Vezetői coaching

A LinkedIn fórum olvasóinak használati utasítás: a kommentem lejjebb kezdődik, az ITT.-nél. 

Használati utasítás azoknak, akik nem a LinkedIn fórumon olvassák: Na, ilyet még nem csináltam...:-))) Elkezdtem írni egy kommentet az egyik LinkedIn csoport (Magyarországi HR Vezetők) egyik fórumára és a LinkedIn jelezte, hogy túlléptem a hosszat. Ez a fórum azért volt egy kicsit érdekesebb, mert a megszületésénél bábáskodtam, azaz én javasoltam a témaindítónak, Mátyásnak egy másik fórumbeszélgetésben, hogy ez a téma megér egy külön fórumot, talán ennek is szerepe lehetett benne, hogy Mátyás megindította ezt a topicot. 

Ilyen már volt, hogy kicsit túlléptem a komment-hosszt, akkor átírtam, de most nem volt kedvem átírni, gondoltam, megoldom úgy, hogy beírom a blogomba és a blogom linkjét bemásolom a kommentbe, ezzel a hossz-korlátot felülírom. 

Igenám, de egy komment természete, hogy hivatkozik a fórum-indítóra és a többi kommentre is, hiszen ez egy beszélgetés a szó legnemesebb értelmében, eszmét, gondolatot cserélünk. No, ez azt jelenti, hogy akkor a megelőző dolgoknak is ott kell lenni, hogy értelmezhető legyen a kommentem. Ezt csináltam, átemeltem a LinkedInről a fórumindítót és azt a pár kommentet, amennyi idáig született 

A fórumindító:

2014 - Tréningek, vagy programok tréningekkel? Mire van szükség?

Mátyás Kövesdi - Customer Experience Manager at Vodafone Group - Shared Service Center Hungary

Hasznos ha egy tréning cég, szervezetfejlesztő tanácsadó is egyben, mert ha programban gondolkodik, akkor:


- több fajta tréninget eladhat


- felkészítheti a szervezetet a tanultak beépítésére gyakorlati szinten.

Gondolok itt a szerepek/felelősségek tisztázására, a személyre/szervezetre szabottságra vs konzerv anyagok, stb


- megfigyelheti ( kontrol), és korrigálhatja az alkalmazást
- összeségében tartósabb és mélyebb változást érhet el. 


- konkrétabb üzleti célt vállalhat, ami a megrendelőt segíti a beruházás melleti döntésben
Mit gondoltok erről? 

A kommentek:   

Sándor Sipos 
HR Professional - HR coaching, Consultancy, People & System Development, Assessment & Selection
Top Contributor
 

Örülök, hogy elindult végül e külön topic erre :) Akkor a folytonosság kedvéért bemásolom ide, amit a témáról gondolok, és az előzménytopic (Hegylakó... :) végére beírtam (elnézést a duplikációért): 

 

Teljesen egyetértek azzal, hogy egy tréningcég ma nem teheti meg, hogy ne rendelkezzen szervezetfejlesztési ismeretekkel, tapasztalattal és legfőképpen: hozzáállással, megközelítéssel. Minden tréning egy megoldandó 'business case', egy igény, amit egy szervezeti helyzet hívott elő, a helyzet megismerése pedig rengeteget tud segíteni a valódi igényre való válasz megtalálásában. 

Extrém (vagy nem is olyan extrém) esetben kiderülhet, hogy egyáltalán nem tréningre van szükség az eset megoldásához. 

Anno HR-esként egy középvezető igénylelt tőlem konfliktuskezelési tréninget a csapatának. Amikor aztán leültünk, és alaposan átbeszéltük a helyzetet, kiderült, hogy neki és két másik kollégájának van egy nem tisztázott konfliktusa, ami megnehezíti az egész egység munkáját. Nem tréningre, hanem egy három db jól előkészített tisztázó beszélgetésre volt szükség. 2 hét alatt sikerült túllépni azon az állapoton, ami lassan egy éve hátráltatta a csapat munkáját. 

 

És hogy miért írtam le ezt? Azért, mert amellett, hogy fontos, hogy a külső partner szervezetfejlesztő szemlélettel bírjon, ez semmit sem ér, ha a belső megrendelő (HR specialista, HR Business Partner, HR vezető stb.) nem rendelkezik hasonló hozzáállással. Ha ugyanis fel sem merül, hogy a külső partnert mélyebben bevonja az üzleti helyzet megismerésébe (mert pl. maga sem ismeri és igénye sincs rá), valamint nem is szívesen szán időt és energiát a külső partner szervezetfejlesztési szemléletű kérdéseire, feltárására - akkor egy idő után bezáródik a lehetőség, és marad a 2 nap, amikor csodát kellene művelni. Az ügyfél ugyanis egy idő után mégiscsak ügyfél, akire nem lehet ráerőltetni olyat, amit nem akar. 

 

Szerencsére vannak olyan ügyfelek, akik maguk is szervezetfejlesztőként gondolkodnak, és eleve ilyen módon előkészítve tárják elénk az igényeiket. És vannak olyanok, akik maguk ugyan nem tudják előzetesen feltárni a helyzet mélyrétegeit, de maximálisan bíznak a külső partnerben, és megadják neki a lehetőséget erre (pl. a megrendelő területen interjúk lefolytatására, az igény közvetlen forrásból történő megismerésére stb.). 

Nektek mi a tapasztalatotok?                      

Mátyás Kövesdi 
 

Szuper, hogy behoztad a HR felkészültségét / hozzáállását! Teljesen egyetértek veled ez nagyon fontos szempont. Fontos, hogy ennek a budgethez nincs köze. Az már megint egy külön téma, hogy az adott szervezet milyen programot engedhet meg magának? Milyen erőforrások állnak a rendelkezésére, beleértve anyagi és humán lehetőségeket.                       

Sándor Sipos 
 
 

Igen, igen, ez a híres budget szempont :) Jó, hogy felhoztad, mert eszembe juttatja, hogy milyen furcsa logika is az, hogy "nem engedhetjük meg magunknak, hogy komplex programban gondolkodjunk - bár nagy szükség lenne rá - ezért most csak egy gyorstalpaló kétnapos tréninget akarunk". Ez azért érdekes, mert ha egyszer nem erre van szükség, akkor jobban járnánk, ha inkább kihagynánk az egész kétnapos tréninget, és összességében kevesebb, de az adott igényre valóban reagáló fejlesztési programot valósítanánk meg. 

Ez olyan, mintha nem lenne pénzem kocsira, hát veszek egy biciklit... Önigazolásnak remek a vezető és a HR részéről is ("csináltunk valamit", "elindítottuk a dolgot"), de a valós igényre gyakran nem válaszolnak ezek a megoldások. 

Ez nem azt jelenti, hogy egy kétnapos tréning sosem működik önmagában: vannak helyzetek, amikor kis előkészítéssel és némi utókövetéssel egy fókuszált és gyakorlatorientált (vagy éppen szemléletformáló) tréning szuper dolgokat elindít a munkatársakban. A fontos inkább az, hogy ha azt látjuk, egy tréning nem elegendő, akkor budget megfontolásokból nem feltétlenül bölcs dolog mégis megvalósítani. 

Összességében egyébként én az esetek többségében a vegyes eszközöknek vagyok a híve. Azt tapasztaltam, hogy a tréning a csoportos coachinggal, és szükség esetén egyéni coachinggal megtámogatva, valamint egyéb alternatív fejlesztési eszközökkel kombinálva sokkal eredményesebb, mint ezek közül bármelyik önmagában. Szinte megszorozzák egymás hatását, nem pusztán összeadódnak. Persze akkor, ha ésszel kombináljuk őket, és nemcsak a 'trendkövetés' jegyében pakoljuk egymásra a módszereket. 

És bocsánat, megint kicsit hosszúra sikerült... :)                       

Gergely KOLTÁNYI 
 Learnovator

Sziasztok! Nagyon jó téma. Engedjétek meg, hogy behozzak egy új szempontot. Előljáróban annyit, hogy én a programoknak vagyok híve, mert a tanulási folyamat nekem a fejlesztés és a gyakorlás részből áll. A tréning-ek jó feljelsztőeszközök, de nagyon kicsi a hatékonyságuk ár/érték arányban a megszerzett képességek begyakoroltatására vonatkozóan. Nyilván nem citálom ide a 10.000 órás elméletet, de sok-sok gyakorlással lehet csak megsziládítani a megszerzett képességeket. Ehhez azonban még nagyon kevés eszköz áll rendelkezésre. Én (szakterületemből adódóan is) látok érdekes megoldásokat, hogy digitális eszközökkel - komoly játékokkal és mobilalkalmazásokkal például - igen költésghatékonyan és eredményesen valósítható meg a gyakoroltatás rész is. Mit gondoltok, a tréning cégek nyitottak lehetnek olyan fejlesztési programok megvalósítására, amiben a tréning elemek mellett ilyen digitális eszközök is bekerülnek a portfólióba?

ITT. Szilágyi Miklós (én...)

Igen, jó, hogy ide (is) hoztad, Mátyás ezt a témát... Gergelyé is nagyon érdekes, és így csípőből valószínüleg nehéz is lenne nemmel válaszolni a kérdésére, persze, a konkrétumokon, az összeilleszthetőségen sokat kell valószínüleg dolgozni, mert csak úgy "összetenni" a (kész) tréninget és az említett (kész) digitális eszközöket nyilván nem biztos, hogy hasznos (hacsak nem "to make impression"), inkább közös, egymás kiegészítésére, erősítésére koncentráló együttes fejlesztés lehet talán a megoldás (gondolom, Gergely is erre gondol). Persze a másik oldalt is meg kell kutatni valahogy, hogy van-e elegendő fogadókészség erre, vagy egy komoly bevezetés is szükséges az elfogadtatáshoz. És persze, az egész fejlesztés - így kompletten - mennyibe kerül, beleilleszthető-e a piac által elfogadható ártartományba, mert a tréningek egyre inkább egyedi készítésűek (OK, moduláris elemek lehetnek viszonylag szabványosak, de az egész egyre inkább szervezetre szabott kell legyen). 

De azért én még az előzőekhez, egy kicsit ilyen (F. Várkonyi Zsuzsa copyright) "zseblámpával" rávilágítanék egy-két fogalomra, ami megjelent és amelyeket szeretnék jobban érteni, hogy véleményem lehessen. Mátyás említi azt, hogy "megfigyel (kontrol)". Megvannak a shadowing eszközök a megfigyelésre, születnek belőle visszajelzések, de kontrol? Ez akár (látszólag, vagy ténylegesen) kicsiség is lehet, de lehet jelentősége a szóhasználat által "takart" gondolatnak. 'Kontrol' alatt mit értesz? 

Azután megjelenik az, hogy "konkrétabb üzleti célt vállalhat"... természetesen valamilyen célt, fejlesztési célt vállal, azért hívják oda, meg az nyilván valamilyen formában üzleti is, ugyanakkor érdekes, ha úgy mondod, hogy 'üzleti cél', az így együtt már érdekesebb. Itt is azt kérdezem, mit értesz "konkrétebb üzleti cél" alatt? 

Azután a HR-es "felkészültsége/hozzáállása", hogy ennek nincs köze a budgethez. Szerintem meg lehet, sőt, van. Coaching, tréner tréningeken rendszeresen találkozom HR-es munkatársakkal, és ez így helyes. Továbbképzik magukat, ezzel javul a felkészültségük és bizony az önismeretük javulásával a hozzáállásuk is változhat jó irányban (bár nyilván ez utóbbi lassabb, nehezebb, áttátelesebb ügy). Ez meg pénzbe kerül, és része kell legyen a budgetnek. Szóval ezt nem is kérdezem, csak mondom, hogy minden területen, a HR-területen is kell fejleszteni, a fejlesztőt magát is hasznos fejleszteni, aminek bizony van budget-vonzata, amit szintén nem is olyan könnyű kigazdálkodni. 

Meg hogy mi az, ami bekerülhet a HR-budgetbe. Sok fantasztikusan felkészült HR-essel beszélgetek mostanában, öröm hallgatni őket és persze, surprize-surpize, különböző mértékben, de (budget-) "gúzsba kötve táncolnak". 

Tudom milyen az, amikor a menedzsment egésze nem látja az értelmét ezen a területen a (túlzott) befektetésnek. Mert nehéz, sokszor kemény pénzügyi KPI-okkal nem igazolható a hatékonysága, miközben ma már ebben van a tartalék, az emberben... 

Én sokáig ültem olyan menedzsment teamekben, amelyek a budgetet eldöntik meetingsorozatokon keresztül. Én valahogy olyan periódusukat fogtam ki ezeknél a nagy, ismert, hol nagyon jól, hol jól, hol kevésbé jól működő szervezeteknél, amikor azok a fejlesztési finomságok, amelyek jó pár éve a mindennapjaimat jelentik, nem nagyon, vagy inkább nem jelentek meg (coaching, team/csoportcoaching, mentoring, és társaik). Voltak csapatépítők, time-management-, helyzetfüggő vezetés és prezentációs tréningek és persze, az iskolaszerű oktatások, akiknek. Slussz. No fejleszetési portfólió, no komplex programok (egyszer az egyik szervezetet kompletten átszerveztük egy tanácsadó cég segítségével, szerintem nagyon felejtős volt a végeredmény, többek között, mert - így utólag már látom - az inputok, amiket a cég, mi magunk adtunk, már azok se voltak state-of-the-art...). 

De ezeket ismertük (csapatépítő és tréning), ezekre a HR beállíthatott - évről évre összehasonlítható nagyságrendű - budget-tételeket, amleyek egyébként az elsők között voltak, amikor vágni kellett költséget. Így ment ez, és talán ma is így megy itt-ott nagy cégeknél, ha egyáltalán jut valamirevaló "fejlesztési" budgetre jut. 

Szóval, nincs könnyű dolga HR-nek és a fejlesztőnek... viszont innen szép nyerni... és tényleg (hogy legyen vörös farok is... - így hívták az "átkosban" a pozitív végkicsengést), akikkel találkozunk, akik akarnak valamit, azok sokszor már nem úgy gondolkoznak, hogy kipipálhassák a budget-tételt, hanem szervesen, beillesztve az adott helyzetbe, fejlődési szintbe kérnek - igen Mátyás, komplex - tanácsot már a fejlesztési portfólió tervezéséhez is. És full partnerek, értenek hozzá, öröm velük együtt gondolkozni. Persze, ezek azok, akik jönnek, akik akarnak, akarhatnak valamit, mert van rá lehetőségük, megbízásuk a szervezettől...

Magyarul „Életkönyv” a címe, Bronnie Ware írta, valahol már írtam is róla...  Újra elő-előveszem és csak a főfejezetcímeket olvasom el, néha elmondom valakinek azt az 5 dolgot, amire az angol cím  is utal: „The top 5 regrets of the dying...” (Az 5 legfontosabb dolog, amit a haldoklók sajnálnak (hogy nem tettek meg...)), mert nagyon elgondolkoztat. 

Egy nagyon szabad, vándor- (majdnem azt írtam elsőre: nomád-) lelkű ausztrál hölgy írta, aki haldokló betegek mellett dolgozott ápolónőként, aktuálisan amíg meghaltak, szinte vele beszélgettek a legtöbbet utoljára, mert még a legszeretőbb rokonoknak is meg kellett élniük valamiből, dolgoztak, élték az életüket, nem értek rá mindig, neki meg ezért volt megfizetve az ideje, hát ott volt velük végig. 

Nyilván olyan emberekről volt szó, nem feltétlenül nagyon gazdagokról, mindenesetre olyanokról, akiknek a rokonai megengedhették maguknak, hogy nem egy otthonban kelljen leélni az életük utolsó idejét, hanem meg tudták fizetni ezt a segítséget és egyébként, ahogy a könyvből kiderül, lehetőségeik szerint maguk is meg-meglátogatták idős, haldokló hozzátartozóikat. 

Tegnap egy hosszú beszélgetés kapcsán újra elővettem a könyvet és  felírtam egy kis füzetbe (konkrét céllal, hogy majd megmutatom valakinek), és annyira erősnek tartom az üzenetét, hogy hasznosnak találtam ide is leírni ezt az 5 főfejezetcímet. A könyv ezeket járja körül, de önmagáért beszélnek, egy se olyan köztük, hogy ne menne azonnal a vesébe, a pejsliba és ne értenénk azonnal, minden külön magyarázat nélkül... úgyhogy nem is fogom őket túlmagyarázni... 

1. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy egy igaz életet éltem volna az én vágyaim szerint és nem azt az életet éltem volna, amelyet mások vártak el tőlem... (Regret 1: I wish I’d had the courage to live a life true to myself, not the life others expected of me...)
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan keményen... (Regret 2: I wish I hadn’t worked so hard...)
3. Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni az érzéseimet... (Regret 3: I wish I’d had the courage to express my feelings...)
4. Bárcsak kapcsolatban maradtam volna a barátaimmal... (Regret 4: I wish I had stayed in touch with my friends...)
5. Bárcsak hagytam volna magam boldogabbnak lenni... (Regret 5: I wish I had let myself be happier...)

Ugye? 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Elgondolokoztam azon, hogy mondjuk az utóbbi néhány hónapban ketten is kérdezték tőlem, hogy valamibe miért teszek annyi energiát (és elmondták, miért kérdezik)... Ez elég homályos ahhoz, hogy senki még magára se ismerjen, mert nem az a cél... Ja annyit még hozzá, hogy abszolút jóakarattal, nekem pozitívan segíteni akarva mondták, ráadásul olyanok, akikre ezért-azért felnézek, ebben-abban adok a szavukra... Szóval, el kellett rajta gondolkozni... 

És tényleg, mi a fenének teszek bele annyi energiát, amikor a felével, lehet, néha tizedével se látszana sokkal kevesebb (néha talán még több is látszhatna, mert ha túlkészülsz, túl sok szögből érdekel, akkor amikor el akarod mondani, használni akarod, előfordulhat, hogy az a sok konkrét tudás még „agyon is nyomhat”...). 

Két oka lehet: az egyik, hogy nem vagyok azokban a konkrét dolgokban elég magabiztos, a másik, hogy élvezem őket... azt is, amikor a „többletet” csinálom, ami már az átlagos jóhoz nem is kellene talán... – ki tudja ezt megmondani, mennyi az elég? Ja, persze, értem, hallom, a „profi”... kérdés, ebben az értelemben akarok-e profi lenni, aki mindig tudja, mennyit kell beletenni, amennyit kell, és onnan már... talán nem... 

Most az egyikkel nem is foglalkozom (szerintem ez bennem van, megkaptam gyerekkori parancsként (T.A.... - sorskönyv), hogy „légy tökéletes”), ez az egyéni szociális problémám, de a másik érdekesebb, a „flow” és hogy ezt látják-e, érzékelik-e, hogyan látják az emberek a másikon. 

Ugye, aki azt mondja nekem, hogy „minek teszel bele annyit?”, nyilván azt gondolja, magából kiindulva, hogy amire éppen mondja (amit csinálok), azt ő unalmasnak, feleslegesnek, kidobott időnek tartja. Ez nekem nagy tanulság. Mert belülről nem ez van és végülis nekem az a lényeg, hogy nekem unalmas, vagy felesleges-e, avagy például élvezem, belemerülök, nem méricskélek és nem csak az időmmel adott esetben. Ha van egy projekt, azzal kezdem például, hogy veszek hozzá kb. egy tucat könyvet és mindbe belelapozok, és kikeresem, hogy melyik a legrelevánsabb. És persze minél előbb valamilyen módon legalább rész-tapasztalatokat is akarok szerezni a dologból...

Hiszem, hogy az elmélet és gyakorlat szembeállítása művi dolog, mindenki más módon tanul, azt érdemes kideríteni konkrétan, mi milyenek vagyunk és aszerint eljárni, de az elmélet+gyakorlat = eredmény képletben csak az lesz a különbség, hogy kinél milyen az elmélet-gyakorlat arány, de hasznos, ha mindkettő jelen van...  persze, mielőtt megveszem, már „körbejárom” őket, ha Amazonon, kiolvasom a commenteket (vagy egy jelentős részüket), hogy tudjam, ez az én világom lesz-e, vagy nem (a könyv-világból tanulásnak, a témák könyv-világban való feldolgozásnak is annyi módja van, ahány szerző, meg kell keresni a tiédhez hasonlóakat...). 

Azt hiszed, hogy ha nem jön be a projekt, képzés, tréning, mindegy is, valami érdekes, verem a fejem a falba, a (-z idő, pénz-) befektetéseimet siratva? Ááááá, nem ismersz...:-))) az egyetlen ami az igazán az enyém, amiket ezekből, meg a megvalósult projektek gyakorlati tapasztalataiból leszűrök. És ez „építi bennem a katedrálist”... Az egyik (rész-)téma segíteni fogja a másikat. Ha egy terület érdekel, nagyon érdekel, elkezeded egy idő után a tapasztalataidból, és az olvasmányaidból, a beszélgetésekből, a gondolatpatakokból, majd gondolatfolyókból megérezni a annak a konkrét területnek a gondolati mozgató tengerét, annak hullámzását és a mélyáramát és – surprize, surprize – abban sok minden összefonódik, egybeolvad, segíti, támogatja egymást. 

Szóval hasznos, hogy ha „üres edények”, vagy legalábbis befogadók vagyunk, amikor  meg akarunk érteni valakit (és ez nem a coachra igaz csak, neki mondjuk ez a belépő, de bármilyen helyzetben). Hasznos, ha nem találjuk ki, hogy ami nekünk esetleg unalmas, felesleges, az neki is talán az lehet. Lehet, hogy ő élvezi... Nála ezt ki tudná jobban? „Az ügyfél/a másik a saját életének legnagyobb (egyetlen) szakértője” – mondja a hozzám legközelebb álló támogató tevékenység egyik legfontosabb alapelve. Emlékeztetni fog ez a mostani eset is erre, az enyém...:-))) 

Entrópia. Nem mennék bele a szoros technikai jelentésébe, hőtechnikából amikor vizsgáztam a BME-n anno, nem is gondoltam, hogy ennyire alapgondolata lesz az életemnek, amilyen.  Legyen ide elég annyi, ami nekem az egyik alapszabálya az életnek, talán „az” alapszabálya, hogy (szigorúan véve) zárt rendszerben az entrópia mindig nő és - egy tágabb értelemben - az entrópia egyenesen arányos a „rendetlenséggel”, a széteséssel, a degradációval a korrózióval, az elhasználódással és fordított arányosságban áll a „renddel”, a struktúrával, a szabályozottsággal.  Tehát  ha nő az entrópia, nő a „rendetlenség”.  

Azért teszem zárójelbe, mert nem közvetlenül a lakás, az íróasztal rendetlenségéről van szó, bár ezek is jól modellálják a jelenséget. A lakás, az íróasztal, a ház, a város, és így tovább, ha nem teszünk bele energiát, „nem rakunk bennük időnként rendet”, akkor az egész rendszer (a lakás, az íróasztal, a ház a város „rendszere”) óhatatlanul egyre rendetlenebb lesz, elhagyatottabb és egyre több energiát igényel az eredeti állapotba visszahozatala. A „legszebb” példái az entrópia „működésének” az elhagyott házak, városrészek tönkremenetele, ahogy a természet, az ecetfa, a fű, az állatok, rovarok szép lassan (majdnem azt írtam, „módszeresen”) átveszik a hatalmat, és szó szerint lebontják azt, amit az ember egyszer sok-sok energia befektetésével felépített, összerakott. De a párkapcsolatod is ilyen, ha nem teszel bele energiát, hamarabb ellankad, szétesik (és ha mindketten derekasan teszitek bele a jó energiákat, amelyek egymást erősítik, plusz fázisban is vannak (jelentsen ez bármit is...:-))),  akkor esélyetek van az igazi, mindenki által örökké keresett nayg élet-kapcsolatra is...). 

Minden rendszer, amibe nem teszünk elég energiát, amit nem gondozunk, sőt amitől elvonjuk az erőforrásokat, például az időnket, magára marad és degradálódni kezd. Jim Collins „lendkeréknek” nevezi a pozitív irányt, amikor teszünk bele a rendszerbe – Collinsnál a szervezet, a cég működésébe – energiát, és „doom-loopnak” (talán végzetes ciklusnak lehetne, bocs, nem tudom, a magyarban mire fordították...) nevezi azt a folyamatot, amikor elhanyagoljuk a rendszert, nemhogy beletennénk munkát, energiát, hanem még ki is veszünk belőle. 

