fejlesztés

Meg akarjuk különböztetni a kellemetlen külső tényezők (vagy saját ügyetlenség, stb.) által okozott rossz érzést az alapvető, belső emberi értéket megkérdőjelező,   alapvetően negatív hatású rossz érzéstől. Az utóbbit szeretnénk kiküszöbölni, az előbbit pedig természetesen kezelni.

Az emberek, akiknek problémája van az önbecsüléssel, gyakran használják a Mivel...azért formulába öltöztetva a következtéseiket, gondolatmeneteiket. Például: Mivel ...(külső feltétel), ezért ..nem vagyok alkalmas, jó ember. Ez természetesen  vagy megsemmisíti az önbecsülésünket, de legalábbis nem engedi nőni, fejlődni. Ezért az ilyen típusú gondolatmeneteket el kell kerülni, helyettesíteni kell.

Az itt ismertetett Mégis.. fordulat által gerjesztett gondolatmenet ésszerű, pozitív, azonnali választ ad kellemetlen, problematikus külső tényezők megjelenésére – olyan választ, amely megerősíti az emberben az értékesség érzést, megkülönböztetve azt a külső ényezők által befolyásolható viselkedéstől, illetve tulajdonságtól. Az alapgondolat itt az, hogy a Mivel...ezért  gondolatmenetet a Habár...mégis  formulával kell behelyettesíteni.

(Ez az egész magyar fülnek azért kicsit gyerekesnek hallatszhat, mi szeretünk az események, az ilyen levezetések felett elszáguldani, mert mi sokkal okosabbak vagyunk ennél...sőt, hajlamosak is vagyunk kicsit lenézni azokat (gyakran lekicsinyelve „amerikai” módszereknek híva ezeket a módszereket), akik ilyen dolgokkal próbálják helyre bütykölni negatív hatású gondolkodásukat. Gondoljunk csak a „csííííz, mosolyogni”-ra, vagy a pozitív gondolkodás túlzott emlegetésére. Nos, most figyeljünk oda és kész. – SZM)

A Habár...mégis  helyettesítő formula első részében ugyanaz az esemény/tényező szerepel (esetleg kicsit megváltoztatva, például a kizárólagosságot részlegességre), mint az eredeti Mivel...ezért  formulában, az igazi  különbség a ...mégis utáni részben van:

Habár...(valami külső tényező), mégis (valamilyen kijelentés az értékességről)

Például: „Habár elszúrtam ezt a projektet, mégis ez nem változtat azon, hogy értékes ember vagyok.”

Egyéb Mégis kijelentések:

• Mégis, én még mindig nagyon értékes ember vagyok
• Mégis, én továbbra is fontos és értékes ember vagyok
• Mégis, az én értékességem végtelen és változatlan (születésemmel kaptam és halálommal enyészik el, mint minden embernél).

Mégis gyakorlat

Ezt érdemes egy partnerrel végigcsinálni, egyedül nehezebb. Kérjük meg a partnerünket, hogy bármilyen negatív gondolat eszébe jut veled kapcsolatban, vágja a fejedhez. Például:

• Ezt tényleg elszúrtad!
• De furcsa orrod van!
• Állandóan motyogsz, semmit se értek!
• Állandóan hibát keresel bennem!
• Baromi hülye tudsz lenni!

Mindegyik ilyen negatív kritikára próbálj meg az egód sarkára állni és használva a Habár...mégis formulát, hasznosítsd az eddigi tapasztalataidat a kognitív pszichológiában. Ha például valaki butának nevez, mondd azt, hogy „Habár néha tényleg bután viselkedek, mégis...” (itt változott például a buta vagy általánosító, kizárólagos formulája a néha tényleg bután viselkedek  részlegességére). „Mindegy, mit csinálsz vagy mondasz rólam, én mégis értékes ember vagyok”.

Gyakorlat

Lépések

1. a következő 6 nap alatt válassz ki minden napra 3 olyan történést, ami potenciálisan képes rongálni az önbecsülésedet.
2. Mindegyik eseményre keress egy  Habár...mégis formulát:
   • azután írd le az eseményt,
   • a Habár...mégis kijelentést és
   • az érzést, amit a formula kitalálása közben éreztél.

Ha leírod, jobban megmarad, gyorsabban magadévá teszed a módszert.

7.   fejezet. - Vedd észre és mérd fel a saját belső emberi értékeidet

„Gondolj inkább arra, amid van és ne arra, amid hiányzik. Azok közül, amelyek redelkezésedre állnak, válaszd ki a legjobbat és gondoldd el, mennyire sóvárogva szeretnéd őket megszerezni, ha hiányoznának.” – Marcus

Fontos, hogy pontosan tisztában legyél az immanens belső emberi értékeiddel. Gyenge önbecsüléssel rendelkező emberek a saját belső értékeiket nagyon szűken határozzák meg. Feltételesen és csak bizonyos jellemvonásokkal és viselkedéssel kapcsolatban. Amikor azután az így, szűken meghatározott feltétel nem, vagy nem teljes egészében teljesül, akkor a maradék önbecsülésük is veszélyben van.

Ezzel szemben, akiknek helyén van az önbecsülésük, biztonságban érzik magukat a belső emberi értéküket illetően. Tudják, hogy a vonzó és kívánatos tulajdonságok és viselkedés csak kifejezik ezt az állandó, belső emberi értéket és talán bizonyos mértékig emlékeztetői ennek az értéknek. Nem hagyják, hogy a valamilyen területen elért, kicsit gyengébb teljesítmény befolyásolja ezt a biztonságos érzést és tudatot. Miközben valaki felnőtté, emberré érik, megtanulja, hogy az emberek különböző és komplex módon juttatják érvényre magukat és maguk is egyre több lehetőséget találnak arra, hogy a saját állandó belső emberi értékeiket megjelenítsék.

Érdekes megfigyelés (Patricia Linville, egy Yale pszichológus részéről), hogy minél komplexebb, bonyolultabb valakinek a magáról alkotott képe (és így az érzékelése a belső világáról), annál jobban áll ellen az önbecsülése a stressznek. Például aki magát egyszerűen egy tenisz-játékosnak tartja, valószínübb, hogy súlyosabban fogja érinteni az önbecsülését, ha elveszít egy meccset,  mint valaki, aki korral és tapasztalattal felvértezve, önmagát egy összetettebb, több én-szeletből álló valakinek látja különböző életbeli szerepein keresztül.

Mindenki embrió állapotában már kész van ebből a szempontból, az emberi értékei ott vanank belül, a legbensőnkben,  egy „magban”. Ez már akkor magában hordozza a belső változatlan/változhatatlan emberi érték összes lehetséges vonását olyan gazdagon, amelyből azután egy csodálatos virág fejlődhet ki. Nyilván, ha ezt szorosan tudományosan szemlélnénk, kimutathatnánk, hogy természetesen, az öröklési anyagunk különböző, ezért a fentiek átfogalmazhatóak úgy, hogy mindenkiben születéskor a saját öröklési anyagának megfelelően végtelen gazdag tárháza van meg a lehetőségeknek, de ezek az egyébként végtelen lehetőségek mindenkinél kicsit más, csak rá jellemző hálózatban és hierarchiában,  mátrixos szerkezetben illetve  -szövetben jelennek meg.

Például valakiben a kreatív tehetség művészeteken keresztül hajlamos megnyilvánulni, valaki másban a probléma-megoldásban, vagy a túlélési képességben, megint másban az emberek segítésében, vagy valaminek a szenvedélyes művelésében.

Másokban a kreatív tehetség teljesen, vagy részben éppen „alszik”. Megszületésekor azonban mindenki rendelkezik valamilyen praktikus, intellektuális, művészi, szóval valamilyen kreatív tehetség áldásával.

A kreatív tehetséghez hasonlóan mindenki rendelkezik valamilyen mértékben valamelyik kívánatos tulajdonsággal a fejlődése különböző szakaszaiban. Még egy elítélt is becsületes néha. Még egy bandavezér is lehet kreatív a kommunikációjában vagy szervezési készségében.

Minden egyes ember hasonlítható egy portréhoz, amely  különböző szintű készültséget ért el. Az egyik embernél egy terület meglehetősen előrehaladott állapotban van már, és itt a fényt a portré érdekesen vetíti vissza. Egy másik embernél, egyik terület sem tűnik ki a többi közül, de mindegyik valahogyan eléggé előrhaladott, nagyjából egyenletesen, ezzel is egy egyedi és érdekes mintát mutatva. Mindegyik portrét egy művész szemén keresztül látjuk, érzékelve az egyedi mintákat és lehetőségeket.

A következő feladat segíteni fog, hogy valósághűbben és öszintén fel tudd ismerni a saját állandó belső emberi értékedet olyan módon, ami később is emlékeztetni fog Téged erre.

Képesség-építő feladat

3 részből áll a feladat:

• rész: lista a személyes vonásokról, képességekről, amelyekkel leírhatóak az emberek, ezt kell kitölteni Magadra.
• rész: lehetővé teszi, hogy meghatározd azokat a kiegészítő tulajdonságokat, amelyek speciálisan rád jellemzőek
• rész: segít annak meghatározásában, hogy a saját válaszaid hogyan demonstrálhatják egyedi módon a Te állandó belső emberi értékeidet. 

1. rész: Személyes vonások, képességek 

Értékeld saját magad az alábbi táblázatban 1-10-ig minden egyes feltüntetett személyiség-vonásnál. 0 azt jelenti, hogy ez a vonás belőled teljesen hiányzik (soha nem is mutattad fel semmilyen mértékben sem) és 10 jelenti azt a vonást, amely nálad teljesen kifejlődött és meg is jelenik a működésedben, amennyire ez lehetséges. 

Próbálj meg annyira pontos és fair lenni, amennyire csak Tőled telik. Ne befolyásoljon, hogy „hogyan néz ki”, hogy egyikben kénytelen vagy magadnak nagyon alacsony értékelést adni, míg másban magasabbat. Ne fújd fel feleslegesen az értéket és ne is értékeld magad alá, az a normális, ha nagyon vegyes a kép. Néhány dolog nagyon jellemző lesz Rád, néhány nagyon kevéssé és a maradék olyan átlagos vagy közepes értékelést fog kapni. Ahhoz, hogy valamire használni tudd, érdemes a lehető legőszintébbnek lenni, mi értelme magadnak hazudni? (Jelzem, másnak is minek, de ez most messzire vezetne...SZM) 

Ez nem egy verseny, senkit sem kell (és nem is lehet) legyőzni. Magas értékek nem a nagyobb értékességet jelzik (nincs nagyobb értékesség, ebben mindenki egyenlő). Ne felejtsd el, hogy az állandó belső emberi érték egy adottság és mindenki ugyanannyit kapott belőle. Amiben különbözünk, az a csak ránk jellemző egyedi mód, ahogyan ez a belső érték megjelenik, sugárzik belőlünk. 

Csak az objektív kitöltésnek lehet valami haszna. Kerüld el (itt is) a mindent-vagy-semmit és a túláltalánosító gondolkodást. 

Írj be egy X-et   minden egyes tulajdonságnál, a megfelelő értékeknél a következő táblázatban:

2. rész: Pótlólagos személyiségi vonások

Öt olyan pótlólagos személyiségi vonást kell majd a következő táblázatban megnevezned és értékelned az 1-10-es skálán, amellyel hozzájárulsz a saját és mások jólétéhez.  Rád van bízva, melyik 5-öt választod, a következő lista is segít, de nem feltétlenül csak a listából lehet választanod. A várható az, hogy még az így kiválasztott 5 személyiség-vonás sem jellemezhető a maximális értékkel (esetleg csak akkor, ha Te vagy a mesebeli Superman...-SZM).

Tehát válassz ki 5-öt a következő lehetséges tulajdonságok listájából, vagy találj ki magadnak 5-öt:

• rendszeretet
• nyugodtság, csendesség
• határozottság
• szorgalom
• spórolás
• komolyság
• igazságosság
• moderáltság
• tisztaságszeretet
• hűség
• szerénység
• mások értékelése
• érzékenység
• szeretetre méltóság, -re képesség
• önkritikusság
• emberi melegség
• bátorság
• vidámság
• az emberi élet tisztelete
• játékosság
• gyengédség
• döntőképesség

Ha sikerült megadnod 5 ilyen a fenti táblázathoz képest addicionális pozitív tulajdonságot, a következő táblázatban ugyanúgy be kell x-elni a Rád jellemzőnek érzett értéket a megfelelő személyiségvonásoknál:

3. rész: A feladat értelmezése

Mivel az emberek komplexek  és különbözőek, a Te táblázataid mindenki másétól különbözni fognak. Egyrészt nagy valószínüséggel nem azonosak az addicionális tulajdonságok, másrészt (ha valamilyen módon ezt transzparens módon mindenki kitöltené és azt mindenki megismerhetné . ami természetesen  nem lehetséges), akkor kiderülhetne, hogy bizonyos területeken Te valószínüleg magasabb „osztályzatot” adtál magadnak, másoknál pedig alacsonyabbat. Az is valószínű, hogy a szélsőségek (0-k és 10-esek) vagy egyáltalán nem lesznek gyakoriak, vagy hiányozni fognak, mert általában nem vagyunk szélsőségesek.

Ez a kép, ez a személyes portré,  ami ezekből a táblázatokból kialakul, egy komplex és egyedi mintát fog mutatni, a különböző pontokon különböző fejlődési fázisokban. Mindenesetre ebből a portréból bizonyosan következik a belső emberi értékünk egy magasabb szintű érzékelése. A számszerű értékelésnek nem az összehasonlíthatóság a lényege, hanem hogy segítenek  egy teljesség-kép megteremtésében. Ez – ahogy az előbbi analógiában már szóltunk erről - egy klasszikus képhez hasonlít egy kicsit. Néhány szín élénk, néhány halvány. Kiegészítik egymást. Együttesen, egy egyedi teljességet képviselnek. Hogyan lehet értékelni azokat a területeket, ahol csak alacsony értéket tudtunk adni magunknak? Kétféleképpen lehet ezeket értékelni. Az egyik mód, hogy úgy tekintsd a személyiségvonások teljességét ezekkel az alacsonyabb értékekkel együtt, mint egy nagyon értékes gyémántot, amelynek van néhány (anyag-)hibája. A másik mód, hogy úgy tekinthetsz ezekre a gyengébbre értékelt tulajdonságokra, mint potenciálisan fejleszthető területekre, és kihívásnak tekintheted őket, amelyeken módod van javulást elérni.

Fontos (ez megint ismétlése a lényegnek), ezek az esetleges alacsonyabb értékek egyik-másik tulajdonságunknál nem csökkentik egy jottányit se az állandó, örök (azaz „immanens”) belső emberi értéket, csak annak felszínen való megjelenését teszik egy kicsit halványabbá, ugyanúgy, mint ahogy a fejlesztésük se fogja növelni ezt a belső értéket, csak (belülről) ragyogóbbá teszi.

Válaszolj a következő kérdésekre:

1. 1. Ha  gondolkozol az előző két táblázat válaszain, választásain, melyik tulajdonságokat érzed a legfontosabbaknak?

2. Azok a tulajdonságok, amelyeket magadnál a legfontosabbnak tartasz, a következők (mindegyikhez írd oda, miért):

• ....

• ....

• ....

3. Vegyük az én-mint-egy-kép hasonlatot/analógiát. Próbálj meg egy pártatlan megfigyelő szemével rátekinteni, hol lenne „a fény a legfényesebb”? Más szóval, ha valaki rászánná az időt, hogy úgy tekintsen Rád, amilyen most vagy, melyik területeket értékelné a legjobban?

4. Ebből a feladatból, azt tanultam, hogy.....

8.   fejezet. - Teremtsd meg a belső emberi értéket  erősítő gondolataidat

„Önmagunk elfogadása nem önkritikátlanságot szül. Ellenkezőleg, kedvességet, tiszteletet, bátorítást, támogatást, kemény de törődő fegyelmet...ezek adják a jó alapot a fejlődésre.” – Anonymus

Az emberek nem tökéletesek és - akár önbecsüléssel, akár anélkül - időnként hibáznak. Mindkét esetben előfordul, hogy nem tudják elérni a céljaikat és nem tudják megvalósítani az álmaikat. Mindkét csoportban vannak vonzó emberek, és olyanok, akik kevésbé. Mindkét csoportban vannak olyanok, akik sikeresek az üzleti életben, az iskolában, sportban, pár- és egyéb kapcsolatokban, vagy egyéb területeken és vannak, akik kevésbé. Mi különbözteti meg mégis a két csoportot, azt, akinek van önbecsülése és akinek nincs?

A kutatások és klinikai tapasztalatok jelzik, hogy az önbecsüléssel megáldott csoport tagjai máshogyan gondolkoznak és a belső beszédük is különbözik, mint a másik csoport tagjai, akik önbecsülése hiányos.

Ha például hibáznak azok, akiknek gyengébb az önbecsülése (azokkal együtt, akik „A”-típusosos személyiségvonással rendelkeznek és az aggódás-tesztben magas értékkel szerepelnek), nagyon ön-kritikus gondolatokat fogalmaznak meg, olyanokat, mint „Mi a baj velem?”, vagy „Tudhattam volna!”, vagy „Miért vagyok ennyire hülye?”. Az ilyen és ehhez hasonló ön-megtagadó, ön-romboló kijelentések nyilvánvalóan rongálják az önbecsülést.

Megjegyzés (SZM): az „A” személyiségtípus jellemzői: ambiciózus, aggresszív, üzleti-mentalitású, kontrolláló személyiség, nagyon versenyző alkat, türelmetlen, aggódó.

A „B” személyiségtípus jellemzői: teljes ellenkezője az „A” típusnak: türelmes, nyugodt, könnyed/laza, hiányzik belőle a sürgősség érzése.

Az „A” és „B” típusosra osztást a Wikipedia szerint 1950-ben publikálták, sokan kritizálják a pszichológiai szakmában, de népszerű pop-pszichológiai fogalomként meghonosodott)

Ezzel szemben a másik csoport, az egészséges önbecsüléssel rendelkezők, (például a „B”-típusú személyiségek és az aggódási-tesztben alacsony értéket produkáló) a balsikereket sokkal dinamikusabban értékelik, a külső tényezőkre, viselkedésre fókuszálnak (pl.: „Ez egy nehéz teszt volt”, vagy „annyi területen kell teljesítenem”, vagy „nem tanultam eleget – a következő vizsgára jobban fel fogok készülni”). Az ilyen kijelentések nem is nagyon horzsolják az önbecsülést a stresszes helyzetek ellenére, könnyen megnyitva a lehetőséget a viselkedésük megjavítására anélkül, hogy magukat okolnák közben.

Azzal, hogy arra fókuszálnak, hogy mi „a baj” velük, az önbecsülés-hiányosabb emberek elégtelennek, alkalmatlannak érzik magukat. Vesztesnek érzik magukat, elvesztik a motivációjukat és az örömet, hogy magukat értékesnek tudják látni/érezni. Ha mégis sikerül rávenniük magukat az önfejlesztésre, azt mindent-vagy-semmit, perfekcionista gondolkodással próbálják megvalósítani, erőszakosan, valahogy örömtelenül, szenvedve, ami rendszerint kudarchoz vezet.

Ezzel szemben az egészséges önbecsüléssel rendelkező emberek tudatában vannak változatlan, örök belső emberi értéküknek annak ellenére, hogy nem tökéletesek, és vannak hiányosságaik. A jó dolgokra koncentrálnak inkább, természetes számukra, hogy a fejlődésre koncentráljanak, és inkább a répára, mint a botra.

A kognitív terápia célja az önbecsülést aláásó negatív gondolatok semlegesítése, helyettesítése. Ezt gyakorlatokon keresztül teszi, amelyek ön-megerősítő gondolatokkal foglalkoznak, amelyek segítik építeni és megvédeni az önbecsülésünket.

Képesség-fejlesztő gyakorlat

A következő felsorolás olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyeket az egészséges önbecsüléssel rendelkező emberek használnak belső monológjukban.

Először arról, hogy hogyan érdemes ezekkel a gondolatokkal foglalkoznod: célszerű minden egyes gondolatot egy kicsit „megrágni”, elgondolkozni rajta, mielőtt továbblépsz a következőhöz.  Ezért érdemes megteremteni magad számára az optimális körülményeket:

1. Keress egy csendes pontot, ülj le egy kényelmes karosszékbe, ahol a következő 20 percben nyugalmad lesz. A gondolatok listája legyen nálad,  a kezedben, az öledbe ejtve.
2. Csukd be a szemed, végy néhány mély lélegzetet és lazítsd el magad olyan mélyen és teljesen, amennyire lehetséges. Készülj fel és számíts egy kellemes élményre.
3. Nyisd ki a szemed csak annyira, hogy el tudd olvasni az első kijelentést. Azután csukd be a szemed és koncentrálj az olvasott kijelentésre. Ismételd meg halkan, vagy hang nélkül magadnak háromszor, lassan, lehetővé téve, hogy a kijelentés teljes igazságát sikerüljön teljesen magadévá tenni. Ha képes vagy, próbáld meg magad egy konkrét helyzetben elképzelni, amelyben ténylegesen végigfut a gondolataidban és az érzéseidben ez a gondolat.
4. Persze, lehet, hogy van olyan közöttük, amelyet nem érzel magadra megfelelőnek. Ez természetes, különbözőek vagyunk. Gondolj arra, hogy ez egy türelmet is erősítő  gyakorlat új – egyelőre akár kicsit idegennek tűnő - gondolatok elsajátítására. Ebben a folyamatban hessegesd el magadtól azonnal a negatív, vagy pesszimista gondolatokat, amelyek megpróbálnak az agyadba türemkedni és elronthatnák a hatást. Fogadd el, akármi történik, anélkül, hogy elvárnád a tökéletességet. Ha valamelyik gondolattal nem esne jó végigcsinálni ezt a gyakorlatot, hagyd ki, és esetleg egy másik alkalommal próbálkozz vele újólag. Esetleg próbáld meg ezeket a kicsit számodra idegen gondolatokat úgy módosítani, hogy jó érzésed legyen velük kapcsolatban, de csakis pozitív értelemben.
5. Ismételd meg az első 3 lépést mindegyik kijelentésre, ez kb. 20 percet fog igénybe venni.
6. 6 napig ismételd meg ezt naponta, ha azt szeretnéd, hogy hatása is legyen.
7. Minden nap, miután letelt ez a kb. 20 perc, figyeld meg, hogyan érzed magad. Sokan, akik végig csinálták ezt a gyakorlatot, azt tapasztalták, hogy ezek a gondolatok egyre komfortosabb érzéseket indukálnak és hű baráttá válnak. Azok a gondolatok, amelyek ezalatt az idő alatt nem válnak komfortossá, még azok is azokká válhatnak, ha az egész gyakorlat végén visszatérsz hozzájuk.

