« A remény és a tisztelet gyakorlata… » - Pragmatics of hope & respect… Insoo Kim Berg rövid, technikai blabla nélküli definíciója a megoldásközpontú megközelítésre… megérintett… Az idézet egy könyvből származik, amelyet pont tegnapelőtt délután hozott meg a posta, miközben a másnapi megoldásépítő workshopra készültem. « Tales of solutions – A collection of hope-inspiring stories » - Insoo Kim Berg & Yvonne Doolan.
Gyűjtöm a coaching definícióit… A minap Lisa Bloom mondta a workshopján, hogy amikor megkérdezték tőle, mi a coaching, azt mondta : « Arra nem tudok válaszolni, hogy általában mi a coaching, azt tudom elmondani, nekem mit jelent a coaching » . Ez nagyon erős… kb. azt (is) jelenti, hogy ez a személyes beszélgetésen alapuló támogató megközelítés alapvetően a személyiséggel dolgozik, az meg mindenkinek más, tehát egy folyamat ugyanazzal az ügyféllel 2 coach esetében is különböző, sőt, különböző alkalmakkal mág ugyanazon a coachcsal is lehet különböző…
Vissza a könyvhöz. Hallottam már a sztorit, de érdekes 1 :1-ben Bergtől olvasni , hogy hogyan « talált rá » a csodakérdés egy kétségbeesett nővel folytatott folyamatban, amikor már őt is kezdte megérinteni a lehetetlenség szele. Egy kérdésére a nő csendesen felnézett és annyit mondott, hogy nem, lát reményt… nem is tudja, miért is van ott… kis szünet után pedig, hogy : « Hacsak nincs egy csodája… ». Erre Berg : « Tegyük fel, hogy megtörtént a csoda… », és « ki volt találva » (vagy inkább megtalálta, felfedezte ?) a csodakérdés…
A csodakérdésről még annyit, hogy Peter Szabo hívta fel a figyelmet a múlt héten egy Chris Iveson workshopon, hogy a de Shezer féle konstrukcióban a csodakérdés kvázi egy « módszer », vagy még inkább egy « eszköz » (még akkor is így van, ha a megoldásközpontú megközelítés ódzkodik ezek használatától, jó, de akkor a skálázás is mi ?), míg ebben az eredeti, nascens formájában egyszerűen egy kíváló példája – legújabb magyarul megjelent megoldásközpontú könyv, a « Brief coaching, Megoldásközpontú megközelítés » (Chris Iveson, Evan George, Harvey Ratner) terminológiáját használva – « válogató hallgatásnak », amikor azt az elemét használom fel az ügyfél válaszának, amit a leghasznosabbnak ítélek az ő saját céljának elérése szempontjából.
Tényleg nagy különbség. Más kérdés, hogy a 80-as évek közepétől (amikor ez az eset megtörtént) rendkívül sokan, rendkívül eredményesen használják ezt a valamit, szerintem nyugodtan nevezzük « eszköznek »… Szeretem azt gondolni, hogy egy ilyen kreatív bunch of peple, mint amilyennek a megoldásközpontú megközelítéssel foglalkozó coachok közösségét megismertem, nem « fél » semmitől… se a problémától, se attól a pár (igazán korlátozott számú, hiszen nem ezek számítanak igazán) « eszköztől » és nincs « SF police »… (ez a « nincs SF-police », ez számomra Svea van der Hoorn tavaly Visegrádon a kelet-középeurópai SOL World konferencián megtartott masterclass-ából származik),
Utóirat (pamflet hangnemben) : Hmmm… mindenem tele van, amikor valaki nagyokos azt mondja nekem,. Miklós olyan jókat írsz, de miért annyit másoktól, könyvekből… No, nem véletlen, hogy ez a paflet-szerűség itt « szalad ki »… itt azután 1 oldalon van néhány ember említve, nézzük (csak azok, akik effektíve szerepelnek, tehát a könyvtársszerzők nélkül…) : Insoo Kim Berg, Lisa Bloom, Peter Szabo, Chris Iveson és Svea van der Hoorn (egy « kakukktojás », Lisa Bloom, a story coach, a többi mind megoldásközpontú…)
Nos, aki beleolvasott itt-ott ezekbe a bejegyzésekbe, az tudhatja, az illetőnek persze van igaza, mert sokat idézek másoktól… de…
(1) amit idézek, az már nem a másé, hanem az enyém, értve ?! Jobban kimondta, mit vesződjek vele….
(2) tiszteletemet, örömömet és nagyrabecsülésemet fejezem ki, hogy lehetővé tették, hogy ne kelljen vesződni valamivel, amit kb. ugyanúgy gondolok, ezért említem meg őket, meg azért, hogy a mémet terjesszem és felkapják mások is, akiket megérint,
(3) érdemes észrevenni, hogy mennyiszer NEM írom oda, hogy kitől származik, és az mind eredetien az ENYÉM (vagy legalábbis nem emlékszem, hogy kitől származik…), és ebből sincs kevés…
Valószínüleg ha kevesebb lenne a saját, akkor kevesebbszer írnám ki azt is, amikor tudom kitől származik…
A könyvek… az ember szerintem többek között azért ember, mert nemzedékről nemzedékre továbbörökíti a megszerzett tudását (« Óriások vállán álltam… » - mondta állítólag Newton… - hogy az idézetekről szóló pamflet se legyen meg idézetek nélkül… :-))), és ennek még nem találták ki jobb átörökítő formáját, mint a könyv… érdemes lenne így tekinteni rá… persze, minden egyes ember újra élhetne minden egyes dolgot a saját tapasztalatán keresztül, és csak arról írna, amit ő megtapasztalt, az is lehetne érdekes…. Talán… Amúgy csak abba gondoljunk bele, hogy egy adott történelmi korszakról tényleg az egyes ember tud legtöbbet, aki akkor élt ? Úgy értem, az egész korszakról… beleszületik egy szűk szegmensébe, azt látja, ami körülötte van, egy adott kultúrában (szubkultúrában) szocializálódik, tényleg tud valamit is személyes élményeiből, hogy mi történik a világban (és, bocs, nem a politikára gondolok, de az persze, szerves része az egésznek)?
Na persze az a kérdés érvényesen feltehető, hogy kell-e tudni, hogy mi történik ténylegesen a világban ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, boldog életet élhessünk ? Fel lehet tenni, de aki felteszi, azzal sok közös témám nem lesz… kb. ennyi…
Talán befejezésként : « a remény és a tisztelet gyakorlata »… ha érdekel, ez hogyan működik…