A legérdekesebb, hogy hogyan látszik ez meg. Külső jelekben sem a pozitív (lendkerék), sem a negatív (a végzetes ciklus) „spirál” (amikor nő a rendszer entrópiája) nem mutatkozik meg a rendszerben azonnal. Minden megy a maga útján, mintha mi sem történt volna. Még a felelősök, résztvevők se érzékelnek semmit például a lefelé spirál beindulásánál, ahogy – sokszor saját maguk számára is láthatatlanul – lassulnak le, fordul az érdeklődsük másfelé, nem akarnak már különösebben nagy dolgot az egésztől, elkezdenek mellé csinálni dolgokat esetleg az adott rendszer erőforrásait is felhasználva (például ilyenekből áll össze az, amikor kevesebb energiát fektetnek bele valamibe...)... és ez arra ösztökéli őket, hogy OK, nem is kell ebbe annyi, akkor még tudok másfelé terelni az energiáimból, hiszen íme, milyen jól elmuzsikál az egész a „lihegésem” nélkül is.... Azután egyszer csak bezuhan, nem folytonosan, észrevétlenül, hanem ugrásszerűen... és akkor már nehéz megfogni, pláne, hogy a résztvevők el is felejtették, mert azt hitték, elmegy az magától is, és már rég mással foglalkoznak... 

A pozitív spirál (amikor csökken a rendszer entrópiája) kicsit más érzéseket kelt, egy darabig valószínű gyanakvást, esetleg elbizonytalanodást is... tesszük bele a többet, a többletet, tényleg minden időnk, energiánk erre megy és valahogy nem mozdul el, nem arányos az eredmények növekedése, sőt, mintha semmi sem látszana ebből a többletből, amit beleteszünk, vagy, uramisten – ez is előfordulhat  -, egy időre még egy kicsit rosszabb is lett. 

Itt nagyon fontos, hogy bízzon benne az ember, hogy ha teszek bele energiát, érdekel, hajtok, az nagy valószínűséggel meg fog látszani, megjelenik az eredményekben is.  Nagyobb valószínűséggel mindenesetre, mintha malmoznék... de az biztos, hogy biztosra nem lehet menni, az biztos, hogy nem biztos... de ki kapott közületek bon-t/igérvényt a születésénél, hogy neki mindig minden sikerülni fog? Én biztos nem... mindenért keményen megdolgoztam... és az az X-tényező, ami azért ott tud lenni, az is bejött... talán azért is, mert nagyon akartam, nagyon odatettem magam, talán nem azért... soha nem tudom, de nem is kell... Elég bizonyítékom van korábbról, hogy a sanszomat keményen tudom javítani... hát nem is habozok, amikor oda kell tenni magam valamihez... az meg a mázlim (?), hogy olyan dolgok jönnek elém, amelyeket élvezek csinálni önmagukért is...:-))) 

Hogy is jön össze a coaching, a tanulás, az entrópia és az élet értelme? A tanulásról már volt szó... ha tanulok, a saját rendszerem entrópiája csökken, helyre kerülnek a dolgok, nő az akciórádiuszom, dagad a komfortzónám, az új dolgok a helyükre kerülnek a meglévő tudás hálózatába, kiegészítve azt, építve a (-z amúgy „örökké épülő”) nagy puzzle-t. 

A coaching és az entrópia is egyszerű... amikor az ember jobban működik, tanul, például tanulja saját működését és ezáltal „flow-sabbá” tudja tenni saját működését, akkor a saját „rendszerének” az entrópiáját csökkenti... amikor összezavarodik, amikor túl sok az, ami a vállán van, amikor már (vagy még) nem tud hatékonyan dönteni, halogatja a döntéseket, amikor az időrendje felborul és már csak a sürgős-nem fontosakra futja, vagy ellenkezőleg, elég jól, vagy nagyon jól működik, de nem tudja pontosan hol, de azt érzi, hogy még többet tudna magából kihozni, tartalékai vannak még, csak valami visszatartja és keresi a még alacsonyabb entrópia-szintű működésmódot (holott persze nem így fogalmazza meg, mert nem olvasta még ezt a bejegyzést, azt se tudja pontosan, mi a fene az az entrópia, vagy rosszabb, valami homályos fogalma van róla...:-))) 

Na ezekben segít a coaching és sok más közvetlen és közvetett fejlesztési módszer, hogy támogassa az ügyfelet, hogy megtalálja az alacsonyabb entrópiaszintű működését, amikor a „kevesebb több”, amikor kevesebb energiával többet ér el és még mindig dinamikus egyensúlyban is tud maradni, mert jobban ismeri magát, az erőforrásait, és magabiztosabb abban, hogy „meg tudja csinálni...”. 

Az „élet értelme” persze nehezebb. Mindenkinek más. Douglas Adams szerint: „42”.  Szerintem meg az, ha csökkentjük a rendszer entrópiáját azzal, hogy értelmes, pozitív (OK, ennek definiálása, na igen...:-))) energiát fektetünk be a „rendszerekbe”, amelyeknek részei vagyunk. 

Nagyon sokféleképpen fektethetünk be energiát. Triviális válasz lehetne, hogy ha csökkentem a  lábnyomomat (footprint) és növelem a kéznyomomat (handprint). Agree, ez csökkenti a rendszer entrópiáját, alighanem közvetlenül és fizikai, hőtechnikai értelemben is. De azt állítom: sok út van... Egy tréningen valaki, akit nagyon megkedveltem ott,  azt mondta, hogy ő annyira szeret utazni, hogy szinte az egyiktől a másikig él, kettő között a korábbira emlékezik és az újabbra készül. És, tette hozzá, talán hogy ezzel adjon nyomatékot ennek (mintha ez nem lenne teljesen elég és tökéletesen érthető...), hogy nem is érti azokat, és számára szinte Marslakók, akik nem szeretnek utazni. Nyilván ő is sok energiát tesz bele a rendszerekbe, és csökkenti az entrópiát ezzel a hallatlan lelkesedésével, ami nyilván ragad másokra is, együtt örülnek és nevetnek és ahol nevetnek, ahol jóízűen nevetnek, nem egymáson, egyszerűen csak mert örülnek valaminek, ott rohamosan csökken az entrópia...:-))) Én egyre inkább Marslakó vagyok ebben az értelemben (korábban sokat utaztam, külföldön is éltem évekig) és más módon teszek bele energiát a rendszerekbe, amelyekben résztveszek és ég nagyon sok más mód is van. Egyik mód sem jobb, sem rosszabb, más, a lényeg, hogy csökkentse az entrópiát...:-)))

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Nem keveset írtam már a law of attraction túlkapásairól, abszolút mindenhatóságának abszurditásáról... akkor most nézzük azt a dimenziót, a megoldásközpontú megközelítésnek az egyik alapelvét, in which it makes sense...:-))) 

“A jövő nem a múltunk szolgája. Minden csapat és minden egyes ember temérdek hasznos lépésre bukkanhat, amely nagy valószínűséggel kielégítőbb életet eredményez.” – Idézi Insoo Kim Berget Daniel Meier A Teamcoaching című tavaly megjelent könyvében. 

És Dani így folytatja: “A szavak valóságot teremtenek… Nyelvünk formálja és befolásolja, hogyan érzékeljük a valóságot. Az emberek minden vállalatnál és minden csapaton belül folyamatosan képet alkotnak  szervezetükről, amikor leírják, hogy milyen volt a múltban, milyen most, és milyen lehet a jövőben. Magától értetődik, hogy mindenkinek saját külön képe van, de emellett létezik egy közös kép, amelyet a többség képvisel, és amelyet nap mint nap kommunikál. Folyton történeteket mesélünk – a büfében, a folyosókon, e-mailekben, megbeszélések előtt és után… 

Minden csapatban keringenek tipikus történetek, lehetnek inspirálók, de meg is mérgezhetik a levegőt…  Azoknak a történeteknek leszünk a szereplői, amelyeket önmagunkról mesélünk. A nézőpont, amelyre a figyelmünket fókuszáljuk, egyre valóságosabbá válik… 

Történészek kimutatták, hogy a nagy kultúrák akkor kezdenek felvirágozni, amikor pozitív képet festenek magukról  és jövőjükről, és akkor indulnak hanyatlásnak, ha ezek a képek veszítenek az erejükből… Az energikus, ereményes csapatoknak pozitív, dinamikus az önképe…”

OK, mondod, de hogy a fenébe, hát nézd meg ezt… Írtam (Dani írta) valahol, hogy hazudni kell? Hogy csalni kell a statisztikában, mindenben, hogy szebbnek látsszon? Nem... de soha ne terheld a helyzetet azzal, hogy még (teljesen) le is törsz… attól csak rosszabb lesz… ne állj be Arany szőlősgazdájához, karóval verni a szőlőt a jégesővel együtt, hogy “hadd lám uramisten, mire megyünk ketten…” 

Ne má’… Keresd meg a reménysugarakat, amíg el nem üt, ne hidd, de bízz benne, hogy amit látsz az alagútban, az nem a vonat, hanem az alagút vége, és a k. életbe, never give up!

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

(Nassim Nicholas Taleb - Edge.org)

Millió példányban keltek el a könyvei, bestseller író, kedvelt tv-, rádió és mindenféle kerekasztal panel-résztvevő és egyre dühösebb... senki se érti miért, nemzetközi híre példátlan kezd lenni, nyilván degeszre keresi magát, mi a fene kell még neki?! Miért olyan dühös (http://youtu.be/ABXPICWjFIo)?! Érdekes fickó... azt mondja, amit Socrates mondott néhány évezrede:

"Én nem tudok semmit (és tudományosan ki tudom mutatni, hogy nem tudok semmit), de (a k. életbe) ez a sok PhD-s (közgazdászok és pénzügyesek, és mindenki más területeken is, aki a szokásos, mindenütt tanított, alapvetően a normáleloszlás filozófiájára alapozott nagyon-nagyon tudományos kockázatelemző módszerekre alapozva mond bármit a bármilyen jelenség sztochasztikus valószínűségeiről) okos tojás még kevesebbet tud mint én, mert azt sem tudja, hogy nem tud semmit..."

How Fat Are the Fat Tails?

Eight years ago, I showed, using twenty million pieces of data from socioeconomic variables (about all the data that was available at the time), that current tools in economics and econometrics don't work, whenever there is an exposure to a large deviations, or "Black Swans". There was a gigantic mammoth in the middle of the classroom. Simply, one observation in 10,000, that is, on day in 40 years, can explain the bulk of the "kurtosis", a measure of what we call "fat tails", that is, how much the distribution under consideration departs from the standard Gaussian, or the role of remote events in determining the total properties. For the U.S. stock market, a single day, the crash of 1987, determined 80% of the kurtosis. The same problem is found with interest and exchange rates, commodities, and other variables. The problem is not just that the data had "fat tails", something people knew but sort of wanted to forget; it was that we would never be able to determine "how fat" the tails were. Never.

The implication is that those tools used in economics that are based on squaring variables (more technically, the Euclidian, or L-2 norm), such as standard deviation, variance, correlation, regression, or value-at-risk, the kind of stuff you find in textbooks, are not valid scientifically (except in some rare cases where the variable is bounded). The so-called "p values" you find in studies have no meaning with economic and financial variables. Even the more sophisticated techniques of stochastic calculus used in mathematical finance do not work in economics except in selected pockets.

The results of most papers in economics based on these standard statistical methods—the kind of stuff people learn in statistics class—are thus not expected to replicate, and they effectively don't. Further, these tools invite foolish risk taking. Neither do alternative techniques yield reliable measures of rare events, except that we can tell if a remote event is underpriced, without assigning an exact value.

The Evidence

The story took a depressing turn, as follows. I put together this evidence—in addition to a priori mathematical derivations showing the impossibility of some statistical claims—as a companion for The Black Swan. The papers sat for years on the web, were posted on this site, Edge (ironically the Edge posting took place only a few hours before the announcement of the bankruptcy of Lehman Brothers). They were downloaded tens of thousands of times on SSRN (the Social Science Research Network). For good measure, a technical version was published in a peer-reviewed statistical journal.

I thought that the story had ended there and that people would pay attention to the evidence; after all I played by the exact rules of scientific revelation, communication and transmission of evidence. Nothing happened. To make things worse, I sold millions of copies of The Black Swan and nothing happened so it cannot be that the results were not properly disseminated. I even testified in front of a Congressional Committee (twice). There was even a model-caused financial crisis, for Baal's sake, and nothing happened. The only counters I received was that I was "repetitive", "egocentric", "arrogant", "angry" or something even more insubstantial, meant to demonize the messenger. Nobody has managed to explain why it is not charlatanism, downright scientifically fraudulent to use these techniques.

Absence of Skin in the Game

It all became clear when, one day, I received the following message from a firefighter. His point was that he found my ideas on tail risk extremely easy to understand. His question was: How come risk gurus, academics, and financial modelers don't get it?

Well, the answer was right there, staring at me, in the message itself. The fellow as a firefighter could not afford to misunderstand risk and statistical properties. He would be directly harmed by his error. In other words, he has skin in the game. And, in addition, he is honorable, risking his life for others not making others take risks for his sake.

So the root cause of this model fraud has to be absence of skin-in-the game, combined with too much money and power at stake. Had the modelers and predictors been harmed by their own mistakes, they would have exited the gene pool—or raised their level of morality. Someone else (society) pays the price of the mistakes. Clearly, the academics profession consists in playing a game, pleasing the editors of "prestigious" journals, or be "highly cited". When confronted, they offer the nihilistic fallacy that "we got to start somewhere"—which could justify using astrology as a basis for science. And the business is unbelievably circular: a "successful PhD program" is one that has "good results" on the "job market" for academic positions. I was told bluntly at a certain business school where I refused to teach risk models and "modern portfolio theory" that my mission as a professor was to help students get jobs. I find all of this highly immoral—immoral to create harm for profit. Primum non nocer.

Only a rule of skin in the game, that is, direct harm from one's errors, can puncture the game aspect of such research and establish some form of contact with reality.

Csontváry Kosztka Tivadar írt erről a mágikus évben, 1913-ban, abban az évben, amikor tetőre hágott az „ÉLET” Európában, ahol semmit sem sejtettek, a „boldog békeidőkben”, „dans la Belle Époque”, amikor mindent szabad volt, amikor utoljára igazán szabadon tombolt Európa polgársága... 

A vékony, szép kiállítású kötet „Önéletrajz és más írások” címen jelent meg Debrecenben, 2008-ban. Tele képekkel, fekete-fehér reprókkal, de ezek még így is átjönnek, sokkakkal együtt ő az egyik kedvenc festőm. 

Tudjuk, furcsa, érdekes ember volt, kétségtelenül zseni maga is, hogyan látja ezt a ma már annyira elhasznált fogalmat, hogy „zseni” (a központozás követi az eredetit).  Furcsa szöveg, néhol megfog, néhol taszít, de irtózatos „húzása” van... 

Ki lehet Zseni?

„Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott akinek ősei akaraterővel lelkiműveltséggel a művészi tehetséggel voltak  felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra, aki szerelmes volt a dajkájába, aki szerelmes volt a napba, szerelmes volt az üstökös csillagba; ki a szabadba kívánkozott s pille után futkosott, aki szerette az igazságot, magában soha nem unatkozott, aki a munkát szeretettel végzé – a gondolattal a jövőt keresé, aki szakított a jelennel s útrakelt a sejtelemmel, aki mindenütt és mindenben szívét használta a küzdelemben; a ki pályát cserélt, visszavágyott az iskolákba, keresett-kutatott a könyvtárakban, aki világhírű egyének hallatára féltékenyen ébredt öntudatra, aki mindenütt és mindenben kötelességtudó volt, kitartó, fáradhatatlan buzgó, követelő gőgös nem volt önkorában – habár felsőbbséget érzett önmagában; aki a nagy világismeret után vágyott, sokat utazott, aki a határvonalakat látta soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben; aki vagyont szerzett szorgalmával, függetlenséget életjáradékkal, a kinél az ismeret, tudás kezdetleges, mégis kiapadhatatlan munkakört keres; a kinél a látó-halló érzés kifejlődött, a kinél a szív és a lélek kimívelődött, aki a szeszes italoknak nem barátja, a dohányzásnak nem híve... kit az éjjeli álmok ki nem merítettek, akit az áramkapcsok tönkre nem tettek, akinek a szervezete idegességbe át nem csapott, akit az ihletettség láza nem gyötört, akinek az ihletettség megelégedést és nyugalmat hozott, aki az ihletettséggel soha nem kacérkodott, aki az ihletettségből vásárt nem űzött, aki az ihletettséget művészetnek vette, aki a munkát ihletetlenül meg sem kezdette, aki az ihletettséget a munkánál értékelte, aki a munkát ihletetten befejezte, aki az ihletettséget ki nem szalasztotta, aki az ihletettséget magánál tartotta, aki az ihletettséget Isten adományának nézte, aki a Teremtőt gondolatban ki nem felejtette, aki a titokzatban a világ urát sejtette, aki a világteremtőt mesterének képzelte, aki a világmesterének sugalatát követte, aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot – eredménytelenben nem háborgott, aki a szépnek hallatára indult a bizonytalanba, aki  a szépet keresve kutatta – s a láthatatlannak megtalálta, aki monumentális dolognál áhitattal állott s a láthatatlan ihletettséggel dolgozottm aki nem törődött a mai nap eredményével – bevárta a holnapot új ihletettséggel, aki az ihletettséget fel nem ébresztette s féltékennyé nem tette, aki nem gondolt semmire – sem a jó sem a gonosz szellemekre, aki nem törődött a világ bajával – egyedül volt a láthatatlannal, aki a láthatatlan erőt figyelemmel kísérte, aki természetét mindenben megértette; aki keletről jött  s a nyugatot szemlélte, aki a kelet megelégedését figyelte, aki a megfigyelésben különbözetet látott, keleten az ideális világot, nyugaton a materialis háborúságot, aki keleten az ember boldogságát szeretettel nézte, nyugaton a boldogtalanságát észlelte, aki keleten a vagyonnal telt gazdagot a szegények között látta – a nyugaton elkülönítve találta, aki keleten minden emberben embert látott – nyugaton legtöbb egyedben a telhetetlen számítót, aki keleten szívben-lélekben rokonokra talált – nyugaton a szív és lélek helyén a kétszer kettőre akadt aki keleten gyönyörű levegőben az Isten kedvét látta, nyugaton a füstös bűzben a romlást találta, aki a füstös kávéházakban a tüdőbaj csíráit, a kártyabarlangokban a neuraszthenia jelöltjeit, aki a gyárakban s hivatalokban a modern rabszolgákat – mint fulladt levegőben a kínlódó lárvákat, aki az éjjeli munkában a gonoszság magasztalását, a nappali alvásban a természet felforgatását, aki a világrendszernek a kigúnyolódását – a kultúr ember tévedését – szokásainak túltengését látta; aki a szesz áztatta embriókban a vérszegényeit – a dohányzással telítettben az idegbetegeit találta, aki ismeri és tudja az élet szigorú határait, aki ismeri az élet feltétlen szükségleteit, aki látja és ismeri az élet káros szokásait, aki látja a szokásokban az élet hátrányait...” és így tovább, és így tovább, pont nélkül... 

És ki nem lehet zseni? 

“Ki nem lehet Zseni? Nem Zseni az, aki energiáját megosztja mással. Nem Zseni, aki elfecsérli testi, szellemi és szívbeli erejét, aki apró pénzre beváltja energiáját, aki pályájának kezdetén vagy közepén szövetkezetben él, aki önerejének támogatására folyamodott segélyhez, a ki hitében megtántorodhatott, és az út közepén megállott, aki a viharban tengerre szállani nem mert, akit a sivatagban a félénkség láza gyötört, akit honvágya visszatart a nagyvilág ismerettől, a ki szeszes italokkal él, a kinek kemény a föld és a kőpárna, a ki kábul a számításnál, akinek nincs színérzéke, a ki nem lát élesen a jövőbe, aki nem ismeri a jellemeket, a ki magába zárkózva unatkozik, aki embergyűlölő, aki káros szokásoktól szabadulni nem tud, aki testileg gyenge terhelt, a ki a szerelemnek ellentállani képtelen, aki nem ismeri a szerelmet, aki nem érzi a szerelemben rejtőző energiát, aki a pénzt imádja, aki a vagyonban gyönyörködik, aki tülekedve küzd az elsőségért, aki hajhássza a dicsőséget, aki munka nélkül él, aki eredeti dolgot nem csinál, aki a világ teremtését erővel kutatja, aki embertársát nem szereti, aki különbséget érez az emberi és állati növény között, a ki keresi a földi boldogságot és családi életre vágyik, az maradjon békés családapának-anyának otthon, és ne kínálkozzék Zseninek. Hanem iparkodjék erőteljes, egészséges szép gyermekekre átruházni a tiszta energiát, nevelve azokat a leggondosabb tisztasággal, edzéssel, kitartással abban a kecsegtető reményben, Ostwald tudós szerint is, hogy ezekből Zseni is lehet.” 

Még ez az (mégegyszer: 2013 február, a mágikus idő...): 

„Emberek, az élettel ne siessünk, az életnek más a célja, amilyennek képzeljük. Az emberélet évezredekre van berendezve, a cedrusfa ezredekre egy helyhez nőve; ezek a gyümölcsban levő mag által – mi az egészséges gyermekben levő embrió által folytatjuk az életet évezredekre.” 

És egy gyöngyszem (1913, nézd meg a könyvekben, mi lett utána... hiába a zseninek is van „műfaja” és azon kívül, hát, bizony...:-))): 

„Energia és művészet él a bölcs királyunkban, aki tájékoztatásul mondva már 1845-ben François néven a hallhatatlanok sorába iktatva van. Csak így érthető az az óriási kötelességtudó erő ebben az aggkorban, amelyből még ma is táplálkozik Európa békéje s a kormány, a képviselőházi elnök, mint energia áll az oldalán...”

Mi ebben a coaching? Na? 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

...mer' minden energiájukat erre fordítják... LÁTSZANI... semmi másra nem jut idő... nehogy keress tartalmat, irányvonalat, stratégiát... ááááá... az aznapot, áááá... a délutánt, áááá.... ezt a meetinget kell megnyerni... utána meg csak lesz valahogy... (SZM)

Olvastam egy olyan jó kis cikket, ez volt a címe, mint ennek... mert lássuk be, szeretjük őket... vagy... legalábbis irigyeljük... ahogy ők szánkóznak a világban, nem szánkózik úgy senki...

Íme: http://sco.lt/7bwP2X 

Egy kis kivonat:

"(1)Mester-benyomás menedzserek (kíválóak a nagyon jó első benyomás keltésében)

(2)   Az elismeréseket és a szemrehányásokat manipulálják a saját érdekükben (egy szégyentelen önreklámozás és lekifurdalás nélküli machiavellisztikus stratégiával, a nárcisztikusok gyorsak magukhoz vonzani a dícséreteket és szemrehányásokat tenni a kollégáknak és a beosztottaknak

(3)   A nárcisztkusok passzolnak legjobban a “leadership”- sztereotípiához: az a gondolat, hogy a vezetőnek nagyon  túlzottan is magabiztosnak, karizmatikusnak kell lennie, hogy hatékony legyen, éles ellentétben van a valósággal. Igen, ezek segítenek emelkednie a ranglétrán, ám ugyancsak okozói a nem becsületes és inkompetens viselkedésnek, amit akkor tanusítanak, amikor felértek a csúcsra. A hatékony leadership kiváló teljesítményű csapatok felépítését kívánja meg, és amikor a siker kritikus tényezőiről van szó ebben, akkor a kompetencia fontosabb, mint az önbizalom, az altruizmus, mint az önzés és a hitelesség, mint a karizma. Más szóval, az igazi jó “leadership pont az ellentéte annak, amit a vezetés hollwoodi modellje kíván." - De miko' az annnnyira nem látványos...

miklos.szilagyi@businesscoach.hu 

Ez a bejegyzés több mindenről szól, van egy konkrét célja, van egy kis visszaemlékezés benne erre a három, coaching jegyében  eltelt évemre (a negyedik elkezdésekor), és talán azok számára is, akikkel együtt csináltam végig, vagy a szerencsések számára, akik korábban kezdték, vagy azok számára, akik még csak az imént kezdték, tartogathat egy-két érdekességet/tanulságot. 

Full disclosure (teljes közzététel): a szokástól eltérően ennek a bejegyzésnek van határozott célja (is), konkrét cselekvésre (is) buzdít és ennek az eredményében érdekelt vagyok személyesen is. 

Nekem tulajdonképpen sosem volt példaképem. Olyan, akit teljesen, mindenben követni szerettem volna. Még az általam sokat emlegetett Socrates se, és Thatcher asszony se, de kétségtelenül emberi tartás szempontjából ők ketten kiemelkednek a többiek közül nálam (amikor a 3-napos Agykontroll második napján két “szakértőt” kellett választanom magamnak, akikhez néha tanácsért fordulok meditáció közben, ők ketten lettek azok…). 