Az önbecsülés természetes megjelenései:

1. Jól érzem magam. Ez jó.
2. Elfogadom magam, tudom, hogy én több vagyok, mint a botlásaim, hibáim és egyéb negatív külső tényezők.
3. A kritika külső tényező. Ha kritikát kapok, megvizsgálom, hogy tanulhassak belőle, anélkül, hogy ettől értéktelenebbnek gondolnám magam.
4. Én magam is kritizálhatom saját viselkedésemet, hozzáállásomat, anélkül, hogy megkérdőjelezném a belső emberi értékeiemet.
5. Észreveszek minden jelet, ami arra mutat, hogy elértem valamit, vagy fejlődök és örülök neki. Nem  számít, hogy esetleg mások, vagy akár saját magam is nem gondolom, hogy ez a változás olyan nagyon jelentős lenne. A kis sikereknek is tudok örülni.
6. Örülök minden sikernek, vagy fejlődést mutató jelnek, amit másoknál veszek észre, anélkül, hogy ettől őket értékesebbnek gondolnám magamnál.
7. Képes vagyok jól élni és jól kihasználni az időt, az energiámat, türelmemet, gyakorlásomat és a segítséget, amelyre ehhez szükségem van.
8. Elvárom másoktól, hogy szeressenek és tiszteljenek. Ha némelyek nem, az is rendben van.
9. Általában bíznak bennem az emberek és őszintén és tisztelettel fordulnak felém. Ha nem, az se baj.
10. Általában a véleményeim a kapcsolataimban és a munkában megállják a helyüket.
11. Képes vagyok másokat befolyásolni logikus gondolkodásommal, amelyet hatékonyan tudok megjeleníteni és védeni.
12. Szeretek másoknak segíteni, hogy jól érezzék magukat az életben.
13. Szeretem az új kihívásokat és nem háborodok fel, ha nem minden sikerül.
14. A munka, amit kiadok a kezemből, általában jó minőségű és még sok értékes dolgot szeretnék megvalósítani az életben.
15. Tisztában vagyok az erősségeimmel és tudom őket hasznosítani.
16. Tudok nevetni magamon, azokon a nevetséges dolgokon, amelyeket néha csinálok.
17. Azt gondolom, hogy a hozzájárulásom tud javítani az emberek életén.
18. Jól esik, hogy hozzájárulhatok ahhoz, hogy másokat boldogabbak lehessenek és jól érzem magam, amikor velük vagyok.
19. Értékes embernek gondolom magam.
20. Szeretem, hogy egyedi vagyok.
21. Szeretem magam, anélkül hogy bárkihez hasonlítanám magam.
22. Stabil vagyok és biztos magamban mert semmi nem árnyékolja be a belső emberi értékeim ragyogását.

9.   fejezet. - A feltétlen emberi érték – Áttekintés

Eddigiekben áttekintettünk néhány fontos gondolatot és karaktervonást, amelyek az önbecsülés 3 építő-kockájának, oszlopának az egyikével, a feltétlen emberi értékkel kapcsolatosak. A további ötletek és képességek erre az oszlopra épülnek, ezért fontos, hogy egy pillanatra megállva áttekintsük az eddigieket.

3 fontos gondolat:

1. Minden ember végtelen, változatlan és egyenlő értékkel bír, amelyet születésekor kap meg.
2. A belső emberi értéknek ez a magja különálló, független a külső tényezőktől. A külső tényezők mutathatják, megjeleníthetik bizonyos mértékig ezt a mag-érzést, vagy segíthetnek, hogy átragyogjon a személyiségünkön, de ettől az esetleg változó hatástól függetlenül a belső emberi érték állandó és változatlan (azaz örök).
3. Az emberek belső állandó és változatlan értéke különbözőképpen, más és más minták szerint jelenik meg, de minden egyes ember teljes ember, őrzi magában ezt a változatlan belső emberi értéket születésétől kezdve.

4 tanult képesség:

1. A negatív, belső emberi érték átélését, az önbecsülést veszélyeztető gondolatot ki kell váltani, pozitívval kell helyettesíteni.
2. Használni kell a Habár...mégis mintát.
3. Tudatosítsd magadban, tartsd ébren az érzést a saját változatlan emberi értékeddel kapcsolatban.
4. Váljon természeteddé, hogy ezt a belső emberi értéket erősítő, elfogadó, felmutató gondolatokkal vértezd fel magad.

Általános áttekintés

Segít, ha erősíted magadban az előző oldalakon található ötleteket és a képességeket. Ennek jegyében próbáld meg befejezni, teljessé tenni a következő kijelentéseket. Lehet, hogy szükséged lesz hozzá visszalapozni az előző oldalakra, ne habozz ezt tenni. Szóval a kiegészítendő kijelentések, gondolatok a következők:

1. Azok a gondolatok, amelyek a legmélyebb benyomást tették rám, a következők:

2. Azok  a képességek, amelyekre a legszívesebben emlékeznék a leghosszabb ideig, a következők:

Befejezésként ehhez a részhez, egy kis történet:

Mindig hálás vagyok a sorsnak azokért a pillanatokért, amikor egy villanásra mintegy belülről és a lehető legtisztábba látok meg dolgokat: a következőket egy amerikai szüfrazsett (a nők emancipációjáért harcoló hölgy), Elisabeth Cady Stanton hagyta bejegyzésként egy út melletti fogadóban:

„Azt gondoltam, hogy a legfontosabb dolog, amit meg kell tenni, hogy egyenlőek legyünk a fiúkkal, az, hogy okosak és bátrak legyünk. Ezért elhatároztam, hogy görögül fogok tanulni és megtanulok a lovakkal bánni.”

Egy csodálatos hölgy, aki jól tudott bánni a lovakkal, elolvasva az előbbi bejegyzést, azt kérdezte tőlem: „Nem egy csodálatos gondolat?”. Azt válaszoltam neki: „De. Magam is lejegyeztem. De valahogy furcsán hat rám.” Erre ő: „Miért? Szeretek a lovakkal bánni, azt az érzést adja, hogy ura vagyok a helyzetnek.”

Mire én: „Egyetértek. Jó dolog tanultnak és bátornak lenni. Csak az, amiből ez következne, az hibás, az, hogy valamit tennünk kell, hogy egyenlőek legyünk (azaz egyenlő értékűek) egymással. Jó dolog ezeket a tulajdonságokat bírtokolni, de nem azért, hogy egyenlőek lehessünk bárkivel is. Már azok vagyunk.”

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com  

Ábri Judit kreatív, kitartó brand-építő… Harmadik évadját indítja útra szeptemberben a Coaching Határok Nélkülnek.  A világ sok tájáról jönnek ide coachok, akiknek nagy részét könyvekből, fényképről, hírükből, youtube videójukról ismerjük, hogy  egy teljes napon át,  válogatott coach és coachee társaság számára egy kiválasztott, kedvenc témájukról, technikájukról vagy egyszerűen csak a tapasztalataikról beszéljenek egy témát körüljárva, és amennyit lehet, be is mutassanak ezek közül, működés közben.

Magam a második évadban fedeztem fel a CHN-t és az én első napom “hőse”, akire nagyon kiváncsi voltam és el is mentem meghallgatni, Robert Dilts volt. Ő a harmadik “név” az NLP történetében Bandler és Grinder után, számos könyve ismert és “nagy durranás”. Nem tévedtem, emlékezetes élmény volt. Még három előadáson voltam ott a 2. évadon, Donatus Thöne demonstrációira emlékszem különlegesen szívesen és egy másik előadás végén egy egy-órás bensőséges beszélgetésre Dawn Campbell-lel (már sokan elmentek, talán 10-15-en ültünk körben az egyik sarokban és kérdésekre Dawn nagyon érdekes mindennapi coaching tapasztalatairól számolt be).

Nagyrészt ismerősökkel találkoztam a legszélesebb értelemben vett coaching univerzumból (beleértve HR-eseket, vállalati embereket is),  akik felismerték a minél tágabb látókörű eszmecsere hasznosságát, és akik közül – az újak mellett – biztos vagyok, hogy sokan leszünk, akik időt és pénzt is szánunk rá, hogy szeptembertől következő év május-júniusáig előre meghatározott időpontokat fixen “foglalt”-ra jelöljük be a naptárunkba.

Megnéztem a 3. évad programját és az egyes előadókat. Ami következik, egy  szubjektív “rálátás”, egy szubjektív figyelemfelkeltés, mi minden is lehet/lesz izgalmas a 3. évadban.

Daniel Meier-rel kezdődik a sorozat szeptember 18-án. Ez egy kicsit a külön “meccsem” is, mert Judit szellemes ötletére minden egyes napot valaki “örökbefogadhat” és én “Dani”-re jelentkeztem… Ismerem korábbról, szeretem a könyveit (3 is megjelent már magyarul, az egyikben társszerző), a megoldásközpontú briefcoaching jeles svájci képviselője, a SolutionSurfers társtulajdonosa… Örülök, hogy segíthetek a sorozatnak, Dani és munkássága megismertetésében.

Lisa Bloom jön október 17-én. Lisa Bloom-mal már nem tudom melyik közösségi site-on találkoztam (talán a Twitteren?), arra emlékszem, hogy egy ingyenes e-bookjára feliratkozva adtam meg a mail-címemet…  Tény, hogy azóta olvasom a mailjeit (ez nem minden ilyen típusú maillel van így!), mindegyikben van egy kis történet, kedvelem a stílusát… az ingyenes e-book (“Using Stories to Get Clients – Your Story is Your Success”) ma is elérhető, és a “Cinderella and the Coach” című könyvét pedig az Amazonon meg is vettem a Kindle-re, amikor megjelent. Nagyon szeretem a story-mesélést, Lisa könyvei ébresztettek rá, hogy ez tulajdonképpen mennyire közel áll hozzám (mint az Úrhatnám polgárban a főszereplő, én is felfedeztem, hogy “ja… szóval én story-kban beszélek?”).

John Blakey könyve a “Challenging Coaching: Going beyond traditional coaching to face the FACTS” is ott található a Kindle olvasó listámon, talán éppen azért mert én óvatosabban közelítem meg a konfrontációt a gyakorlatomban. Értem, tudom a jelentőségét, ezért is érdekel a könyv és az a 2014. március 20-i nap, hogy a létező feltételes előítéleteimmel újra szembesülhessek… addigra meg is próbálom majd kiolvasni…

Dorothy E. Siminovitch-ról (2013 november 28.) semmit se hallottam addig, amíg a minap két nagyon kedves és nagyon tisztelt coach-kolléganőm nem kezdtek el róla beszélni valaminek kapcsán… áradoztak róla, hogy milyen érdekes volt tavaly a londoni ICF coach-konferencián őt hallgatni, ha valahol megjelent.  Gestaltos és  a jelenlétünk tudatos használatáról fog beszélni… érdekes téma, Magyarországon eddig csak Horváth Tünde előadásain lehetett erről hallani…

Az előzőekről kapásból tudtam ezt-azt, de utánanéztem egy kicsit a többieknek is  a programban.  Nézzük rögtön az utolsó napot 2014. Június 18-án, ami Prof. David Clutterbuck napja, “Mentoring és tehetséggondozás” címen. Nem tőle is találtam egy könyvet a Kindle könyvtáramban (rengeteg coaching könyv vár a sorára, nem tudom őket mind fejben tartani…:-)))?! “Coaching the Team at Work”… ez egyébként nem az egyetlen könyve, az Amazon 3 oldalon sorolja a könyveket, amelyekhez így-úgy köze van, az kb. 30 könyv lehet…  Érdekes nap lesz…

Marcia Smythe napjának a címe: “Az agykutatás legújabb eredményei a vezetés és a coaching szolgálatában” ígéretesnek tűnik (2014. január 21.), szoktam olvasgatni a neuroscience dolgokat, bár némi szkepszissel… de lássuk a medvét… azaz az agyat…

Ann Alder-nek (“A tapasztalati tanulás és szempontjai”, 2014. február 27-én) van egy könyve az Amazonon feltüntetve (“Pattern making, Pattern Breaking”, 240 oldal, 2010 november). Ami érdekes, hogy közvetlenül az Amazon a papírkönyvet nem forgalmazza, de ad meg forrásokat kb. 100 dolláros áron (!!), és a Kindle-n elérhető, de picit borsos áron, 119,33 dollárért…

Maradt Keith Antoine “A sport coach – teljesítmény az olimpiaia érmek és az üzleti világ tükrében” című napjával 2014. április 16-án.  Érdekes tendenciának tűnik, hogy egy-egy, egyelőre még elszigeteltnek tűnő alkalommal sportolók, egyéni és csapat-sportolók számára a szakmai edző (coach!) és a sport-pszichológus mellett, vagy néha helyett üzleti és/vagy személyes coachot “fogadnak” és az segíti a minél sokrétűbb felkészülésüket. Kiváncsi vagyok, hogyan illeszkedik vissza az eredetileg részben a szakmai sport-coachingból is származó személyes coaching a sportba is Keith szerint.

Egy kis epizód a minap elgondolkoztatott azon, hogy mennyiszer tapasztalom, hogy az emberek nehezen, vagy nem tudnak elengedni valamit. Elengedni egy helyzetet, egy vitát, vagy komolyabb esetben egy szerelmet, egy munkahelyet, egy szakmát akkor is, ha külső szemlélő számára már nyilvánvaló, hogy esély nincs a megmentésére… beleragadunk, elszívja az energiánkat, nem vagyunk képesek fogásából szabadulni, nincs energiánk az újrakezdésre, az új befogadására, elzárkózunk előtte, nekünk az a régi kell, ami már nincs… nem tudjuk elengedni… 

Azután eszembe jutott az is, hogy a párja ennek, amikor nem tudunk jól ragaszkodni valamihez, valakihez… amikor “túlragaszkodunk”… amikor valami jól megy, túlságosan beleéljük magunkat, tobzódunk benne, ha ez egy jó, szerencsés munkahely, ahol minden összejött, büszkék vagyunk rá, nagyra vagyunk magunkkal, mintha az egész csak a mi érdemünk lenne, vagy ha egy szerelemről például, akkor elhalmozzuk szeretetünket a túlzott ragaszkodásunk minden jelével, túl, túl, túl, mindent, vagy sok minden túl-csinálunk… 

Arisztotelész etikái jutottak eszembe, van belőle vagy 3 magyarra is lefordítva, amelyeket kamaszkoromban mindegyiket akkor tettem le (ahogy erről már valahol biztosan írtam, de most megint ide passzol…), amikor arról kezdett írni (mindegyik…), hogy a legfontosabb mindenben a középút megtalálása, a nem túl sok és nem túl kevés… na, egy huszonéves kamasznak ez pont elég, hogy – legyen akármennyire “olvasós”, könyvmániás – letegye és sutba vágja a nagyokos könyvet, persze, hogy ezt tettem én is… soha nem olvastam ki ezeket a könyveket… érdekes, sok év után az a kicsi, ameddig eljutottam bennük, kezd bennem visszhangozni és leírom, hátha valakire még idejében tud hatni… 

Talán a "közép" nem is a jó szó... ez olyan langyos (langyosak, közömbösek …akiket kiköp az úr… - vagy hogyan van az idézet, azért ez nem semmi, ez a mondás…)... hátha a Neked jó nem egészen középen van… én inkább a “jó”-t használom… Ott, akkor és annak, akinek...  ez nagyon különböző is lehet… nem egyforma a mérték, nem lehet standard-et csinálni belőle… 

Még mielőtt ráfordulnék a címre, egy kis óvatosság… mind a ragaszkodásnál, mind az elengedésnél, ha azt mondja valaki, hogy találd meg a Te mértékedet mindkettőben (ez lesz a “Neked jó…”), könnyen megkaphatja, hogy nana… ne méricskélj, tedd, ahogy érzed, miért kellene például visszafogni a ragaszkodást, a túláradó örömet, az öröm tombolását?! Vagy miért kellene olyan könnyen elengedni valakit, valamit?! Nem az az igazi őszinte dolog, ha kimutatod az igazi érzéseidet, ha őszintén boldog vagy, teljes szíveddel? Vagy ha egyszer olyan fontos (volt) neked valami, miért ne ragaszkodnál hozzá körömszakadtáig?! Ha bármit, bárkit csak úgy, minden további nélkül el tudsz engedni, nem az mutatja azt, hogy tényleg olyan vagy, langyos, közömbös, semmi ember, akit – mint tudjuk – az úr…?! 

Erre azt mondom (és ez végülis, akármilyen szavakat használok, ez mélyen összecseng a valószínüleg nem kamaszkorú Arisztotelész szavaival), hogy mindenben a mérték, hívjuk azt “juste milieu”-nek, vagy “megfelelő”-nek, vagy “Neked jó”-nak, az arányok határozzák meg, hogy valami merre billen, hogyan tart ki, mennyire tartós, mennyire elviselhető, mennyire fenntartható… 

“A jó elengedés és a jó ragaszkodás”… Azt helyetted soha nem fogja tudni senki megmondani neked, hogy mi, mennyi, mikor  a “Neked jó…”, elég azt tudnod, hogy van “Neked jó…”… a megfelelő mérték mindkettőből, az elengedésből és a ragaszkodásból is…  

The sooner the better to learn it… minél előbb tanulod meg (Magad), annál jobban jársz, több örömet fogsz találni az életben, annál könnyebben fel fogsz tudni állni a padlóról, ha véletlenül elesnél, annál hosszabban fogod tudni élvezni a kapcsolataidat,  az életedet és annál sikeresebben fogod élvezetessé tenni, amennyire csak lehet, a többiek életét is körülötted… és ezt tudatni, éreztetni fogják Veled, talán tartósabban is, mint eddig tapasztaltad és kevesebb szükség lesz a "jó" elengedés tudományára…:-))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

"Nem csak a lapátra tett nemzedéknek..." Mióta megszereztem tőle, Peredi Ágnestől, a szerzőtől, talán két évvel ezelőtt, egy Turai Léda két-napos story coaching tréningen (mindig  van nála néhány példány a táskában, a könyv kb. 140 oldalas, puhakötésű, elfér...), és ahogy rá-ránézek a polcon, mindig az jut az eszembe, hogy egyre aktuálisabb... 

2009-es év van feltüntetve kiadási évnek… Ez a könyv olyan, mint az igazi óbor, az idővel nő az értéke, használati értéke… és mivel a helyzet azóta nem javult (talán sőt...), aktuálitásának, "maligán-fokának" (tudnám mi az... mindenesetre jól hangzik...) az idő csak használ... 

Mit mondjak, az alcím, "Nem csak a lapátra tett nemzedéknek" is találó, nemhogy veszített volna aktualitásából, lassan már azt sem lehet tudni, melyik is az elveszett nemzedék… 

Bizony, a “célcsoport” (de rég mondtam ki ezt a szót, pedig 12 évig naponta vagy 200-szor hallottam, láttam leírva…) egyre nagyobb tömeget jelenthet, aki kezdheti újra az életét huszon- (bizony! ők még lehet, hogy el se kezdték, mégis jó lenne nekik is elolvasni...), harminc-, negyven-, ötven- (és legyünk optimisták), 60- és 70-éves korukban... Építhetik fel újra önnön imázsukat, önbecsülésüket, önbizalmukat, mert anélkül ne is kezdjenek az új kereséséhez... 

Mondtam már, hogy elkeseredve ne menj munkát keresni? Minden mozdulatod, minden szavad, a tartásod, a szemed, mind azt mondja, hogy nem vagy kész az újra... sok mindent tehetsz, hogy újraépítsd magad (a természet egyébként segít, ha hagyod neki és nem direkt rongálod magad tovább, "...lássuk Uramisten, mire megyünk ketten..." alapon...), de sok más módja van az újraépítésnek… ott van a családod jó esetben, ők egy biztos bázist jelenthetnek, mindenesetre egy fészket, ahol elkezdheted a munkát… fordulhatsz professzionális támogatóhoz, segítőhöz, mehetsz csoportos foglalkozásokra, beszerezhetsz könyveket, amelyek ma csőstül találhatók és mind-mind ezt az önépítkezést szolgálja… persze, egyél egészségesen és mozogj rendszeresen  minél többet, mert minél nagyobb közhely valami (igen, ezt gondolom…, valamikor én is sznobosan fintorogtam volna), annál több benne az igazság, például abban, hogy “ép testben ép lélek”… 

Az egyik kezdő, vagy akár későbbi lépés lehetne az úton, hogy kezedbe veszed ezt a kis könyvet és alaposan megrágva az ötleteit, tanácsait, elgondolkozol alapos emberismeretről tanúságot tévő eszmefuttatásain, amelyek mindig egy-egy konkrét gyakorlati tanácsra, javaslatra is “kifutnak”… 

A könyv felépítése is az olvasást segíti… amikor az ember nincs annyira jó passzban, akkor nehezen fog nagy könyvekbe, hosszú fejezetekbe… Nos, a 140 oldal 89 db (!!) 1-2 oldalas fejezetre van felosztva. Csak találomra néhány fejezetcím:

• Elillant a biztonságérzet (az első…)
• Megváltozott pillantások
• Ne menekülj!
• Erősítő technikák
• Mikor és kinek szóljunk
• Mindennapi építkezés
• Kapkodások, hajszák
• Pici jók
• Ne dajkáld a sérelmeket!
• Ki vagy?
• Tartsd meg a régiből, ami jó
• Az első eredmények
• Sokan élnek jól belőled
• Napi aprók
• Adj magadnak időt!
• Nyitott szemmel, nyitott szellemmel
• Tanulj meg kérni!
• A múlt csábításai
• Veregesd magad vállon! (az utolsó…) 

A hátoldali promo szövegből is idézek egy kicsit: “…Nemcsak az 1990 előtt felnőtté váltaknak, hanem mindenkinek, azoknak is, akik fiatalon kerültek nehéz helyzetbe. Az egyéni válságkezelés kézikönyvének is nevezhetnénk. (‘Life-coaching’ kézikönyv született.)… Olvasóként azt éljük át, hogy egy gazdag élettapasztalattal rendelkező barátunk tanácsait olvassuk. Életszerű, gyakorlati tanácsokat arról, hogyan lehet felnőtt lélekkel tartásunkat, önbecsülésünket megőrizve megküzdeni a ‘lapátra kerülés’ helyzetével…” 

Peredi Ági coach, újságíró, szeret fotózni, gyakran látom coaching összejöveteleken, csendes (legalábbis így, kicsit távolabbról nézve…), szerény és mindenesetre, könyvéből ítélve jó megfigyelő… érdekes amit meglát, érdekes, ahogy meglátja és érdekes, ahogy elemzi… ennél már csak az érdekesebb, ahogy felhasználja, hogy segítsen ebben a nehéz helyzetben, amikor úgy érzed, nincs rád szüksége a világnak… keveset beszélgettem vele, nem emlékszem, említette-e, de biztos vagyok benne, hogy nem kívülről, csak az amúgy remek megfigyelő szemével látott már ilyet, ilyen mélyen és jól, a szó legjobb értelmében praktikusan, szinte “földhöz-ragadtan” elemezni csak az tud egy élethelyzetet, aki belülről is megpróbálta… 

Érdekes, hasznos és (igen…) szórakoztató könyv, Ági, jó, hogy megírtad…:-))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Minap azzal ébredtem (a felébredés (az alfa-hullámú már-nem-alvás, még-nem-ébrenlét) és az úszás utáni zuhanyozás számomra fontos kreatív pillanatok…), hogy megéreztem a közös halmazt a bennem jelenleg élő coach és a korábbi felső vezető működésében azt illetően: hogy hogyan hasznos a tudása és a nemtudása (nem baj, ha ezt most így elsőre nem érted, erről lesz szó…).  

20+3 évig vezetőként nem éreztem ezt dilemmának… igazából egész életemben a tudás North-star-ja vezetett és vezet ma is… “Többet tudni mindig jobb, mint kevesebbet”, szoktam mondogatni az utóbbi időben (nem olyan régen jutott eszembe ez a triviálisan esszenciális, mégis hasznos, kifejező “mondás”) különösen akkor, ha azt érzem, hogy viszont nem mindig kellemes (többet tudni…  ellentmondásnak tűnik, gondolj bele, nem az…). 

Gondoljunk csak az orvos dilemmájára – ha ez még mindig dilemma -,  hogy “megmondani vagy nem megmondani a halálos betegnek, hogy halálos beteg”, de vannak a mindennapi életben is helyzetek, talán ennél kevésbé drámaiak, ahol felmerülhet, hogy a tudásra/tudomásra van-e fogadókészség… 

A nem-tudás hasznossága számomra nem volt triviális (mit mondjak…), mindaddig, amíg a coachinggal való egyre mélyebb ismerkedés folyamán a 3 nagyobb (és egyaránt szeretett…) coaching iskolám közül az egyik, a megoldásközpontú rövid coaching  alap-tankönyve (Peter Sz., Daniel M. és Katalin H.) meg nem rendített… A megoldásközpontú megközelítés (figyelni érdemes a részletekre, ennek is jelentősége van, hogy valami módszer, vagy technika, vagy “megközelítés”…) egyik előfeltevése ugyanis pont “a nemtudás haszna”… na, én az ilyen marhaságtól (annak éreztem…) rendesen herótót tudok kapni (hogy ez mi? ez a “herót”? na mindegy, szóval azt szoktam…). 

Eszerint a coach az SF (solution-focused = megoldásközpontú) rövidcoachingban a nemtudás művészetét gyakorolja… “… bizalommal az ügyfélre hagyatkozik, és csak a folyamatot irányítja, teljes egészében kimarad a beszélgetés tartalmi részéből… a nemtudás elfogulatlanságot  jelent hipotézisek és értékítéletek nélkül és egyfajta szabadságot ad arra, hogy meglepő kérdéseket tehessünk fel… a tartalom kérdésében a felelősséget átengedjük a szakértőnek: az ügyfélnek…”… aha… most már… nem értem (gondoltam)… 

Na most ezt értelmezd… tréning órák százaiban találkoztam mind a coaching  elméletével, mind a gyakorlatával. Komoly elméleti megalapozása van a coachingnak, beszéljünk bármennyire is a tudás-nemtudás dinamikájáról, sőt, ha belegondolok nagyon is sokrétű, messzevezető elméleti megalapozása van, egészen a pszichológián és a terápián keresztül a filozófia nagyon érdekes ágaihoz, képviselőihez elvezető gyökerei vannak. 

Érdekesség, hogy például az SF rövidcoaching talán legismertebb “őse”, Steve de Shazer (aki egyébként a “megközelítést” (figyeled, ugye, nüanszok, nüanszok…) a feleségével, Insoo Kim Berggel családterapeutaként dolgozta ki) miután az induktív megközelítést egymás után következő könyveiben egyre határozottabb körvonalakkal rajzolta meg, nem nyugodott, amíg például Wittgenstein révén nem mutatta ki a megközelítés lehetséges deduktív levezethetőségét is. 

Hogyan értelmezzük akkor hát ezt a híres, hírhedt “hasznos nemtudást”, miközben nyilvánvaló, hogy mind az említett megközelítés alapító atyái (és anyái) és gyakorlói is sok-sok tudást halmoztak fel egyénileg és mint közösségileg is, és ha jól látom, az egyik legtermékenyebb ágazat/”megközelítést” képviselik? Hát dinamikusan… 

Ideillik a másik nagy coaching iskolám, a Gordon & T.A. oszlopos tagjának, F. Várkonyi Zsuzsának a coaching definíciója… anélkül, hoagy most ezt teljes egészében ideidézném, egy elemre hívom fel a figyelmet a definícióból (nem találom, valahová felírtam… csak ez maradt meg…), amely azt a képességet nevezi meg, amit a coach a coaching folyamatban leginkább felhasznál: az “iskolázott intuíciót”… 

Ezen érdemes egy kicsit gondolkozni, “körbejárni”… hogy mi van?! Azt szoktam/-tuk gondolni, hogy az intuíció az olyan isteni adomány, ami vagy van, vagy nincs… pedig… igen,  iskolázható, tanulható, tanítható, begyakoroltatható… ha valami biztosan történik a leendő coachokkal a tréningjeik és természetesen az aktív coaching folyamataik eredményeképpen (ha nem is ez a legnyilvánvalóbb), hogy “iskolázódik az intuíciójuk”…

Változó, hány óra után írja rá valaki a névjegyére, hogy: “Coach”, (a becsületesebbje) minimum azt hiszem 60-100 óra képzés után. Pl. az ICF nemzetközi coach-szervezet ordinary/egyszerű tagja már 60 óra coach-speciális képzés (és a tagdíj befizetése…) után lehetsz… Én, elég hamar megérezve a felelősséget, amit ez a támogató tevékenység magában foglal (nem a tartalomért, a döntésért, az az ügyfélé, hanem a folyamatért, a fókuszért, a keretekért), hogy amilyen képzést elértem, nekem az kellett, nem sajnáltam időt, energiát, pénzt.  

Szerencse, szimat, valószínüleg mindkettő kellett, a tréningek, bár különbözőek voltak, mégis, finoman egymásra épültek és utólag az is világos, hogy a sorrend, ahogy elém kerültek, pont jól volt időzítve (megint végzet, szerencse? Nem mindegy?). 

Amikor a nagy, első faragást kellett a még bizony nem nagyon bíztató kőtömbből lefaragni, nem mindennapian kemény kihívás elé állított a tréning, ütköztetett magammal, hogy szikrázott a levegő és akkor az kellett… utána – nyilván ellenpontként, egy kicsit az egyensúlyt keresve -, egy nagyon kevéssé intervencionista irány következett, amibe beleszerelmesedtem… és utána jött egy olyan fészek, egy olyan szakmai fészek, amelyben talán a legjobban éreztem magam,  miközben újabb és újabb elemek finomhangolása zajlott… 

Bizony, olyan finom és kényes  “anyaggal” dolgozunk (az ügyfél (néha akár legbensőbb) félelmei, elakadásai, kudarcai, vágyai, lehetőségei, sikerei, erőforrásai), hogy nem is olyan nehéz elefántnak lenni a porcelánboltban… 

A képzések alatt elhangzik, de az első néhány folyamat melegebb pillanatai után minden erre végülis alkalmassá váló coach megtapasztalja a hippokratészi eskü talán legfontosabb parancsát: nem ártani… persze, az ügyfél azért jön, azért keres fel minket, hogy egy vágyának elérésében sikerüljön előbbre jutnia, vagy egy problémát megoldania, vagy egy döntést megnyugtatóan meghoznia és persze, azért, hogy a folyamatban közelebb kerüljön a saját működésének a megértéséhez, önismerete fejlődjön és optimális esetben megtanulja a saját működésének a minél tágabban alkalmazható hatékony befolyásolását, megtanuljon bánni a jövőben a többé-kevésbé hasonló helyzetekkel. 

A coachnak persze, ha komolyan veszi magát és szakmailag hitelesen akar megjelenni a piacon, ma már egyre inkább igaz, hogy valamilyen szakmai kvalifikációt kell szereznie. Többféle szakmai kvalifikációs rendszer létezik ma Magyarországon, a legismertebb az ICF nemzetközi szakmai szervezet 3-fokozatú kvalifikációja. Ez egy vizsgához és fokozatonként növekvő effektív teljesített coaching óraszámhoz köti a kvalifikációs igazolás kibocsátását. Az egyszeri kvalifikáció nem örökre szól, a rendszer meghatározott szabályok szerinti folyamatos önképzést kíván meg és a vizsga rendszeres időközönkénti megerősítését. 

Tehát a tudás-nemtudás dilemmája coach számára ez egyrészről az iskolázott intuíciójának (ha tetszik egyfajta “tudásának”) a “láthatatlan” felhasználásában, másrészről a tartalom tekintetében az ügyfél szakértőségének az elismerésében a saját dolgait/életét illetően mutatkozik meg. 

Hogyan jelentkezik ez a dilemma a vezető esetében? No, itt azután tényleg triviális, hogy a tudásnak primátusa van… vagy

-       nem is annyira triviális?

-       Vagy mi az elvárás a szakértővel szemben (ami ugye, a szokásos karrier-ellenpólusa a vezetői karriernek)? Nos, na ott azután tényleg, az alkalmazható tudás…

-       OK, de akkor mi a különbség? Ennyire egyszerű, hogy 2 nagytudású ember között mindegy is, mondjuk pénzfeldobással hatékonyan kiválasztható, melyik legyen szakértő és melyik vezető?

-       Ugye, hogy nem, ha így teszem fel…

Nem is… A vezető “értsen az emberekhez”…

-       Aha… és ez mit jelent?

-       Hát, hogy “tudja vezetni őket”…

-       Aha… és amúgy az emberek hogyan viselik, ha “vezetik őket”?

-       Köszönik rosszul (irodalom: pl. Thomas Gordon Vezetői eredményesség tréning, vagy Argyris úr könyvei, bármelyik)…

-       Hát mit szeretnek az emberek? Az elsőt nem mondom, mert azért csak speciális körülmények között jár ellenszolgáltatás, de ha a munkáról beszélünk, akkor

-       Azt, ha bevonják őket abba, amit csinálnak… a tervezésébe, a problémáiba, a kivitelezésébe…

-       Aha… felhatalmazás, empowerment…

-       Ja…

-       Na most azok, akik nagyon, de nagyon értenek valamihez, általában milyenek ebben?

-       Hát, pocsékok (általában)…

-       Hé, miért?

-       Mert mindent jobban tudnak… még akkor is, amikor már (vagy egyáltalán) nem… mert, hogy ők szakértők… mert hogy ők “végigjárták a szamárlétrát” (ahogy egyszer olvastam a bankvezérről, aki a “guichet”-nél, a pénztárablaknál kezdte…). 

Szóval, ez vágott belém abban az alfa-állapotban, hogy persze, hogy marha sok tudás kell ahhoz, hogy valaki vezető legyen, de a háttérben, a kontrolhoz, a monitorozáshoz és nem az effektív munkavégzéshez… a vezetőnek is mesterien kell kezelnie a tudás-nemtudás dilemmáját, hogy eredményesen tudja “get the work done through people” (and not by him-/herself…) (megcsinálni a munkát az emberei segítségével  - és ne mindent saját maga próbáljon megoldani egyedül…). 

Szóval, köszönik szépen, jól megvannak egymás mellett, a tudás és a nem-tudás… és (nem de…) nem mindegy, hogy mikor villannak meg…:-))) 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

“A tudás hatalom…”, “Van-e jó és rossz egyáltalán?”… egy zárt Facebook csoportból idézte valaki a mondást, és egy kis csoportos coachok “összejöttek-beszélgettek” találkozóból a másik… és nálam ma ez összefutott, ez a kettő… Nekem van jó és rossz… igen, vigyázni kell, mert néha magam is túl gyorsan mondom rá valamire akár ezt, akár azt és ha visszakérdeznek, elbizonytalanodom… lehet, hogy annál múlt hét végi beszélgetésen valamiről volt szó ebből az utóbbi kategóriából, mert emlékszem, kicsit elbizonytalanodtam… talán éppen ezért maradt bennem, mint “megoldandó” probléma… kellett rá aludnom néhányat… 

A másik, “a tudás hatalom” mondás megjelenése ma a timeline-omon az egyik comment-ben besegített… én szeretem azt gondolni, hogy ez egy pozitív töltetű mondás, általában is, talán azért, mert nekem az… azután elgondolkoztam… 

Amikor másfél évvel ezelőtt az NLP practitioner és master practitioner tréningre (ez az egyik támogatói irányzat, Milton Erickson nyomán Richard Bandler és John Grinder nevéhez fűződik) jelentkeztem, előtte személyesen elbeszélgetett velem a vezető tréner. Ez semmi különös, minden rendesebb tréning/coaching-folyamat előtt a tréner egy kicsit, legalább egy beszélgetés erejéig meg akarja ismerni azt, aki a tréningre jelentkezik. (Ez ugye azt az implicit tanácsot is magában foglalja, hogy ha valamire jelentkezel mailben mondjuk és annyi lesz a válasz, hogy OK, erre a számlaszámra kell befizetni, kinek számlázzunk, élj gyanúperrel, hogy ez nem az igazi… persze, a “meghallgatáson” nem csak Téged “mérnek fel”, hanem neked is módod van egyet szippantani előre is a levegőbe, ahová menni akarsz… és esetleg menekülj inkább, ha az ösztönöd azt súgja…:-))) 

Nos, az NLP tréner – túl azon a trivialitáson, amit  az előző bekezdésben kifejtettem – még egy okot mondott, hogy ők konkréten miért tartják fontosnak azt, hogy elbeszélgessenek a jelentkezőkkel, hogy megtudják, mi a kimondott (és/vagy kimondatlan) céljuk a tréninggel. Kérdezheted, hogy honnan tudná az NLP-tréner, hogy mi a célod, ha nem mondod meg… nos, ebbe most nem fogok belemenni, de többek között erről szól az NLP, hogy egy kommunikációs helyzetben rendszerezetten többet lehessen tudni, mi történik a szándékolt, explicit üzeneteken kívül/túl. 

Az NLP ezenkívül működésének lényegeként lehetővé teszi, - és ez a fontos, a hangsúlyozandó itt -, hogy ezen nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló történések, helyzetek megismerésén keresztül és segítségével támogatni lehessen az ügyfelet kihívásainak megoldanásában (ezt régen magyarul úgy hívtuk, hogy “probléma”, de most ezt visszafordítva angolból “kihívásnak” illik…), támogatni az elakadásaiban való túljutásban, vagy egyszerűen segíteni egy céljának elérésében.   

De – nem felejtettem el, hogy kerültem ide…:-))) – az NLP módszerek alkalmasak manipulációra is… 

Ne felejtsük el, nagyon sok mindennek, majdnem mindennek 2 oldala van. Az atomenergia a föld energia-ellátásának jelentős részét állítja elő, lehet szeretni és lehet félni tőle, de ez tény… az atombombát meg ugyanennek az elvnek a gyakorlatba ültetésével állították elő… Vagy (maradhatunk az emberi személyiségnél) a szerelem első fázisában rendszerint fellépő tévképzet, hogy az imádott lénynek az – egyelőre a szerelem izzó tüzében nem annyira zavaró, de azért mégis észrevett, kis, apró (?!) - rossz tulajdonságait majd lefaragjuk, nemcsak úgy nem stimmel, hogy ez (a) lehetetlen, úgy sem, hogy (b) ha esetleg valami merlini mágiával ez mégis sikerülne, valami biztosan eltűnne a jó tulajdonságok közül is… annyira össze-vissza vagyunk huzalozva, ha az egyik oldalon elkezdünk húzni egy huzalt, jön valami a másik végéről is. 

Tehát az NLP_sek azt akarják mindenekelőtt  leellenerőzni, amennyire ez tőlük telik, hogy akár kimondva, akár kimondatlanul, nem saját önös, önző (hogy ne mondjam) hatalmi célra akarja-e majd valaki az NLP-t felhasználni, nem ilyen céllal akarja-e az embereket manipulálni. 

Mondhatjátok, hogy vannak könyvek, abból is meg lehet tanulni… nos, az én tapasztalatom az (márpedig én nagyon “könyves” vagyok…), hogy vannak dolgok, amelyekhez kell, hasznos olvasni könyveket, de amelyeket LEHETELEN megtanulni könyvekből… ez is ilyen… úgyhogy egy szűrőnek ez mindenesetre jó és még valamire, a lelkiismeret-háztartás tisztán tartására… 

Szóval van-e jó és rossz? Naná… de ne dobálózzunk ezekkel túlságosan könnyedén, mert elhasználódnak és tényleg nem fognak jelenteni semmit… 

A tudás hatalom? Igen, a jó, hasznos tudás erőt ad, fejleszt, hatékonyabbá tesz és igen, a “jó herceg” jó hatalmát erősíti… a rossz, a gonosz, az ártó tudás pedig rombol, prostituál, manipulál, hogy ne mondjam egy korábbi korszak egyik kedvenc szólamával: “nyomorba dönt…” 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Azért járok tréningekre, rendezvényekre, üzleti reggelikre, szakmai találkozókra, mert “ember(eket) keresek”… Embereket, akiktől túl a szakmai fortélyokon szakmai hitelességet, emberi tartást, autonómiát, autentikusságot, hitelességet, kongruenciát tanulhatok…

Rendszeresen megjelennek a blogomon azok, akiket megtalálok (több van, nem mindenkire került még sor, meg biztosan bővül is a kör), akikre felnézek, akiktől sokat tanulok és akikkel szívesen beszélgetek, ebédelek, vacsorázok egyet és akikkel alkalomadtán, ha úgy adódik, szívesen dolgozok, kooperálok együtt… 

A minap egy exkluzív üzleti reggelire hívott meg megfigyelőnek Dara Péter. Ez a délelőtt volt annyira jelentőségteljes, hogy idevalónak ítélem, biztosan érdekel másokat is... Több minden megmagyarázandó itt… 

“Exkluzív” az nemcsak a “venu”-t (‘vönjüt’), a helyszínt, a szervezést, a körítést jelenti, bár önmagában az is kiérdemli a megnevezést: a Várban, a  Hilton szálló földszinti konferencia termében, igazán igényes – kontinentális és angol –svédasztalos reggeli, klasszikus amerikai típusú körasztalos elhelyezés… Itt mindazonáltal a forma és a tartalom klasszikus és mély egységével van dolgunk, mert ebben az exkluzív környezetben ténylegesen is egy valóban exkluzív eseménynek lehettem a résztvevője. 

“Megfigyelői” státuszom pedig azért hangsúlyozom, mert így igaz, a rendezvény nem nyitott rendezvény, csak Péter meglévő és potenciális ügyfelei hivatalosak rá (és néhány meghívott újságíró), és a másik, segítő oldal (coach, tréner, stb.) pedig nem képviselteti  magát általában… talán lehetnek kivételes alkalmak, ez mindenesetre számomra az volt, mert Péter személyesen hívott meg ide. Tiszteletben tartottam a státuszomat és élveztem a show-t a remek társaságban. 

A három órából egy kis részt tett ki Péter néhány PPT slide-os - aki őt ismeri, nem lesz meglepő számára, a többieknek meg mondom -, ütős, kemény provokatív, költői kérdésekkel megtűzdelt prezije, amibe az is belefért természetesen, hogy a néhány új embernek (a mag jól ismerte egymást) az életútját is felvázolta, hogyan jutott odáig, ameddig jutott. 