Mérnökként nem volt mérnök-példaképem, főiskolai tanárként Algériában nem  volt tanár-példaképem, gazdasági igazgatóként nem volt gazdasági igazgató példaképem. 

Érdekes módon ahogy belekezdtem a coachingba, sok is lett. Ebben-abban sok élő és már nem élő, személyesen ismert és nem ismert coach, és terapeuta tartozik ebbe az elég népes csoportba (aki olvasgatta néha ezt a blogot, találkozott mindegyik típusból többel is…). 

Még nem tudom hová tegyem ezt, miért, hogy én, aki általában mentem az úton, se jobbra, se balra nem sokat nézve, most ennyire nyitott lettem, ennyire figyelek arra, hogyan csinálják mások, a többiek… jól… Talán a nyitottság a kulcs, ami nélkül a coaching nem is működik… persze… 

Ez az egész most azért jutott eszembe, mert 50 emberre lehet szavazni egy “példaképszavazáson”. A mai nap az utolsó szavazási nap. Technikailag 3 főre kell szavazni, akkor lehet elküldeni a szavazatot. 

Én Komócsin Laurára, az egyetlen coachra szavaztam (és mivel mást nem ismerek a listán, kerestem hozzá kettő olyat az 50-ből, akinek a projektje a legszimpatikusabb volt). 

Azt figyeltem meg ezalatt a 3 év alatt, hogy Komócsin Laurához viszonyulni “kell”, bizonyos értelemben ez elkerülhetetlen. A legismertebb magyar coach-név (2009-ből láttam egy felmérést erről), ismerni, legalább a nevét, “mindenki” ismeri, és ahogy Magyarországon (de szerintem mindenütt a világban) szokott lenni, kevesen semlegesek, vagy szeretik ezért meg azért, vagy nem szeretik ezért meg azért (sajátos módon, most már széles coaching ismerősi/baráti köreimben mindkét körből vannak számosan…). 

Azt hiszem, összegzésképpen számomra az a fontos, hogy (1) sokat tett Magyarországon a coaching-szakma elimertetéséért, népszerüsítéséért, (2) sok mai aktív, sikeres  coach valamilyen formájú képzésen tanulta a coachingot, amelyet ő szervezett meg, (3) aktívan menedzsel egy coaching közösséget, az eddigi tapasztalatom szerint egy az ideálishoz közeli sweet spotján az “empowerment” és a “command & control” continuumjának, és (4) eszméletlenül kreatív abban, hogy hogyan lehetne minden lehetőséget kihasználni “win-win” helyzetek létrehozására, amivel – ne tévedjünk, nem Teréz anyáról beszélünk – pénzt is lehet keresni. 

Van még valami, ami elsőre (férfiként) nem is jutott eszembe... nyilvánvaló, hogy a coaching, egyéb segítő szakmákban is túlsúlyban vannak a nők és egyre inkább a fiatalok is. És bizony a túlnyomórészt férfi vezetőkkel szemben, ebben a szerepkörben néha jogosan, néha kevésbé jogosan, de handicapeseknek érezhetik magukat. Nos, Laura sokat tett azért Magyarországon, hogy (5) egy nő és (6) egy fiatal nő egyenrangú partnere lehessen a férfi vezetőknek is...

Komócsin Lauráról akkortól kezdtem távolról hallani, ahogy elkezdtem odafigyelni a “coaching” szóra. Emlékszem, már jártam Sárvári György Neosys képzésére, amikor egyszer a Dagály előtt szombat délelőtt addig nem szálltam ki a kocsiból, amíg be nem fejeződött a rádió interjúja. Kereken fogalmazott, értelmes volt, okos volt, a business világból jött, mint én is, azannya, mondtam, ő hol van már… 

Azt hiszem, egy vagy két videóját is letöltöttem a youtube-ról, és “természetesen” megvettem a kapcsos könyvét is (az I. kötetet, amiből az angol kiadás lett).  

Az ICF-be (International Coaching Federation) még 2011-ben léptem be Cservenyák Tamással való beszélgetés folyományaképpen, aki a már előválasztott 2012-es elnök volt. 2011-ben még Hegedűs Dóri volt az ICF elnök. Azért is említem őket is, mert mindketten szintén nagyon figyelemreméltó tagjai ennek a közösségnek, akikkel mindig jó együtt lenni, eszmét cserélni és akikre mindig érdemes odafigyelni. Ők követték Laurát az ICF elnöki székében, aki az alapító, első elnöke volt világ legnagyobb coach szervezete magyar tagozatának. 

Volt abban az időben egy-két ICF rendezvény, amin részt vett ő is, az egyiken emlékszem, odamentem hozzá, bemutatkoztam és mondtam, hogy tetszik a könyve. Köszönte, de nem érdekelte… Ahogy később megismertem, mindig jár valami a fejében, hogy mi legyen a következő lépés és én láthatóan nem tartoztam bele ebbe a következő lépésbe… 

Akinek sikere van Magyarországon, az van, akinek gyanús. Laura bizonyos értelemben, ahogy említettem is, megosztó személyiség, főleg a coaching-berkekben. Nagyon széles együttműködési bázison dolgozik coachokkal, vannak a szűkebb stratégiai partnerei (ezek egyike vagyok én is), van egy kicsit lazább együttműködési kör (például az említett könyv angol kiadásának kapcsán elindított projekt) és még sok más kör is van. Évente megszervez egy coaching konferenciát (idén február 4-én lesz, a Gerbeaud-ban), amelyen a tágabb értelemben vet coaching szakma mutatkozhat meg, nem közvetlen marketingje ez a Business Coach Kft-nek), és különböző módokon dolgozik projektekben együtt más általam is nagyon tisztelt coachokkal. 

Laurát közelebbről 2012 elejétől ismerem, 1 évig a SolutionSurfers megoldásközpontú rövidcoaching képzésén vettünk részt egy jó kis csapatban, egyidőben tettük le az ICF akkreditációs vizsgát a csoport előtt Turai Léda és Peter Szabo assessorsága mellett. Amúgy pont sasszemű Hankovszky Kati FB bejegyzéséből tudok erről az  egész példaképszavazásról. Nekem már az imponált, ahogy fullra kiépített praxis mellett beült az iskolapadba Katiékhoz. 

Egy ilyen hosszú képzésen elég jól megismerik egymást az emberek. Talán ennek is köszönhető, hogy eddig már 2-szer is felajánlotta nekem, hogy csatlakozzam a Business Coach Kft csapatához stratégiai partnerként. 2-szer? Azt hogy lehet? 

Ez egy külön sztori, egy kitérőt megér (néhányan már ismerik a barátaim közül) és ebből is meglátszik valami abból, hogyan is működik Laura. Még 2012 őszén (már végefelé jártunk a képzésnek) elhívott kávézni, és felajánlotta a csatlakozást. Érdekesnek találtam, nemigen fogtam a sales-részét a dolognak, és megtisztelőnek is. Mondtam, hogy jó. Volt már valaki a csapatban, akivel ezt megbeszélte, akit szintén ismertem a Megoldásközpontú Egyesületből (aminek az ICF után és mellett 2012 elején szintén tagja lettem), aki örült az én belépésemnek és akit már ki is jelölt a mentoromnak az első időszakra. 

Ugyanakkor azt is mondta, hogy náluk az a szokás, hogy nem csak ő dönt, a többieknek is el kell fogadniuk az új embert és ennek megvan a formája, szokott lenni egy ilyen felvételi beszélgetés, amin a többi stratégiai partner eldönti, hogy igen, vagy nem. OK, gondoltam, a “főnök” hív, ott van, aki már meg van nevezve mentoromnak, gyakorlatilag lejátszott meccs, miért ne. 

Na most – esetleg ebből tanulhat más is, ha nem is teljesen hasonló, de valamennyire erre hajazó esetekben -, bizony mondom néktek, lejátszott meccsek meg nincsenek… egy szeptemberi (még 2012-ben vagyunk) délelőtt vidáman, nyugodtan, lazán megérkeztem a főhadiszállásra, az Adnrássy 98-ba, a Magnet Házba, és (talán a Bojtorján) teremben leültem a “vizsgabizottság” elé… akkor lehettek talán 12-en, 8-an voltak jelen Laurával együtt. 

Először szabadon bemutattam magam a kérésükre, majd kérdésekre válaszoltam. Azután kérték, hogy egy 10 percre menjek ki, amíg megbeszélik a döntést. Lett belőle vagy 20 (már úntam magam…), amikor visszahívtak és Laura mondta (egy-két dologgal kiegészítették néhányan), hogy sajnálja, de a grémium döntése az, hogy nem. Annyit hozzátett, hogy később esetleg még megfontolásra kerülhet ez a döntés (OK, gondoltam, köszi, köszi, de köszi, nyilván ez egy kis gyógyír akar lenni… - és akkor ott, akkor nyilván az is volt, miközben végülis ez neki is egy kis kudarc volt). 

Hmmm… furcsa helyzet volt. Nem jelentkeztem valahová, hívtak, ráadásul a “főnök”, volt egy plusz ismerős pártfogóm is, mégse. No, amilyen én vagyok, írtam nekik egy kb. 4 oldalas levelet, kielemeztem a helyzetet, és köszöntem a lehetőséget. Elengedtem a dolgot.  

Laura 2013 elején behívott egy projektbe külsősként. Ez a széleskörű együttműködés-generálás, aminek ez a szerves része   volt, általában is működésének leglényegét érinti. Bárkivel megismerkedik, leveszi a lényeget, hogy mit tud az illető, mi a jellegzetessége a működésének és elraktározza… Azután egy adott pillanatban, amikor egy lehetőség és az elraktározott információ valamilyen formában átfedésbe kerül, “elhívja kávézni”… és abból még minden lehet… 

2013 őszén – majdnem napra pontosan az előző évi toborzási akció kudarcához egy évre – megint elhívott egy kávéra. Most más volt azért a helyzet, részben én is más voltam, meg most az ajánlati portfólióban nem csak a stratégiai partneri kapcsolat lehetősége szerepelt, hanem annak a projektnek a vezetése is, amelyben résztvevőként az év elején elkezdtem dolgozni. Ami azonos volt, az a kiszemelt mentor és az, hogy a csapatnak is el kell fogadnia engem. Annyi azért történt ezalatt az év alatt, hogy majdnem mindenkit megismertem közülük így-úgy-amúgy, szóval nem voltam már “sötét ló”. És nem ismétlődött meg a “vizsgáztatás” se, egy mail ment mindenkinek, amire egy napon belül megjöttek a válaszok, úgyhogy szerdán kávézás, pénteken “deal”. 

Ami a salest illeti, azért azt látom, erről beszéltem is valakivel a csapatból tegnap, hogy hiába egy jól bejáratott név, csapat, nagyon széles kapcsolatrendszer, a mai körülmények között senkinek nicsen ingyen ebéd. A háttér sales-munka, energia-befektets ezekkel az alapokkal és háttérrel is kőkemény ingujjfeltűrést jelent… 

Szóval 2013 október óta közelről látom, hogyan irányítja a csapatát, hogyan dolgoznak, dolgozunk. Sokat tanulok tőle, tőlük többek között a sales területen is, ami korábbi életemben nem volt előtérben. 

Tegnap egy Diadal-képzés alumni találkozóját tartottuk, 3 óra egyszerre komoly és vidám hangulatban, 2011-es volt a legrégebbi hallgató. Karrierek indultak el, szakmai folyóiratot alapítanak, komoly növekedésű, igazán sikeres tanácsadó céget, coachok dinamikus csapatát vezetik többek között az itt végzett hallgatók. Aki ismeri a Business Coach Kft jelenlegi csapatából például Vásárhelyi Jutkát, vagy Porpáczy Évát (a “mentoromat”), akikkel a facilitálást csináltuk, tudhatja, miről beszélek, amikor a jó hangulatot említem. 

Nekem abban, hogy hogyan kell magad érvényesíteni a segítő, tréning és coaching szakmában, az egyik példaképem. Vannak a szakmában példaképeim, ő az egyik. Most rá lehet szavazni ebben a versenyben. 

Tudomásom szerint a finisben vagyunk, ma (jan. 16) az utolsó szavazási nap. 

Azért tartom fontosnak, hogy szavazzunk Laurára (erre kérem azokat, akik értik, most mire gondolok), mert ennek a szavazásnak az eredménye a coaching szakma elismertetése felé is egy fontos lépés lehet, mind a coachoknak, mind azoknak az ügyfeleknek, akik már tudják, mire és milyen jó és hasznos a coaching, és azok a HR-esek, akiknek ez az egyik - megfelelő helyen alkalmazott - leghatékonyabb személyi fejlesztési eszköze. 

Tudom, elég régen vagyok benne mindenféle coaching szervezetben és több, mint egy képzésen is résztvettem, a coaching szakma sem ment valamennyi széthúzástól... itt van most egy lehetőség, hogy egy coachra, Laurára szavazáson keresztül terjedjen a coaching hírneve, jó lenne egy kis összefogás...:-))) 

http://peldakepszavazas.inda.hu/ 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

(sweet spot = (például) a teniszütő-húrnak az a középső része, amellyel optimális a labda megütése) 

Több világot, mikrokörnyezetet megismertem, de most csak két ég-és-föld világról szeretnék egy cikk kapcsán, a profit-alapú magángazdaság vezetőinek világa és professzionális segítőik világa. Egyikből (az elsőből) csöppentem a másikba (a másodikba) néhány éve. 

Nem tudom, az megvan-e nektek, hogy amikor megismerkedünk egy új szóval, új fogalommal (hogy ne mondjam, egy új szakmai/művészeti, stb. kis-világgal), a külvilág elkezdi azt az arcát mutatni felénk, amelyen egyre nyomulósabban az a kis-világ tükröződik, amiben él (ez főleg akkor igaz, ha az ember jól érzi magát abban a kis-világban és egyre jobban átitatja, akkor ha nem, ha csak tessék-lássék, ’gazdasági kényszerből’ nyomod, akkor valószínüleg nincs ez a  hatás). 

Amióta ez a professzionális segítő világ a közegem, amiben mozgok, és amit egyre jobban a sajátoménak is érzek, gyakorlatilag mindent ebből a látószögből nézek. Empátiát, empowermentet, és társaikat nem kell nekem már elmagyarázni, meg  megvédeni, bizonygatni se, miért fontosak, világos, mint a nap. A nyelveken, amelyeken olvasok, tallózok, könyveket, netet, nap-okos emberek írnak naponta sok-sok nap-okos dolgokat, és a másik, korábbi énem néha óvatoskodva megkérdi, Te, hékás, ezekről miért nem hallottunk akkoriban? Jó lett volna... 

Ugye, ismerjük a cikk és könyvhullámot, még magyarul is, hogy a pszichopata tulajdonság egy kisebb dózisban milyen előnyös - http://sco.lt/8ScQV7  (például a sebészeket és a vállalatvezetőket szokták emlegetni...). Vagy ott volt David Clutterbuck, a neves brit coach/mentoring szakértő, aki arról írt (http://sco.lt/5uYw7t ), hogy a pragmatikus vezetők előnyben részesítik (nyilván csak ott Nagy-Britanniában...) a mentor-hajlamú coachokat... Igenis elvárják azt, hogy legyen halvány fogalma arról, milyen környezetben dolgoznak, stb. és tesznek a „nemtudás hasznára”... (a link kommentjében vitatkozom vele, de azóta is gondolkozom ezen...) 

És akkor itt van ez a cikk a ’bad boss’-okról, a rossz főnökökről (http://sco.lt/9IfIq9 ), hogy megvizsgálták, és azt találták, hogy az empátia szint a vállalati hierarchiában felfelé haladva csökken és a legkisebb a ’tetőn’, a legfelső vezetőnél. Sok ilyen embert ismerek, nem ennyire egyszerű a képlet, amikor a vezetőtársai, szerettei között mozog, társaságban, nem iylen sötét a kép, de tény, hogy a munkában más szemüveget vesznek fel általában. 

Na most akkor persze van a könyv, amire a cikk utal, a ’The Zen leader’ (mondjak kapásból 20 tutti másik címet?!).... Most nem fordítom ide az egész kommentemet (a linken megtalálható), de a lényeg az, hogy a hócipőm tele van azzal, hogy úgy beszélünk a rossz főnökökről, hogy mind érzéketlen fakabát stb. 

Mintha nem tudnánk, hogy valahogy ez a nyugati civilizációnk így van berendezve, az egész kultúránk, hogy kaparj kurta, neked is lesz (és közben lökd félre a másikat...). 

És ezek a főnökök, még a legkevésbé érdemes is, valamit tud, érvényesülni... Valószínüleg azért ilyen (most hanyagoljuk azt az elemet, hogy egy vállalatvezetőnek valamilyen mértékig krokodilbőrt kell növesztenie, mert ha minden érzést ’beengedne’, nem tudna hatékonyan működni, megbukna...), mert ahhoz, hogy ide eljusson, ez volt neki a hasznos (és azt hogy mi a hasznos, azt nem ő találta ki, azt a rendszer, ő ’csak’ alkalmazkodik...) 

Hogy mi mindent kell csinálnia ezért, és hogy nem venné be a gyomrunk? OK, de nem is kapjuk meg érte, amit ő megkap. Nehogy már ők selejtek legyenek... ők értik meg legjobban az idők, a felhajtó erők logikáját.... és ha a felhajtó erők félremennek, meg lesz az a következő cél-populáció, ami a félrement felhajtó erőt ki fogja tudni használni és közelébe jut a zsíros fazéknak, ha nem ő kavarja... (Jelzem ezt csináljuk a politikusokkal is, mintha Mars-lakók lennének, akikhez nekünk, tisztakezűeknek, tisztafejűeknek semmi közünk sincsen...) 

Coachként nekem ez azt mondja, hogy nem olyan egyszerű, hogy ők ’rosszak’, őket (is és minket is, de nekünk sokuknak vagy nem ízlett a lecke, vagy ízlett volna, de lemaradtunk, stb.) azzal lehet annyira javítani, amennyire lehet, ha megértetjük, mit nyer vele. Minden más érvelés bulshit lesz nekik, és felejtős... 

És legyen itt néhány  sor arról is, hogy van remény, van fény az alagút végén, mert úton-útfélen találkozik az ember olyan vezetőkkel, akik megtalálták a sweet-pontjukat, remek emberek, hitelesek magánemberként és vezetőként, de nem veszítették el a határozottségúkat sem, tudják, melyik képességük melyik helyzetben hasznos és kíválóan használják fel azokat... 

Tudjátok szerintem már a (-z igazi és általánosabb) megoldást is... ezek az emberek, a „boss”-ok nem a leghülyébb, leguninteligensebb, legkevésbé magukat a világban kiismerő emberek a világon... talán (ha vannak is kivételek...) inkább az ellenkező régiókból verbúválódnak... tudják, mitől döglik a légy, ne  féljetek, olyan empátiát fognak elsajátítani, hogy a fületek ketté áll tőle... ha majd kell... ha az lesz a belépő a nagyobb fizetéshez, nagyobb hatalomhoz (vagy még nagyobbat változunk: a nagyobb hitelességhez és tudáshoz....)... ha igaz lesz az, hogy az Y  meg alpha, béta, stb generációk ki fogják követelni a nagy empátiával rendelkező vezetőket (vagy sok helyen már nem is lesz vezető, Zappos (http://sco.lt/6pnEAL )...:-))) 

Ha majd az ember társadalmi evolúciójához ez lesz a leghasznosabb tulajdonság... addig... addig... addig azzal az anyaggal kell dolgozni, ami van, és ha kell, ellene kell dolgozni a jelenlegi nagyon kompetitív versenyzők számára  nyitott és azokat kiemelő és díjazó felhajtó erőnek... ellene dolgozni annyit jelent kb. hogy segyteni kell nekik valamennyit elsajátítani, hogy elérhessék a sweet pontjukat... 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

A marketingesek tudják... (tudják is, mint a mama valamikor a Hofinál...).  Tudják, mert figyelnek, figyelniük kell, mi történik, hogy 50 év alatt lassan minden az egyre közvetlenebbül az ember felé, az ember köré mozdul el... Így azokra a segítőkre, coachokra, trénerekre, mentorokra nagyobb szükség van, mint valaha... 

Az 1960-as években a marketing - E.J. McCarthy által - megfogalmazott ’4P’ az (angol kezdőbetűkkel jelölt), akkor legfontosabb tényezőit jelenítette meg. 

Az eredeti 4P: 

• a megfelelő Product (termék),
• a megfelelő Place-en (helyen),
• a megfelelő Price-on (áron) és
• a megfelelő Promotion-nal (marketinggel).

Ezekben sok keresni valója nem volt a segítő szakmáknak, így a coachingnak se (akkor még nem is volt business coaching, még Amerikában se...), mert nem szól az emberről, aki előállítja a terméket. 

Magától értetődő volt, hogy én fizetlek, Te dolgozol, és kész, koncentráljunk a termékre, az árra, a helyre és a marketingre... 

Mondjuk az érdekes, hogy a profit nem volt benne, gondolom, akkoriban az is magától értetődő volt, annyira, hogy erről nem is kellett beszélni, és valószínüleg, valahogy - extenzíven - kisebb intenzitással is tisztességesre lehetett szert tenni, nagyobb befektetéssel (meg kis (?) szerencsével) akár mesésre is... ma meg már nem triviális, egyáltalán, úgyhogy be kellett tenni a tényezők közé, nehogy a nagy EQ-zásban elszálljunk már...:-))) 

Úgy kezdtem, hogy a ’marketingesek tudják’, ja, tudják is a marketingesek... mert hogy van ám új ’4P’ és ehhez már van közünk, coachoknak is, mert nagy részben az ember felé (részben a munkatársak, részben pedig egy új módon a vevő és a beszállítók) és mindenféle egyéb ’stakeholder’, még a szélesebb értelemben vett ’társadalom’ felé is... fordul: 

Az új '4P': 

• A (magasabb) CÉL – PURPOSE (társadalmi elkötelezettség, CRM, 'zöld' működés, stb.), 
• a SZENVEDÉLY – PASSION (igen, a szenvedély, az ember legmélyebb, legbelsőbb erőforrása is bekerült), 
• a RÉSZVÉTEL – PARTICIPATION (minden szempontból, munkatárs, vevő, beszállító, új az igény az erősebb, transzpaerensebb kapcsolatra) és 
• a PROFIT – PROFIT  (OK, ezt értjük...) 

Ez a blogbejegyzés egy angol bejegyzés alapján készült, amit a scoop.it-en találtam, íme a link: http://sco.lt/8bX9LV 

Amit én tettem hozzá, az alapvetően a nyilvánvaló, ám az eredetiben nem megjelenő leágazó hatás a segítő foglalkozások, a coaching, stb. Irányában. 

Szilágyi Miklós – miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Emoticon (a nevető pofa) nélkül is „él” a cím... sokszor (mindig?) annyira belemerevedünk abba, amit csinálunk, ahogy élünk, amit dolgozunk, hogy ki se látunk belőle... ezzel több dolog is lehet (ha minden tényleg tök jó, ahogy van – és éppen az erőforrásaid számbavételével vagy elfoglalva, folytasd csak, jó úton jársz... -, itt hagyd abba...) 

Nem akarlak semmire rábeszélni se, meg semmiről lebeszélni se... az alap: „SENKI HELYETT NEM LEHET ÉLNI...” (ez annak a mondásnak – én a megoldásközpontú coachingban találkoztam vele – egy variációja, hogy MINDENKI A SAJÁT ÉLETÉNEK A (-Z EGYETLEN!!!!) SZAKÉRTŐJE...)

Volt egy idő, amikor multik felső vezetőségének egy tagjaként sokat utaztam, először 2 napokra, hogy reggel időben ott legyünk a HQ-meetingeken, később - részben spórolásból, részben meg útáltam is idegen helyeken aludni, több cuccot vinni magammal egyetlen tárgyalásra -, már csak reggel mentünk, este jöttünk... szóval, sok időt töltöttem repülőtereken... ugye, odafelé az ember rohan kifelé, hogy odaérjen, de visszafelé marad egy kis idő vásárlásra...  ha többen voltunk is, a vásárlás az magányos műfaj, mindenki ment az útjára és a megfelelő „kapunál” találkoztunk kb. félórával a jelzett indulási idő előtt (ami ugye az aktuális indulási időponttal nem feltétlenül egyezett meg...).

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy én mindig könyvet, vagy VHS-t, később DVD-t mentem vásárolni, és mindig volt is hadizsákmányom és ez a könyv is egy ilyen portyázásból van. A könyvet, ami a minap kezembe került, egy Paul Arden nevű pofa írta (a Saatchi and Saatchi kreatív igazgatója is volt jó időben) és magyarul az a címe, ami ennek a blogbejegyzésnek: Akármit gondolsz, gondold az ellenkezőjét…, most látom, kiadták magyarul is, például ez a link is odavisz az egyik könyvéhez. 