A 3 órából meg vagy 2,5 órát egy kerekasztal-beszélgetés tett ki, a hallgatóság kérdéseivel és a kerekasztal résztvevőinek válaszaival kiegészítve (kb. 40-en lehettünk, köztük néhány újságíró).   

Ez a kerekasztalbeszélgetés az, ami miatt ez a találkozó olyan különleges, exkluzív volt. Ilyen jót, ilyen mélyet, ilyen hasznosat, a coaching szakma számára is ilyen fontosat egyet hallottam/láttam/éltem meg, tavaly Oxfordban, a Megoldásközpontú rövidcoachinggal foglalkozók társaságának tizedik SOL 2012 konferenciáján, sajnos annak az időtartama mindössze 45 perc volt, míg itt, mint említettem, 2,5 óra… 

Mitől volt ez olyan különleges? Kerekasztal-beszélgetést annyit hallunk itt-ott-amott, hogy már a fülünkön jönnek ki (idén egy médiás eventen a Gödörben már én is voltam egy ilyen asztal körül, egy kedves ismerősöm figyelmessége révén, úgyhogy a tűzkeresztség megvolt… nyilván lesz jobb, az a dolog felejthető volt …, egyre meg hívtak Tihanyba nemrég, de annak sajnos az időpontja nem volt jó…). A résztvevők, vagy inkább a szerep, amiben itt kiültek, volt különleges és a mélység, amire ebben a bensőséges közegben lehetőség volt… 

Ez a találkozó második volt a sorban a tavalyi után, amelyen Péter ügyfelei szubjektív beszámolóban, egy kerekasztal-beszélgetésben mondják el, hogy miért választották a coachingot személyiség-fejlesztésükhöz, miért pont Pétert coachnak, milyen benyomást szereztek, változásokat éltek meg, mit jelent nekik a coaching a folyamat után, hogyan tekintenek rá ma, ha újra ehhez az eszközhöz fordulnak, miért teszik, és mi az, ami szerint válogatnak az eszközök és a coachok között, amennyiben megint a coachingot fogják választani. 

Na most, sok síkon lehet erről beszélni, beszélgetni. Van egy paradoxon ezzel kapcsolatban: minél mélyebbre megy a beszélgetés, minél mélyebben tudnak beszélni a résztvevők életük a coachingban érintett személyes részleteiről, annál plasztikusabban megmutatkozhat, miért, hogyan hat, működik a coaching… és minél mélyebb ez a szint, amin a beszélgetés zajlik, annál intimebb környezetet kíván meg. 

Nincs mód rá, hogy ennél sokkal nagyobb legyen a résztvevők száma és különösen, hogy sok teljesen ismeretlen legyen benne… olyan ez, mint a coaching… one stitch at a time… egyenként lehet “megváltani” az embereket az energiafaló kétségeiktől, energiájukat lefoglaló belső feszültségeik egy részétől… a coaching, bizony, intim műfaj… legjobb esetben is csak egy kis csoport vehet részt benne egyszerre… 

Péter végig vigyázott, hogy ne ő válaszolgasson, ne ő legyen reflektorfényben, az ügyfelek beszéljenek és ne róla, hanem főleg a coaching hasznosságáról… Egyértelmű, hogy aki egy ilyen beszélgetést végighallgat, és mondjuk még soha nem volt coaching helyzetben, biztos, hogy kedvet kapna… 

Nem tudok idevarázsolni ilyen 3 órát… talán néhány szösszenetet mégis:

• Mind a preziben, mind a kérdések között előjött a dilemma: legyen-e valamiben specialista a coach, vagy a coach-ságból következik, hogy ő nem a tartalommal dolgozik, tehát nem kell feltétlenül tartalmilag barátságban lennie a közeggel, a témával, a problémával, nem szükséges, hogy ő is átélje korábban azokat a dolgokat, problémákat, amelyekkel az ügyfelek dolgoznak, vagy igenis, jó ha ismeri a közeget, esetleg a szakmát is, mert akkor hatékonyabban tudja támogatni az ügyfelet.

Péter magabiztosan áll ki amellett a véleménye mellett, hogy ő coach, jelző nélkül… tudjuk, hogy az irodalom és például a branding tréningek egyértelműen a specialitás, vagy legalábbis az erősebb területek hangsúlyozását tartják hasznosnak… az is igaz persze, hogy Péterrel együtt fel tudok sorolni legalább egy tucat coach-ot, akiket személyesen ismerek és már őket keresik, és nem a különböző korábbi tapasztalataik, hanem már a coaching eredményeik alapján…

Ami az érdekes volt, a kerekasztal résztvevői, amikor egy későbbi fázisban megkérdezte őket erről, szintén úgy nyilatkoztak, hogy az ilyenfajta specialitásban nemigen hisznek… valaki jó coach, vagy nem… 

• Arról, hogy miből áll, mennyi ideig tart, hány ülésből áll, mennyi idő telik el az ülések között egy klasszikus coaching folyamatban, szintén megoszlik a szakma véleménye… a klasszikus, tréningeken rendszerint oktatott gyakorlat szerint egy folyamat előre leszerződött 5-10 folyamatból áll, 1-1,5 órás ülésekkel.

Természetesen szerződéses feltétel, hogy mindkét fél bármikor megszakíthatja a folyamatot, ha úgy érzi, hogy a továbbiakban nem tűnik már hasznosnak a számára, de tapasztalat szerint általában végigmegy a folyamatok nagy része. Általában szerződésben is rögzítve, a 2. (vagy 3.) ülés körül, van egy előre megtervezett visszajelzés egymásnak, hogy kialakult-e a hatékony együttműködés légköre, tudnak-e egymással dolgozni.

Péter ügyfelei között talán egy volt, aki egyszer nagyjából egy ilyen felépítésű  folyamatban vett részt… egy másik egy alkalommal, egy 3 órás ülésen, volt, aki néhány ülésen, de köztük néha félév telt el, szóval “teljes káosz”… Ezt Péter is és résztvevők is hangsúlozták (talán nem pont ezekkel a szavakkal): ez “méretes” coaching-ság, itt az egyetlen szabály, hogy az adott pillanatban mire van szüksége a “vendégnek”, az ügyfélnek… tőlem nem idegen ez a hozzáállás, a megoldásközpontú rövidcoaching ebből  a szempontból ugyanígy működik. 

• Kérdések, kérdések, kérdések. Ezen a beszélgetésen is, Péter rendületlenül kérdezett. Nyitott és többnyire helicopter-típusúnak nevezhető kérdései voltak (megnézni, kívülről, disszociáltan, hogyan is néz ki a helyzet, ha kilépünk egy kicsit a saját perspektívánkból). És igen, büszkén vállalt jelzőjét nem meghazudtolva, provokáló kérdések is, persze… és a kerekasztalnál ülők is, vissza-visszatértek rá, hogy Péter kérdez, kérdez, kérdez… nem hagyja, hogy ne válaszoljanak, addig kérdez, amíg meg nem születik a válasz… 

Adós vagyok még a cím, a “coach-intézmény” megmagyarázásával. Péter sokféle út után ma – néhány éve -, egyedül dolgozik. És amit letesz az asztalra, kutatásokban, kutatási eredmények publikálásában, előadásokban, különféle találkozók, HR-klub, stb. szervezésében, egyéni és team-coachingban, meg egyéb effektív pénzt-termelő segítő tevékenységben, az ha szétnézünk a piacon, általában több, sok ember összehangolt munkája szokott lenni… Persze, neki is vannak nyilván titkai, alkalmi segítői, de az egész, amit letesz az asztalunkra, igen, a közös coaching-asztalunkra is, az példamutató és csak az elismerés hangján tudtam itt szólni róla (pedig amúgy imádok egy kis makulát találni itt-ott, meg egyébként is az irónia gomb sokszor benyomva marad…). Fontosnak tartom, hogy ez terjedjen, ez legyen a coaching híre a “világban”, amit Péter ügyfeleitől hallottunk ezen a reggelen. Megérdemli, mert amikor jól működik a coaching, akkor nagyon hatékony és sikeres tud lenni. Ezért bíztatok mindenkit arra, akinek volt tapasztalata már a coachinggal, és az nem sikeres, ne gondolja, hogy az volt a coaching. 

Megjegyzés (általánosabb): A “coaching” egy sok-sok áramlatot magába foglaló támogató módszer (amely áramlatok néhány alapelvben egyeznek csak meg), amely személyes közreműködésen keresztül valósul meg, elkerülhetetlenül a coach személyiségén átszűrődve. Ezért egyrészt igaz, hogy bármilyen támogató folyamatról egyértelműen megállapítható, ha kiragadunk belőle mondjunk 1 órányi “anyagot”, hogy az coaching-e vagy nem, másrészt az is igaz, hogy nagyon szigorúen nézve annyi coaching van, ahány folyamat. Mert minden coaching-folyamat egyedi, még ha a tapasztalat azt mutatja, hogy vannak olyan folyamatelemek, amelyek ismétlődhetnek… 

Megint más mese, hogy egyértelműen coaching folyamatok között is lehet ég és föld a különbség. Mondjuk ki, ahogy van jó mérnök, jó orvos, jó könyvelő, jó tréner, jó coach és van közepes és gyenge. Attól, hogy a személyesség, az intimitás miatt nehezebb megállapítani egy-két említett szakmáról az adott teljesítmény minőségét, még ez igaz. Ha nem volot jó tapasztalatod, az sok mindenen múlhatott. Nem csak azon, hogy a coach “nem volt jó”… lehet, hogy egy amúgy számos esetben nagyon sikeres coach-csal Te éppen nem találtad meg a személyes chemistry-t. Ne az egész coachingot “dobd ki a fürdővízzel”, hanem keress tovább, megéri… 

Volt egy kombinált, érdekes kérdése a végefelé valakinek a hallgatóságból a kerekasztal résztvevőihez, hogy mennének-e újra coachhoz, ha úgy hozza az élet és ha igen, megint csak Pétert választanák, vagy akár mást is… Elsőre egyértelmű volt a válasz, a kis- (vagy közép?) vállalkozást tulajdonló és vezető hölgy (aki talán a legmélyebb, legszebb vallomást hozta el nekünk), a HR-esek, a műszaki vezető, mind azt mondták, hogy: “persze”… a második kérdésre vegyes válasz született… volt, aki egyértelműen Péter mellett teszi le a voksot a jövőben is, de volt olyan (már nemzetközi szinten) dolgozó HR-es úr, aki kifejtő választ adott: attól függ, milyen jellegű az a téma, amiben a szükség keletkezni fog, lehetséges, hogy más jellegű, hátterű, előéletű coach is szóbajöhet… És ennek a véleménynek is helye volt ezen a Péter által szervezett exkluzív coaching-ünnepen… 

“Többet kevesebbel… a coach hozza  jóhírt, hogy meg tudod csinálni…”

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Egy minta beugrott tegnap elalvás előtti alfában. “Hidd el, hogy olyan jó vagy, amilyen jó vagy… már”… (a munkádban, a tevékenységedben, amivel a kenyeredet keresed…)… Egy dolog kell hozzá kiindulásnak: tényleg legyél olyan jó…:-))) 

Mindannyian ismerünk embereket, akikről süt, hogy milyen jók, és hogy erről meg is vannak győződve, pedig… és olyanokat is, akik szenzációsak, rendszeresen olyan teljesítményt tesznek az asztalra, hogy a környezetük is visszajelzi a minőséget, mégis, ott látod az ellopott pillanatokban, a ráncolt homlokban, hogy ők maguk még nem teljesen hiszik el... hogy ez megvan… beragadtak egy kicsit a korábbi, az eredeti mintába… 

6 szituáció, 6 ember futott végig gondolatban lelki szemeim előtt, akiket keményen nem fogok megnevezni, mert nem az a lényeg, hanem az, hogy mit is jelent ez a minta. 

Mi a közös bennük? Szeretik, amit csinálnak, egyik-másik tök jól is érzi magát benne, jók, abban, amit csinálnak, az átlagnál jóvel többet tesznek bele abba, amit csinálnak és a világ elismeri őket, hogy jó, amit csinálnak. 

Mi az, ami hiányzik (pláne, hogy van, aki még igazán jól is érzi magát a helyzetében…)? Az, hogy ők maguk hátradőlve, nyugodtan, nem stresszelve, ne úgy kezdve a mondatot, hogy “De…” ki tudják őszintén, teljes szívükben átélve mondani, hogy “Ez megvan… beletettem a sok energiát, időt, nem spóroltam, mert szeretem azt, amit csinálok… és most belátom, hogy igazuk van azoknak a munkatársaimnak, partnereimnek, ügyfeleimnek, akik régen mondogatják már, hogy ezt jól csinálom… és megengedem magamnak, hogy elhiggyem ezt, hogy jó vagyok ebben, jól csinálom, amit csinálok…” 

És ez a szimpla gesztus, ez a lehet, hogy egyiküknél-másikuknál (és rajtuk kívül sokaknál) csak egy árnyalatnyi változtatása az önértékelési potméternek (lehet, hogy néhányuknál meg azért kicsit nagyobb, akik nagyobb önértékelési handicap-pel indultak…) viszonylag nagy változást generálhat az egész (munka és egyéb) életükben… a legnagyobb változást a di-stressz (negatív stressz) szint csökkenése jelentheti… 

Miben fog ez meglátszódni, ez a di-stress csökkenés? Az (akár jóval) alacsonyabb szintű stressz-sokk szintben a “szokásos”, újra és újra felmerülő (az adott személyre és munkájára, életére jellemző) stressz-szituációkban. 

Aki a munkáját kíválóan csinálja, de nem lépte még meg ezt az önismereti lépést/változtatást, minden egyes új kihívásra a korábbi, magas stressz-szint generálásával reagál, mert ugyan már elhagyta azt a fázist, amikor ez kialakult, maga a “pavlovi-reflex” még működik. Ennek az önismereti lépésnek a megtétele után viszont már tudja előre, hogy “én ezt meg tudom csinálni… x-szer megtettem, jól… vannak segítőim… van időm és tapasztalatom… mire legyek annyira ideges?” 

Önismeret… ez ma elcsépelt szóvá/fogalommá vált… használjuk úton-útfélen, tudjuk is már, ha ennyit mondják, lehet benne valami, hogy fontos, de használni, fejleszteni lusták vagyunk, inkább lefutjuk a maratont, átússzuk a Balatont, hogy “bizonyítsunk”… és ezek adnak is egy-egy önbecsülés fröccsöt, de abban a konkrét dologban, ami az egyik legfontosabb dolog az életünkben, hogy “ez megvan… ezt megtanultam… ezt tudom csinálni… várom a következő alkalmat, hogy megint  megmutathassam és ezzel is továbbfejlődhessek…” csak az segít, ha valamilyen módon (önfejlesztés, coaching, és ezer másféle út) megtanulunk “ránézni” a saját működésünkre és a feleslegesen “ott maradt” korábbi korlátainkat lebontjuk… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Sari van Poelje a TA (tranzakció analízis) nagyasszonya Magyarországon coaching-szalon sorozatot tart az Intact cég rendezésében a Benczúr utcában. Különböző témák köré szerveződnek az esték, amelyeken egy kis-csoportos gyakorlatokkal tarkított kb. 2 órás interaktív magyarra tolmácsolt prezentáció után van egy kis – mindig különleges falatokból álló – büfé után egy kis élő zene is van (tegnap ír-zenét játszó kis ensemble adta a talpalávalót, tudniillik van egy állandó szereplője az estéknek, aki annak okán, hogy ír származású, rövid tánc-tanításban is rendelkezésre állt). 

A tegnapi téma a happy nomád (a boldog nomád) volt. Sari sok-sok országban élt, dolgozott gyerekkorától kezdve és ez mai napig így van. Azt keresi, és ezért ez a téma különösen közelről érintette, hogyan tud boldog lenni az ember, ha ilyen “nomád”-módon él, ha nomád. 

A coaching, és egyéb támogató foglalkozások úgy kerülnek itt képbe, hogy egy coach, egy tréner nem állandó helyen, nem állandó munkatársakkal dolgozik. Akár naponta, hetente változik a díszlet, a téma, a cég, az emberek és bizony, azonnal fel és ki kell ismernie magát, azonnal meg kell teremtenie egyfajta “otthon”-érzést, hogy teljes hatásfokkal tudjon dolgozni. Olyan ez, mint a nomád-élet. És bizony, jó, ha ez a nomád, ez a coach, tréner, facilitátor, mentor nem búslakodik, hanem harmónikusan, kiegyensúlyozottan, miért ne, boldogan működik, és képes ezt az “otthon”-hangulatot a maga számára gyorsan és hatékonyan megteremteni. 

“Mi jelenti az otthonosságot?” volt az első kis csoportos kérdés, a második pedig, hogy milyen típusú közösségeknek vagyunk tagjai (előtte Sari röviden vázolta az ő rendszerét és azok fő jellemzőit  a különböző közösségi fokozatokra: (statisztikai) kategória, csoport, team, törzs). Kategória a coach, csoport egy coach egyesület, team egy coaching csapat, törzs a család, a barátok bizonyos köre. A szoros családomon (és az éppen jelenlévő emberekkel gyorsan létrehozott kapcsolatomon) kívül nekem az jutott eszembe, hogy az iPhone-om, a térerő és egy fali csatlakozó, ahol fel tudom tölteni az iPhone-t, számomra az “otthon” érzésének igen nagy részét  megteremti…:-)))) 

A legérdekesebb kérdés az volt, hogy hogyan teremtheti meg az ember (bárhol) az othonosságot, a boldogságot, mi az, amihez való ragaszkodás adhat  biztonságot neki. A helyek, struktúrák (az ahhoz való ragaszkodás) kockázatos “horgonyok”, az emberi kapcsolatok lehetnek tartósabbak, de azok se tartanak örökké. Az életcél (az se állandó, az is alakul velünk együtt), az elhivatottság, egy hit, egy vágy, ami végighúzódik az egész életen már lehet tartós valami, ami velünk együtt enyészik csak el. 

Ez utóbbira 3 választ jegyeztem meg és ezekkel tudok többé-kevésbé azonosulni. Az első (szerénytelenül…) legyen a saját első ötletem: a kiváncsiság, hogy hogyan működik a világ, ha belegondolok, ez az ami, mindig is az energiám legnagyobb részét generálja és fogyasztja egyúttal. A másodikra nem vagyok felhatalmazva, hogy ki mondta, de nagyon megfogott: az egyik jelenlévő coach azt mondta, hogy neki az egyensúlyát, boldogságát az biztosítja, hogy szereti a saját (életének) történeteit. Sari pedig azt mondta, hogy számára ma már (különböző fázisok után) a saját magával kialakított erős és harmonikus kapcsolat adja meg a “happy nomád” örömét… Tényleg, mi magunk vagyunk az egyetlen állandó az életünkben… 

Igen… a coach, a tréner, stb. ha a saját magával való kapcsolata nem erős és harmonikus, nem fog tudni “happy nomád”-ként működni… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

(Nyugi, lesz benne csavar…) 

Itt van egy link, Allan Savory TED (nem TEDx, hanem hivatalos TED) előadása, “Hogyan változtassuk a világ sivatagjait újra zölddé és hogyan fordítsuk meg a klímaváltozást” címmel: https://www.youtube.com/watch?v=vpTHi7O66pI . A projekt célja nem kevesebb, hogy mentsük meg a bolygót…  több, mint 1 millióan néztzék meg eddig, idei márciusi… 

A tétel, 22 percben szépen felépítve, okadatolva, netten és világosan, az, hogy azért sivatagosodnak el a területek, mert a korábbi nagy, vándorló állatcsordák egyre kisebbek és a fizikai hatásuk (a keresztültrappolás például) elenyésző… a megolodás – és ez ellentmond az eddigi okosságnak – az lehet (és ezt próbálják Savory holisztikus management intézetével egyre nagyobb léptékben, főleg Afrikában bizonyítani), hogy ahelyett, hogy csökkentenénk ezeken a területeken a haszonállatok (szarvasmarha, birka, kecske) legeltetését, többszörösére kell növelni azt és ez az állandóan vándorló állatsereg mellékhatésként “megműveli” a földet, eltakarítja az előző évi füvet, miegymást, így a föld meg tudja kötni az esővel érkező víz nagy részét, ami lehetővé teszi a következő évi termés szárba szökkenését, és így tovább…  További mellékhatásként (bónuszként…) a haszonállatokból tej lesz, hús és bőr sokszor a legéhezőbbnek tartott területeken… 

Amúgy, ha csak úgy szembe jön az utcán, simán minimum lehülyézzük (legalább magunkban), aki ezzel jön, hogy én “megmentem a bolygót”. Allan Savory komolyban utazik, tényleg ezt gondolja.... Az intézetének honlapja: http://www.savoryinstitute.com/category/resources/ . 

Nem semmi… most komolyan… szerintetek melyik kezdeményezésnek van/volt minimális esélye, hogy globális szinten visszafordítson folyamatokat, amelyek a Föld teljes lakhatatlanságához fognak vezetni, jóval előbb, mint a nap kihűl?!   

…mert akkor már persze már úgyis kampó, hacsak (itt Asimov Alapítványi n+1-ológiájára (beleértve a robottörténeteket is…) illik gondolni és arra, hogy van-e reális esélye annak, hogy ahhoz hasonlóan egy think-tank már vázolja és dolgozik a projekten és annak  megvalósításán… - nil, niente, zéró, nul, nulla…). 

Ez a pali meg, ez a Savory… nem elég, hogy az ő kezdeményezésére nyírták ki annak idején (XX. század közepétől egy kicsit errébb) elefántok ezreit(!!!) (nem vicc, ő mondja a videóban, hogy ezt nem tudja letenni, és viszi a sírba is), most meg ezt a megmentősdit találta ki…,  az elefántokban nem volt igaza, kár volt (ő mondja, én nem voltam ott…), ebben az utóbbiban meg lehet… én legalább (for one) hiszek neki (ezt nálam nem könnyű elérni és könnyű elveszíteni, de most per pillanat ez a helyzet…). 