Ez a címbeli Adler-könyv kis alakú, tele-tele képekkel, nagyon meg van “marketingelve”, nagyon figyelemfelhívó (talán ezért vettem meg…), de persze, az egész a címre van felfűzve, azaz, gondolkodj másképpen, nézz meg mindent más szemszögből is, a mások szemszögéből is, szóval ne ragadj le a jól ismert valóságodban, mert unalmassá fog válni, bocs, de az életeddel együtt… és annál… ja, érted… 

No, mindjárt idefordítok egy kis részletet, ízelítőül,  az EGÓ-ról, mert erről amúgyis sokat gondolkoztam az elmúlt 3 évben, és ez most kapóra jön. Miért is? 

Egyrészt azt gondolom, hogy rendben van az, amit minden coach-képzésen szugerálnak Beléd, hogy nyomd el az egódat, nem Te számítasz, hanem az ügyfél, Te egy tükör legyél , egy üres edény (ez hülyeség, de jól hangzik…:-))), stb, stb. Ez azért van rendben, mert tényleg más a működés a coachingban (én azt találtam ki, hogy kinyomom az EGÓ-“gombomat”…), mint általában, nagyon speciálisan lehet cask szakértő a coach a folyamatban, semmiképpen sem a megmondó ember, de még csak a terelgető se (well, hallom, amit mondasz, akkor mi a …. csinál?! Mégis?!). 

Nos, a coach KÍSÉR  és F. Várkonyi Zuzsa kifejezésével a tanult intuíciójával (ez gyönyörű…): KÍSÉRI az ügyfelet (“egy fél lépéssel mellette és egy fél lépéssel mögötte (!!)), KÍSÉRI (segíti) az ügyfél tanulását… lényegében önmagáról… 

És hogy mi az a a tanult intuíció? Nos, ez a szervült szakmai attitűd és tudás és gyakorlat összefonódott, gyakorlatban edzett együttese, ami formális és gyakorlati képzés és sok-sok gyakorlat után alakul ki a coachokban… nyugodjunk bele, ez is egy szakma, az interneten megrendelt “coach” névjegy csak látszólag jogosít fel rá, használata nem hozhat sikert, egyetlen “’eredménye” lehet:  rongálja a többiek esélyeit. Ez egy szakma, aminek megvannak a fortélyai, a tanulási görbéje. Kicsit nehezebb, mint egy “normál”, nem közvetlen interakcióban embereket segítő másik szakma, mert itt nem lehet elbújtatni az igazi énünket, személyiségünket, itt – defaultban – autentikusnak, hitelesnek kell lenni a folyamat elejétől a végéig, minden pillanatban, mert megette a fene az egészet, ha nem vagy az. Ennyi. 

És – kis nehezítés  - célszerű, hasznos, ha gyakorlatilag ezt az attitűdöt átvezeted az egész életedre is, mert nehéz 14:00-től 15:30-ig autentikusnak és hitelesnek lenni, ha előtte is, utána is, hmmm… ennek nem mutatod fel minden jelét… szóval ez úgy szép lassan az első (!) természeteddé kell váljon, különben annyi, meg egy bambi…:-)))

Másrészt meg pont azt gondolom, amit ide fogok mindjárt idézni ebből a könyvből az EGÓ-val kapcsolatban, amiről ez mind eszembe jutott…. Egyik kedves barátom azt mondaná most, hogy Miklós, olyan jókat írsz, de vagdosd szét több cikkre, mert így a kutya se fogja elolvasni, olyan hosszú… OK, akkor ez (is) a macskáknak íródott… 

És akkor az idézet (nekem az angol van meg, úgyhogy ez egy hevenyészett fordítás, nem a magyarból): 

“Divatos az úgynevezett gondolkozó emberek körében, hogy megpróbálják elveszíteni az egójukat. 

Nos, egy kicsit keményebben kellene ezen gondolkozniuk. 

Vélhetően valamiért kaptuk az egónkat. (most nem mennék bele egy evolúciós társagásba, azt Dawkins úr jobban csinálja, pl. a linken található könyvében – SZM megjegyzése) 

A nagy embereknek nagy az egójuk is, lehet, hogy az teszi őket naggyá. (előbbi megjegyzés folytatásaképpen: egyáltalán, ez teszi őket emberré, ld. evolúciós alapelvek, az marad meg, ami hasznos… - SZM megjegyzése)

Szóval használjuk inkább jó célokra, minthogy megpróbálnánk tagadni. (ez jó… - SZM) 

Az élet amúgyis az “én”-ről szól.” 

Na most kérem az előbbi coachingos részt meg ezt megfelelő dialektikával kezelni. Köszönöm…:-))) 

Üdv a család, meg boldog új évet, ilyenek…  és éljenek a macskák… (na tessék, mondja majd a barátom, megint leválasztottad aból a párból, aki idáig, a kutyakedvelőket… ). Nem baj… dolgozom a olvasó-táborom niche-ének a kialakításán…:-))) 

Szilágyi Miklós – miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Hipotézis: Angela Merkel új típusú vezető... Mindenesetre nem a Thatcher-sikerformula. Hozzáteszem, Thatcher asszony nekem szintén jó példa célkitűzésben, végrehajtásban, egyenességben, egyszerűségben, bármennyire furcsán is hangozzon, szerénységben, puritanizmusban, ezekben komoly női erőforrások jelentek meg nála, de vezetni főleg - tudatosan, vagy nem tudatoson használt - férfi eszközökkel vezetett... 

Frau Merkel abban is különbözik Margaret Thatchertől, hogy szerintem (amúgy távozása után is) egyre inkább belenő majd a nagy államnő szerepébe (elkezd ez a formula is élni...), és Thatcherrel szemben (aki nagyon megosztó személyiség volt egész életében) egyre elfogadottabbá fog válni azok szemében is, akik korábban idegenkedtek tőle. Ilyen értelemben szebb lesz majd az utóélete elődje, korábbi szeretett "főnöke" Helmuth Kohl utóéleténél is, akinek az utólag kiderült választási korrupciós története beszennyezte az örökségét. 

Frau Merkel nem lesz a haza bölcse, mint a folyton cigarettafüstbe burkolózó, 90 éves kora felett is orákulumként funkcionáló Helmuth Schmidt... könyvet nem valószínű, hogy sokat ír majd, annál többet fognak róla... 

Három nagy kancellár emelkedik ki - megint csak: szerintem - a Bundesrepublik életében: Konrad Adenauer, Willy Brandt és Helmuth Schmidt. Utóbbi kettő SPD (Szociáldemokrata Párt), az első a CDU (Keresztény-Demokrata Únió) alapítója és első elnöke. A ma 83 éves Helmuth Kohl (kancellár 1982-1998 között) 16 éves hivatali ideje és akkori reputációja alapján lehetne a CDU-s kancellár-Pantheon oszlopos tagja (például magyar szemmel a rendszerváltást segítő és a német újraegyesítést kezdeményező és végigvivő szerepéért, talán franca szemmel a Francois Mitterrand-nal való híres jó viszonyáért és ezen keresztül a valamikor nagyon ellenséges francia-német viszony további erősítéséért ezt meg is érdemli), de ha jól olvasok a "jelekben", a német közvélemény az említett korrupciós ügy miatt kiábrándult belőle, nem kapja meg azt az igazi, szívből jövő, majdnem egységes felé sugárzó, a nemzet nagyjainak "kijáró" szeretetet, amit szeretett volna. 

Angela Merkel lesz a következő ékkő a CDU-kancellárok között és ez nagy dolog... Megalakult tegnap a Merkel-Kabinett III.... erről jutott az egész az eszembe...:-))) 

Tehát a hipotézisem: Angela Merkel nem egyszerűen sikeres politikus, hanem az új típusú vezető egyik prototípusa... Költői kérdés: vajon egy férfi a CDU/CSU koalíció élén belement volna-e egy 8:6 arányú minisztérium elosztásba (8 minisztérium a CDU/CSU-nak és 6 az SPD-nek) a novemberi jól ismert választási eredmény alapján (CDU/CSU 33,8% és SPD 23%), amit mindenki az SPD történelmi mélypontjának, vereségeként értelmezett? Így létrejött a Merkel-Kabinett I. után a második (CDU/CSU-SDP) nagy-koalíció, ami azért is példa nélküli, mert az első akkora nagy siker az SPD-nek nem volt... a "híres" Merkel-Gerhard Schröder vezette nagy-koalíció után Merkel sima rajt-cél győzelmet aratott és a Merkel-Kabinett II. "tiszta" CDU/CSU kormányzást hozott... Merkel asszony nagy játékos, ez nyilvánvaló...:-))) 

Amúgy most nézem, a képen 10-en vannak, miközben 6+8=14 (csak a kukacoskodóknak, amilyen én is tudok...). A cikkben fel van sorolva mind a 14 miniszter, plusz mutatja Merkelt (az új "Kabinett Merkel III."...). Van még itt egy érdekesség: 5 nő... (Merkellel együtt, azaz 15-ből)... az egyharmad: 33,333... %...:-))) Női "kvótának" nem rossz, ugye? 

Angela Merkelnél nem kell jobb célpont a német politikai kabarénak (ugyanúgy megsiratják majd a németek, mint a franciák megsiratták Sarkozyt...). Könnyű utánozni beszédstílusát, kicsit szögletes és viszonylag szegényes gesztus-kultúráját... Van olyan férfi kabarettista, aki rendszerint be is öltözik Merkelnek (haj, hang, gesztus, ami gut und kader...), de egy-egy gesztusával egy pillanat alatt behozható minden beöltözés nélkül is, és élnek is vele gazdagon... hosszú ideig meg voltam győződve én is, aki a német politikáról elsősorban a német kabaréból értesülök, hogy itt a semmi van ügyesen feltupírozva... és most valamit megéreztem... 

A menedzsment-irodalom egy sláger-témája, hogy a női vezetők elférfiasodnak és férfi eszközökkel kénytelenek "harcolni" a férfiak által uralt színpadon, ahová nyilvánvalóan csak valamilyen véletlen alapján kerültek, és nem tudják az igazi női bölcsességükkel gazdagítani az eszköztárat...

Nem tudom a tuttit, csak hangosan gondolkozom... mi lenne, ha megpróbálnánk a Merkel-jelenséget ebben a fénytörésben megvizsgálni? Mi van, ha itt megjelenik egy új paradigma, ahol se az ideológia, se a hatalmi mohóság  "nem játszik", hanem megjelenik a női pragmatizmus... ami nem tudja (nem is akarja esetleg...) feltétlenül pontosan meghatározni se az eszközöket, se a végcélt, hanem igazi női pragmatizmussal figyel, elemez, és mindig csak a következő lépést akarja pontosan belőni... (ezt szebben is lehet: a hermeneutikai alapon álló vezetés...)... Mondjuk fontos, hogy mik a motivációk... 

Az új lakótelep zöldjén keresztül nem határozzák meg előre az utakat (ha nem akarnak kétszer dolgozni), hanem megvárják, hogy a lakók milyen leghasznosabb trajektóriákat/utakat járnak be, hol tapossák le legjobban a füvet, és ezeket a nyomvonalakat használják mondjuk egy évvel a lakótelep átadása után, hogy az utakat meghatározzák a gyepen keresztül...

Valaki, akit nagyon tisztelek, akinek a könyveit, írásait szívesen olvasom, a coachingban és a mentoringban egyként otthonosan mozgó angol David Clutterbuck írt egy érdekes cikket, ami erre a blog-posztra indított. Amiről itt írni fogok, és idelinkelem az elérhetőségeket is, angol nyelven íródtak és tudtommal nincsen meg a magyar fordításuk, de bízom benne, hogy sokan vannak, akik ezt olvassák, és akiket közülük érdekel a téma, az angol nem fog problémát okozni. Ez vezetett arra, hogy a némelyeknek nyelvi korlátot okozó tény ellenére is megírjam ezt a postot.  

A Business Coach Kft és BME Mérnöktovábbképző Intézet által közösen elindítás előtt álló (indulás: 2013. február 21) Mentorképzéshez gyűjtök anyagokat, könyveket és Clutterbuck úrtól két könyvet is "horgásztam" az Amazon Kindle e-book olvasómra, szívesen megosztom a címüket, mert érdekesek: 

- Coaching the Team at Work - http://www.amazon.com/Coaching-Team-Work-David-Clutterbuck-ebook/dp/B004QGXOZ2/ref=la_B001HCVS9M_1_5?s=books&ie=UTF8&qid=1385565289&sr=1-5   

- Implementing mentoring schemes - http://www.amazon.com/Implementing-Mentoring-Schemes-Nadine-Klasen-ebook/dp/B0081YW8N4/ref=sr_1_1?s=digital-text&ie=UTF8&qid=1385565459&sr=1-1&keywords=implementing+mentoring+schemes  

(Csalós lehet, hogy az első könyv coachingról szól, nem mentoringról, de beleolvasva, belenézve látszik, hogy a mentoring - különösen a coachinggal összehasonlításban - bőséggel említődik, ha a Kindle szó-kereső funkcióját használva megnézzük, hányszor fordul elő a mentoring szó, nos, 52-szer...) 

Készülök a holnapi Mentorképzés prezentációmra - szinkronicitás -, hát nem egy Clutterback cikk "esik ki" az egyik LinkedIn fórumról?? Az EMCC (European Mentoring and Coaching Council) csoport egyik fórumára tette fel egy csoporttag és én rögtön beindultam....: 

- Az indított fórum  címe: "A mentoring jobban elfogadható a pragmatikus/gyakorlati vezetőknek", és

- az à propos-ul használt, idézett és belinkelt  Clutterback cikk címe: "Miért helyettesíti egyre inkább a mentoring a coachingot?".   

Clutterback a cikkben arról beszél, hogy ellentétben sok coaching megközelítéssel igenis van egy rétege a vezetőknek, aki szereti, ha a támogató ért ahhoz, amiről szó van és megélt már hasonló helyzeteket életében és a "klasszikus" coaching helyett bizony inkább olyan valakit választ, aki már "státuszánál" fogva is, bizony képes lesz neki a coaching keretein túl is segíteni.  

Nos, nekem, aki a menedzser "ágról" jövök (tudjuk, a támogatók különböző irányokból érkeznek, ki a professzionális támogatók táborából (pszichológus, terapeuta), ki az egyéb segítő területekről, tanár, tréner, ki a menedzsment területéről) ez jó hír, mégis egy kicsit vitatkozni van kedvem ezen. Nem azon, hogy van egy ilyen rétege az ügyfeleknek, hanem azon, hogy ez mekkora és mennyire lehet, szabad általánosítani.  

Tény, hogy amikor coachot keresnek például, általában előnyösnek számít  az, ha a coach valamilyen hasonló helyzetet megélt maga is. Vannak persze coachok, akik nem ilyenek és mégis választják őket, de ez inkább azokra igaz, akik már megugrották a lécet, akik bizonyították, hogy annak ellenére, hogy "csak " (bocs, tényleg) pszichológusok, bizony elboldogulnak az ügyvezetővel és a vezérigazgatóval is (persze, nehezen mérhető ez, és sikeres coachingnál is lehet (lehetett volna) még sikeresebb coaching, de nem lehet pontosan ugyanazt a kísérleti helyzetet előállítani, így a coaching és persze a mentoring igazi, klasszikus tudományos kísérleti szabályok szerint nem vizsgálható). 

Szóval, vitaanyagnak ajánlom az alábbi David Clutterbuck cikket (a csoport linkje nem tudom, hogy a csoporton kívülről elérhető-e)... 

http://www.davidclutterbuckpartnership.com/why-mentoring-is-increasingly-replacing-coaching/#! 

Ui.: Ami fontos lehet, és az említett EMCC LinkedIn fórumon az azóta beérkező hozzászólások is ezt támasztják alá: szolgálunk, mentorok és coachok egyaránt... és közben persze tanulunk és fejlődünk magunk is, nem csak az ügyfeleink... értük vagyunk, ez adja számunkra a munkánk lényegét, a "flow"-t.

Ha többet akarsz megtudni a mentoringról, ha szeretnéd, hogy Te is hatékonyan tudd alkalmazni ezt a megközelítést és az eszközeit, ha azon gondolkodsz, hogy a szervezetedben hogyan lehetne az elkötelezettséget, a közös célra hangoltságot javítani, a fluktuációt csökkenteni, a tehetséges fiatalok számára vonzóbbá tenni, akkor - ha még nem is tudod - a mentoring kultúra jótéteményeire gondolsz. Amivel a meglévő, általad használt külső és belső fejlesztési eszközeidet kiegészítve a mentoring teljesebbé, jobban követhetővé és irányíthatóvá teszi az emberi dimenzióját a munkahelyi kötődésnek... A Business Coach Kft és a BME Mérnöktovábbképző Intézete 2013. február 21-én indít egy 48 órás Mentorképzést, ha felkeltette az érdeklődésedet, az ott megadott koordinátákon további infromációkhoz juthatsz.

miklos.szilagyi@businesscoach.hu  

Nagyon szeretem a finom csokikat… ma délelőtt egy csokiparadicsomban jártam, a 13. Kerületben, a Kisgömb utcában (ha a GPS-ed nem találja, próbáld meg a Kis gömb alakot is, én így jártam,  ez utóbbi lett a jó…). A chocoMe főhadiszállásán, gyárában, tulajdonos-ügyvezetői szobájában, Mészáros Gábor “chocolatier”-nél (ez áll a névjegyén, ami franciául csokoládé-készítőt jelent) és mintaboltjában téblábolhattam. 

Engem valahogy eddig elkerült, talán tavaly hallottam róla először, de csak két hete kóstoltam meg egy tábla tej- és egy tábla fekete csokit. Kész. Ez a csokim és kész. 

“Ez” a csoki? Melyik? Mert hogy eszméletlen választék van belőle. Nem elég, hogy vagy 100 csokikülönlegesség között válogathatsz az internet-oldalukon http://www.chocome.hu/ajanlott-kreaciok?cat=1 az “Ajánlott kreációk” között, még Te magad is összeállíthatsz az alapanyagokból egy teljesen speciális csokoládét. 

Elképesztő volt, módomban állt különböző csokikat kóstolgatni (és nem csak táblákat, de a legújabb Raffinée (ez tetszik, ez a francia helyesírás… meg a chocolatier is…), a különböző csokoládéval bevont gyümölcsgolyócskákat)…  Persze, a több, mint 100  “Ajánlott kreáció” közül csak néhányból sikerült… ehhez egy élet kevés, hogy ezeket nyugodtan végigpróbáld…:-))) 

És nem ám ilyen kis különbségek vannak köztük, áááááá…. Gyakorlatilag – nagyon levés kivételtől eltekintve – minden import alapanyag. Alapnak belga csokoládé szolgál, 3-fajta: 65%-os fekete, 40%-os tej és kakaóvajból készített fehércsoki. Ehhez jön az ajánlott kreációk kiegészítő anyagkészlete, de ezek tárháza tényleg elképesztő… 

Természetesen vannak magok, mindenféle magok, liofilizált (szofisztikált és nagyon költséges nagyon anyagkímélő fagyasztva szárítás) gyümölcsök, eper, málna, egyéb, de hogy lássátok az elképesztő választékot, leírom, mi van rátéve az egyik (az F119 jelű) 40%-os tejcsokis kreációra (ami a londoni csoki-Oscaron – jó’ van nnna, egy nagyon híres és  a szakmában nagyon respektált vak-tesztes kiállításon/versenyen – ez a kreáció díjat  hozott el… ja, nem csak a sajtjaink…): szóval,

• tengeri só tahiti vaníliaporral (aki nekem egy hónapja azt mondja, hogy csokoládét fogok enni és ízleni fog, mi több, a legjobban ízlik  8-10 más csoki íz mellett, amin “tengeri só van tahiti vanília porral”, úgy elküldöm…),
• pekándió - jó, azt se tudom, hogy mi és honnan van, de ez végülis egy dió (hallom Gábort: “Ugyan már! Ez a pekándió?! Ilyet Te nem kapsz a Rottenbiller utcában!!” – és bebizonyítaná, odavinne az alapanyagraktárba és megmutatná a csomagolást, ami azt bizonyítaná, hogy tényleg nem a Rottenbillerből jött, hanem  mit-tudom-én, Tanganyikából…)
• Karamellízű csokoládé pasztilla (na ez végképp olyan egyszerűnek hallatszik… nekem…) 

Na nem állom meg (ez az utolsó), a másik londoni díjnyertes kreáció összetétele: 

• 65%-os ecuadori étcsokoládé (mindegyik ecuadori alapú, a kakaóbab Belgiumba kerül és onnan feldolgozva vásárolja, mint kész csoki alapanyagot a chocoMe ilyen nagy zacskókban - a kiszerelés nagyobb darab lencse formájú pasztilla, ami könnyen felolvasztható az állandóan forgó üstökben, de láttam ilyen viszonylag nagy darab étcsokoládé tömböket is…
• Kandírozott (egyfajta tartósítás, a gyümölcsben, levélben, amiben a vizet cukorral helyettesítik) fodromentalevél (ez se nagyon tudom, hogy micsoda, illetve itt egy darabot megkóstoltam, most már tudom, jó)
• Ehető ezüst (ezt végképp ne kérdezzétek, hogyan, két gyár van a világon állítólag, ahol ezt gyártják, nem árulják el, hogyan, de nemcsak ezüst van ehető a chocoMe csokikhoz, de ehető arany is van az ajánlott kreációk között…) 

Elképesztő siker sztori… tudom, van néhány, IT-ben, biokémiában és még mit tudom én hol, de valahogy ez egészen különlegesnek tűnik számomra… és nem csak az én számomra… számos, nemcsak hazai díj és a ma már 19 (!!) országra kiterjedő külföldi terjesztő hálózat bizonyítja, hogy az alaposság, a kitartás, a részletekre való fantasztikus érzék és figyelem meghozza a gyümölcsét. Próbálják is másolni, ma a “handmade”, manufaktruálisan, kézi munkával készített csokoládé a divat, de vigyázat, (nagyon gyengén) másolják… 

Nehéz is lenne igazán lemásolni, mert ahhoz ugyanannyit, vagy többet kellene belefeccölni, arra meg kevés esély van… Próbálják koppintani, de vérszegények a próbálkozások… mindenki csak a csillogást, meg az eredményeket, díjakat, növekedést látja és nem látja mögötte azt az iszonyatos erő- és energiabefektetést, amit Mészáros Gábor és csapata belefektet ebbe a projektbe. 

Gábor korábban trade marketing vezetőként dolgozott egy multinál, és amikor annak vége lett, úgy döntött, csokoládét fog gyártani… Magyarországon nem talált elég szakértelmet, Belgiumi csokoládé akadémián (igen, van ilyen…) megszerezte a szükséges tudást… Azután elkezdte terveztetni egy jó ismerősével a dobozt, és a megjelenést, mert tudta, hogy a prémium handmade csokoládénál mindennek stimmelni kell… 

“Mi ügyelünk a részletekre…” – az Aranypóknak volt ez a jelmondata, ha nem használták volna el,  ezt javasolnám Gábornak marketingesként, vagy valami hasonlót, ami arra utal, hogy őt ugyanannyira érdekli termékének minden egyes részletvonatkozása, mint az íze… Még egy márka eszembe jutott és lehet, hogy meghökkentő, de az Apple-re gondolok.

Akármikor vettem valami Apple-t, alig akarózott kivenni a cuccot a dobozából…. Minden úgy ki volt találva, az összes tartozék, mindig a fülhallgató jut eszembe, ami úgy van feltekerve, hogy az embernek fáj a szíve kitekerni, mert soha a büdös életben nem fogja tudni újra úgy visszatekerni… na ez, ez jutott eszembe, ahogy ennak a siker-sztorinak a részletei elkezdtek kibontakozni előttem… 

A csokinak a doboz ablakában látszó része azokat az összetevőket mutatja a csokitáblán, ami az adott kreációra jellemző. Ha kiveszed a táblát a dobozából és a celofánból és megfordítod, ahhoz hasonló kockára bontást, kocka szeleteket látsz, mint a “normál” táblacsokinál, amiket le szoktunk törni: “Adj egy szeletet…”. A chocoMe tábla hátoldalán nem egy egyszerű négyzet-(vagy téglalap-) háló van… ááááá… nem ismeritek Mészáros Gábort… 

Tehát mégegyszer, a csokoládé tábla hátoldalán, a fenekén, amit csak akkor láthatsz, ha megvetted, és kibontottad, egy viszonylag komplikált, mégis zseniális hatású rajzolat van… 3D-s… mi van?! 3D-s?! Igen. 3Ds… a nagyobb befoglaló téglalapok kisebb tégalalapokra osztódnak aranymetszés (!!!) szerint és a 3 téglalap (minden egyes nagy befoglaló téglalapon belül van 3 tégalalap (mégegyszer a méreteik az aranymetszés szabályait követik…) és a 3 téglalap magassága különböző: a legkisebb a legalacsonyabb, a középső a középső magasságban és a legnagyobb a legmagasabb)… nem értitek így? Vegyetek egy chocoMe-t… elképesztő… Értitek már, mire gondolok? 

Hogy kerül ez ide, a vezetői coaching blogba? Úgy, hogy láttam egy vezetőt, egy VEZETŐT… Akinek az is fontos, hogy a kis üzem úgy legyen megtervezve, hogy ott jól érezzék magukat az emberek a munka közben… arra is kitért, hogy ha akarják, szólhat a zene is, sőt egy televízió is be van állítva… nem nagyon jut idejük nézni, de oldja az esetleges monotonitást, a feszültséget… és Gábornak van energiája a külföldi disztribúcióra is… franchise rendszerben üzemelteti, de nagyon megválogatja a partnereit és rajtatartja a szemét az ő munkájukon is, a főbb rendeléseket fejből tudja… 

Egy coach, mint én a végefelé mit kérdezhetett? Hogy bírod? És akkor egyrészt mondta, hogy a közelben lévő lakásába gyakorlatilag majd’ csak aludni jár, van, hogy éjszaka kisérletezik új ízeken, új kreációkon (ja, ezt nem mondtam, állandóan újít valamit, itt soha nem áll meg az élet, ő alapvetően mélyen kreatív alkat…), másrészt próbálja a kvári rutin-szerű feladatokat mindinkább delegálni… szerintem neki ez a legnagyobb kihívása… az, hogy a világ legjobb csokijait kitalálja, az már megy félkézzel is… 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Mentorálás, mentoring, sokan gondolunk valamire, ha ezt halljuk… mint az ilyen félig-meddig ismert, mégis sok mindent jelentő szavakkal lenni szokott: “ha nem kérdezed, tudom, ha kérdezed, nem tudom, hogy mit jelent…” 

A mentoringnak a klasszikus értelmezése az eredeti szóra, egy tulajdonnévre utal vissza: Homérosz az Odüsszeiába beleírt egy ilyen nevű idősebb, tapasztalt barátot, akire rábízza fiát, amikor harcba indul a trójai gaz nőcsábító elleni háborúban (most attól a komplikáziótól tekintsünk el, hogy Mentor bőrébe bújva igazából Pallasz Athéné mentorálja Télémakhoszt, a lényeg, hogy mentorálja…). 

Hogy még az ilyen nagy klasszikus könyvek is készültükkor mennyire  a mindennapokban gyökereznek, ez az eset is példa rá. Az igazi, a történelmi Homéroszt Melesigenesnek hívták születésétől. Utazásai közben (az igazi...) Ithakába érve látása nagyon megromlott, utitársa otthagyta ápolásra egy ithakai Mentor nevű orvosbarátjára, aki jól bánt vele és ezért őt örökítette meg az Odüsszeiában (később Melesigenes Cumae-ben kapta a Homérosz nevet, ahogy a helyiek a vakokat nevezték, mert akkora már praktikusan vak volt...). 

A mentorálás klasszikus értelemben a fiatalabb, tapasztalatlanabb ember (kolléga) bevezetését jelentette az élet, a világ (a munkahely) dolgaiba. Ma sokféle mentoringot ismerünk, ez maradt az egyik, de többféle „felállás” lehetséges, például a fordított vagy „reverse” mentoring. 

Itt is adva van a cégnél tapasztalatokat szerzett „senior” és a tapaszatalatlanabb, általában fiatalabb (Y-generációs...) kolléga.  A különbség a klasszikus Mentor-Télémakhosz felélléshoz képest az, hogy ez a XXI. századi fiatal kolléga tud valamit, amit lehet, hogy a tapasztaltabb kolléga nagyonis kevésbé tud... tudja, mert ebbe nőtt bele, gyerekkorától van számítógépe, keni-vágja a számítógépes játékokat, király a Facebookon, a Twitteren, meg a többi csoda social media szoftveren, meg nem áll az ujja, úgy SMS-ezik vezetés közben az iPhoneján, szóval vannak területek, még akkor is, ha az új munkahelyén azt se tudja, hol van a WC, amelyekben kenterbe veri a tapasztaltabb kollégáját. 

Ami nem jelenti azt, hogy a tapasztalt kolléga nem tud neki segíteni ebben-abban, a beilleszkedésben, hogy kit kell ismerni, kivel érdemes jóba lenni, hogyan működik a folyamat, amibe belecsöppent, persze hogy van mit átadni. De már nem egyirányú az áramlás, hanem oda-vissza, tanulnak egymástól. Ez a reverse mentoring. 

Képzeljük el Télémakhoszt, aki megtanítja Mentort a Facebookot használni és hogy mennyivel hatékonyabb az SMS-mail-telefon kombináció használata, mint akármelyik egyedül. 

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Néha az ember újra írja a szakmai életrajzát. Kellhet az ide is, meg oda is. Van amikor ez kell, van, amikor csak kiváncsiak vagyunk, változott-e valami, valamilyen szempont, ami egy új színt tud adni egy ilyen életrajznak. 

Meg persze van, amikor többet is kell írni, mert erre a célra ezt célszerű kiemelni, arra a célra meg amazt. Meg az is van, hogy ha kevés dolog történt Veled még, akkor részleteket is tegyél bele, ha meg túl sok, az legyen a gondod, hogy mit hagyj ki, hogy azért a fontosak benne maradjanak. 

Mindezt úgy, hogy 2 oldalnál ne legyen hosszabb… ja igen, és legyen benne fénykép, egyfajta hitvallás, vagy krédó, vagy motivációs levél-szerű izé-kezdemény. Persze, OK, mondod, hogy van ilyen műfaj is, hogy “Motivációs levél”, nem tudom, mi a legújabb trend, de gondolj bele, te szívesen kezelnél 10, 100, 1000 jelentkező esetében 2 dokumentumot? 

Egy fenét… kinyitsz egyet, belenézel, tetszik, nem tetszik, mész a következőhöz (tudod, aki ezt csinálja, az is ember: “Még meg kell csinálnom azt a kimutatást a főnöknek, a fene egye meg, mára kérte… meg venni kell tejet, megint én megyek haza előbb és tegnap este megittuk az utolsó cseppig… a fodrászhoz is el kellene mennem, holnapután “jelenés”… Te jó isten, a kocsi már jelzi, hogy 9 nap a szervizig, be kell jelenteni!...  nem válaszoltam még arra a két e-mailre se… miért volt olyan utálatos Piri a tegnap délutáni meetingen?! Direkt égetett a főnök előtt, na megállj… és a gyerek, már megint beírtak neki, jó, persze, hülye a tanár, meg ez a mai iskola… de mégis, mi lesz ebből a gyerekből?!”) 

Szóval fénykép… na ez se egyszerű. Már férfiként se (most akkor legyen ilyen nyekkendő-zakós, vagy olyan, amilyen Neked is tetszik, jó, ha szép, vagy mint Apolló, az más, dehát ugye,  nem mindenki…:-))), hát még gondolom, nőként… van aki tapasztaltabbbnak akar látszani, van aki fiatalabbnak… és mondják, hogy van ahol meg se nézik az anyagodat, ha nincs fénykép… no, légy okos… 

Meg hogy max 2 oldal?! Életrajz, krédó, és… jai gen, referenciák… 

Na és a referenciák, ez is új… ha tudsz, bármit csinálsz, kérj olyanoktól, akikkel korábban jól tudtál dolgozni, referenciát… nem annyira nehéz, mint gondolod… és nem kell feltétlenül nevet, céget is hozzátenni, úgy könnyebb… bár itt fennáll a veszélye annak, hogy fabrikálsz egy-két ilyet… 

Na most itt jön, hogy a többit elhiszik- e Neked… van-e olyan public image-erőd, hogy rólad tudják, hogy ilyet nem csinálsz, mert minek, és mindig emlékezni kell, hogy tegnap mit hazudtál… bár azt is észrevettem, hogy akik szakmányban hazudnak, egy frászt figyelnek arra, hogy mit hazudtak tegnap. Sokszor arra se, hogy mit hazudtak ma délelőtt… úgyis elfelejtik a többiek, van elég bajuk, meg ők is össze-vissza… úgyhogy tudnak egymásra számítani, azután már tényleg nem tudod, mi van… Szóval, ha úgy általában kongruens vagy, körüljárható, autentikus, akkor ezt is elhiszik Neked… azt, hogy nem azért nem írtad ki a referenciához, hogy ki, mert nincs is ki, hanem azért, mert valamiért a referenciát szívesen adta az illető, de szintén (más) valamiért nem akarja, hogy a neve nyilvánosan szerepeljen… ennyi… ha meg mást se hisznek el Neked, ezt se fogják (“biztos csak kitalálta, nehogy má’…”) 

Public image… sokszor van szó róla, de tényleg, tudsz róla, hogy Neked ilyen van? Hogy ha fent vagy a Facebookon, akkor akármit csinálsz, már van public image-ed. Például ha nem vagy fent, az is egy public image-elem. Valamiért lenézed, nem tartod fontosnak, ez is olyan, hogy “nekem nincs tv-m” tíz éve, vagy “nem olvasok híreket 10 hónapja” (bocs a konkrét illetőtől, itt ez nem negatív példa, ezen már én is gondolkozom…). Ez mind-mind része a public image-ednek. Amikor már majdnem “mindenki” fent van a Facebookon, amikor majdnem “mindenki” nézi a tv-t, amikor majdnem “mindenki” olvassa a híreket, ezek negligálása bizony vastagon része a public image-ednek. 

Azután aki fent van a Facebook-on, de nem csinál rajta semmit… ez – szerintem egy kicsit  - rosszabb, mintha nem lenne fent… mert ez a félig megfelelés, ez az “ott kell lennem”, de k. kényszeredetten csinálom… úgy vagyok fent, hogy nem vagyok fent… ha még sok dolgot csinálsz így, el kellene gondolkoznod, hogy hová szökik el az energiád… bizony… Aki nincs fent, az legalább karakán legény, ő megmutatja…. Mit is? 

Ha meg fent vagy, és mindenfélét posztolzs, na az meg a sima, az a public image-edet építi (vagy rombolja) par excellence…. 

Szóval a csapda mindenkit megfog, kit így, kit úgy…:-))) 

Vissza az életrajzhoz… szóval referenciák… ja igen, még a  korábbi job-leírásokhoz… Azt mondják az okosok (akik a neten mondják a tuttit az életrajzírásról, van köztük egy-két tényleg okos fazon), hogy nem egyszerűen, statikusan azt kell leírni, hogy itt és itt, ekkor és ekkor és ez és ez, hanem hogy mit értél el, milyen projektjeid voltak sikeresek, milyen tevékenységekben – amelyek valamilyen eredmény-kontextusban megfogalmazhatóak – mi az, amivel növelted az adott céged teljesítményét, értékét, ha hard-fact-ekben (számokban, sales-ben, profitban) megfogalmazható, még ütősebb, hogy mindig hoztad a tervet, vagy felülteljesítetted, ilyenek… 

A referenciák célszerűen ahhoz a tevékenységhez kapcsolódjanak, amire keresel, vagy ahová ajánlod magad. De ezt lehet tágabban is értelmezni értelemszerűen. Ha én például a mostani támogató tevékenységem alátámasztásául teszek be referenciákat az életrajzomba, beteszek néhányat azok közül is, amelyeket olyanok adtak, akikkel mint gazdasági vezető és nem mint coach dolgoztam. Azért, mert ezekben a referenciákban utalnak arra, hogy vezetői tevékenységemnek voltak olyan vezetői elemei, amelyek hasznosak a coaching munkához is (persze, azért teszek be kifejezetten coaching munkával kapcsolatos referenciákat is, de az előbbieket se hagyom teljesen ki…) 

És akkor a krédó, a hitvallás, vagy mi… mutatok egyet magyarul és angolul, a sajátomat… nyilván arra kell megfogalmaznod, ahová, amihez írod. Én voltam mérnök, főiskolai tanár, gazdasági igazgató, internet hír-portálért felelős igazgató, most coachként (plusz egyéb kapcsolódó támogató tevékenységek) dolgozom, nyilván ez utóbbira van “kihegyezve”. 

Például ezt a mellékelt passzust 10-es betűnagysággal és az egész CV-n keresztül minimális üres elválasztó sorokkal sikerült egy 2 oldalas anyagba úgy beletennem, hogy az életrajzhoz még 6 refernciát is sikerült csatolnom. Azt kell mondjam, elégedett voltam magamamal…:-))) (ezt is próbáld ki, hogy “elégedett vagyok magammal!” – tök jó, hidd el… pozitív ön-pletyka…:-))) 

Tehát a minta krédó/hitvallás (magyarul és angolul): 

“Támogatói hitvallásom: Már vezetőként is mindig csapatban gondolkoztam, a legjobbakkal vettem körül magam. Hiszek a felhatalmazásban, az együttes munka szinergiájában és abban, hogy partneri viszonyban lehet az embernek/vezetőnek a legtöbbet kihozni magából és a társaiból. Emellett mindig pontosan kell azt is tudni, érezni, mikor jön az egyéni felelősségvállalás és a döntés pillanata. Az a jó vezető, aki ezt a kettőt optimálisan kezeli, a csapatmunka szinergiáját és az egyéni felelősségvállalást.

Nagyon természetesen adódott számomra a coachingban is a partneri viszony, ahol a coach a keretekért, a folyamatért és a (cél-)fókusz-tartásáért felel, mialatt a coachee dolgozik a tartalommal, felhasználva az esetleg rejtve benne szunnyadó erőforrásait és azokat az előjeleket, amelyek már a megoldás felé mutatnak. A megoldásközpontú szemléletből azt tanultam meg, ha megtaláljuk a probléma okát, ezzel nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, viszont ha megtaláltuk a megoldást és visszanézünk, sokszor már nem is látjuk a problémát… “

“My credo as a supporter: Already as a manager/leader I was always thinking in teamwork, I surrounded myself by the best people I could get. I believe in the synergy of the good teamwork and that you could achieve the most (both personally and in a the team-setup) in a partner-type of relationship. Of course, it’s important to know and to feel the moment of the personal responsibility and that of the decision-making. The good leader handles both in an optimal way, the synergy of the teamwork and the personal responsibility.

Therefore was the partner-relationship of the coaching so natural to me. In the coaching the coach is responsible for the framework, the process and the focus on the goal while the coachee is working on the content, using his/her - little bit perhaps - hidden resources and the signs showing already in the direction of the awaited states for behaviour and situation. I’ve learned from the solution-focused approach: if we are finding the cause of the problem, we are not closer to the solution while if we are finding the solution and looking back, many times we cannot find any trace of the problem…” 

Szilágyi Miklós – miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Az életkedvünk befolyásolja az életminőségünket, még a hosszát is…  Ennél azért a Symában konkrétabb dolgokról volt szó… Azt gondolom, amit ő… a betegségeink pszicho-szomatikusak…:

-       valamekkora %-ban a betegség objektív okokra (genetikus, életmód, ez utóbbiban persze benne vagyunk, de nem a jelenlegi – illetve a közvetlenül megelőző - pszichénk által meghatározottan…) vezethető vissza,

-       valamekkora %-ban pedig a jelenlegi (illetve a közvetlenül a betegséghez vezető) pszichés állapotunkra, felfogásunkra, attitűdünkre, életvágyunkra. 

Senki nem tudja egy konkrét esetben megmondani, mekkora % az “objektív” (a szomatikus, orvosi) és mekkora % a “szubjektív” (a pszichés). Miért fontos ez? Mert a két szakma (az orvosi és a pszichológiai, terápiás, stb. támogató/segítő) igyekszik – érthető módon “kisajátítani”, és megközelítően 100%-ban megmagyarázni és gyógyítani a tüneteket, a helyzetet a saját módszereivel. 

Feldmár Susan Sonntag könyvét idézte a pszichikus tényező iránt szkeptikusokat fémjelzendő. “A betegség mint metafóra” című könyvében (magyarul is megjelent) beszél arról, hogy amikor mellrákja lett, ő az orvosokban akart és tudott megbízni, és francba a pszichiáterekkel, akik – nem elég, hogy van ez a baja – rögtön azzal kezdik: “Hogyan okoztad ezt magadnak?” 

Hogy mi, hogy még ezt is “rányomják”?! És a tuberkolózist hozta fel példának. A mikroszkóp hatékonyságának megnövelése előtt, amikor még nem tudták kimutatni, hogy  jól meghatározható biológiai oka van (és ma már, ha idejében felfedezik, gyorsan és eredményesen gyógyítható), mindenféle pszichikus okokkal magyarázták a kialakulását. 

A rákkal ellentétben a tuberkolózisnak volt egy bizonyos pozitív aurája, amely sezrint ez ilyen kifinomult, érzékeny művészlelkek  betegsége, és bizonyos körökben szinte kívánatos volt egy bizonyos korszakban, hogy egy magára valamit adó művészemberrel kapcsolatban legalábbis a halvány  árnyéka felmerüljön a  tuberkolózis veszélyének. 

És mi lett ezekkel a nagyokos pszichikai magyarázatokkal, miután megtalálták a betegség effektív, nagyonis objektív okát? Huss, eltűntek a süllyesztőben (Feldmár: “…lehúzták őket a WC-n…”). Na tessék, mondja Susan Sonntag (aki egyébként a huszadik század egyik legjelentősebb nemzetközi hírű, amerikai irodalmára, író volt - http://hu.wikipedia.org/wiki/Susan_Sontag), ez lesz majd egyszer a rák pszichikai magyarázataival is… 

Nem biztos, mondom én is Feldmárral… ott van az a pszichikai % majdnem minden esetben… és valószínüleg, ha találnánk tényleg tökéletesen egyforma két pácienst egy tökéletesen megegyező betegség szindrómáival (nem fogunk…), jelentősen különbözne a gyógyulás esélye, a betegség lefolyása aszerint, hogy a beteg pszicikailag hogyan áll hozzá az életéhez, akar-e élni, van-e miért, van-e még dolga az életben (Sonntagnak például még sok dolga lehetett,  1978-ban írta a könyvét, 2004-ben, 26 évvel később halt meg 71 éves korában). 

Erre is mondott több példát Fedmár, nekem Gregory Bateson esete volt a legmegyőzőbb (http://hu.wikipedia.org/wiki/Gregory_Bateson). Szintén rákot diagnosztizáltak nála, amikor egy fontos könyvének az írásával volt elfoglalva. Írt a lányának – aki hasonló dolgokkal is foglalkozott, mint ő, ő nagyon sok dologgal foglalkozott… -, hogy segítsen neki a könyvvel, mert ez nagyon fontos neki, hogy befejezhesse… néhány hét múlva egy vizsgálatnál nyomát nem találták a ráknak… azután kész lett a könyv (talán 1,5 év múlva, ha jól emlékszem Feldmár szavaira), és elküldte a kiadónak… néhány hétre rá “visszajött” a rák és el is vitte… 

Szóval van is szerepe a pszichének (sok is…), meg lehet korlátozott is lehet a szerepe, ha például – ismét Feldmár fogalmazása – valamelyik genetikai, előre programozott  “bombánk” felrobban bennünk…. Ha véletlenül ebbe az esetbe “trafál bele” a segítő, talán kevésbé hasznos (gondoljunk Sonntagra), ha azt kérdezi pacekba, hogy: “És akkor most mit gondolsz,  mivel okozod ezt magadnak?” Mert ezzel még inkább – ráadásul potenciálisan “ártatlanul” – kétségbeejtjük az illetőt (szép kis támogatás…). 

Feldmár erre azt a példát mondta, hogy mintha az áldozatot faggatnánk, hogy mivel okozta az áldozattá válását. Tudom, hallom az ellenérvet: egy csekély kriminológia ismeret is elég hozzá, hogy erre lecsapjon valaki, “Na látod, a viktimológia pont ezzel foglalkozik! Milyen remek metafóra is ez!”… No, erről ugyanazt gondolom, mint a pszicho-szomatikus betegségekről, hogy igen, bizonyos esetekben, bizonyos áldozatok tehetnek arról valamilyen százalékban, hogy áldozatokká válnak… ja, és bizonyos esetekben meg egyáltalán nem, úgyhogy ott is egy sikamlós terület ez… és főleg: inkább arra analógia (ha már…), amit Feldmár (meg én) mondunk…:-))) 

Mivel pedig sosem lehetünk egészen biztosak (bár vannak olyan tünetek, amelyek túlnyomórészt pszichés okokra utalhatnak), hogy mi a helyzet, legcélszerűbb ezt a nagyon interrogatórikus kérdést (“…mivel okozod ezt magadnak?”) – szerintem, szigorúan IMHO  (in my humble opinion = szerény véleményem szerint), a tévedés kockázatának fenntartásával – egyáltalán nem feltenni. Viszont, az hasznos lehet, ha puhatolózunk ebben az irányban, dans le genre pl.: “Mi a fantáziád, lehet, hogy ebben valamilyen szereped Neked is  van?” 

Konklúzió? Szerintem van… Mindenkinek: számít, hogy mit gondolsz, hogy van-e életkedved, célod, törekvésed az életben. Számít az egészséged, a hosszú egészséges életed szempontjából és lehet, hogy még a halállal is köthetsz alkut, mint Bateson tette… A támogatóknak: ez fontos  aspektus, szimptóma és lehetőség, de: óvatosan… minimum ne ártsunk… (Hippokratész…) 

Szilágyi Miklós – miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Ilyenkor év vége felé megsűrűsödnek a programok, jönnek a “Save the date” mailek… hogyan döntsünk? Elmesélek valamit a tegnap  esti programról. A Professzionális Coaching Egyesületnek volt programja a jól megszokott helyen, a MOM kultúrházban. Tudjátok, ők voltak nemrég az NM Budai Coaching Támogató Csoport, jó fejek, Szabados Andi, Eperjesi Amina, Van der Meer Gabriella és a többiek (azért csak őket említem, mert őket mindenféle helyekről személyesen is ismerem, de éljenek a többiek is…). 

Jól szervezett esték szoktak lenni, aszponzorok által finanszírozott elmaradhatatlan ásványvízzel és az ajándékokkal, amit a végén húznak ki a bedobott névjegyekből. Két részből áll, egy plenáris előadásból és három részre szakadva 3 tevékenység között lehet választani, van ingyen coaching, esetleg valamilyen program, stb. bemutatása és egy csoport, most egy MasterMind csoport-izé volt, Andi moderálta (jól) és egyvalakinek elemeztük egy kicsit egy adott dilemmáját (írásos aláírással hitelesítettük, hogy nem visszük ki onnan)… 

Azt mondták, én mindig nyerek valamit a sorsoláson, kettőről tudok. Hogy először mit nyertem,  arra már nem emlékszem, most tagnap valami oktatást a Coaching Teamtől, tudjátok, a Bite Barbaráék – hopp, ez most elkezdett egy csipetnyit belterjes lenni, innen most visszajövünk…:-))) 

Merthogy van egy fontos pont, amit el akarok mesélni nektek erről az estéről (lehet, hogy mást is, de ezt mindenképpen). A delegálásról és a felhatalmazásról, az “empowerment”-ről. 

Szóval hol is tartottam? Ja, hogy hogyan dönt az ember, hogy hová megy el… tehát – az előbbiek alapján – az tiszta, hogy ezek az esték jók szoktak lenni, dehát azért az is számít, hogy mi a téma… Nos a tegnap esti téma a “Hogyan lettem coaching szemléletű vezető?” volt – Mészáros János “előadásában”, aki az ELMÜ kontrolling igazgatója. 

Na ez már – elsőre – kétesélyes volt. A legnagyobb élményeim közé tartozik, amikor coaching szemléletű vezetők leülnek kerekasztal-beszélgetni. A 2012-es oxfordi SOL World konferencián azt az egy órát biztos nem fogom például elfelejteni, ahol két angol és egy Indiában dolgozó német válallatvezető osztotta meg velünk az – ott szűkebben véve megoldásközpontú coaching – élményeit és eredményeit (valahol egy bejegyzésben írtam is róla). Viszont, amikor előadást tartanak, az – sorry – unalmas szokott lenni. Nem tudom, mennyire píszí, de elsőre a kontrolling se a legszexibb job-ok egyike (én is pénzügyes voltam sokáig, tudom, miről beszélek…) és hát az ELMÜ… 

Elmentem… Nos, Mészáros János tizen (talán 14) éve dolgozik különböző posztokon az ELMÜ-nél és bemutatta, hogy milyen izgalmas is tud lenni az élet (a) az ELMÜ-ben és (b) egy controlling igazgatóságon. Karrier controller. Mindig kontroller szeretett volna lenni (ezt nem mondta, és biztos ez így túlzás is), és controller volt (ezt a “karrier …” izét valamikor régen a karrier-diplomatával hallottam, azóta megjegyeztem s kreatívan használom). Mészáros János néhány  vulnerability-t is mutatni tudó pillanatában megjegyezte, hogy ő (a) tulajdonképpen inkább meditáló, kicsit befelé forduló alkat, nem a nagy extrovertáltak közül való, (b) néha gondolkozott rajta, hogy ezt kell-e, itt kell-e, de nem ez volt a jellemző. Ettől lett körbejárható, ettől lett még erősebb, amit elmondott. 