Persze, hallgattassék meg a másik fél is, ha van másik fél… van… ide idézek egy linket, ahol a lehető legudvariasabb formában, de megkérdőjelezik  nem Savory elméleti alapvetéseit (ez fontos), de azok bizonyítékként elővezetett  érveit, előtte-utána fényképeit, stb. A tudomány nem ilyenekkel dolgozik… ez igaz… For you to judge it…: http://organicfarms.wsu.edu/blog/climate-change/savory1/ 

Hogy még nehezítsem egy kicsit a dolgodat, még egy – már kevésbé óvatos – kritikus írás: http://www.123helpme.com/view.asp?id=26965 

Volt egy lakonikusabb, személyes kritikusom is: elkezdtem mondani a videót, mire azt mondta: “ÁÁÁáá… az állatoknak túl sok víz kell… és a víz lesz a következő, amiből kevés lesz…”, mondom erre: “De egyre többen éheznek, nemsokára 10 milliárdan leszünk!”, erre ő: “Majd rovart esznek, azt nem olyan macerás tenyészteni, nem kell hozzá annyi víz,  és Dél-Kelet Ázsiából tudjuk, hogy egészséges, sőt ízletes, ha megszodod…”… hmmm, nem volt több szavam…:-)))

Na most akkor még a videóról, ami nagyon megragadó önmagában (a mérlegelésben akarok segíteni, azér idéztem a 3 kritikát is, hogy számodra lehetőséget adjak a nettó – pozitíív vagy negatív - egyenleg megállapítására…). 

Mivel ehhez a TED-videóhoz (még?) nincs magyar felirat, egy-két érdemlegesebb pontra itt hívom fel a figyelmedet: 

0:49 – Milyen nagy a problémánk, (ha nem volna világos), a klímaváltozás és a túlnépesedés (speciálisan a szegényebb régiókban) 

1:20 – Elmagyarázza az elsivatagosodás és miért fontos róla gondolkodni 

2:17 – Satellit-kép az elsivatagosodásról 

2:52 - Miért nem elegendő az eső, hogy a sivatagot visszaváltoztassa füves legelőkké 

3:20 – A szén szerepe ebben az egészben 

4:12 – Beszél a nagy hazugságról (tévedésről?), amit mindannyian elfogadunk, ugyanúgy, ahogy az emberek annak idején elfogadták, hogy a Föld sík… 

5:30 – Élete egyik (ha nem “A”) legnagyobb hibájáról beszél 

6:42 – Hogyan segítette, motiválta ez a hiba, hogy generációjának legfontosabb tudományos felfedezését tegye 

7:30 – Miért van az, hogy a mikroklimatikus változások valójábam globális klímaváltozások és miért van az, hogy senki nem akarja megérteni az elsivatagodás veszélyét 

9:50 – A füves legelők változása és haláluk 

10.40 – Miért rossz ötlet felégetéssel megoldani a problémát és miért kell leállítani az afrikai 1 milliárd hektárt is meghaladó tarló-égetéseket. 

11:30 – Miket próbáltunk eddig és mi az egyetlen működő opciók ma… Ez az, ahogy a világ tényleg meggyógyítható. 

12:20 – Bemutatja az ő megoldásukat és megmutatja, hogyan működik. 

3:03 – De hogyan tudjuk leutánozni a XXI. században a nagy vadállat-migrációs mozgásokat?  

14:10 – Sikerült egy olyan holisztikus koncepciót találni, ami segít a helyieknek, hogy növeljék a termést 

15:00 – Itt kezdődik a leginkább megnyugvást hozó előtte-utána fényképek sorozata (amelyek a javasolt megoldás eredményességét illusztrálják) 

17:11 – Nézd a családok arcait, akiket segít… 

18:50 – Szerinte lehet, hogy az elsivatagosodás hatása a klímaváltozásra jelentősebb, mint a fűtőanayagok (jelenlegi) használata 

19:30 – De meg tudjuk oldani , és meg is fogjuk. 

Na most jól megzavartalak? Igen? Akkor jó… ez volt a cél, a komfort-zónából kibillentés (ha már én, Te miért ne?)… itt jön a coaching…:-))). Arról van szó, hogy senki nem tudja eldönteni, hogy számodra mi az igaz… lehet, hogy olyan, hogy abszolút igazság nincs is (konstruktivizmus – ld. a korábbi blog-bejegyzéseket…), de hogy Neked mi a jó, azt tutti senki nem tudja helyetted… én sem… én például most meg vagyok zavarva… (jó, középen azt írtam, hogy hiszek neki, de közben elolvastam egy-két kritikust is, és azok se tűntek tökkelütöttnek…)… annyira jó a video, meg az ellenérvek is… 

Azért látom jónak idetenni ezt a videót és ezt a kommentárt, mert egy nagyon tisztelt  FB-társam  ma reggel csak a videót tette fel és az önmagában magával ragadó… (igazi “TED” video és az (is) rangot ad…)… de, mindig, érdemes utána nézni, mit mondanak a kritikusok és utána saját magunknak dönteni a saját álláspontunkról… 

Ne fogadj el fontos kérdésekben kritika nélkül semmit… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Na, ez kész… amúgy annyira vagyok ezoterikus beállítottságú, mint a sivatagi ugróegér (semennyire…). De a Ji-king, Ji-csing és az összes pinyin átírása mindig is érdekelt…. Végig soha nem olvastam, de több magyar nyelvű feldolgozásom van erről, a vicc az, hogy ilyen kis vékony könyvtől a vastag két kötetig van mindenféle… most nem keresem meg őket, de Müller Péter és Karátson Gábor nevére emlékszem (mintha a Karátson féle változat lenne a két-kötetes…). 

Ami közös bennük, azok a négyzetbe zárt 6 sorban elhelyezett teljes és felében megszakított pálcikák, vagy mik, ezeknek a variációi adják a különböző jeleket és ezeket a jeleket látják el magyarázattal különböző részletességgel… Állítólag 80 féle feldolgozása van… ha már ennyi, akkor lehet, hogy 160 is, csak nem kerültek elő… 

Ez egy ősi kínai jövedőmondó tarot kártya tulajdonképpen (http://www.libri.hu/konyv/a-valtozasok-symbolonja.html ), és ezt dolgozta fel valaki német 2009-ben és ez az amit  – megint mást keresve és ezt is találva – felkaptam a könyvesboltban. Ez a feldolgozás leegyszerüsíti az eseteket 64-re és mind a 64 hexagram egy-egy kártyán jelenik meg, és a kártyákon, mindegyiken van egy hexagram, annak a kínai írásjel megfelelője és még valami kínai zagyvaság, és egy arab szám bekeretezve, hogy valamit meg is értsek rajta. Egy biztos:  ezek a kínai írásjelek egyszerűen gyönyörűek, mindegyik egy műalkotás, elbűvölnek… ennyi  bejön az ezotériából… 

Meg van hozzá egy vékony könyv, aminek egy rövid bevezető után minden oldalán van egy szöveg (magyarul!! Tök értem…) minden egyes arab számhoz, 64 oldalon keresztül. A hülye is látja, kihúzol egy kártyát, gyönyörködsz benne, azután megnézed, mit jelent, és slussz-passz (az ezoterikusoknak nem slussz-passz, nekik innen jön a lényeg, gondolom…). 

Hogy hogyan javasolt használni? A könyv szerint ha van egy kérdésed, problémád (de nem ám olyan dib-dáb semmiség, amire igennel-nemmel lehet válaszolni, amit igazából tudsz is már, csak még a látszat kedvéért téblábolsz vele egy kicsit – “ne zargasd az orákulumot, ha nincs kérdésed!” – eb ura fakó! – nézz utána, mit jelent, ha érdekel, én megnéztem, komplikált, itt zavarna…). Ha jól kitaláltad a kérdést, húzz (persze, hogy látatlanba, rossz vagy!) egy kártyát, gyönyörködj benne egy kicsit, azután nézd meg, mi a fenét jelent… azután örülj neki, vagy képedj el (hogy hogy jön ez ide), esetleg legyints rá és felejtsd el… 

Hogy gusztát adjak belőle, mik sülhetnek ki ebből, mielőtt ezt elkezdtem írni, kitaláltam egy kérdést, ami eléggé értelmes, hogy valami használhatót kapjak rá… ez tellett tőlem, kicsit három kérdés, de sebaj: 

“Mi a fenére jó nekem ez a kártya? Mit csináljak vele? Miért vettem meg?” 

Megkevertem a kártyákat, lefelé fordítottam őket, nézegettem őket egy kicsit, megadtam a módját, azután húztam egyet a sűrűjéből… nézegettem, amit kihúztam, szép… az egyetlen dolog, ami intelligibilis volt számomra, az a bekeretezett arab szám volt: a négyes… 

Felcsaptam a kísérő könyvet és most fogódzatok meg, ez állt rajta:

“Az ifjú bolond (?! – mi lesz, ha ezt Szabó Henrik Attila barátom olvassa? Hogy fog röhögni…) 

Titokban úgy véljük, hogy az ifjúság és a bolondság az átalakulás folyamatának kétes állomása. És hogy sikerre semmiképpen nincs kilátás ott, ahonnét az okosság (vagy a bölcsesség) hiányzik. Az orákulum szerint azonban ez tévedés, ha nem mindjárt másfajta bolondság. Az ifjú bolond öntudatlan kitartással és szívderítő ártatlansággal járja az útját, és ez már magában komoly előrelépést jelenthet. Csakugyan éretlen még (?!) – de hát így kezdjük mindannyian. Egyszer aztán eljön az érés ideje is. És segítőink is akadnak: olyan emberek, akik tapasztaltabbak, mint mi (coach mentoraim…). Ha tudatlan (ne feledjük: a megoldásközpontú megközelítés negyedik (?) alapelvét: “a nem-tudás haszna”), tapasztalatlan és talán kissé neveletlen vagyok (nem igaz… csak ezt írja ez az átkozott könyv…:-))), helyénvaló és szükséges is, hogy másokhoz forduljak. Például tanácsot kérhetek az orákulumtól. Ám ha ugyanazt kétszer is megkérdezem (kétszer is megkérdezem…:-))), viselkedésem udvariatlannak, jelenlétem pedig terhesnek bizonyul (ezt akkor elkerüljük, rendben?)… 

Az orákulum azt mondja: 

A mai napon serdületlen bolond vagy (hát, hogy megvettem ezt az izét, nem mondom, ez az orákulum tud valamit…), irányításra és terelgetésre szorulsz… Azt is meg kell értened, hogy az együgyü gyermeket (na jó, azért ez már…) csupán egy aprócska lépés választja el a kétes gazembertől…” 

Hmmm… ahelyett, hogy a 46-ost húztam volna… “A felemelkedés… Fölfelé törés, emelkedés, előrelépés, haladás…”, na nem baj, majd legközelebb… 

Néha eljátszol valamivel Te is? Aminek esetleg semmi értelme… csak nagyokat tudsz (magadon is) röhögni? Lehet, hogy elkelne… ha olyan korú gyereked van, akkor meg kötelező… De magad miatt is fontos, hogy kikapcsolódj, hogy kicsit ne legyen már közvetlenül annyira hasznos, amit csinálsz, csak jó móka… 

Hogy szórakoztunk volna ezeken a kártyákon abban a négyes társaságban, ahol annyiszor röhögtük szét a fejünket sörök és beékelt vodkák társaságában? A "közös halmaz" Kardos Géza volt, fantasztikus műveltségű közös francia tanárunk (Brassens-t, Brel-t, A San Antonio regényeket, Coluche-t köszönöm neki ma is...)... Géza, ott fent, hallasz? Az ifjú bolond… nem röhej?! 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Nick Nolte játssza a 2006-os, ebből a könyvből készült filmben Szókratészt, akivel Dan Millman, a világbajnok atléta egy benzinkútnál találkozott és akit mentorává fogadott... a mentor soha nem árulta el a nevét, de elfogadta, hogy Dan így nevezi őt és tetszett is neki... tehát mai a történet és Szókratésznek talán csak bizonyos távoli analógiát mutat az ókori bölccsel, de meg kell mondanom, hogy a Socrates név egy fontos gombot nyom meg bennem mindig, úgyhogy ahogy elolvastam a hátlap-szöveget a Mammut II. Libri könyvesboltjában (nem ezért a könyvért mentem be...), egy percig nem gondolkodtam, hogy megvegyem, vagy ne vegyem. Az eredeti kiadás 1984-es, az Édesvízi kiadónál a magyar fordítás 2007-ben jelent meg, az Amazon.com-on a 399 review-erből 260 adott 5 cos csillagot neki, talán tényleg jó...

Volt még egy (nagyon) személyes okom is... egyik örök mentorom Sárvári Gyuri egyik könyve, a A belső harcos útja, rám gyakorolt egyértelmű nagyon pozitív hatása mellett mindig hagyott bennem egy egészen kis fenntartást.

Nem tudom, előttetek van-e a címlap, az a fehér gyolccsal bekötött fejű, félmeztelen, kardot sújtásra emelő harcossal... az első alkalommal visszajeleztem Gyurinak, hogy szeretem a könyvet, felkeltette az érdeklődésemet a coaching iránt, magát az analógiát a harccal is el tudtam fogadni, értettem a részleteit is az analógiának, mégis, valahogy magát ezt a címképet (ami valószínüleg Gyuri számára a dolog lényegét jelenti...) egy olyan mégiscsak segítő foglalkozásról szóló tevékenységre vonatkozólag, mint amilyen a coaching inadekvátnak éreztem (kit is vágunk le azzal a karddal? egyáltalán ez a félmeztelen őrült a coach?!)... jó, tudom, - mondaná Gyuri - ez rólam szól... naná, kiről szólna?!

És akkor itt volt ez a cím, amit az eleve  keresett könyvet már felkapva, fordulóban a könyvkupacok között a kijárat felé elkapta a tekintetemet: "A békés harcos útja"... nem tudom miért, úgy látszik az ilyen könyveket félmeztelen férfiakkal lehet a legjobban eladni, itt is egy félmeztelen tornász ugrik bele a címbe felülről az égből... Szépen homorít (háttal látjuk a felső test torzóját és mit tudom én milyen nevű tartásban, a (kéz-)ujjaiig  kinyújtva pottyan éppen lefelé... mindenesetre nincsen nála kard... esik lefelé... ez miért jó? Miért nem ugrik felfelé, szállva  az ég felé, mondjuk egyszerűen megforgatva az egészet, kvázi, a határ a csillagos ég (épp ma láttam egy bejegyzést a Facebookon, egy Richard Branson képpel illusztrálva, hogy aszongya, a csillagos ég se a határ... ki tudja ezt követni? na mindegy..,)... mondjuk ennyit a könyv-címlap grafikákról, vagy fénykép-montázsokról...

Szóval "A békés harcos útja"... ez már sokkal jobban smakkol nekem... tudjátok én ilyen abszolút pacifista vagyok... útálnám ha vernének, úgy értem fizikailag, és útálnék verni valakit... lőni meg pláne... tudom, OK, ha meg kell védeni a hazát, én akkor is írnok leszek, meg hadtápos, vary tudjátok, Woody Allen, túsz... (HET - háború esetén túsz)... én már mindig írnok leszek, meg elő-olvasó... hogy Nektek felhívjam a figyelmeteket ezekre az izékre, tudjátok, k-ö-n-y-v-e-k...:-)))) Ja igen, és most veszítettem el (teljesen) egyik kedvenc Facebook ismerősöm bizalmát, na ja...(már ha véletlenül elolvassa idáig...)... valamit valamiért...

A könyvről... már a mottó tetszik... Aunguttara Nikaya-tól... ez ki a halál lehet? biztos, valami indiai guru (nem... megnéztem,  ez nem ember - marha - hanem Buddhának tulajdonított mondások gyűjteménye, ráadásul a negyedik nikaya ez az Aunguttara... - de legalább indiai...):

"Harcosoknak, harcosoknak nevezzük magunkat. A magasztos erényért harcolunk, a fennkölt erőfeszítésért, a fenséges bölcsességért, ezárt nevezzük magunkat harcosoknak." - mit mondjak, szimpatikus program...

És egy idézet a 231. oldalról (tulajdonképpen a gerincét az egésznek Dan és "Szókratész" beszélgetései teszik ki, azt kommentálva, vagy generálva, ahogy Dan az életét éli):

"(Egy kis betét-történet, én már ismertem, de hátha valakinek újdonság) Japánban két szerzetes, egy öreg és egy fiatal, egy őserdő sáros ösvényén sétált, vissza a kolostorukhoz. Egy gyönyörű nővel találták szemben magukat, aki tehetetlenül állt egy iszapos, gyors folyású folyam partján.

Az öreg szerzetes, a nő szerencsétlen helyzetét látva, erős karjaiba vette őt, és átvitte a folyón. A nő rámosolygott és átölelte a férfi nyakát, míg az le nem tette a túlsó parton. Köszönetet mondva meghajolt, a két szerzetes pedig csendben folytatta útját. 

Amikor a kolostor kapujának közelébe értek, a fiatal szerzetes nem tudta tovább tartóztatni magát, - Hogy voltál képes átvinni egy gyönyörű nőt a karjaidban? Úgy tűnik, az ilyen viselkedés nem illik egy paphoz.

Az öreg szerzetes ránézett a társára és azt válaszolta: - Én ott hagytam. Te még mindig a karjaidban tartod?"

És a 232. oldalról:

"(Dan) - Úg ytűnik, sok dolgunk van még, pedig már azt hittem, eljutottam valahová - mondtam sóhajtva.

(Szókratész) - Nem az a dolgod, hogy eljuss valahová - hanem hjogy itt legyél. Dan, te még mindig (még a 232. oldalon is!!) egyéltalén nem a jelenben élsz. Csak akkor összpontosítod az elmédet az itt és mostra, amikor szaltózol (tornász!), vagy én piszkállak. Most itt az ideje, hogy tényleg összeszedd magad, ha azt akarod, hogy esélyed legyen megtalálni a kaput. Itt van előtted; nyisd ki a szemed."

Ez az itt és most megfogott... ezen nekem is van még mit dolgoznom... jó olvasást és önismereti munkát kívánok... kinek kinek a maga könyvével és a maga harcosával, karddal, vagy anélkül, a lényeg hogy te itt és most legyél...:-))))

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Van egy könyv, ami minden vezetőnek ott kell legyen az íróasztalán, az ágyánál… Ha valaki akar még, mondok százat és egyet, de ez az egy legyen ott és olvasgassa is…:-)) 

Körülbelül egy éve találkoztam először egy tréner-tréningen Thomas Gordon munkásságával, és habár vannak mások is, akik jelentősen hatnak a gondolkodásomra, ő az, akinek az egyik könyvét szerintem minden vezetőnek egyszer végig kellene olvasnia, és ha ez egyszer majd így lesz (és a vezetők megérzik, hogy éppen a legsajátabb céljaik eléréséhez tudnak közelebb kerülni az itt alkalmazott módszerek alkalmazásával), más, jobb, hatékonyabb lesz a munka világa. Ebben teljesen biztos vagyok. Amikor megismerkedtem ezzel a könyvével, őszintén sajnáltam, hogy nem előbb találkoztam vele, akkor, amikor még aktív felső vezetőként is tudtam volna még több belőle motivációt, megerősítést és ötleteket, módszereket szerezni…. 

A könyv

, amiből idézni fogok, ebben a pillanatban nem kapható, a V.E.T. = Vezetői eredményesség tréning (http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=v-e-t---vezetoi-eredmenyesseg-trening&ID=264108 ). Megvan angolul (angolul megszerezhető például az Amazon.com-tól, de biztos vagyok benne, hogy megrendelhető a Bookline-nál és az Atlantisz Könyvszigetnél  is), ezt a pár idézetet, kifejezetten a könyv végéből, ahol összefoglalva tekint vissza a célra, a lehetséges hatásra, ide fordítottam. 

És akkor nézzük a szerzőt magát:

“Néhány mélyebb téma vezetők számára. 

Egy vezetőnek választania kell, milyen fajta vezető akar lenni, és ezt a döntést senki más  nem hozhatja meg helyette.  Hogyan választasz a vezetés különböző alternatív stílusai között? 

Természetesen, mielőtt választasz, először meg akarod vizsgálni a hatékonyság kritériumait (ami a központi hangsúly volt az egész V.E.T. könyvön keresztül…). Melyik vezetési stílus tesz Téged hatékonyabbá – a csapatod építésében, jó döntésekben, termelékenységben, a csapat moráljának erősítésében, stb.?  Esetleg egyéb kérdések is az eszedbe jutnak, hogy segíthessenek a fontos dolgokra való koncentrálásban: 

Milyen ember akarsz lenni? 

Milyen típusú kapcsolatokat akarsz elérni?

Milyen típusú szervezetet akarsz?

Milyen típusú társadalmat akarsz?

(ezeken végigmegyünk az utolsó kivételével)

Milyen ember/személyiség akarsz lenni? 

A vezetési stílus, amit választasz, nagyban befolyásolja azt, hogy milyen emberré/személyiséggé válsz. Nem tudod szétválasztani a kettőt. Mivel az időd nagy részét vezetői szerepedben töltöd, hogyan viselkedsz ebben, elkerülhetetlenül fomálni fogja a személyiségedet. 

Hogy ezt illusztráljam, egy olyan vezetési stílus, amely erősen függ a kényszerítő erőtől, azt követeli meg Tőled, hogy állandóan fenntarts egy gyanakodó és bizalmatlan attitűdöt. Vigyáznod kell, mit mondasz azt embereknek, figyelned kell a hatalmaddal szembeni  ellenállás (vagy egyenesen engedetlenség) jeleire. Ezzel az éberséggel egyidejüleg, mint autoriter vezető észre fogod venni, hogy a többieket korlátozott képességűeknek látod és az önirányitásra csekély kapacitással rendelkezőeknek, legyen szó akár konstruktív változásról/változtatásról, vagy személyes fejlődésükről, vagy arról, hogy önállóan gondolkodjanak. 

Ha a kényszerítő erőt választod a vezetési stílusodnak, ez kihatással lesz a személyes privát életedre is más módokon is.  Azzal, hogy magadra vállalod a felelősséget a csoport-döntésekért és magadra veszed a terhét a szabályok és folyamatok bevezetésének és betartatásának, meg fogod fizetni ennek az árát nagyobb feszültséggel, aggódással és szorongással – és végeredményben rosszabb fizikai és mentális állapottal. 

Egy másik lehetőség: olyan ember/személyiség akarsz lenni, aki nyitott, őszinte és közvetlen a többiek felé? A pszichológusok használják a “kongruencia” (megegyezés/megfelelés) fogalmát arra, hogy egy személy azt gondolja és érzi belül, amit kifelé kommunikál. Akarod azt mondani, amit gondolsz és azt gondolni, amit mondasz, vagy egy olyan valaki akarsz inkább lenni, aki “hamisan cseng” és a többiek nem tudnak benne megbízni benne? Akarsz-e olyan valaki lenni, aki őszinte és közvetlen én-üzeneteket (amikor nekem van problémám, nem hivatkozok semmi másra, csak jelzem, hogy (a) mi a tény, történés, (b) mi ennek a következménye és (c) ezzel kapcsolatban mit érzek, nekem ez mit jelent) küld, hogy az emberek tudhassák, pontosan “hol is állsz”? 

Talán szükségtelen is mondani, hogy megvan annak a veszélye, hogy ilyen szempontból kongruensen viselkedjünk, kommunikáljunk és komolyan meg kell fontolnod, hogy vállalod-e ezt a kockázatot. Ha úgy határozol, hogy olyan vezető leszel, aki nyitott, őszinte és közvetlen, úgy prezentálod magad, amilyen a valójában vagy, akkor azt kockáztatod, hogy az igazi magadat mutatod meg a többieknek. Egy én-üzenet küldő valaki “átláthatóan reális” – önmagának is és a többieknek is. Az embernek bátorságra van szüksége ahhoz, hogy az legyen, aki – azaz, hogy kommunikálja, amit érez, amit gondol életének minden pillanatában (nyilván ez a “minden pillanatában” túlzás – SZM…). És ez a kockázat: ha megnyitod magad másoknak, ők megismerik az igazi önmagadat! Akarod azt, hogy az emberek megismerjenek olyannak, amilyen tényleg vagy? (Ebből persze következik, hogy ha eleve nem a tiszta eszközökre építed a karrieredet, manipulálsz, mások segítségét megszerezve jutsz előre olyan vezetői pozíciókba, amelyekre nem vagy alkalmas, stb., akkor nagyon egyértelmű, hogy nem akarod, hogy az emberek körülötted megismerjék valódi önmagadat, hiszen energiád nagy része arra fecsérlődik, hogy fenntartsd a hamis látszat kulisszáit… neked nincs meg a választási lehetőséged, neked marad az egyes verzió, a kényszerítő erőt vagy kénytelen választani vezetési stílusodnak… - SZM) 

Ha elhatározod, hogy olyan vezető leszel, aki meghallgatja  a többieket, van még egy kockázat. Az aktív figyelem (megérteni, ezt visszajelezni, visszatükrözni aktívan a másiknak, az ún. közléssorompók nélkül, erről majd még bővebben - SZM), azt kívánja Tőled, hogy ideiglegesen függeszd fel a saját gondolataidat, érzéseidet, értékelő hajlamaidat és ítéleteidet annak érdekében, hogy kizárólag a “küldő” üzenetére tudj koncentrálni. Ahhoz, hogy képes légy megérteni az üzenetet a küldő saját értelmezésében, bele kell képzelned magad az ő bőrébe, gondolkodásába, világába (az ő referencia-keretébe és az ő valódi világába). Csak akkor tudod meghallani a küldő által gondolt jelentésű üzenetet. A visszajelzés része az aktív figyelemnek semmi más, mint a végső ellenőrzése a figyelmed pontosságának, mindemellett biztosítja róla a küldőt, hogy megértetted az üzenetét. 

Az aktív figyelésnek is megvan a maga kockázata. Valami történik azzal, aki az aktív figyelmet gyakorolja. Ha pontosan megérted azt, hogy hogyan gondolkozik vagy érez egy másik személy, beleéled magad az ő helyzetébe, úgy nézed a világot, ahogy ő látja a világot – azt kockáztatod, hogy a Te saját véleményed, attitűdöd fog megváltozni. 

Az emberek változnak azáltal, amit ténylegesen megértenek. Ha “nyitva vagy a másik megtapasztalására”, ez meghívás a számodra, hogy újra interpretáld/értelmezd saját magad.  Azok, akik nem tudnak figyelni másokra, “védekeznek” mert nem engedhetik meg, hogy kitegyék magukat a sajátuktól eltérő gondolatoknak és szempontoknak. 

Összegezve, a hatékony két-irányú kommunikáció egyszerre kíván meg kongruenciát (tiszta adást) és aktív hallgatást (pontos vételt), két kockázatot jelent: annak megmutatását, hogy milyenek is vagyunk valójában és annak a lehetőségét, hogy megváltozzunk. Ezért van az, hogy a hatékony személyek közötti kommunikáció belső biztonságot és személyes bátorságot követel. 

Akarsz ilyen fajta emberré válni? Érzed magadban a belső biztonságot és a személyes bátorságot, hogy nyitott, őszinte és közvetlen két-irányú kommunkációt folytass másokkal? 

Milyen típusú kapcsolatokat akarsz elérni? 

Az, hogy milyen fajta vezető vagy, erősen befolyásolni fogja, sőt meg is határozhatja, milyen típusú kapcsolatokat tudsz kialakítani a csoportod tagjaival és a szervezeten belül. Figyelembe véve, hogy mennyi időt töltesz ezekkel az emberekkel, a vezetési stílusod megválasztása fontos kérdés. 

A hatalom-alapú autoriter vezetésnek sokféle hatása van a vezető és a csoporttagok közötti kapcsolatra, hat arra:

• hogyan csökkenti a hatalom a csoporttagok kommunikációját a vezető felé;
• hogyan épít a hatalom státus-korlátot a vezető és a csoporttagok közé, ezzel csökkentve a csoporttagok által kezdeményezett tranzakciókat;
• hogyan fogják a csoporttagok a problémáikat eltitkolni és letagadni a hibáikat;
• hogyan generál a hatalom ellenségességet és neheztelést;
• hogyan teszi a hatalom szükségessé, hogy hatékony maradhasson, hogy az emberek féljenek, és függőségben érezzék magukat; és
• hogyan kell az erőre támaszkodó vezetőnek védenie magát a haverkodástól a csoportján belül. 

Még nem említettem egy másik logikus következményét annak, ha autoriter vezető vagy, nos, egész egyszerűen, sokkal kevesebb vidámságban (fun) lesz részed, mint azok a vezetők, akik nem a hatalmukkal élnek. Vidámságon sokféle dolgot értek:

• nevetést a többiekkel a Te saját hibádon és az övékén;
• csatlakozást a többiekhez, hogy együtt megoldjatok egy nehéz problémát és hogy kaphass tőlük esetenként egy meglepően kreatív megoldást;
• a Te hibáid nyílt megosztását anélkül, hogy félned kellene a romboló jellegű értékeléstől;
• azt, hogy megfigyelheted az embereket, ahogy fejlődnek és javul a teljesítményük a munkájukban;
• úgy kapcsolódni a többiekhez, mint egy személyhez és nem csupán a szervezet egyik pozíciójának betöltőjéhez. Ezek a kellemes dolgok történnek a csoportban és a szervezetben, ahol a kapcsolatok egyenrangúbbak, és félelem- és neheztelés-nélküliek. 

Segítő kapcsolatot akarsz az emberekkel, vagy manipuláltat és kihasználót? A segítő kapcsolat előnyei jelentősek:

• nézheted az embereket, ahogy  megoldják a problémáikat és függetlenebbé válnak;
• láthatod, ahogy az emberek egyre nyitottabbá válnak a problémáik megbeszélését illetően;
• személyes megelégedettséget  érezhetsz, hogy segíteni tudod az embereket, hogy kielégíthessék az igényeiket. És, ahogy erről már volt szó,
• ha segítesz embereknek az igényeik kielégítésében, végtelenül sokkal több erőfeszítést fognak tenni, hogy segítsenek a Te igényeid kielégítésében. Ez a viszonossági minőség  minden esetben kialakul a kapcsolatokban, ha a fenyegető hatalom elenyészik. 

Sok-sok évvel ezelőtt megpróbáltam kifejteni írásban, amennyire tömören csak tudtam, a szülő-gyerek kapcsolatról megalkotott gondolatmenetem alap-filozófiáját. Ezt azután mindenütt felhasználtam  az összes többi emberi kapcsolati kurzuson, amelyeket én fejlesztettem ki, így ez egy általános filozófiai alapvetésévé változott az összes hatékony emberi kapcsolatnak, legyen az szülő-gyerek, tanár-diák, férj-feleség, vezető-csoport, és így tovább.  Ez egy szándék-nyilatkozat – egy olyan kapcsolatról, amelyet bárki szeretne létrehozni másokkal. Ezt az én kapcsolataim krédójának/kódexének neveztem el.  

Mindenki, aki elvégzi a tanfolyamainkat, kap egy példányt belőle és kapok kéréseket másoktól is. Vannak, akik bekereteztették és kiakasztották a falra; mások újra nyomtatták és karácsonyi üdvözlő kártyaként küldik el ismerőseiknek. Volt olyan, aki a házassági ceremóniánál használta fel, nyilvános fogadalomként, kijelentve ezzel, hogy eszerint a filozófia szerint kíván élni a házasságukban. 

A Krédónak/kódexnek nyilvánvalóan sokféle különböző jelentése van mindenki számára.  Úgy tűnik, egyszerű formában reprezentálja azokat az értékeket, amelyeket az emberek szem előtt tartanak az emberi kapcsolataikban. Meg fogod találni benne a vezetői hatékonyság koncepcióm legtöbb lényeges elemét. (szó szerint a credo/krédó hiszekegyet jelent, lehetne még talán fogadalom is…) 

Az  emberi kapcsolataimra vonatkozó kódex 

Kölcsönösen függünk egymástól, ezt a kapcsolatot értékesnek tartom és fenn akarom tartani. Tiszteletben tartom, hogy mindketten külön személyiségek vagyunk sajátos igényekkel és jogunk van kielégíteni ezeket az igényeinket. 

Ha Neked problémád van az igényeid kielégítésében, megpróbállak valódi elfogadással meghallgatni Téged úgy, hogy ez hozzájáruljon ahhoz, hogy megtaláld a saját megoldásaidat, ahelyett, hogy az enyémektől függenél. Megpróbálom ezen kívül tisztelni a saját hitedet, véleményeidet, azt, hogy kialakítsd a saját értékeidet, amelyek különbözhetnek az enyémektől. 

Mindazonáltal, ha a viselkedésed akadályoz engem abban, hogy azt tegyem, amit tennem kell, hogy a saját igényeimet kielégíthessem, meg fogom Neked mondani nyiltan és őszintén, hogyan érint engem a viselkedésed, és megbízom abban, hogy Te is tiszteletben tartod az én igényeimet és érzéseimet annyira, hogy megváltoztasd a viselkedésed, amely elfogadhatatlan a számomra.  Persze, amikor az én viselkedésem az elfogadhatatlan a számodra, remélem, hogy te is meg fogod ezt mondani nekem nyiltan és őszintén, és így én is  képes leszek megváltoztatni a viselkedésemet. 

Amikor valamelyikünk nem tudja megváltoztatni a viselkedését a másik igényeinek megfelelően, ismerjük el, hogy konfliktusos helyzetben vagyunk és határozzuk el, hogy úgy oldjuk meg ezt a helyzetet, hogy egyikünk sem fog a hatalmi tekintélyéhez folyamodni annak érdekében, hogy győzzön a másik kárára. Tisztelem a Te igényeidet, de tisztelem a saját igényeimet is. Ennek értelmében mindig igyekezzünk megtalálni egy olyan megoldást, amely mindkettőnk számára elfogadható. A Te igényeid ki lesznek elégítve, és az enyémek is – senki nem veszít, mindketten nyerünk. 

Ezen a módon, folytathatod a személyiséged fejlesztését az igényeid kielégítésén keresztül, és én is így tehetek. 

Így, a mi kapcsolatunk egészséges kapcsolat lesz, amelyben mindketten arra koncentrálhatunk, hogy azzá válhassunk, akivé képesek vagyunk válni. Emellett folyamatosan kölcsönös tisztelettek és békével kapcsolódhatunk egymáshoz. 

Milyen típusú szervezetet akarsz?

Azzal, hogy vezetési stílust választanak, a vezetők nem kerülhetnek el egy kérdést: milyen fajta szervezeteket akarhatunk  létrehozni? A szervezetek végülis emberekből állnak, akiknek a vezetési stílusa meghatározza a teljes szervezet pszichológiai klímáját. Elnyomó vezetők elnyomó szervezeteket hoznak létre. 

Milyen fajta vezetési stílusra van szükség, hogy a szervezetben mindenki azt érezhesse, hogy az igényeit tiszteletben tartják? Az nem lenne össze-/beleillő ennek a könyvnek a vezetési filozófiájába, ha egy szervezet kizárólag a vezetők igényeinek és céljainak a kielégítése és elérése érdekében létezne. Tehát a vezetőknek meg kell találniuk a módját, hogy a csoport tagjainak a részvételét is elérjék a döntéshozatalban. Ez kölcsönös igény-kielégítést fog eredményezni a vezetés és a munkatársak, a vezetők és csoporttagok számára egyaránt. 

Olyan szervezetben akarsz lenni, amely eléggé rugalmas ahhoz, hogy adaptálódni tudjon a változó feltételekhez? Ha a szervezetek túl akarnak élni és hosszú távon prosperálni akarnak, szükségük van erre a rugalmasságra. Se a problémák megoldása, se a döntések meghozatala nem történhet a korábban tapasztalt alapon attól függően, hogy kinek a legmagasabb a hierarchikus pozíciója, hanem inkább az összes résztvevő kreatív erőforrásain kell alapulnia, mindazokén, akiknek releváns információi/adatai vannak a problémáról. 

A szervezetek komoly pótlólagos kihívásokkal fognak küzdeni a túlélési küzdelemben, ha kizárólagosan a “szokásos” vezetési módszerekre támaszkodnak, amelyek alapja a munkatársak félelme a munkájuk elvesztésétől, vagy hogy meg vannak fosztva az alapvető igényeik kielégítésének lehetőségétől. Ezért láttuk az utolsó 40 évben  egy forradalom elindulását – mondjuk hívjuk az emberi kapcsolatok forradalmának. Dollármilliókat költenek a szervezetek  új minták meg-/kitalálására: a munkafelügyeletre,  az új menedzsment módszerekre, új vezetési stílusokra.  Lehetséges, hogy ahhoz, hogy a szervezetek túléljenek egy demokratikus társadalomban, meg kell találniuk a demokratikus működés módjait. James Worthy, a Sears Roebuck korábbi külső szakmai kapcsolatokért felelős igazgatója meggyőzően fejezte ki ezt a gondolatot néhány évvel ezelőtt: 

 Ha foglalkozunk az amerikai szabad vállalkozás és tágabban a szabadság kérdéseivel a világon, hatékonyabban  kell megerősítenünk ezek alapelveit a nemzetközi szervezetekben és a saját üzleteink vezetésében… Mindenekelőtt, a rendszernek továbbra is hatékonyan kell működnie. Nem fogja tudni ezt tenni sokáig, hacsak nem azáltal működik egyre jobban, hogy hasznosítja a munkatársak, az egyének kreatívitását, képességét és termelékenységét. 

Az a vezetési filozófia és a módszerek, amelyeket ez a könyv ismertet, különlegesen alkalmasak  Worthy úr céljainak elérésére.” 

A társadalmi kérdést itt kihagyom (rövid és az előbbiek alapján kis ügyességgel összerakható…) és a szerző személyes utószavából idézek ide még, ami még földközelibbé teszi, hogy miért ezzel foglalkozik egész életében és miért lehet ez hasznos mindannyiunknak, nemcsak vezetőknek… 

“Személyes utóirat 

Elég korán elkezdtem realizálni, még azelőtt, hogy középiskolába mentem volna, hogy az én világomban vannak jó vezetők és gyenge vezetők. Nem voltam benne egészen biztos, mi adja a különbséget, de emlékszem, hogy olyasmire gondoltam, hogy ennek valami köze kell legyen ahhoz, hogy ezek az emberek hogyan használták a hatalmukat – mennyit büntettek, vagy fenyegettek azzal, hogy büntetni fognak, mennyit parancsolgattak ide-oda engem, mennyire próbáltak meg kontrollálni engem… 

Nagyon világos volt az is, hogy azokkal, akiket “jó” vezetőnek éreztem, egyféleképpen viselkedtem, azokkal, akiket “gyenge” vezetőnek éreztem, meg egészen másképpen.

• Sokkal jobban szerettem magam a jókkal lenni és
• természetesen szerettem őket.
• Keményebben dolgoztam bármilyen tevékenységben volt a csoport éppen érdekelt és
• rendszerint sok vidámságban is volt részem.
• Könnyű volt nekik elmondani valamit
• és beszélgetni velük,
• élveztem a kölcsönösen könnyed kapcsolatot. 

A gyenge (poor = szegényes) vezetőkkel

• mindig egy másik szerepet játszottam és
• úgy viselkedtem, ahogy egyáltalán nem szerettem.
• Nem voltam termelékeny tagja a csoportnak;
• sok időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, hogyan tudnám kellemetlen helyzetbe hozni őket, vagy elősegíteni, hogy  megbukjanak;
• ellenálltam az irányításuknak;
• játszottam a bohócot a többiek előtt;
• gyakramn hazudtam, vagy takargattam a hibáimat; és
• nagyon ritkán beszélgettem (vagy pláne tréfáltam) velük.
• Nem szerettem magam ezekben a kapcsolatokban
• és bizonyos, hogy nem szerettem őket. 

Mialatt mindez izgatott, biztos vagyok benne, hogy nem gondolkoztam nagyon mélyen vagy elemzően a vezetőkről és a vezetésről, amíg én magam nem lettem a vezetője a tisztek egy egységének a légierőnél a második világháborúban. Mialatt nagyon motiváltnak éreztem magam, hogy én is egy legyek azoknak a “jó” vezetőknek, hamar felfedeztem, hogy ez nem is annyira könnyű. Amikor túl keményen akartam tőlük valamit, fellázadtak  és ellenálltak. Nem akartam büntetéssel fenyegetni őket a gyenge teljesítményért, mégis, a jutalom se használt. Többen is, akik korábban a barátaim voltak, megszűntek barátságosak lenni hozzám. Gyakran fogtak össze az én jól kigondolt megoldásaimmal ellenében. 

Hamarosan sokkal elemzőbbé váltam a vezetéssel kapcsolatban. Hogyan tud jó eredményt kapni az ember egy csoporttól?  Hogyan tud egy vezető jó kapcsolatot fenntartani azokkal, akikért felelős?  Hogyan lehet egy összetartó csoportot létrehozni közös “csoport-szellemmel”? 

(Itt ugrok egy kicsit…) 

Nemsokára “vezetői trénerré” váltam, mindent elolvastam, amit találtam a csoportokról és a vezetésről és kifejlesztettem egy számomra összefügggőnek és igéretesnek tűnő elméletet a hatékony vezetésről, amit egy könyvben publikáltam 1955-ben… Ahogy kiderült, a kollégáim nem azt gondolták róla, amit én. Valójában biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük el se olvasta. És nagyon ritkán hivatkoztak rá publikációkban. 

Vagy egy rossz könyv volt, vagy a modell volt nem igazán jó, vagy, ahogy én ma szeretem hinni, túlságosan “radikális” volt a maga idejében. Néhány olyan gondolat mellett kardoskodott, amelyek pont szembe mentek azoknak az időknek a gondolkodásmódjával – például, hogy

• a vezetőknek nem szabad sohasem  használni a hatalmukat, hogy
• be kell vonniuk a csoport-tagokat az összes fontos döntésbe, hogy
• a csoportok létezésének értelme, célja az, hogy kielégítsa az összes csoport tag igényeit, hogy
• a vezetőknek bízniuk kell a “csoport bölcsességében”, hogy
• a csoport tagjainak részt kell venniük a csoport céljainak meghatározásában, hogy
• a vezetőknek meg kell próbálni csökkenteni a státusz-különbséget saját maguk és a csoport-tagok között, hogy
• a jutalom és büntetés hatástalan motivátorok, hogy
• a vezetőknek meg kell tanulniuk a professzionális tanácsadók képességeit. 

Ma, ahogy a szakmabeliek tudják is ezt, ezek a fogalmak  a szervezeti vezetésről való gondolkodás fősodrába kerültek és sokat közülük kisérleti úton is bizonyítottak már.  Ez nem azt jelenti, hogy az akkori modell mindent tartalmazott, amit a társadalomtudósok ma tudnak a hatékony vezetésről. Pont az ellenkezője igaz. Nagyon sok újat tettek tettek hozzá a tudásbázishoz a vezető és a vezetettek complex kapcsolatáról; előrehaladás történt abban, amit tudhatunk a csoport-viselkedésről és a csoport kialakulásának részleteiről, hogy mi motiválja a csoport tagjait, és mi hozza ki belőlük a kreativitást és a termelékenységet. Ebbe az új kiadásba bele illesztettem ezeket az új dolgokat és finomításokat és természetesen a 25 éves tanácsadói tapasztalatomat, amit a különböző szervezeteknél gyűjtöttem össze…” 

Az idézet Thomas Gordon: Vezetői hatékonyság tréning című könyvéből van kiemelve… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Tegnap este egy egyszeri, nagyon érdekes, maradandó élményt jelentő színházi esten voltam a Tudáskurátoros barátaim (Tamás, Krisztina) invitálására a most Átriumnak nevezett filmszínházban. 