Mert nagyon erős volt… igazából nem az,  amit elmondott, nem az, ahogy elmondta, hanem az amit el tudott mondani, mert csinálja… Hát igen, a második rezsicsökkentés után az energiaszolgáltatóknál már nagy rendnek kell lennie…  controlling rendnek (nem lehet sok multi nálunk, aki ennél hatékonyabb költség-kontrollt  exercál)… tudni kell, hogy egy controlling jelentés mennyibe kerül és amikor néhány évvel ezelőtt szembesítették azzal, mint új (akkor még csak osztály-) vezetőt, hogy nem hatékony a controlling, magyarul drága és tessék a költségeiből 3 év alatt 25%-ot lefaragn, először nem értette, szóval akkor most eddig nem jól? Vagy akkor ezt hogyan kell érteni? Azután ő, ők elérték a kitűzött célt 1 év alatt. De nem a minőség kárára (ja, és emelett a túlórát is csökkentették (jól emlékszem, 50%-kal?!)…  Az ilyen ember aranyat ér a cégnek… Mit csinált, hogyan csinálta? 

Nyilván nehéz visszapergetni, ő többek között a coachingra vezeti vissza. Előtte egyedül volt, és lehetetlennek látta, a coaching megértette vele, hogy bizalom nélkül nem megy… bíznia kell az emberekben, delegálnia kell… 

Delegálnia kell, de nem csak a feladatokat, hanem a döntések és az irányítás egy részét is… lassan mondom, hogy én is megjegyezzem, Te is megértsd, felfogd: “delegálni kell, de nem (csak a) feladatokat, hanem a döntéseket és az irányítást”. Fékezett habzással próbálok ezért itt most lelkesedni, mert ez zseniális, ez a mondat, ebben benne van az út a delegálástól a felhatalmazás/empowerment felé, ez a missing link, a hiányzó láncszem (hogy mit olvasok össze, mit nem, bele se gondolj, de ilyen szépen még nem láttam sehol megfogalmazni…). 

Mert ugye, ha feladatot delegálsz, a munka visszajön a kiskapun. Te vagy a gate-keeper, a kapuőr, minden csak Rajtad keresztül mehet ki a nagyvilágba. Ami azt jelenti, hogy, bizony, Mészáros Jánosnak minden egyes riportot végig kellett nyálaznia, megtaláőlni a hibákat, és visszaküldeni, vagy ahogy ilyenkor ez lenni szokott, arra már nem volt idő, gyorsan befejezte… És a többiek? Tudták, hogy van egy árgus szem, ami úgyis átnézi, a saját felelősség, saját rátartiság, hogy “nem adok ki hibás anyagot a kezemből”, alábbhagy, hiszen “…úgyis megnézi a főnök”. Na most így egyet nem lehet nyerni. Időt… hiába küldöm ki a “majmokat” (feladatokat) az ajtón, kicsit később beszöknek az ablakon. 

Mi a trükk, mire talált rá? Hogy meg kell ismerni az embereket, segíteni kell őket fejlődni és szép lassan terhelni kell őket… És persze, ennek is van a finomszerkezete, hogy az elején a döntési és irányítási jogköröknek csak kis részéről van szó, azt figyelni kell, hogy csinálja, jobban terhelni… ja igen és ezt is mondta még az elején – hát, göröngyös az út,  bele kell tenni az energiát, nincs mese… -, hogy hagyni kell hibázni is a delegáltat… hozzátette, hogy a controlling jelentésekkel nem lőnek nyulat, talán itt nagyobb tere van a trial & error tapogatózásnak… 

Nehezebb út, folyamatosan figyelni kell… Egyszerűbb a feladatot delegálni mindig, pikk-pakk, mint hosszú távon építkezni… Megéri? Gondolj bele… Ha hosszú távon látsz fantáziát a helyedben, biztos, ha csak túl akarod élni a következő fél évet, talán (biztos…), hogy nem… 

Egy biztos: delegálni feladatot és felhatalmazni a kollégáidat (döntési és irányítási jogköreidből átengedni nekik), ez két teljesen különböző működés mód. Az elején csak látszólag kontrollálod a helyzetet, de nem kontrollálod az idődet, az emberek nem fejlődnek, szintekkel képességeik alatt teljesítenek, nem teszik hozzá a pluszt, ami nekik is élvezetesebbé tehetné a munkájukat. 

A második út, a felhatalmazás útja az elején sokkal nagyobb befektetést igényel, és egyáltalán egy másfajta folyamatos működést, amikor odafigyelsz az embereidre a mindennapokban is, nemcsak mailjeidet olvashatják, hanem megbeszélhetnek Veled fontos dolgokat. Van egy nehézsége az utóbbi módszernek, működési módnak, amiről kevésbé beszélünk, még inkább érezzük. 

A félelelem. A félelem attól, hogy nem vagyunk elég jók. A félelem a közvetlen, azonnali, minden pillanati kontroll elveszítésétől (ha felhatalmazol, az azt jelenti, hogy egy csomó dolog a (közvetlen) tudtod nélkül történik. 

Egy controlling igazgatóság esetében egy csomó riport már a láttamozásod nélkül megy ki és csak a legfontosabbakat nézed át – hiszen ez a felhatalmazás lényege, hogy bízol az embereidben és delegáltál döntési és irányítási jogköröket is. Azám, csak akkor nem derülhet ki, hogy Rád nincs is olyan sürgős szükség? Még rosszabb: kiderülhet, hogy a felhatalmazott kollégáid közül egyik-másik – miután egyre szabadabban, a Te bevonásod nélkül kommunikálhat a külvilággal, hiszen ez a felhatalmazás lényege – esetleg alkalmasabb is lehetne az adott funkció irányítására? 

Erről nagyon nehéz lenne statisztikát készíteni, de 20 év felsővezetési tapasztalattal és  számos szervezet belső politikai térképét alaposan megismerve állítom, hogy ez utóbbi a legfontosabb érv, amiért a vezetők nem engedik közelebb  a kollégáikat a ”gombok szobájához” (azt hiszem, Gramsci fogalom-használata). Inkább meghalnak a munkában, éjszakáznak, tönkremegy a családi és egyáltalán az életük, de “ők a főnökök”… (és a jó öreg infromációvisszatartás/-manipulálás… - húúú… hány embert láttam röpülni, mint a darvakat, aki mind azt hitte magáról – és bizonyos körökben elég hatékonyan terjesztette is -, hogy nélkülözhetetlen…) 

Na most hogyan volt ezzel  Mészáros János az ELMÜ-nél? Nem egy ijedős ember. Alapos, megfontolt (mondtam már: karrier-kontroller…), ahogy szoktam mondani, “rakkolós”, de tegnap este nem ez volt a lényeg, hanem a “coaching szemléletű” (nyugodtan helyettesíthető, vagy kiegyészíthető azzal, hogy: “hatékony”…)… Megcsinálta… szép csendesen, rakkolósan, majdnem mindig kicsit ellenszélben (az a szerencséje, hogy az ellenszél nem “felülről” fújt (ezt hangsúlyozta), ott értették… - ez is kell hozzá...). 

Szóval, mégegyszer (a fontos dolgokat a végén meg kell ismételni…:-))): hogyan érte el a sikereit, mi volt a fordulópont? 

Ez volt az egyik, hogy megtanulta a csapatát, megtanult kérdezni, kapcsolódni, megérteni őket, az igényeiket, a gondolkodásukat (ja, nem mondtam? ez kell a delegáláshoz, meg a felhatalmazáshoz… meg ne próbáld olyanokkal, akiket nem ismersz, nem bízol bennük és tök mást gondolnak az egészről, mint Te… oda a command & control-t ajánlom… amíg elviselnek Téged…). 

A másik az, hogy az így felszabadult időben az időközben jól beazonosított belső “vevőikkel” tudott foglalkozni, hogy ténylegesen mi kell nekik (ne gyártsunk már felesleges riportot 30 oldalban havonta, ha az illető vezetőnek annyi ideje nincs, pont olyat készítsünk csak, ami őt valóban érdekli, és amit el fog olvasni, fel fog használni).  Büszkén jelentette ki, hogy ha kellene, minden egyes riportot megalapozott kalkulációval alátámasztva tudna kiszámláztatni. 

Komolyan, ha nem csináltam volna annyi mindent életemben és nem érdekelne annyi minden, kevésbé habzsoltam volna az életet abban az értelemben, ahogy én szeretem gondolni, ha lett volna türelmem egy dolognál kikötni és ez a pénzügy lett volna (ami két évtizedig volt is), akkor az ideálképem Mészáros János lett volna, az ELMÜ coaching szemléletű kontrolling igazgatója… 

Szilágyi Miklós – Business Coach Kft stratégiai partnere

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

“Soha nem fogunk túlélni, hacsak nem leszünk egy kicsit őrültek” – Seal 

Időről időre jó gyakorlás lehet meglepni magunkat valamilyen új viselkedéssel. Különösen akkor, amikor a megszokott technikáink nem működnek és frusztráltak vagyunk. Ilyen pillanatokban, legtöbbünk ugyanabból többet csinál. Úgy teszünk, mintha a megközelítésünk jó lenne, csak nem megfelelően alkalmazzuk. Így még jobban koncentráltakká, szorgalmasabbakká, keményen dolgozókká és frusztráltakká válunk. 

Amikor nem jól mennek a dolgok, amikor az eredmények nem mutatkoznak, itt az ideje annak, hogy mást csináljunk. Itt az ideje, hogy új válaszokat találjunk.  Nem kell jobb válaszokat találnunk, csak különbözzenek. 

Új viselkedést választani kockázatos. Furcsának látszhatunk azok számára, akik azt hiszik, hogy ismernek minket. De sok esetben ők már úgyis azt gondolják rólunk, hogy furcsák vagyunk, úgyhogy a kockázat nem olyan nagy, mint ahogy félünk tőle. 

Nem azért csinálunk dolgokat másképpen, hogy másokat idegesítsünk. A viselkedésünk megváltoztatásával tudjuk felfedezni, hogy van választásunk. Semmilyen okunk nincs arra, hogy abba maradjunk bezárva, ahogy mindig csináltunk dolgokat. Amint kiszabadítjuk magunkat a szokásaink, mintáink börtönéből, amint felvállaljuk a kockázatot, hogy valamit másképpen csináljunk, a szabadság  köszönt ránk. 

A szabadságunk megélése a lényege ennek a gyakorlatnak. Ezért van az, hogy majdnem mindegy, milyen új viselkedést próbálunk ki. Bármit csinálunk is, ami más, különbözik, ez meg fog szabadítani minket a megszokottól; bármilyen változás bevezet minket a lehetőségek terébe a szokásos minták fogsága helyett. 

Idővel persze, fel akarjuk fedezni a megfelelő válaszokat is, amelyek jobban szolgálják a céljainkat. De ezek is azután majd megszokottá válnak idővel, és alkalomadtán majd frusztrálnak is minket. 

A frusztráció a szabadság felé vezet minket, ha felismerjük a jeleit.

Szilágyi Miklós

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

Új zászló alatt, a Business Coach Kft stratégiai partnereként kezdtem el működni október elejétől. Több évtized vezetői, alkalmazotti lét után majd' 3 évig egyszemélyes intézményként működtem, most belevágtam abba, hogy egy csapattal dolgozzak. Sok embernek tartozom hálával, szerencsém volt, coachként való működésem csiszolása közben olyan emberektől tanultam, olyan emberekkel tudtam közelebbről megismerkedni, mint (esetleges, talán - az életemben való - megjelenési megjelenési sorrendben) Dr. Sárvári György, Dr. Palotai Gabriella, Hankovszky Katalin, Péter Szabó, Vizi Bea, F. Várkonyi Zsuzsa, Dara Péter, sorolhatnám még, hadd legyen ez itt így.

2012-ben egy évig a SolutionSurfers coach-képzésére együtt jártunk Komócsin Laurával, és azóta itt-ott kereszteződtek útjaink (azt úgy kell érteni, hogy benne voltam a fejében, ezzel-azzal kapcsolatban eszébe jutottam, felhívott, hogy van-e kedvem egy kávéra... mindig volt... - amúgy Laura így működik, elképesztő volt már látni a képzésen is, mindenkit elraktározott aszerint, hogy mit talált benne érdekesnek, jónak, egyedinek, nagyon nyitott arra, hogy felfedezze az emberekben, hogy miben jók). Egyszer 2012 őszén már volt egy ilyen partnerség-típusú kapcsolatfelvétel, de az elhalt, és ez ismétlődött meg az idén, ezúttal egy projekt-vezetéssel megfűszerezve... Jelenleg a Business Coach Kft Mentoring projektjét vezetem.

Ezt a Vezetői Coaching blogot szintén majd'  3 éve írom, bejegyzéseim száma 2011 februárjától 200 felett van, átlagosan 6 blog-bejegyzés per hónap erre a 32 hónapos időszakra... és aki olvasott már közülük egyet kettőt, tudja, hogy nem is rövidek...:-))) Félkész bejegyzésem annyi van, mint a csillag a tarsolyban, de idő kell majd, hogy lekerekítsem és feltegyem ide őket, ezért most az egyik nekem legkedvesebbet másolom ide 2011 áprilisából... no azért nem teljesen 1:1-ben, kisebb igazításokkal... egy KPMG-s reggeliről számol be, szubjektív módon, arról a mozzanatról, ami megragadott és amiről - szokás szerint - mindenféle eszembe jutott...:-))).

Talán az az egyetlen igazi változtatás benne, hogy most megnevezem azt a korábbi kollégámat, akinek a prezentációja olyan nagyon megragadta a figyelmemet.... Hiszek abban, hogy fontos arról beszélni, hogy milyen fantasztikus emberekkel találkozom, tanulok tőlük, talán ők is tanulnak tőlem... egyáltalán, ez a human resource/támogató világ, közösség elképesztően tehetséges emberek gyűjtőhelye, nagyon kreatív, nagyon támogató, bárcsak több energiát, motivációt, a munka örömérzését, "flow"-t tudnánk adni a minket körülvevő világnak... jobb hely lenne ez...

És akkor a tavalyelőtti, mindig aktuális témájú bejegyzés enyhén kipofozott változata: 

"(Majdnem) ez ("Ösztönösség, tudatosság és intuivitás a vezetésben") volt a címe a minap (2011 elején vagyunk, de a téma - mint mondtam, tényleg - evergreen…) egy KPMG üzleti reggelinek. Rövid volt, néhány brilliáns, jól felépített előadással, jól telt az idő, maradt utána is gondolkozni való.

Ahogy ott is elmeséltem az egyik  társelőadó résztvevőnek, akinek a blogjában olvastam erről a kis összejövetelről, és úgy döntöttem, hogy elmegyek. Tehát egy blog alapján. Én amúgy (azóta is) rendszeresen kapom a KPMG oktatási hírleveleket, de az ezt az előadást meghirdetőn átlapoztam (néhány ilyenen már résztvettem, azok is megérték az időt, de általában kb 1-2 téma érdekel 10-ből, talán ezért…). 

Azután már a jelentkezési határidő után a HVG-től szintén rendszeresen kapott médiás blog e-mailek egyikében (ezeket gyakorlatilag mindig kinyitom, mert majdnem mindig érdekesek) utalás volt az említett blogra, oda is elikkeltem, utána meg gyorsan visszakerestem az eredeti KPMG-mailt, és a megfelelő mailcímre kattintva jelentkeztem. 

Miért mondtam ezt el ilyen halál-hosszan? Hogy megmutassam, milyen véletlenekből áll az élet. Merthogy kifejezetten örültem ennek a találkozónak, egyrészt szakmailag, másrészt emberileg is, mert egy nagyon régi  (kb.18 éve dolgoztunk együtt) kedves vezető társam volt az egyik brilliáns előadó. És pont az ő előadása ragadott meg legjobban. A címe az volt: Intuitív management audit. 

A  cím akár unalmas is lehetne (átszaladhat rajta a szem), ha nem fúrná az ember oldalát: mi a fenét keres ott ebben az összefüggésben az „intuitív”?! Nos az egyik bevezető vetített dián négy egységbe foglalva ott voltak az ő rendszerében felépített jó vezetési rendszer elemei, és a jobb alsó négyzetbe azt írta: „SZUBJEKTÍV” (a többi négyzetben jól megszokott és kiválasztott elemek voltak, azok felett átsiklottam…). Mármint, hogy milyen a jó vezető. Szubjektív. 

Hogy mi van?! Elképzelhető, hogy egy  vezetőben, középvezetőtől felfelé megáll az ütő, amikor ezt hallja.  Hát nem az a legfontosabb, hogy a vezető pártatlan, objektív és következetes legyen?! Hogy nem az a legfontosabb, hogy a szubjektivitás szinte semmilyen befolyással ne lehessen a döntéseire?! Te jó Isten!

No igen. Volt kollégámnak, Polányi Sándornak (valamiért akkor nem írtam ki a nevét, pedig… nagyon szervezett, nagyon (munka-) harapós, nagyon dinamikus valaki, aki több – többnyire távközlési - cég első számú vezetője volt  az eltelt időben is) nem volt ideje persze teljesen kifejtenie az ottani "reggeli" időkeretei között  ezt a (fontos) elemét a prezentációnak. Nem is tudom most pontosan visszaidézni (de érdekel, és még majd kifaggatom – nem faggattam ki… még nem volt rá alkalmam…). 

A lényeg talán az előadásának legelső hangsúlyos gondolatával függ össze a legjobban: egy cégben, egy társaságban a legeslegfontosabb érték az ember, az emberek. Ha azok jól képzettek és meg akarják csinálni, és az adrenalin szintjük is a megfelelő szintű (ez is – így - benne volt az amúgy rövid, tömör  előadásban!), akkor az eget is megmozgatják, hogy elérjék a céljukat, ami ilyenkor a társaság céljával teljesen megegyezik. Talán ilyen, ebben három 9-es tisztaságban, csak a mesében van, de a cél nyilván az kell legyen, hogy a két cél, a társaság és az ebben a társaságban együtt dolgozók célja a lehető legközelebb kerüljön egymáshoz. 

Az ő  egyik záró gondolata az volt, hogy 2 esetben is úgy vállalta el egy-egy társaság első számú vezetői pozicióját, vezérigazgatói posztját, hogy nem nézte meg a társaság korábbi pénzügyi mérlegeit. Amit megtett a döntés előtt az az volt, hogy annyi különböző szintű emberrel próbált meg beszélgetni a cégről, amennyivel csak tudott, és annak alapján döntött. 

No, ez (az egyik) slusszpoénnak jó volt, én egy kicsit konzervatívabb vagyok, én azért megnéztem, megnézem a mérlegeket (is), de a lényeg nagyon tetszik, nagyon egyetértek vele, az emberek, bennük bennük  van-e az a  többlet, amit majd ki tudok hozni belőlük/magunkból együtt, vagy dead fish (döglött hal) az egész (mégha az utolsó pillanatig még meg is tudták bűvészkedni a mérlegeket...). 

Mi is volt az előbb a szövegben kiemelve? Az Intuitív management audit. Az előbbiek alapján nem lesz meglepetés, ha azt mondom, hogy ez a módszer nem a klasszikus due diligence (állapotfelmérő pénzügyi átvilágítás) alapvetően pénzügyi audit típusú megközelítésével dolgozik, hanem néhány megbízott szakértő elkezdi járni a céget és elkezd információkat gyűjteni az adott állapotokról akármilyen szinten gyakorlatilag mélyinterjúk formájában. Nem tudom, lehet, hogy Sándor találta ki… 

Persze, a szokásos, értelemszerű  bizalmi problémák megoldandók, a dolog természetesen nem olyan egyszerű, amennyire első pillantásra esetleg gondolnánk. 

Ez a felmérés természetesen nem törekszik teljességre sem a szinteket, sem a létszámot tekintve és a fokozatosan megkapott információk által erősen befolyásolva a csomópontokat, az kulcs-/oszlop-embereket keresi és az ő véleményükre kiváncsi. 

Ehhez alapból sok minden kell, hogy jól tudjon működni. Például. hogy a megbízó (általában az első számú vezető, esetleg a tulajdonossal karöltve) nagyon őszintén akarja megtudni, hogy melyek az igazi probléma gócpontok. 

Egy közegben, ahol még valamennyire el tud evickélni egy képmutató vezetés, nem érdem, hanem kapcsolat szerint választott vezetőkkel, ahol még egy ideig a szőnyeg alá lehet söpörni a dolgokat és azt, aki itt-ott megmondja a véleményét, kiírtják a szervezetből, ott még várni kell egy kicsit egy ilyen audittal, amíg majd már nem lehet többé szőnyeg alá söpörni  a problémákat és azok eredményét  (illetve eredménytelenségét). 

Az ilyen patt-helyzetek egyébként meglepően sokáig el tudnak húzódni, igaz, a legutóbbi, hatását még mindig itt hagyó pénzügyi/gazdasági válság (hát bizony, itt van még…) az ilyen folyamatokat fel tudja gyorsítani. 

Sok hasonlóság van itt a coaching helyzettel és annak lehetséges hatékonyságát elősegítő légkörrel. 

Mindegy, ezzel a korábbi kollégámmal együtt vallom, hogy a legjobban mindegyikünk akkor tud a legjobban együtt dolgozni, eredményes lenni egy közösségben, ha a maga pótolhatatlan, helyettesíthetetlen személyiségével  teheti ezt. 

Többször megéltem azt, hogy a csapatomból elment valaki, és aki átvette azt a munkát, utána az a munka nem olyan volt, nem ugyanúgy volt elvégezve, mindig hozzá kellett a változáshoz igazítani az egész rendszert. Van amiben kicsit vagy sokkal rosszabbul ment, és volt amiben akár sokkal-sokkal  jobban. 

Ugyanaz a munka egészen máshogyan volt elvégezve (sőt, néha egy ember helyett 1,5-2 új kellett, néha meg csak egy fél...). Ez persze kihatott azokra is, akiktől neki kellett inputot kapnia, és azokra is, akiknek neki kellett outputot adnia. Soha senki nem volt teljesen helyettesíthető. Néha a nettó hatás jobb volt, néha rosszabb, de sohasem ugyanaz. Évekig emlegettük mindig, ezt-azt bizony az az XY máshogy csinálta volna (néha azt értettük ezen, hogy rosszabbul, néha azt, hogy jobban...).   

Akarod felmérni a cégedet? Akarod tudni, hogy mi az igazság? Mert akár akarattal (mert Te úgy intézted…), akár akaratlanul (mert Te vagy a főnök…) az embereid sokszor színezik a valóságot, azt mondják, amit hallani szeretnél… mert nem akarnak felhúzni, felidegesíteni… kicsit kozmetikáznak, elhallgatnak dolgokat, veszélyeket, negatív kimeneteket. Azután csak megtudod… ilyen esetekben sokszor már későn… Van megoldás 

Szilágyi Miklós

Senior Business és Executive Coach, Mentor

A Business Coach Kft stratégiai partnere

+36-30-9-444-627

miklos.szilagyi@businesscoach.hu

http://www.linkedin.com/in/miklosszilagyi

http://businesscoach.hu/szilagyi-miklos/?mid=21

Szerintem ez már annyiszor bejön az utcámba, hogy kezdenem kellett vele valamit (klasszikus coaching-kérdések: “Akarsz róla beszélni? Miklós, mondd, hogyan szól ez rólad? Miklós, hallom, amit mondasz, de nem értem… Most mi történik, Miklós?” – ja? Lerúgtam a coachot bennem a lépcsőn…) 

Rendszeresen előjön a LOA, a Law of Attraction, a vonzás törvénye, főleg az amerikai anyagokban. Ma reggel az egyik angol LinkedIn csoportban találtam egy LOA témát, amiben valaki, aki ezzel dolgozik, meg akarja győzni magát, vagy mi fene, kérdez másokat, hogy ők hogy vannak vele. Mintha sales-pitch szövegért házalna, vagy tényleg már maga is megingott a pure LOA-ban, mindegy is, ennek kapcsán jutott eszembe ez a comment, amit oda is beírtam, de olyan jól össze lett szedve, tömör, hogy gondoltam, ide beörökítem (a fórum anyagát nem lehet kilinkelni, mert zárt csoport, nincs többről szó, mint hogy “Ti hogy vagytok az LOA-val? Én használom, szeretem…”). 