Tomas Sedlacek mostanában megjelent könyve volt az à propos, A jó és rossz közgazdaságtana... a szellemes stílusban megírt könyv a Gilgames eposszal kezdi (Enkidu megszelidítésének történetével), a Bibliával folytatja… az első 14 éves makrogazdasági ciklus a fáraó álmának József általi megfejtéséből vezethető le: a hét egészséges, jól tejelő tehén és a hét sovány, éhező tehén az első 14 éves tervet előlegezi meg, amikor a fáraó – József tanácsára, aki nyilván az akkori mondjuk a Roland Berger, vagy a McKinsey egyik főmunkatársaként jelentkezett be – a gazdag évek (az egészséges tehenek leképezése) alatt a termés 1/5-ét félreteteti nehezebb időkre, a 7 nehéz, aszályos év alatt pedig ez az, amivel kiegészítik a sovány termést. 

Sedlacek maga, a cseh szerző, aki Amerikában is élt, két cseh többé-kevésbé színész honfitársával egy egy-órás kis színdarab-félét állított össze, ezt többé-kevésbé érthetően, angol nyelven elő is adták… a színészi játék és az effektek, az ötletek kiválóak voltak, jól szórakoztunk, Sedlacek angolja pedig gyakorlatilag kifogástalan volt, őt jól lehetett érteni, a 2 színész úr meg nagyon jó játszott és ők is igyekeztek az angollal is… 

KIcsit keveselltem először a kb egy órát, amikor nagy tapssal búcsúztatjuk őket, de ekkor jött a meglepetés, Sedlacek előre jött a színpad elejére és mondta, hogy szívesen válaszol kérdésekre… ez nem könnyen indult be, bár nyilván, ez egy speciális közönség volt, angol nyelvű előadás, no szinkron, meg semmilyen más tolmácsolás, azonkívül a téma is, az milyen már, hogy egy közgazdasági könyvből (mégha esetleg – mondják – szellemes is) felolvasó színházat tartanak?! Ehhez képest tele volt a terem… 

Szóval ez nehezen indult be, és itt látszott csak igazán, hogy Sedlacek vérbeli entertainer (is), amellett, hogy brilliánsan, nagyon “hálózatosan” gondolkodó közgazdász. Viccek, történetek, szellemes poénok, komoly betétek úgy, szinte nyomdakészen folynak belőle, hogy abból ott egy új könyvet lehetett volna írni… a kérdések nem “zavarták”, ugródeszka volt mindegyik, amiről elröppent valamelyik zsizsikje irányában, és az meg sok van neki… az ahhoz tartozó elméleti rész köré meg olyan ügyességgel, szellemességgel, schlagfertig-séggel rittyentett egy-egy “fejezetet”, hogy a hálás közönség el volt ájulva… 

Fantasztikus, megismételhetetlen, nagy, erős emberi, találkozás élményt jelentő este volt. Utána még felajzva leültünk néhányan a foyer-ban beszélgetni, nagy, hangos, de nagyon barátságteljes vitába keveredtem a félig ismert, félig még isemeretlen, de végtelenül szimpatikus emberek társaságában arról, hogy a GDP-növekedés kell-e ahhoz a technikai fejlődéshez, amit azért igazából mindannyian élvezünk (az iPhone-omat lengettem ennél a résznél, mint (egyik) állandó társamat, mint a technikai fejlődés jelkép-tárgyát…). 

Ugye, a fenntartható növekedés (vagy hogy egyáltalán) volt a téma tulajdonképpen és nem is ez volt az alap vita-tárgy, hanem hogy Japán stagnáló GDP melletti technikai fejlődése már annak a jele, hogy kezd már kibontakozni a minőségi növekedés-modell, amely mellett nem áll meg a technikai fejlődés, vagy (ez volt néhányunk álláspontja) itt nem egy új paradigmáról van még szó (abban többé-kevésbé megegyeztünk, hogy  az új fenntartható fejlődéshez új termelési, kultúrális, stb. paradigma kell), a termelés, a kultúra, Japánban most is ugyanolyan (tradíciók és a második világháború után elindult fejlődsét generáló kapitalista modell szerint), mint volt 40 éve mondjuk, amikor még komoly GDP növekedése is volt az országnak… Az pedig, hogy a GDP Japánban történetesen 30 éve nem nő, az nem egy új, fejlett, minőségi növekedést kitűző és elérő paradigmának köszönhető, hanem sok minden más makroökonómiai tényezőnek (tudja a fene, hiszen az ezzel foglalkozó közgazdászok se tudják, ezt egyébként – általában a közgazdaság legnagyobb témáit illetően is - Sedlacek főleg a szabad improvizációs részben többször is hangsúlyozta…) köszönhető… magyarul, a Japán példa semmit sem bizonyít ebben a fenntarthatósági vitában… de, fenntartom, hogy nem vagyok biztos benne, hogy nekünk volt/van igazunk, mindenesetre érdekes beszélgetés volt… 

Egy ponton pedig, ott a foyer-ban – Kriszta áldásos közbeavatkozásának köszönhetően – Tomas (Sedlacek) lehuppant az asztalunkhoz, egy félig tele pohár sörrel és egy üres Unikumos pohárral. Elmesélte, hogy Amerikában egy magyar kollégiumi társának a zsebében mindig volt egy kis hasas Unikumos üveg, azt meg- meghúzták, először nem szerette, de azután megtanulta sörrel kombinálva, és így már megvolt a magic formula, így már megkedvelte… A kis hasas üveget egyébként ott Amerikában Obelix-nek nevezték el és ezen sokat röhögtek… 

Amikorra az asztalunkhoz ért, már túl volt a könyv-dedikálásokon (30%-os diszkounttal lehetett ott helyben a könyveket megvásárolni, jól volt ez szervezve…), egy többé-kevésbé komoly beszélgetésen egy másik asztalnál. Amire hozzánk ért, már kért minket, egyszer viccesen az asztalra is borulva, hogy “no more question, please…”, én persze, nagy lendületemben – pont mellém huppant le szegény – megpróbáltam bevonni épületes társalgásunkba, de hamar el tudtam engedni… (azért majd’ 3 év coaching tréning érjen is már valamit, a kutyafáját…). 

Szenzációs este, szenzációs pali, szenzációs társaság… egy pirosbetűs nap került be a naptárba…

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Írhatnám, hogy “nagyon” karizmatikus” ember… de ez olyan, mint a “nagyon” terhes… úgyhogy maradjunk annál, hogy karizmatikus ember… 

Nekem speciel ő volt “A” coach az elején, az ő könyve, “A belső harcos útja”  (http://www.libri.hu/konyv/sarvari_gyorgy.a-belso-harcos-utja.html )volt az én  beavató könyvem (ez később angolul is megjelent), az ő egy éves tréning kurzusa (Neosys, döntésközpontú coaching képzés) volt az első coaching iskolám, ott kezdtem “bontogatni a szárnyaimat”… 

Azóta sok folyón sok víz folyt le, lassan a harmadik tréning iskolán is túl vagyok, alakul a praxisom is (lassan, de biztosan, szoktam mondogatni, hogy “szívós vagyok, mint a … (tudja, akinek már mondtam…)”, ha valamit kitalálok magamnak, azt megcsinálom, most éppen ezt…), perspektívába kerül lassan a róla kialakult képem is… 

Ez mind az új könyvéről jutott most éppen az eszembe, a “Séma törés”-ről (Kapható: http://www.libri.hu/konyv/sarvari_gyorgy.sematores.html )… valahogy nekem ez a legadekvátabb könyve… ez az a könyv az, ami nekem Gyurit olyannak adja vissza, amilyennek bennem él… “A belső harcos könyve” mágikus könyv, az is teljesen ő, meg a “Metalépés” is, de ez a harmadik, nekem ez a legjobb “leképezés”.

A “Metalépés” (kapható: http://www.flaccus.hu/opencms/opencms/Konyvesbolt/Temakoronkent/TartalomReszletek.jsp?konyv=4617 - A Flaccus kiadó boltja a Vas utcában van, legutóbb már csak itt kaptam meg, korábban az Atlantisz Könyvszigeten is volt….)… Na az meg tök más(tényleg, mintha egy másik ember írta volna), tiszta alkalmazott filozófia, a legjobb fajtából… “Tokaji aszú”, a 6 puttonyosból… Óvatosan nyisd ki, még ott a könyvesboltban, és ha képes vagy belőle ott egy helyben mondjuk 5 oldalt elolvasni, és legalább a felét megérted, akkor vedd meg, különben menekülj… egyébként itt van egy bevezető ezen a blogon, a tréning társak kedvéért írtam annak idején… - http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/02/19/bevezetes_dr_sarvari_gyorgy_metalepes_cimu_konyvehez_1 )… 

Szóval, a “könyvtárosi”  bevezető után (a “könyvtárosi” jelző többek között és főleg Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberére utal, ezt most nem fejtem ki, akit érdekel, már olvasta valahol a blogban, vagy megkeresi…) vissza Gyurihoz és a legújabb könyvéhez, a “Sématöréshez”… 

Gyurinak a Facebook-on (lehet, hogy máshol is) az utóbbi időben meg-megjelentek rövidebb-hosszabb írásai esetekről, illetve azok kapcsán általánosabb összefüggésekről. Kemény esetek, kemény mondatok, írások… múltkor volt egy találkozó abban a leányfalui Székely villában, ahol annak idején az önsimereti hétvégék zajlottak (a legelső napi délutánit sztorimat vele szintén elmondtam már, lehet, hogy töbször is, de azt, azt hiszem, most említem először, hogy a Székely villa szinte pár száz méterre van attól a Duna-parti betonplacctól, ahol a ma már lebontott általunk és a környékbeliek által csak “Lovardá”-nak becézett étteremben néhány nyári hónapon keresztül naponta szolgálatban lévő éttermi zenész voltam a Fidibusz nevű zenekar gitárosaként– a történelem előtti időkben…). 

Ezen a legutóbbi leányfalui találkozón említettem Gyurinak, hogy mi lenne, ha 2-3 ilyen nagyon erős, aki nem szokta a szántást, annak esetleg majdnem vésztjósló sztori után beiktatna egy-egy light-osat is… értette, elgondolkozott, azután ahogy láttam, továbbra is úgy ment minden, mint előtte, egyik “sötét” sztori a másik után… hát persze, (a) ki vagyok én, hogy ilyen ötleteim legyenek, (b) lehet, hogy nincs is light-osabb sztorija… 

Na most mire is gondolok, amikor “sötét” sztorikról beszélek és light-osabbat hiányolok? Na erre csattanós válasz a könyv, itt már a Facebook-on kvüli szélesebb közösség is megismerheti egy újabb tükörben, hogyan dolgozik Gyuri coachként. Illetve ez sem olyan egyszerű… 

Olvasom a könyv hátlapján, hogy “….Ezek az írások a coaching, a terápia és a sport határvidékéről érkeztek, mondhatnánk azt is, átjárhatóak. Van, ahol megmaradnak a határok, de van, ahol a coaching átvált terápiára, vagy fordítva. Elmosódnak a határvonalak, belépett egy magasabb kategória…” és ugyanott az utolsó mondat: “Ha megbízunk egymásban, és megosztjuk a ki nem mondott érzéseinket, amiket felfedeztünk magunkban, útitársakká váltunk: erről szól a coaching és a terápia.” 

Közbevetés: a “magasabb” kategóriával gondolom, Gyuri, a coachinghoz általa, a saját személyiségén átgyúrt coaching, terápia, illetve sport-edzőség egy rá jellemző kombinációját érti… itt álljon az a véleményem, hogy  a pszichológia, pszichoterápia nem áll a coaching felett, nem magasabb kategória (tiszteletem azoknak, akik ezt nem így gondolják, megértem őket….)… és persze a coaching sincs azok felett… “mindenki megtalálja a maga segítőjét és mlnden segítő megtalálja a maga ügyfelét…” Csak jó (eredményes) segítés van és eredménytelen... ezek a folyamatok annyira egyéniek és személyiségfüggőek, hogy a segítő szakmákat versenyeztetni nevetséges… 

Igen, ez a lényeg, hogy Gyuriban egyesül a coach, a pszichológus és a sportedző. Talán egy évre, vagy még régebbre nyúlik vissza, hogy próbálkozott, ajánlkozott sportvezetőknél, edzőknél, mert érezte, hogy benne egy különleges tehetség rejlik, sportolók pszichés felkészítésére. Senki nem válaszolt, hosszú ideig… 

Azután Merész András, a női vizilabda  válogatott edzője válaszolt és Gyur elkezdett segíteni neki. Volt egy nagyon sikeres, olimpia előtti viadal, ott már ő része volt a felkészítő csapatnak. Azután Londonba, az olimpiára is elkísérte a csapatot… az a szereplés végülis annyira nagyon sikeres nem lett egészében, nyilván sok mindenen, szerencsén is múlnak dolgok, a részleteket nem figyeltem, de abban biztos vagyok, hogy Gyuri munkája ma is meglátszik azokon a lányokon, a személyiségükön, az önismeretükön. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat léptek előre a tudatosságban. 

Mellékkörülménynek látszik, de nem az, sokkal inkább mutatja az elkötelezettségét, azt, hogy mennyit fektet bele abba, amit valamit fontosnak tart, hogy mindezt a munkát női vizilabda csapattal a saját pénzén finanszírozta, a londoni utat is… ő volt az az egy, akit néha az olimpiai tudósítások megemlítettek, mint “plusz 1 főt”… (egyet ismertem ilyet, aki tűzön-vizen ment a tanítványai után mindenhová, szponzor-pénzen, vagy klub-pénzen, vagy saját pénzen, mindegy volt neki, Málnai István nevelő edzőt, sok uszodában tanított sérült gyerekeket, tavaly halt meg korán, ha a Dagályba mész, ott a táblája a falon a kapu bal oldalán…). 

Szóval Gyuri egyszerre coach, pszichológus és sportedző… ma is aktív küzdő sportoló, híres néhány sztorija, amikor levisz valakit, ügyfelet, vagy tanuló coachot egy edzésre ahol 3 ember neki esik egy percig, vagy meddig… abból méri le, hogy milyen ember vagy, hogy hogyan reagálsz erre a helyzetre… jó, nem mindenkivel csinálja meg, csak aki kéri, hajlandó… és a három (egyik az ő) azért vigyáz, nem verik halálra, csak hogy azért fájjon… 

Na most egy kezdő coachnak, akik mi voltunk akkor, ez elég nyomasztó…  ez a pali… a karizmája, a terápiás plusz-képessége, amit – akkor még nem teljesen érzékelten – persze használ (mint tudjuk, “többet tudni mindig jobb, mint kevesebbet” és ha már tudja…)… azt gondolja az ember már az elején, hogy OK, akkor ezt így nehéz lesz… megtanulni… 

Sok irányból érkeznek az emberek a coachingba, terápiás területről is, de az élet sok más területéről is, például korábban vezetők, managerek voltak… nyilván egy részét megtanulták  részben a szervezeti életnek, részben az emberekkel való kommunikációnak, foglalkozásnak, és ez hasznos a coachingban is… a terápiás oldalról jövőknek meg a szerevezeti működés sajátosságait éredemes valamennyire megismerni, különösen a business/üzleti coaching esetében, hogy fogalmuk legyen arról a környezetről, annak a mikro-szerkezetéről, azokról a sajátos működési módokról, motivációkról, speciális emberi játszmákról, amelyek ebben a közegben működnek, ahonnan az üzleti típusú ügyefeleik származnak. 

Létezik egy érdekesebb kérdés is itt egyébként. Van egy nagyon markáns különbség  a terápiás-coaching megközelítés és a megoldásközpontú megközelítés  (amely ma a coaching – és egyéb – gondolkodásom középpontjában áll) között: a megoldásközpontú megközelítés a nem-tudás hasznát az egyik alapelvének tartja, minden egyéb coaching, illetve terápiás megközelítés pedig valamilyen formában az ügyfélről/páciensről, helyzetéről, problémáiról való tudásra hangsúlyosan épít. 

Hogy ez érthetőbb legyen, egy kicsit a “tudás”-ról. Nem arról van szó, hogy a megoldásközpontú megközelítésben gondolkozók tök hülyék lennének, nem igazán… sokat tudnak, ahogy egyre többet olvasok tőlük, próbálom egyre jobban alkalmazni is a tudásukat, egyre jobban felnézek rájuk… 

Arról van szó, hogy a coaching folyamatban tudatosan ego-pihenj-re állítják magukat, és megpróbálják olyan kevéssé az ő saját előfeltevéseiket az adott ügyfél-helyzetre ráerőltetni, amennyire ez csak lehetséges, meg amennyire éppen az egyéni diszpozíciójuk függvényében képesek rá. 

Hogy ez mindig teljesen sikerül-e? Persze, hogy nem, ők is emberek…  Se nem mindig, se nem (pláne) teljesen… de az, hogy figyelnek arra, hogy "csak" kisérők legyenek az ügyfél útján és a lehető legkevesebb irányt, “eszközt”, irányított kérdést, stb-t “erőltessenek” az ügyfélre, a helyzetre, ez – tapasztalatból mondom – nagyon sokat jelent… 

Sokat olvasok pszichológiai és terápiás dolgokat is, mert fontosnak tartom a gyökerek, hatások miatt, végülis a coaching egy sajátos rokon, mondjuk unokaöccs, de feszt meggyőződésem, hogy a hatékony coachinghoz a formális pszichológus diplomára nincs szükség…. Persze, nem árt, ha van, de ami fontosabb, az, hogy “ne tudjanak eladni” ott se és ezen mindenesetre dolgozom. 

Kíváló, kíváló mestereket ismerek, nemcsak magyarokat, akik mindkét szakmát művelik, talán neveket is, miért ne: mindjárt akkor néhány magyar, akiket személyesen is ismerek (embarras du choix, nehéz választani, mindenkitől, akit ismerek, szeretek, de itt nem említem, bocs…), kezdjük akár Gyurival, tehát Dr. Sárvári György, Dr. Palotay Gabriella, Dr. F. Várkonyi Zsuzsa, a külföldiek közül a finn Ben Furman és az angol Chris Iveson. És ismerek kíváló, kíváló coachokat, akik bizonyítottak és (tudtommal) “csak” coach-gyakorlatuk van: svájci-magyar Hankovszky Kati, Vizi Bea,  Dara Péter, a svájci Peter Szabo, a német Werner Vogalauer… 

Elgondolkoztam a múltkor, hogy mi lehet a hátránya a tudásnak (ez nehezemre esik általában azt gondolni, hogy lehet hátránya…) a coachingban, illetve a terápiában… nos, eszembe jutottak a 3 nagyok a forrásnál: Freud, Adler és Jung… na most, mivel mind a háromnak megvolt a fixa ideája (talán Jungnak a legkevésbé volt csak egyetlen fixa ideája…) és minden betegre rávetítették ezt a fixa ideát… ugye Freud mindent a libidóra vezetett vissza, Adler a gyerekkori kisebbrendűségi érzésre, Jung meg… Jung keresett egy Grimm mesét, vagy egy görög mítoszt… szóval ez a tudás hátránya… tudom, hogy ez egy kicsit sommás így, de  annál erősebbnek érzem az underlying (mögöttes) gondolatot… 

Vissza Gyurihoz, az új könyvéhez, a “Sématöréshez”, a “sötét” gondolatokhoz, amelyek – azokban az esetekben, amelyeket személyesen láttam, illetve csoportfoglalkozáson résztvettem bennük – mindig sikerhez, egyfajta felszabadultság érzéshez vezettek, és minden alkalommal az egész társaság megilletődött lett egy időre annak hatása alatt, ami velünk, együtt történt. Az más kérdés, hogy többször felmerült bennem az a kis családi sztorink, amikor többen ültünk a kocsiban, feleségem a Mitfahrer-ülésen, egyszer egy tényleg merészebb siekres manőverem után a feleségem azt suttogta maga elé: “Ebből én nem tudtam volna így kijönni…”… mentünk néhány száz métert, amikor kicsit megnyugodva hozzátette: “Igaz, nem mentem volna bele…” 

Idézek a könyvből. A könyvben bekeretezve időnkétn esetek is meg vannak jelenítve, ezek köré fest egy általánosabb képet a szerző. 

(A finomkodás zsákutcái alfejezetből): “…Csakis az egyszerűségben van az erő. A tiszta és egyértelmű beszédben, a következetes gondolkodásban, a szív erejében. Az egyszerűség erő, a bonyolult finomkodás, a körmönfont gondolkodás, a körítés, a csomagolás éppúgy a gyengeség jele, mint az erőszakos törtetés….Amikor rábízom magam a megérzéseimre, az olyan, mint amikor ráfekszem a hullámokra, amelyek jó irányban visznek előre. Amikor csak az akaratom vagy a félelmem vezet, pusztán az egóm pillanatnyi csapongását követem, és nem fejlődök…” – Szép… a bizalom az intuícióban, a tiszta beszédben… felhívom a figyelmet, hogy az egyszerűségről a “Metalépés” írója ír, úgyhogy kéretik az egyszerűséget nem összetéveszteni a népdalok és a népszerű Petőfi-versek közérthetőségével… 

És egy példa arra, milyen képekkel dolgozik: “Fiatal, felső vezető férfi, tudatos, látszólag magabiztos, és tudja, mit akar… (Ügyfél): …utálom azokat az embereket, akik elveszítik az önuralmukat… (Gyuri) Szerintem csak azt lehet elveszíteni, ami a miénk. Amit te csinálsz, az nem önuralom, hanem szétégettség. Elszakadt a fejed a testedtől. A fejedben zajlik az életed, a tested szinte lóg a tökéletesen működő, zseniálisan analizáló fejeden…” – na most, ezt, így pacekba, hogy “szétégettség”, azért keveseknek ajánlom bedobni… lehet, hogy így egyszerű, de ezt a gondolatot nyilván egy más alkatnak nem sokkal komplikáltabban, ugyanakkor – hogy is mondjam, kíméletesebben – is lehetne használni. De: hatásban nem fog ezzel felérni… ez az, amit Gyuri tud… tessék, vagy ne tessék (megpróbálni) utána csinálni… 

Ahányan megírnánk azok közül, akk ismerjük, annyiféle lenne ez  akép, ami bennünk él róla (ahogy ez  a normális is)… ez a szubjektív portré (ahogy mondani szoktuk coachingban) lehet, hogy rám jellemzőbb, mint rá (meghallgatnám, amikor ezt beszéljük meg…:-))))… mindegy is, a lényeg, hogy számomra ő (kb…) ilyen…

Amúgy az új könyve, a "Sématörés", röviden? Megrázó, fantasztikus könyv… intaktan/érintetlenül nem kerülsz ki belőle… nem csak coachoknak…. 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

It’s a subjective and passionate review of a book: “Brief coaching: A Solution Focused Approach (Essential Coaching Skills and Knowledge)” written by the UK BRIEF team (Chris Iveson, Evan George and Harvey Ratner) - http://www.amazon.com/Brief-Coaching-Solution-Essential-Knowledge/dp/041566747X . 

It’s too close to me not to be (very) subjective and (very) passionate about…:-))) 

To go – for a taste – to the core of the book (for showing that the book is really built on a solid base), a quote here… I love the way the book  e. g. formulates the two basic rules of conversation as such (as the principles solution focused (SF) approach is built on…): give space (don’t interrupt) and  build your contribution on the latest one… (be heard and understood). And because “…the coaching is at the complex end of the spectrum of professional conversations… the coach not only has to follow the two basic rules, turn taking and circularity, but also has to have a way deciding what aspect of each of the client’s responses to take up in the next conversational turn…” 

The book is more or less built around session transcripts and these transcripts are used as models for explaining the different principles and facets of this SF approach. 

To put this book in context, in my context, I should start relatively far… I actually started coaching some two and half years ago with  a “normal” coaching approach of  a little bit on the confronting side… then, I’ve met Kati Hankovszky of the Swiss SolutionSurfers’ team and her one-year long SF training course in Hungary, then, later I’ve also met Peter Szabo from the same team as our trainer… Then I’ve met lots of brilliant SF people in Oxford, on the so-called SolWorld 2012 conference last year… I also met Chris Iveson (one of the author of this book, a SF psychotherapist and coach) in the oldest pub of the walking-around-Oxford tour… 

I did not know Chris at that time we’ve met in Oxford… we changed some words (I was just in, he was just out of the pub) about the topic I was (and am) interested among other things, namely the differences and the similarities of the helping activities like therapy, coaching, mentoring, facilitation, especially the first two… Once, when met Ben Furman last year (another very acknowledged SF coach and psychiatrist and author of several books), he told me in the same topic when asked that everything changes, everything converging a little bit and the divers activities are learning from each other… in those some minutes I’ve asked Chris the same question, he basically told me the same thing about the convergence… there are the helper and the client/patient, they both are there with their own peculiar personalities and they are partners in finding solutions for the client… 

All these new SF experience (after my earlier, also very useful and deep training and practice experiences) was really a revelation for me… I thought: “Yessss… I have found it…”. It was on the other pole in the coaching continuum than the one I learned earlier and it was much more round, approachable and attractive – at least for me… also, I find the SF approach one which is better to structure your work with the client… practically you prepare, structure, build each and every session like it would cover the whole process… no “foreplay” (important difference to the other approaches), right into the core of the process… Now, I think I hear Chris’ voice, he would most probably disagree with some of the terms I used in this paragraph but that’s why he is he and I am me… They wrote the book, it has now it’s own trajectoire…:-))) 

And, then, I bought and read this book and I was (and am) completely amazed. The most interesting point (there are some…) is that the book of Chris et alii is stretching much further the continuum towards the edge of “leaving no footprints” (page viii). On the same page (in the Preface) you may read: “As one client said at the end of three sessions: ‘I know I would be dead if I hadn’t come to see you but it is important that I say that you have played no part in my life’. The coach was touched and replied, ‘Thank you. And you have played no part in mine. But I will always remember you’. ‘And I will always remember you’ she said with a smile.” Well, no comment to this… I have no words… 

One of my other preferred point is about the ‘I don’t knows’ of the clients… Look up the activities on the page 35… but before that read the chapter from page 29… 

And what about asking this: ‘What are your best hopes from our work together?’ instead of asking this: ‘How can I help you?’ 

The book writes in the Conclusion of the Introduction: “The model described in this book will pose serious challenge to many current coaching practices. It will also offer some intriguing possibilities that are not only likely to make coaching sessions more economical but will also increase the sense of satisfaction of both coach and client. The danger is that the model will be seen as too simplistic or even banal. It is neither: simple, yes; simplistic, no. Concerned with the routine and humdrum, yes; banal no more than life is banal…”. 

…it’s true… when I first met the SF principles on the first retraite weekend of the SF training course, I demanded myself: ‘Why on earth then have I learned all those tools?!’ Then, time’s passed and I did come to the answer… never better than after reading this book…The Hegelian triad (thesis, antithesis and synthesis) works: embedded into the SF framework/approach a  good bunch of tools (together with some SF tools) might be very useful - always with cautiousness, care and applied very “organically”, gained from the genuine flow of  the process itself…

Kedv-csinálóként egy rövid idézet (az 59. oldalról): 

“A megújulás: Semmi nincs előre kőbe vésve, mert amíg élünk, tere van a belső újjászületésnek, és bekövetkezhet valami kedvező fordulat. Saját magunk számára is rejtünk titkokat, mindig meglephetjük magunkat valamivel, A legjobb számunkra az, ha mindig úton vagyunk, bővítjük tudásunk és élményünk tárházát, de legalábbis újfajta közelítéssel éljük át ugyanazt. A megújulás – ahogyan azt mi képzeljük – azt jelenti, hogy gazdagodunk, mind jobban magunkra találunk, hitelesebbek leszünk, egyre inkább kiteljesedik az életünk, újabb és újabb rétegei tárulnak fel számunkra – a folyamat során mi magunk formáljuk tovább alkotó módon az életünket, megtöltjük tartalommal, s így adunk egyszersmind értelmet neki… 

Mindez nem csupán  a mi javunkat szolgálja, de olyan embertársaink érdekében is történhet, akiknek megfeneklett az életük, elapadtak az emócióik: kiteljesedett élettel szeretnénk őket is megajándékozni. A gyökeres átalakulások sorozata talán megváltoztatja majd az emberiséget is, emberibbé és tudatosabbá teszi egyes tagjait, hogy harmonikusabb kapcsolatokat ápoljanak egymással társadalmi méretekben is…” 

Vagy egy másik (a 83. oldalról): 

(Mi pszichológusok) “…vagy azt hangsúlyozzuk, hogy milyen nagy érték, ha valaki tud egyedül lenni; autonómiát és individuációt (jungi alapfogalom - SZM) emlegetünk az életben elérendő célként; fejlődésről beszélünk, melynek során az ember végül megérkezik önmagához, és azt teszi, amit valódi lénye szerint tennie kell, miközben tudván tudja, hogy ez szembefordíthatja másokkal, és szenved ettől az elkülönüléstől, mely végül akár magányossá is teheti…” 

Igen itt egy svájci pszichoterapeuta asszony, Verena Kast könyvéről van szó (Változás és megújulás, http://www.libri.hu/konyv/valtozas-es-megujulas.html ), alapvetően mindenféle segítőknek ajánlom, példákat hoz a praxisából, de olyan érdeklődőknek is, akiket mélyebben érdekel az önismeret, élvezetes olvasmány lehet (talán a két idézetből érezhető, hogy nem szakzsargonban íródott…). 

Verena Kast nevével először Jung Vörös könyvével kapcsolatban találkoztam. A 3SAT németnyelvű kultúrális sadó számára készített Csillagóra-Filozófia  sorozatban egy-órás beszélgetésben őt kérték meg ebben a témában szakértőnek (http://youtu.be/w_o9CpIzX6Y ). Jungiánus, de nem ortodox, kreatív, felfedező típus és remek írói vénája van, hogy érzékletesen adja át sok-sok évtizeden át megszerzett tudását. Verena Kast a zürichi egyetemen tanít, Sankt Gallenben praktizál és mára számos segítő könyvét lefordították magyarra. Ezek egyike ez a könyv a változásról és a megújulásról. 

Habzsolom… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

“Rálépett-e a Nobel-díjas Daniel Kahneman az üzleti írók (Jim Collins, Tom Peters, stb.) tyúkszemére, amikor a könyvében azt nyilatkozza, hogy a vezetők képességei és az üzleti siker korántsem állnak olyan szoros kapcsolatban egymással, mint ők írják… Eltúlozzák a vezetési módszereknek és stílusoknak a vállalatok eredményeire gyakorolt hatását… Járjunk továbbra is vezetőképzésre vagy bízzuk inább magunkat a jó szerencsére?” – hangzik a LinkedIn Magyarországi HR Vezetők csoport egyik fórumának nyitó kérdése… 

A fórumra a rövid választ tettem fel, ide meg betettem a kicsit hosszabbat is… 

Rövid válasz:

(1) a szerencse, persze, ott van a tényezők között, de nem a vakszerencse (IMHO…),

(2) túlzott leegyszerüsítés, fekete-fehér a kérdés, a helyzet nem ilyen egyszerű (ugye, nem gondoljuk egy pillanatig sem komolyan - legfeljebb a poén kedévéért… -, hogy mindegy, hogy kiket veszünk fel vezetőknek és mindegy, hogy mit csinálnak?!),

(3) többet tudni mindig jobb, mint kevesebbet,

(4) pl. Collins elég complex feltételrendszert definiál igen komoly kutatási bázison, hogy azt ennyire egyszerűen ne lehessen lesöpörni, a kedvencem, a flywheel/doom-loop metafora szerintem Kahneman-nak is “bejönne”, és ha nem, akkor meg mi van? A lassan építkezés, energiabefektetés idővel meghozza gyümölcsét, ha elhanyagolom a rendszert, akkor az – szintén késéssel – szépen leáll, tönkremegy, szétesik, ez szerintem azért kevéssé (vak-) szerencse kérdése…

(5) a kommentekt között feltűnt az az érv, hogy nem a vezető, hanem a rendszerek… könyörgöm, a rendszert, a kultúrát ki hozza létre, ki tesz hozzá, vesz el belőle már a puszta működésével is, ki segít – többek között példámutatásávál, hogy a szabályait ő maga betartja(!!!!) – ezeket fenntartani? A Dalai Láma? Idejön csak ezért? 

Szóval érdemes (jó!) vezetőképzésre, tréningre, coachingba járni (ez itt a reklám helye…), mert ezzel sikerülhet “corriger la fortune”  (korrigálni/besegaíteni a szerencsének…) 

Kiegészítő válasz: 

Érzek a témafelvetésben némi analógiát a történelem különböző szempontú megközelítéseivel, hogy vagy csak a nagy emberek számítottak, vagy csak a nép, a folyamatok… mint egy (ebben) késői Arisztotelész követő, (akinek a különböző etikáit a közepet dícsérő passzusai miatt kamaszként megvetően dobtam sutba) egyre inkább hiszek a középben (se ez, se az, inkább mindkettő), az arányokban, az egyensúlyban, kiegyensúlyozottságban, harmóniában (mint követendő, elérendő célokban). 

Ja igen, és maximálisan egyetértek azzal, hogy szerencse mindenhez kell, de hozzátéve, hogy a szerencse nem sültgalamb, nem összevissza szálldogál, hanem igenis vannak preferenciái… aki mutatja magát, tesz érte, hogy megtalálhassa, nagyobb esélye van… garanciája nincs, de határozottan nagyobb esélye van… na, ebben eddig benne is van az egész válaszom… azért kicsit konkrétabban is… 

Nem hiszem, hogy bármi is ellentmondana Kahneman könyvében például Collins (ha már ő említve volt) flywheel/doom-loop metafórájának, amelynek a lényege, hogy a lassú, de folyamatos (lassú, mintha ez Kahnemann-nak is hívó szava lenne) “építkezés”, belepakolás egy rendszerbe, egy cégbe, egy projektbe idővel – esetleg lassan, talán lépcsőzetesen jelentkező eredménnyel – meghozza az eredményét (ha nem teszel bele semmit, akkor az entrópia törvénye szerint kihúny, meghal, megszűnik létezni (minden magára hagyott rendszer – jó ennek vannak szorosabb feltételei is, de most nem hőtechnika óra van – entrópiája (rendezetlenségének mértéke) folyamatosan nő, azaz tönkremegy, szétesik, annyi neki…)… 

Flywheel, a lendkerék azt jelképezi, hogy a rendszernek van egy momentuma, el kell indítani, és ahhoz óriási energia kell (hogy az a dög nagy “lendkerék” beinduljon…), és az elején elég sokáig sok-sok energiát, izzadságot, bármit, ami kell hozzá, kell belepakolni, hogy elérje az “üzemi sebességet”… 

…és sokáig lehet, hogy nem látszik az eredménye, és egyszercsak hopp, az eredmények elkezdenek jönni… egy mágikus pillanatban… és akkor visszafelé a Tom Peters-ek (az 1980-as évektől kezdve számos, a sikeres cégek sikereinek titkát kutató könyvet jelentetett meg, ő volt a korszak Jim Collins-e, mondjuk…) elkezdték gyűjtögetni a jeleit, hogy mi a fenétől lett ez egyszerre olyan jó… nem volt annak a “mágikus pillanatnak” semmilyen igazi egyszeri rugója, elindítója… az a rengeteg energia, erőfeszítés, amit az elejétől beleraktak egyszerre csak, pont akkor, elért egy kritikus tömeget és kirobbant… 

A doom-loop az ellenkező irányú folyamat, ennél is jól lehet a lendkerék metafórát alkalmazni, az a különbség, hogy  itt nem adnak hozzá, bele semmi pluszt, sőt lehet (horribile dictu…), hogy egyszer-egyszer még – direkt, vagy nem direkt – neki is veselkednek, és próbálják lassítani a lendkereket… nem is olyan könnyű egyébként… az egyszer üzemi sebességre gyorsított lendkerék, jól-rosszul működő rendszernek komoly momentuma, energiája van, többek között a lendkerékben felhalmozva… de ha nem adsz hozzá, akkor szépen lassan elkezd lassulni a kerék, a rendszer elkezd akadozni… van némi késése ennek a lassú tönkremenetelnek is (először nem is veszik észre, “jaj de jó, nem is kell annyira törnünk magunkat, és tiulajdonképpen minden megy tovább, ahogy eddig…”), de az irány kis odafigyeléssel felfedezhető… 

A jó  szervezetfejlesztő pontosan meg tudja határozni egy kis tereptanulmány, kikérdezés, beszélgetés alapján, hogy az adott rendszer, cég

• gyűjtögető fázisban van, viszonylag az elején, amikor még nagyon sokat tesznek bele, gyorsítják a lendkereket, az eredmények még éppen csak a kertek alatt mutatják magukat, vagy
• biztosan, nyugodtan, esetleg enyhe gyorsulással működik a saját üzemi sebességén, az eredmények már stabilan jönnek, a rendszert működtetők jól látják a helyzetüket, nyitottan, őszintén kommunikálnak, bíznak magukban, de szembe mernek nézni a brutális tényekkel is, ha vannak, jól mérik fel a kockázatokat, és amennyire lehet, fel is készülnek rá (szóval, az egész olyan “antifragile”…), vagy
• az egész rendszeren érződik a csendes, vagy nem is olyan csendes szétrohadás, lelassulás, mindenki csak a saját “várát” védi, szuboptimalizál, senkit nem érdekel az egész, csak az, hogy amikor az én dotted-line HQ-összekötőm jön, én makulátlan legyek, minden makulát hatékonyan tudjak szétszórni a többiek udvarába, a lendkerék meg csak lassul, lassul, esik szét az egész, benne van a cég a doom-loop-ban, a lefelé tartó végzet-spirálban… 

Visszatérve a tézishez, nem gondolom, hogy a vezetők nem meghatározóak egy cég, egy rendszer életében… pont az ellenkezőjét gondolom… ezért… de ezt már elmondtam az elején… Q.E.D. 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Van, hogy mérgezettre olvasom magam a szakirodalomból (most pl.). Ilyenkor sok mindent lehet csinálni ellenszerként, nem sorolom. Valószínüleg egy nem jutna eszetekbe, az olvasás… pedig, néha éppen átvezetésnek valami nagyon máshoz, tök jó lehet… de akkor tényleg valami nagyon mást kell olvasni… 

Fekete Sándor  Széchenyi Istvánját kaptam elő… nem rossz kombináció… 

Nagyon érdekes fickó volt… soha nem azt gondolta, amit éppen elvárt a környezete… mindig valami mást… nagyon, nagyon kreatív volt… 

A 40. oldalon duzzogva vesz részt a társalgásban Windsichgrätz herceg vacsoráján a breatgne-i Trogoff-fal (aki az osztrák seregbe állt, hogy Napóleon ellen harcolhasson – ki érti a franciákat?!) és Wilson tábornokkal… Mielőtt mindenkit jól megsértett (mert Stefferl bizony nem nagyon építi a networkjét – na ja, van neki, vom Hausa us – fiatal, kekk, szemtelen, nem bírnak vele, viszont bátor, elöl áll a harcban, lefizeti, ha kell a bajtársát, hogy egy század élén harcolhasson, drôle de mec…), a következő párbeszéd hangzik el (megkérdezik Széchenyit, mit keresett Boulogne-ban): 

-       Kirándultam onnan a győztes Albionba. 

-       Valami gáláns kaland, nemde? – évődött Wilson tábornok (a fiatal, huszárkapitány, mit is akarhat mást egy ilyen tejfölösszájú…) – hogy tetszenek önnek az angol dámák? 

-       Őszinte leszek, tábornok (hmmm… már akkor is… szerintem az emberek mindig összerezzennek, amikor valaki, akinek nincs anyagi gondja, tehetséges, bátor, úgy kezd valamit, hogy “Őszinte leszek”… ajjaj…), nem túlzottan. De van Angliában három dolog, ami megérdemli a tanulmányozást: az alkotmány, a gépek és a lótenyésztés… (jó, hogy nem azt mondja, a “foci”… - de félre ezzel… Az már milyen, hogy egy grófi sarj, egy huszárkapitány, akit egyáltalán nem hagy hidegen a női báj, ezt a “sületlenséget” mondja?! El tudjátok képzelni, milyen agya volt? És még az Einstein agyát vizsgálgatják… nem értem…) 

Windischgrätz (a jó katona, a Mária Terézia-lovagkereszttel a mellén, hát mit is mondott volna… az ő agyát lehet hagyni…) nem tudta visszafojtani álmélkodását: 

-       Egyik dolog unalmasabb, mint a másik…  Azt hiszem ezzel ön is egyetért, tábronokom. (Naná, majom, persze, hogy… hát nem ő kérdezte a gáláns kalandot?! És az értő (vagy aktív…) figyelem hol marad?! Tessék a tükrözésnél (legalább néha) a saját kulcs-szavait használni, értve?! 

-       Ne gondold, Alfréd. (ezen kinyúlok, huszonéves kölök (bocs, nem úgy értem… de, úgy értem…), és le-Alfrédezi a Windischgrätz méltóságost, hallottatok már ilyet?!) – Széchenyi egészen tűzbe jött (ja… értő figyelemből, na ja, ő se volt ötös… ennek a két tuloknak ugyan magyarázhatott…) – láttam például Brunel úr cipőgyárát… valami egészen rendkívüli dolog… egy nap alatt 40 ember 500 pár cipőt készít gépek segítségével… és a gázvilágítás… 

-       Ugyan, Stefferl! – a Windischgrätzekről az a szólás járta (na ja… vannak, voltak, akikről szólások jártak, meg vannak és voltak, akikről nem járnak szólások… kár…), hogy ők mindenkinél jobban tudnak mindent (jelzem, ezért aztán nem kell a Windischgrätzekig menni, ahogy látom, kevesen ússzák meg ezt az agybajt – sokszor én se, persze…) -, egy huszárkapitány, amint munkásokkal (“munkásokkal…”, piha…) magyaráztatja magának a gépeket… Olyan ez, mintha egy arabs telivért zöldségkereskedő elé fognának… (rendben van, nagyképű, fennhéjázó, de legalább megerőltette magát és rittyentett egy metafórát…) 

-       És hadseregünk szervezése nem is érdekelte, kapitány?  - avatkozott a vitába Wilson, aki boldog volt, hogy végre kedvenc témájával, a hadsereg organizációjával hozakodhat elő, s az ingerült kapitányt is lecsillapíthatja. 

-       Az önök hadseregét kíválóan szervezik, de miért lenne ez érdekes számomra? Hiszen nálunk ott kellene kezdeni a szervezést, hohgy előbb rendes nadrágot húznak a rongyos huszárokra… 

Hát így… no comment… egy biztos: már nem zúg a fejem és teljesen felébredtem… Stefferl felébresztett… ezt a könyvet még nem is olvastam… de enélkül is Stefferl ott van a külön Pantheon-omban… nagyon előkelő helyen… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com