Bocs, ez angolul van, kérésre lefordítom…:-))) 

Negative thinking thread, all the problem-languages, problem-focusing are, of course, obstacles in life... It's sooo widespread (of course, depending on cultures, in my local field, it's even more emphasized than the average)... 

From this point of view, all these enlightening, loosening concepts which want to dissolve these heavy binds are welcome... then comes the other pole: you will have what you want... other pole of b....t-scale... 

As time goes by, I more and more convinced that the proportion we apply in the different dimensions of our life are the most important (not necessarily of the "golden middle" of Aristotle but something similar)... 

so... that's what I can imagine ("on my map"), the "right proportion" (for us as an individuum) as a resource if we learn to turn upside down the first mentioned three things (negative thoughts, problem-focus, problem-language) into positive thoughts, solution-focus and solution-language. Speaking on the problem-language you will find problems, speaking on the solution-language you will find solutions and finding the solution (especially where the human psy is a factor) is not necessarily bound to the very detailed familiarity with the problem ... In this context I am totally fan of the basic premises of these enlightening and "positive" approaches... 

We should also think about our future as colourful as possible to motivate ourselves, we are to show up to the opportunities, we are to search for these opportunities while we are up to prepare ourselves to be more apt, capable and skilled in order that when the opportunities are arising we will be ready.... what might remains it is only the implementation work on our skills, capability will follow and hence we will be able full exploit our opportunities... 

It's useful if we are open to the world around us, if we are working on ourselves to be antifragile, if we are ready to learn and to act from the future as it emerges... I don't know much very closely what LOA is but if and in the masure it helps to support this development it should be a good thing... 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com  

Sose gondoltam, hogy ez egyszer ennyire fontos tud majd lenni nekem...:

"Civility is the lubricating oil of effective organizations." - Udvariasság a hatékony szervezetek kenőolaja... 

Marshall Goldsmith és Chip R. Bell Managers as mentors könyvükben az egyik rövid interjúban idézik ezt a Peter Druckertől származó mondást... 

Egy történetet mond el Frances Hesselbein, egy vezetői tanácsadó cég vezetője. Életének legemlékezetesebb mentoraként nagymamájára emlékszik, akitől azt tanulta, amit ma is legfontosabbnak tart az életben:  "Respect everyone..." (Tisztelj mindenkit). 

Egyet tesz még hozzá, mint fontos "élet-receptet": a meghallgatás, a figyelés művészetét. Ehhez is Druckert idézi (akivel dolgozott korábban): "Think first, speak last" (gondolkozz először és beszélj utolsónak...) és (tette hozzá Drucker: "Ask, don't tell" (kérdezz, ne mondd...). 

Hasselbein asszony egy történetet mesél el, amit Mama Wicks-től, a nagymamájától hallott Mr. Yee-ről, a kínai mosodásról, aki hagyományos hosszú kínai ruhát hordott, sapkát viselt és a sapka alól kilógott lófarokba összefogott haja... a kislányok (a történet Hasselbein asszony édesanyjának gyerekkorában játszódik) előfordult, hogy sírva jöttek haza az iskolából, mert a rosszcsont fiúk rendszeresen gúnyolták, megkergették Mr. Yee-t, csúnya szavakat mondtak neki és próbálták meghúzkodni a haját. 

Mr. Yee rendszeresen járt a házhoz, minden héten jött, elvitte Mama Wick férjének, a nagypapának a ruháját, és kimosva, tökéletesen kivasalva hozta vissza. 

Egy nap Mr. Yee kopogtatott a konyhaajtón és újságpapírba csomagolva - ahogy a nagymama kicsomagolta - két gyönyörű kínai váza volt. Mr. Yee ajándékba hozta, mert, mivel nem sikerült elérnie, hogy a családját is maga után hozza, elhatározta, hogy végleg hazamegy, és ezt a két vázát, amit annak idején magával hozott, Mama Wicknek szánta. 

A nagymama nem akarta elfogadni ezt a nagy ajándékot (amelyet egyébként a történetet elmesélő unoka örökölt és ma is féltve őriz), és kérdezte Mr. Yee-t, miért neki akarja ajándékozni? "Mrs. Wicks, I have been in this town for ten years and you are the only one who ever called me 'Mr. Yee.'" (Wicks asszony, tíz éve élek a városban és Ön volt az egyetlen, aki 'Yee úr'-nak hívott...) - Mr. Yee-nek könnyes volt a szeme a búcsúzás közben... visszament hazájába, Kínába...

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com 

http://sco.lt/7oZeqX

…érdekes gondolat (a címben felvetett...), bár nem hiszem, hogy generális választ lehetne adni rá... a címben is benne van, hogy nem biztos, mindenkinél így történik... (gondolatmenet az itt idézett angol nyelvű post kapcsán, de nem egészen ugyanabban az irányban, mondjuk úgy, hogy a post "begyújtott" bennem eg ygondolatsort...:-)))

Nem is azt mondanám, hogy főnöknek lenni (vegyük a munka helyzetet, a hatalom ennél tágabb) blokkolja az empátiát, és ez a legnagyobb probléma, hanem azt mondom, hogy a legnehezebb megtalálni az egyensúlyt. 

Mik között?

• Az empátia (és a csapatod, a céged támogatása, személyek szerinti fejlesztése, amennyire csak rajtad múlik) és
• a döntési helyzetekben tanúsított hidegvér, határozottság között...

Egyik főnököt sem fogják tisztelni, sem azt, aki empátia-mentesen gázol át mindenen és azt sem, aki puhány és mindig eggyel többet kérdez, konzultál, meetingel, mint kellene. 

A csapat mindig pontosan tudja, hogy mikor van az ideje annak, hogy hozzájáruljon, résztvegyen a döntéshez vezető folyamatban, gondlolkodásban, a hatékony főnök ezt arra használja ki, hogy egyesíti az erőforrásokat, szó szerint szinergiát "termel"... 

...és azt is tudja a csapat pontosan, hogy eddig volt idő erre, most itt az ideje a döntésnek, mi megtettünk a magunkét, most ő jön, ővé a felelősség, neki kell döntenie... 

Ja igen... és a hatékony főnök a nem annyira sikeres döntésért elviszi a balhét egyedül, azért kapja pénzét többek között (olyan nincs, hogy valakinek minden döntése jó, azt felejtsd el, írják a management könyvek, hogy aki nem csinál hibákat, az nem dönt, nem dolgozik és ebben történetesen igazuk van...), a jó döntésekért viszont, amelyekben - ő tudja legjobban - ott van a kíváló csapatának a judíciuma (mert persze egy hatékony fönöknek mindig kíváló csapata van, értem? hogyan lehetne ő kíváló, ha még egy rendes csapatot sem tud összeállítani...) megosztja a  sikert a csapatával... 

Na ezt a főnököt fogják tisztelni és követni a beosztottai... nem csak az empátiájáért, hanem a határotottségáért is... meg hogy tudja, hogy mikor melyiket használja... 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Egy anoním és nem reprezentatív felmérésről lesz itt szó ebben a témában (az abból levonható, heurisztikus következtetésekkel). Személyügyi területen magasszintű döntéshozóknak (cégvezetők, ügyvezetők, HR-esek) szervezett találkozó résztvevői voltak az “alanyok”.  Szokás szerint sok minden eszembe jutott ezzel a felméréssel kapcsolatban 

Fontos, hogy itt bár számok szóba kerülnek, ezek csak relatív számok (béremelési %-ok). Ezeket ebben a blogbejegyzésben dobbantónak, kiindulópontnak  fogom használni annak érdekében, hogy  a motiváció és a jövedelem a szokásosnál komplikáltabb összefüggésére hívjam fel a figyelmet. Kényesnek számító téma, de annál fontosabb, hogy beszéljünk róla. 

Napjaink gazdasági környezetében, az egyre erősödő versenyben egyre inkább a motiváció lesz a kulcs, a  megkülönböztető tényező a versenytársak között: hogy mennyire van benne a szíve-lelke, mennyire motivált egy-egy versenytárs “emberi erőforrása”. És, mint tudjuk, az erősödő versenyben, a csökkenő marginok világában egyre nehezebb bért emelni, sok cég és munkatársai örülnek, ha nem kell szükségszerűen csökkenteniük a létszámot, hogy az ennél rosszabb lehetőségeket ne is említsük. 

Fontosnak tartom beszélni róla, hogy a stagnáló, vagy csak enyhén növekvő bérek idején mi az, ami az embereket ott tudja tartani a munkahelyükön…  Továbbmegyek, ha ott tartja, az még nem elég, az is kell, hogy ott kedvük legyen dolgozni, motiváltak, kreatívak legyenek abban, hogyan lehetne még jobban csinálni… 

Biztonság, ez ma a kulcsszó, amit mindenki keres…  És  a külvilágban keressük, másokban, a cégben, mintha tőlünk teljesen független lenne. Pedig olyan egyszerű. Mi is a rendszer részei vagyunk. Az állításom ez: ha biztonságot akarsz magad körül, tegyél meg mindent ezért a biztonságért, tegyél meg mindent ott, ahol dolgozol, legyél kreatív, együttműködő, mi több, lelkes, mert csak ezen a módon tudod a saját biztonságodat – kisebb-nagyobb mértékben, a felelősségi, döntési szintedtől függően -  segíteni. A cég működési biztonságához való hozzájárulásoddal. 

Részben lehet azt mondani, hogy biztonság, az a fajta évtizedeken át tartó biztonság, ami a fejünkben délibábként él (saját, vagy szüleink tapasztalatából, emlékeiből, és most  ne is menjünk bele, milyen áron állt elő az a bizonyos “biztonság”, és hogy az egész korábbi szocialista rendszer ebbe, ennek a hamis biztonság-illúziónak a fenntartásába rokkant és pusztult bele…) egyszerűen nem létezik… 

Részben pedig a “biztonság” - vagy hívjuk inkább cég szinten való túlélésnek, vagy helytállásnak, vagy rezisztenciának, vagy versenyképességnek - a megteremtése minden egyes munkatárson múlik. Persze, ahogy lépkedünk felfelé a hierarchia lépcsőfokain, a növekvő bérszintekhez növekvő intézkedési jog, felelősség tartozik (ideális esetben…). A döntéseknek egyre nagyobb súlya van, de aki úgy állít be felvételire egy vállalathoz, hogy “én biztonságos cégben szeretnék dolgozni, hosszú távra akarok tervezni”,  készüljön arra, hogy egy jó HR-estől hamar megkaphatja a kérdést: “Rendben, helyes, én is. És mit szándékozik ehhez hozzátenni Ön, mi lesz az Ön hozzájárulása – ha felvesszük - ennek a cégnek a biztonságos, hosszú távú működéséhez?” Bizony, akármilyen szinten, “mi vagyunk a cég”. Nem, nem úgy, mint az “átkosban”. Aki emlékszik, tudja, hogy az állami, meg tanácsi tulajdon azt jelentette lényegében, hogy nincs tulajdonos. Azt jelentette, hogy ebek harmincadjára jutott az egész… 

És lehet azzal jönni, hogy a főnökök csak élősködnek, lehet egy új, igazságosabb világrendben reménykedni, de a tejet, kenyeret ma kell megvenni, és a jelenlegi világrendbe – ami annyira igazságos, amennyire, szerintem se az – ma kell beilleszkedni, és a tejre, kenyérre valót ma kell megkeresni a munkahelyünkön. És lehet durcáskodni a fizetésünk, a főnökök fizetése miatt, de ha nem tudjuk megtalálni a lelki egyensúlyunkat a jelenlegi világrendben, akkor baj lesz velünk a jelenlegi világrendben. 

A “Döntéshozók fóruma” elnevezésű, a DEVISE Hungary (Dara Péter) által, a budavári Hilton szállóban rendezett  délelőtti rendezvényen nem először vettem részt, tudomásom szerint erre az évenként megszervezett fórumra most a negyedik  alkalommal  került sor. Egy korábbi blogbejegyzésben - http://vezetoi-coaching.blog.hu/2013/06/11/dara_peter_a_coach-intezmeny - már elmeséltem, milyen egy ilyen Péter által rendezett dolog (az a korábbi a coachingról szólt), nem megyek bele a részletekbe: precíz, pontos, jól megtervezett és magas színvonalú az egész, a reggeli minőségétől kezdve Péter penge kérdéseiig a kerekasztal-beszélgetések (most kettő volt) résztvevőivel. Végig magas szinten tartotta a hallgatóság érdeklődését. 

Szóval, vissza a villám-felmérésre. Gyors 3 kérdésre kellett válaszolni, és Péter kettőnket kért meg, hogy septében dolgozzuk is fel az eredményeket. A feldolgozás közben arra jutottam, hogy ha nem is reprezentatív ez a felmérés, olyan érdekes az egész, hogy ide is érdemes behozni.  Csoportosítottam a válaszokat, mivel ott sem volt nevesítve, ezért az ezekhez a csoportokhoz fűzött heurisztikus (találgató, próbálgató) jellemző megjegyzések óvatossággal kezelendők… Annyival is inkább fontos az óvatosság és a nem-reprezentatívitásra való utalás, hogy itt nem az “átlagos munkavállaló” vett részt a felmérésben…. 

Ami szerintem közös és tágabb körű tárgyalásra is okot ad, az az, hogy 

• Nehéz időkben nehezebb munkát találni mindenkinek (döntéshozóknak és beosztottaknak egyaránt)
• Nehéz időkben is meg kell(ene) találnunk az értelmet a munkánkban (döntéshozóknak és beosztottaknak egyaránt), mert motiválatlan munkatársakkal csak a bukás időpontja kérdéses
• Láthatjuk, hogy a döntéshozók között is vannak pozitívak, bizakodók, és kétségbeesettek,  elégedettek és elégedetlenek, negatívak és lemondóak (esetleg a %-ok egy igazán reprezentatív és széleskörű felmérésben máshogyan alakulnának, ám szerintem a csoportosítás ott is megállja a helyét)
• Talán azért is fontos erről a lazább motiváció-bér kapcsolatról beszélni, mert különösen az Y generációval kapcsolatban egyre több helyen jelenik meg az az általánosabb, széleskörűbb felméréseken alapuló kutatási eredmény, hogy ez a generáció már életformának tartja a munkát, fontos a társaság, fontos az, hogy mit csinál, nem úgy van vele, hogy az “útálatos” munkát majd kiheverem/kompenzálom a munka utáni szórakozásban, ő a munka közben is jól akarja érezni magát… és néhány even belül az emberiség munkaképes részének fele ebből a generációból fog származni… jó lesz felkészülni az újabb munkakultúra paradigmára a többieknek is…    

Tehát mégegyszer, érdemes nem a konkrét %-okakra koncentrálni, hanem arra, hogy a béremelés nincs közvetlen, 1:1 értelmű megfeleltetésben azzal a régebben oly egyszerűnek  tekintett kapcsolattal, hogy “kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”… 

Ennek a jelzett helyszíni “real time” felmérésnek a 3 gyors kérdése ez volt: 

• Mekkora béremeléssel lennék elégedett (saját, bruttó)?
• Mekkora béremelés várható?
• Mi tart ott a cégnél?

A beérkezett válaszokból 4 csoportot képeztem: 

• Az első csoportba a pozitívak (akik szeretnek ott dolgozni) és elégedettek tartoznak (akiknél a reális béremelés – 2. kérdés – pozitív egész %, nem nulla). Itt két alcsoport van: a) akik pont annyit kapnak, amivel elégedettek tudnak lenni, és b) akik kevesebbet, de kapnak valamit.  50% tartozott ide, ebből 14% volt, aki pozitív is volt, meg elégedett is.
• A második egy elemből (4%) álló csoport outlier, fekete hattyú volt, aki kap emelést, de nem szereti a munkahelyét
• A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nem várnak emelést és nem szeretik a munkahelyüket: negatívak és elégedetlenek. Még ezen a szinten is 6 főből állt ez a csoport (21%-a a résztvevőknek)
• A negyedik csoportba tartoznak azok, akik pozitívak (szeretnek ott dolgozni, nem vágynak el), de elégedetlenek (nem részesülnek béremelésben jövőre). 7 fő (25 %-a a résztvevőknek).

(A továbbiakban az idézetek mellett található a kívánt/kapható emelés %-a) 

Mennyi minden tudja a béren kívül motiválni az embereket már ebben a kislétszámú nem reprezentatív felmérésben is…

1.     Azok a pozitívak és teljesen, vagy viszonylag elégedettek, akiknél az emelés pozitív %: 

a) Pozitív és teljesen elégedettek alcsoportjába tartoznak, akik szeretik a munkahelyüket és  pont akkora béremelést fognak kapni, amellyel elégedettek. Ők realistának tűnnek (5-10% béremelésről álmodoznak, amely megvalósulni látszik jövőre), valószínű, hogy nem kezdők, viszonylag régen vannak a munkahelyükön és nagy ugrásokra nem számíthatnak, viszont a rendszeres, fokozatos emelésekhez hozzászoktatta őket a valószínüleg stabil piaci pozíciójú cégük:  

“Szeretem, amit csinálok” (10/10%) 

“Kedvemre alakítom a környzetem (munka, partnerek, stb.)” (7/7%) 

“Kihívás, érdekes munka, fejlődési lehetőség, jó légkör” (5/5%) 

“Szakmai komplexitás, fejlődési lehetőség, motiváló munkaklíma” (5/5%)

b) Pozitív és viszonylag elégedettek csoportjába tartoznak azok, akik reálisan számíthatnak béremelésre 2014-ben, bár nem abban a mértékben, mint amivel teljesen elégedettek lennének. Pozitívak, mert ezt kiegyenlíti számos más tényező, amelyek közvetlenül a bér/jövedelem után fontos befolyásoló tényezők egy jó, prospektív, fejlesztő munkahelyi környezet megvalósításában.  4-25%-os emeléssel lennének teljesen elégedettek, ezzel szemben 4-10%-os reális béremelés várható: 

“Jó kollektíva, tapasztalat, hozzáértő közvetlen vezető, közigazgatásban meglévő szűk munkaerőpiaci lehetőség” (20/10%) – itt azért az utolső elemben megjelenik a szükség is, de az első 3 tényező miatt ide és nem a 4. csoportba soroltam… 

“Sok szabadidő, rugalmasság, jó csapat, változatos munka” (4/3%) 

“Feladat, fejlődési lehetőség, tanulás” (15/4%) 

“A teljes csomag, a cég kultúra, a várható kihívások” (10/5%) 

“Szakma, emberek, kihívások” (20-30/3%) 

“Szeretem a munkám, vezetői szinten nehéz váltani, irreális az 50%” (50/2-3%) – ez érdekes, önkritikus, itt is megjelenik az alternative keresés motívuma, de az első kijelentés ereje ebbe a csoportba soroltatta velem… 

“Személyes és karrierfejlődési lehetőség” (15-20/10%) 

“Szeretem a munkámat, sok olyan ötletet tudok megvalósítani, amire máshol kevesebb esélyem lenne” (25/10%) 

 “20 ember és családja boldogulása, technológiai lehetőségekből egy kíváló cég létrehozása” (10/6%) – Egy felelős tulajdonos-vezető nyilván… 

“Így sem keresek rosszul, jók a feltételek” (20/7%)

2.     Egy kakukktojás, aki nem szeret oda bejárni, ahová bejár, igaz, várható egy kis emelés, de ő ennek a 4000%-ával lenne csak elégedett. Ritka egy ilyen felmérés egy-egy outlier, vagy “fekete hattyú” nélkül, íme, az ehhez a felméréshez tartozó (azt hiszem, a “Semmi!”-n van a lényeg, a többi vicc…): 

“Semmi!” (200/5%)

3.     Azok, akik várhatóan nem kapnak emelést 2014-ben és nem is elégedettek a munkahelyükkel, semmi, vagy csak a szükség tartja ott őket. Ők sok csoportból verbúválódhatnak: vagy a) egyszerűen nem elégedettek a fizetésük szintjével, többre vágynak jövedelemben (és erre előreláthatólag az adott munkahelyen nincs meg a lehetőségük), vagy b) (az előző csoport alcsoportjaként) a jövedelmük a kritikus alatt van alap-igényeikhez képest, vagy c) a fizetés elégtelensége mellett az egyéb tényezők sem eléggé vonzóak (netalán egyenesen taszítóak a jelenlegi helyükön), vagy (d), (e), (f), stb. Egyértelmű helyzet, kérdés, mernek-e,  tudnak-e, mikor, és milyen szerencsével lépni, találni egy új helyet, ahol majd jól fogják érezni magukat (egy közülük éppen vált…). Ezek az igazán nehéz helyzetek…: 

“Éppen váltok” (10/0%) 

“Váltani szeretnék, új helyet keresek” (20/0%) 

“Nincs más munkalehetőség” (5/0%) 

“Munkaerőpiac helyzete” (20/0%)

“Végelszámolásnál fizetendő juttatás, jó társaság” (30/0%) 

“Semmi” (10/0%)

 4.     Pozitív-elégedetlen… Szerintem a legérdekesebb csoport, amelyben látszólag kognitív disszonanciával küzdenek az emberek (egymásnak ellentmondó érzelmeket, véleményeket kell összeegyeztetniük magukban), nem kapnak emelést, és mégis ezért-azért jól érzik magukat a bőrükben, a munkahelyükön, szeretnek bejárni dolgozni, és nem vágynak el… ez az a csoport, ami azért a legérdekesebb, mert noha persze, hogy a fizetés, a jövedelem marad a legfontosabb tényező az életünkben, de messze nem az egyetlen…:

“A munka változatossága, a folyamatos kihívások” (5/0%) 

“Családias jó légkör” (100/0%) – Érdekes… talán csak érvet keres arra, hogy nem akar kilépne a komfort-zónájából… talán nem, ki tudja… 

“Kihívás, a cég további fejlődésének lehetősége” (20/0%) 

“ Saját tulajdonú kft ügyvezetője: kihívások, a munka élvezete, szakmai fejlődés, jó kollégák, csapatszellem” (10-15/0%) – Még egy tulajdonos-vezető… 

“Kreatív önálló munka” (20/0%) 

“A munka, a hivatás, munkatársak” (25/0-2%) 

“Így is szuper, most kezdtem” (5/0%)

És befejezésnek: négy érdekes példa a fentiekből, egymás mellé állítva. A közös bennük: mind a négy  20% béremeléssel lenne elégedett és 0%-ra számíthat, azaz várhatóan nem lesz béremelés,  

a) kettőjüket a lehetőségek ennek ellenére szívesen tartják ott jelenlegi munkahelyükön:

“Kreatív önálló munka”,

“Kihívás, a cég további fejlődésének lehetősége”, 

b) kettőjüket pedig nem igazán tartja ott semmi a kényszeren kívül…: 

“Váltani szeretnék, új helyet keresek”

“Nincs más munkalehetőség” 

Ezt a kérdést tette fel ma Péter: Mi tart ott a munkahelyeden? Téged mi tart ott? Legalább magadnak érdemes ezen – kicsit talán ezen példák alapján is – elgondolkodni. Van hogy csak a kényszer. Van ilyen, nem kevés. Akkor az egyetlen alternatíva az, hogy “sírunk”? Útáljuk az egészet, a céget, a főnökünket, az egész világot, otthon is egyre elviselhetetlenebbek vagyunk… OK, nem érzed jól magad…  Semmi nincs, amit csinálhatnál? Csak a siránkozás és az önsajnálat? Biztos, hogy Te mindent megteszel, hogy kikerülj ebből a helyzetből? Mit teszel meg? Mit teszel azért, hogy – ameddig nem tudsz lépni – elviselhetőbb legyen a helyzeted a jelenlegi munkahelyeden?

Értem, hülye a főnök (mindenkinek van főnöke, általában a főnöknek is van főnöke...)… biztos, hogy Te mindent megteszel, hogy javuljon, normalizálódjon a helyzet, hogy legalább egy minimum egészséges kommunikáció, együttműködés kialakuljon köztetek? Te is része vagy a rendszernek, ne feledd…  OK, értem, hülye és Te már mindent megpróbáltál… Az jut eszembe, hogy – ha elég sokáig vagy egy helyen – kiderülhet, hogy van igazság, csak nehezen, lassan tud érvényesülni,… én annyi de annyi “hülye” (jelentsen ez bármit)  főnököt láttam eltűnni a süllyesztőben… nem mondom, egyiket-másikat nehéz volt addig kibírni… Meg az is eszembe jut, hogy amikor elborult az agyam, előfordult, hogy én se voltam már kooperatív, és csak rontottam a helyzeten, ahelyett, hogy javítottam volna… a mai fejemmel egy-két csínt el tudtam volna kerülni, és nem egy helyzetet pozitívra tudtam volna fordítani azzal, ha egy kicsit elgondolkozom, mit tehetnék másképpen… ahelyett, ami nem működik…  De értem, mindent kipróbáltál már… 

Jó, de akkor meg azt kérdezem, hogy miután a jelenlegi megjavítására tett minden kísérleted kudarcba fulladt (ugye, több kísérleted volt?), mit tettél a mai napig, hogy ki tudj kerülni ebből a nem-kívánatos helyzetből és találj egy Neked megfelelőt? Konkréten írd már le légyszíves azokat a tényeket, amelyek az ilyen irányban tett sikeres, vagy sikertelen (mindegy is egyelőre) lépéseidet, amelyek mindenesetre aktívitásodat bizonyítják… Nem nekem, magadnak… és amikor leírtad, akkor tervezd meg a következő lépéseket… Elemezd ki, melyik volt sikertelen, melyik sikeres,  vagy legalábbis siker-gyanús  és mit lehet belőlük a következő lépések megtervezésénél tanulni… és így tovább… 

A coachingnak annyi definíciója van, ahány coach, sőt, egy coachnak is lehet több… az egyik jut eszembe  most: a coach támogatja az ügyfelet az alternatívák bővítésében (mind számban, mind mélységben/minőségben). 

Sokszor amikor döntés előtt állunk, két megoldás-alternatívát látunk csak magunk előtt, amelyek között nagyon nehezen tudunk választani. Ez egy klasszikus eset egyébként, amivel coachhoz szoktak fordulni. Az alap-vágy ilyenkor az szokott lenni, hogy a coach segítsen a választásban. Nem ritkán azzal a többé-kevésbé titkolt céllal keresik fel a coachot, hogy a döntés felelősségének legalább egy részét áttolják a coachra… 

Nos a coachnak nem dolga dönteni az ügyfél helyett, sőt… és abban tudja őt támogatni, hogy egy kicsit hátraléphessen, egy új,  “helicopter-nézetből” tudjon ránézni a helyzetére, vissza tudjon lépni (a megoldások közötti hiábavaló libikóka helyett) az eredeti igényeinek a megfogalmazásához. Ennek az szokott lenni az eredménye, hogy a korábbi 2 berögzült, kijegecesedett megoldás-verzió helyett egy többé-kevésbé színesebb, alternatívákban gazdagabb megoldáshalmaz áll elő, amellyel már könnyebb dolgozni… 

Szilágyi Miklós – coching.szm@gmail.com 

Egyre több szó van arról, hogy a  kommunikáció legerősebb, leghatásosabb formája a történet, a sztori, mert egyszerre szól a fejhez és a szívhez. Boldizsár Ildikó gyors egymásutánban (3 év…) két könyvet is megjelentetett egy speciális történet-fajtáról, a meséről és annak lehetséges megvilágosító, erősítő,  felkészítő, gyógyító szerepéről életünkben a gyerekkoron túl is. 

Az újabb, idén megjelent  könyve, a “Mesekalauz úton lévőknek – Életfordulók meséi” különböző népek, világok meséit 9 életforduló köré rendezi 9 fejezetben. Születés, Gyermekkor, Ifjúkor, Barátság és közösség, Hivatás és életcél, Szerelem, Az érett nő – a világszép asszony, Az érett férfi – a kovács és az Öregkor. 

“Hogyan állíthatják meg a mesék ‘Ember voltunk hanyatlását’?” – teszi fel a kérdést a szerző a rövid bevezető tanulmány címében és ez megfogott. Elkezdtem lapozgatni. Egy-egy életforduló köré szervezett fejezet egy rövid bevezetéssel kezdődik, majd néhány mese és elemzése úgy, hogy minden mesének van egy bevezetése, amire érdemes figyelni, azután a mese maga, majd egy ‘kalauz’ jön, ahol még néhány részletre és a lehetséges következtetésekre hívja fel a figyelmet. 

Érdemes, ahogy én tettem, nem feltétlenül lineárisan, az első oldaltól az utolsóig végigolvasni, hanem ki-ki kikeresheti magának az ő jelenlegi élethelyzetéhez legjobban passzoló néhány fejezetet, biztos vagyok benne, hogy talál bennük egy-két gondolat-, metafóra-gyöngyszemet, amiért már megérte, hogy kézbe vette a könyvet. 

Néhány mese különösen megragadott… annyira, hogy egy fejezetkezdést és egy komplett mesét és annak bevezetését és ‘kalauz’-át részben érdekessége, részben az egész könyv iránti kedvcsinálás miatt bemásoltam ide… 

Az itt következő idézett rész milyen élethelyzetről szól? Ez az ötödik fejezet, a HIVATÁS ÉS ÉLETCÉL eleje… az ifjúból felnőtté válás pillanatai ezek, amikor a hivatás és életcél megtalálása előtt mélyre kell ásni, meg kell ismernünk önmagunkat… ízelítőnek két idézet a szövegből: 

“Genetikai és környezeti tényezők által meghatározott sorsunk több összetevőből áll, s a szerelem, barátság mellett közéjük tartozik az élethivatás és az életcél megtalálása is. Ez talán az egyik legnehezebben megvalósítható emberi feladat. A nehézségek mindjárt ott kezdődnek, hogy az ember azt sem tudja, miként kezdjen hozzá a kereséshez. Mit kell ahhoz keresni, hogy rájöjjünk, mi dolgunk ezen a világon? És egyáltalán: hol találhatjuk meg azt a ‘valamit’? Kívül vagy belül?” 

Ebben a második kiemelésben megjelenik a ‘kristálygömb’ is, amelyről a mese szól: 

“…elsősorban a bennünk lévő ‘kristálygömb’ természetével és működésével kell megismerkednünk. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink.” 

Jó olvasást és ismerkedést ezzel a marasztaló könyvvel…:-))) 

“HIVATÁS ÉS ÉLETCÉL

(részlet a fejezet elejéből…) 

‘Aki nem maga választ,

annak nincs saját, személyes sorsa sem.’  - Szondi Lipót 

Életminőségünk, boldogságérzésünk nagymértékben függ attól, van-e tudásunk az emberi élet méltóságáról – a méltósággal leélt emberi életről – vagy sem. Rendkívül fontos kérdés, hogy rátalálunk-e életünk értelmére vagy sem. A manapság oly divatos infantilis létezésmód, amely nem ismeri a létezés iránti felelősséget, pusztán időpazarlásnak teinthető. A tudatlanságban eltöltött évek azonban megbosszulják magukat, és legkésőbb az öregkorban benyújtják a számlát az elpazarolt életért. Épp ezért talán nem  meglepő, hogy a mesék szigorúan bánnak azokkal a hősökkel, akikről még ifjúkorukban kiderült: csak az éveik számát akarják szaporítani földi létezésük során, és nem veszik észre az idő – és ezzel együtt a lehetőségek múlását. Az infantilis létezés, vegetálás ellen az európai mesék az önirányított élet szükségességét hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy óriási erőfeszítések árán mindenki képes kézbe venni az életét. A keleti mesékben ez kicsit másképp van, mert ott a sors beteljesedése – a mesék alapjául szolgáló világképpel összhangban - egy természetfölötti hatalom közreműködésével történik, és a mesehősöknek (a mesehallgatókkal együtt) az a a dolguk, hogy elfogadják azt, amit a sors rendelt nekik. De ez semmivel sem könnyebb, mint összefogni és megtartani életünk szálait. 

Képzeljük el egy pillanatra, hogy ott állunk az európai és a keleti mese sorsfelfogásának keresztmetszetében, és bizonyosságot szeretnénk kapni azzal kapcsolatban, hogy mit tegyünk: elfogadjuk vagy irányítsuk sorsunkat? A keleti mesék mintáját követve hagyjunk mindent úgy, ahogy van – hiszen úgysem tehetünk semmit -, vagy lépjünk az európai mesék cselekvő hőseinek nyomdokába? Melyik nép meséje szerint éljük az életünket? …Szondi Lipót kutatásai szerint, amelyekről 1954-ben publikált, az emberi sorsban együttesen van jelen kényszer és szabadság. Az előbbi a családi ősökön keresztül érvényesül, az utóbbit az egyénnek kell kimunkálnia önmagából. Ahogy Szondi írja: ‘Az ember olyan lény, akinek sorsa elődeitől ráhagyományozott lehetőségein és egyedi létezésének tényleges lehetőségein múlik, melyet az én személyesen formál. E sorstan szerint tehát a sors nem csupán az örökség kényszere, hanem az individuum választása is.’ A keleti és európai mese metszéspontjában található kérdéstől  tehát úgy mozdulhatunk el, ha belátjuk: életminőségünk szempontjából nem mindegy, miként keveredünk ki a ‘kényszersors’ és a ‘választott sors’ egymásnak feszüléséből. Az európai mesék ugyanazt állítják, amit Szondi Lipót: ‘A kényszersors az én szabad választása nélkül tulajdonképpen nem sors, hanem csak én nélküli élet, és éppen ezért egy sors nélküli vegetáció. Csak az, aki maga választ, rendelkezik saját, személyes sorssal.’

A ‘mivégre vagyunk a világon, mi a sorsunk’ felvetést a mesék ismerik, de nem ezekkel a szavakkal kérdeznek rá a filozófiai iskolák és a vallásbölcseletek által oly régóta kutatott egzisztenciális alapproblémára. A mesék úgy kérdeznek, hogy közben állítanak. Állításokat közölnek egyrészt az ember életfeladatairól és céljairól, a be- és kiteljesedett élte nehézségeiről és örömeiről, másrészt a mások által irányított élet buktatóiról, a valóság téves érzékeléséről, a semmittevés  vagy az üres fejjel, tartalom nélkül leélt élet haszontalanságáról. Egyetlen mese sincs azonban, amely az imént felsorolt léhaságok helyére kész recepteket állítana, hiszen a mese sem tud többet mondani annál, mint amire az emberi élettel foglalkozó tudományok jutottak a fenti kérdések megválaszolása során. Nevezetesen, hogy a létezés ösvényén miondenkinek saját magának kell kitaposnia azt az utat, amelyen felelősséggel és – ahogy a mesék mondják: boldogan – leélheti az életét. Ezért van az, hogy a mesék soha nem az élet általános értelmének titkait fürkészik, hanem mindig az egyén életének tükrében teszik fel az ezzel kapcsolatos, nagyon is egyszerű kérdéseket. Például a magyar mesékben így: hol jársz itt, ahol a madár se jár? Ez a akérdés nagyjából azt jelenti: Mivégre vagy a világon?  Az orosz mesékben kissé konkrétabban: Mi járatban vagy, derék legény? Dolog elől futsz, vagy szerencsét próbálsz?  Mindkét kérdést tekinthetjük úgy, mint olyant, ami megállít életutunk egy bizonyos pontján: válaszolnunk kell rájuk, különben nem mehetünk tovább, és ha ez történik, életünk megreked. A magyar mesékben ez konkrét formában is megtörténik: azt a hőst ugyanis, aki azt válaszolja, hogy ő csak úgy errefelé kóricál, és tulajdonképpen fogalma sincs, mit keres itt, miért van itt, kővé változtatják. Ebből azt szűrhetjük le, hogy a megkezdett életút folytatásához bizonyos életkorban (az ifjúkor és a felnőttkor határán) pontosan meg kell tudni mondani, milyen céllal indulunk útnak és hova tartunk. Az orosz mesében pedig egyenesen így kell megválaszolni a kérdést: a derrék legényeket nem a kényszerűség viszi! Ami azt jelenti, hogy a ‘derék legények’ valóban nem a kényszerű, hanem a választott sors szerint haladnak az útjukon. 

Genetikai és környezeti tényezők által meghatározott sorsunk több összetevőből áll, s a szerelem, barátság mellett közéjük tartozik az élethivatás és az életcél megtalálása is. Ez talán az egyik legnehezebben megvalósítható emberi feladat. A nehézségek mindjárt ott kezdődnek, hogy az ember azt sem tudja, miként kezdjen hozzá a kereséshez. Mit kell ahhoz keresni, hogy rájöjjünk, mi dolgunk ezen a világon? És egyáltalán: hol találhatjuk meg azt a ‘valamit’? Kívül vagy belül? 

TALÁLKOZÁS AZ ERŐK FORRÁSÁVAL 

Van egy Grimm-mese, mely szerint az életcél  és az élethivatás megtalálását meg kell előznie egy belső kutakodásnak: ahhoz, hogy tudjuk, mire születtünk, előbb arról is tudomást kell szereznünk, hogy ‘mivel’ születtünk. Eddig semmi új nincs ebben, hiszen az ‘ismerd meg önmagad’ örök érvényű felszólítását az unalomig sulykolták belénk önsegítő kézikönyvek. 

A Grimm-mese leszűkíti az önmagunk megismerésére vonatkozó felszólítást: ugyanis azt állítja, hogy elsősorban a bennünk lévő ‘kristálygömb’ természetével és működésével kell megismerkednünk. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink.  Bár a lélektannak van erre egy megfelelő elnevezése (‘mélymag’), mi maradjunk inkább annál az elnevezésnél, amit a mese használ. Ez pedig nem más, mint a ‘kristálygömb’. Nemcsak a kifejezés pontos, hanem annak a nagy és csöppet sem veszélytelen küzdelemnek a leírása is, amely során kapcsolatba léphetünk a kristálygömbbel, és esélyt szerezhetünk arra, hogy benne saját valódi alakunkat – valódi énünket – megpillanthassuk.

A kristálygömb 

Volt egyszer egy varázslóasszony, volt neki három fia, akik jó testvérekként szerették egymást, ám a vén boszorkány nem bízott bennük, attól felt, hogy megfosztják a hatalmától. Azért a legidősebbiket sasmadárrá változtatta, annak aztán egy kőszálon kellett laknia, s néha látni lehetett, amint lassú, nagy köröket írva föl és alá szállong az égen. Középső fiat cethallá változtatta a boszorkány, az pedig a tenger mélységében tanyázott, s hogy merre jár, azt csak a hatalmas vízoszlop mutatta, amit olykor a magasba lövellt. Igaz, hogy mindennap visszakapták emberi alakjukat, de csak két órára, nem tovább. A harmadik fiú attól tartott, hogy anyja majd őt is valamilyen vadálattá változtatja, medvévé vagy farkassá, azért észrevétlenül elszökött hazulról. Régebben hallott róla, hogy az arany nap kastélyában van egy elvarázsolt királylány, aki megváltásra vár; csakhogy a szabadító az életével játszik, és már huszonhárom ifjú siralmas halált halt emiatt, és most már csak egy jöhet, aztán senki többnek nincs alkalom. S mert nem volt szívében semmi félelem, elhatározta, hogy elmegy az arany nap kastélyába. Sokáig bolyongott, ámde nem talált oda, végül egy rengeteg erdőbe érkezett, s nem tudta, merre keveredjék ki belőle.  Egyszerre csak megpillantott a messzeségben két óriást, azok magukhoz intették, s amikor odaért, így szóltak hozzá: ‘Azon torzsalkodunk, melyikünké legyen ez a kalap, s mert egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem tudja legyőzni a másikat; a magadfajta kis emberek okosabbak nálunk, azért most neked kell igazságot tenned.’ – ‘Érdemes egy ilyen avítt kalapon civakodni?’ – kérdezte az ifjú. – ‘Látszik, hogy nem tudod, milyen erénye van ennek a kalapnak; ez egy varázskalap: aki a fejére teszi, az bárhová kívánhatja magát, abban a szempillantásban ott is terem.’ – ‘Adjátok ide a kalapot – szólt az ifjú -, odébb megyek valamivel, s ha kiáltok, fussatok versenyt, és amelyikőtök először ér hozzám, azé lesz a kalap.’ Azzal a fejébe nyomta a kalapot, és elindult, közben eszébe jutott a királyleány, az óriásokról pedig elfeledkezett, és egyre csak ment előre. Egyszerre csak felsóhajtott: ‘Ah, bárcsak ott lennék az arany nap kastélyában!’ És alighogy e szókat kimondta, már ott is állt egy magas hegyen, a kastély kapuja előtt. 

Belépett, és végigment az összes szobán, mígnem a legutolsóban reá lelt a királyleányra. De mekkora volt rémülete, amikor szemügyre vette: a királyleánynak ráncokkal telibarázdált, hamuszürke orcája volt, savószínű szeme és veres haja. – ‘Te voltál az a királyleány, akinek az egész világ hirdeti szépségét?’ – kiáltotta. – ‘Ah – felelte a királyleány -, nem ez az én igazi alakom, csak az emberi szem lát engem ebben a rút külsőben; s hogy tudd, milyen is vagyok igazából, pillants a tükörbe, azt nem lehet becsapni, az olyannak mutat, amilyen a valóságban vagyok.’ Egy tükröt adott az ifjú kezébe, aki abban a világ legszebb leányát pillantotta meg, és azt is látta, hogy bánat ül az arcán, és könnyek hullanak a szeméből. Szólt az ifjú: - ‘Miként lehet megszabadítani téged? Nem riadok vissza semmiféle vésztől!’ Szólt a leány: - ‘Aki a kristálygömböt megszerzi, és a varázslónak elébe adja, az megtöri az ő hatalmát ezáltal, s én visszatérhetek valóságos alakomba. Csakhogy, jaj – folytatta a beszédét -, már annyian lelték halálukat emiatt, s kár volna érted, zsenge ifjú, ha ily nagy veszedelmeknek tennéd ki magadat!’ – ‘Engem pedig nem tarthat vissza semmi – felelte az ifjú -, csak azt mondd el, mitévő legyek.’ – ‘Tudj meg hát mindent! – szólt a királylány. – Ha lemégy a hegyről, amelyen áll ez a kastély, lent egy forrás mellett van egy szilaj tulok, azzal meg kell vívnod. És ha sikerül megölnöd, akkor kiröppen belőle egy tüzes madár, annak a hasában van egy izzó tojás, és a kristálygömb ennek a tojásnak a sárgája. Csakhogy a madár addig nem adja ki magából a tojást, amíg meg nem fogják, ha pedig a tojást lerakja bárhová a földön, az mindent felnyújt és fölperzsel maga körül, és a tűzben ő maga is megolvad, és elolvad benne a kristálygömb, és akkor mindhiába fáradoztál.’ 

Az ifjú lebocsátkozott a forráshoz, ahol a tulok volt, az felhorkant az ifjú láttán, és bömbölni kezdett. Hosszú tusa után az ifjú végre beledöfte a kardját a tulok szügyébe, s az leroskadt. Abban a szempillantásban kiröppent belőle a tűzmadár, hogy máris tovaszálljon, csakhogy a sas, az ifjú nagyobbik bátyja közben fölébük szállt a felhők között, most lecsapott a tűzmadárra, hajszolta-űzte a tenger felé, majd belevágta csőrét, úgyhogy az nagy szorongattatásában kilökte magából a tojást. Ám a tojás nem a tengerbe  hullott, hanem egy tengerparti halászkunyhó tetejére, s az rögtön füstölögni kezdett, és már-már fölcsaptak belőle a lángok.  Ám ekkor toronymagas hullámok emelkedtek ki a tengerből, átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. Az ifjú másik bátyja, a cethal úszott arrafelé, ő kavarta föl a tenger vizét. Amint a tűz kialudt, az ifjú megkereste a tojást és szerencsésen meg is találta; nem olvadt meg, csak a héja pattogzott le róla a hirtelen reá zúduló hideg víztől, úgyhogy a kristálygömb sértetlen volt, és könnyűszerrel ki lehetett venni. Akkor az ifjú odament a varázslóhoz, és elébe adta a kristálygömböt, az pedig így szólt: ‘Hatalmam odalett, mostantól te vagy az arany nap kastélyának királya. Ezzel a gömbbel fivéreidnek is vissza tudod adni emberi alakjukat.’ Szaladt az ifjú a királyleányhoz, s amikor belépett a szobájába, ott állt a leány szépségének teljes fényében, s nagy örvendezve gyűrűt váltottak. 

KALAUZ. A gyönyörű, sokszorosan összetett mesével napokon keresztül lehetne foglalkozni, de most csak egyetlen aspektusára szeretném irányítani a figyelmet: a kristálygömbre. Első olvasásra ugyanis nem ez a motívum ragadja meg a figyelmünket, hanem az elátkozottság, elvarázsoltság súlyos terhe, és leginkább arra vagyunk kiváncsiak ó, vajon sikerül-e megváltani a két testvért és a királylányt. Pedig már a címben is egyértelmű utalás történik arra, hogy mi köré fonódik a mese, mi a történet központi magja. Egy kristálygömb. A fejezet elején szó esett róla, hogy ez nem lehet más, mint önmagunk legjobb része, az a teljesség, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, és azok megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink, s amelybe  pillantva valódi önmagunkat láthatjuk meg. Arról is szó esett, hogy az életcél megtalálása szorosan összefügg e kristálygömb birtoklásával. A meséből is kiderül, hogy a kristálygömb birtoklásának hatalma van az élet fölött. Az arany nap kastélyában senyvedő, elvarázsolt királylánynak épp az a baja, hogy e ‘kristálygömb’ nélkül maradt, s bár az ‘egész világ hirdeti szépségét’, a valóságban ráncokkal barázdált, hamuszürke orcája van, szeme savószínű és a haja pedig veres. Vagyis nem az, aki lehetne, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ura az életének, nem ő irányítja azt. Nem ura önmagának és szépségének sem. Mert ‘elvarázsolták’. De ő is tud a kristálygömb hatalmáról, arról, hogy a gömbnek köze lehet a valódi létezéshez. Tud róla, hogy ‘csak akkor térhet vissza valóságos alakjába’, ha valaki megszerzi a varázslótól a kristálygömböt. A mese végén megtudjuk azt is, hogy a varázslónő elvarázsolt fiai is a kristálygömb révén kaphatják vissza alakjukat. Ha ez így van, valóban óriási kincs lehet, s talán épp ezért van olyan jól elzárva. Nehéz út vezet a birtoklásáig, s aki megpróbálja megszerezni, szó szerint ‘az életével játszik’. Pedig három szereplőről biztosan tudható, hogy önmaguk legjobb részét, emberi létezésük lényegét kénytelenek nélkülözni, amíg a kristálygömb elő nem kerül. Mi azon a ponton kapcsolódunk a történetbe, amikor – nehezítésképpen – már csak egyetlenegy ember tehet próbát, aztán vége, ‘senki többnek nincs alkalom’. Finom, ám kegyetlen utalás ez arra, hogy vannak dolgok, amelyeknek nem lehet háromszor nekiugrani. Ha elsőre nem sikerül, nincs több próbálkozás. Vannak lehetőségek, amelyek ránk várnak, de csak egyszer állnak előttünk, s ha nem élünk velük, örökre búcsút mondanak nekünk. Ezzel találja szembe magát az anyja varázshatalma elől futó, harmadik fiú is, aki nem retten meg ettől a feltételtől, hanem így válaszol a kihívásra: ‘Nem riadok vissza semmiféle vésztől!’… ‘Engem nem tarthat vissza semmi!’ Amióta világ a világ, a ‘kristálygömböt’ keresők csak ezzel a tudással indulhatnak útnak: nem riadni vissza semmi vésztől. Szükség is van erre az elszántságra, mert mesénkben a ‘legfőbb jó’ nem máshol található, mint egy tojás sárgájában, a tojás egy tűzmadárban, a tűzmadár pedig egy szilaj tulokban. Újra szembesülünk tehát azzal, hogy nagyon meg kell dolgozni érte. 

A mesék is tudják, hogy minden út egyedi, de legalább segítenek az irányok meghatározásában. Itt például fontos információ, hogy a szilaj tulok nem a hegyekben vagy egy barlangban található, hanem egy ‘forrásnál’. A mese alapján valószínűsíthető, hogy épp azt a forrást zárja el, ahonnan az életenergiák áramlanak, emiatt nem tud valóságos alakjával kapcsolatot találni sem a királylány, sem a két elvarázsolt fiú. A szilaj tulok ebben az értelemben nem más, mint azon belső akadályaink és korlátaink összessége, amelyek hatalmas erővé összeállva nem engednek bennünket a saját forrásainknál található kincseinkhez. 

Nos, hát ehhez az életforráshoz ‘bocsátkozik le’ az ifjú, mert itt kell megküzdenie a tulokkal, innen kell az akadályt elhárítania. Nem meglepő, hogy amikor megérkezik, a tulok bömbölni kezd. Próbára teszi a ‘mindenre kész’ ifjút, el akarja ijeszteni, de a fiú ahelyett, hogy elmenekülne, ‘hosszú tusába’ kezd vele. A mesék ritkán részletezik egy harc időtartamát, de az mindig kiderül, hogy az ellenfelek legyőzése nem a gyors megoldások közé tartozik. Itt is tusakodásnak lehetünk tanúi: hol a tulok, hol az ifjú áll győzelemre, de amikor a szilaj tulok végre leroskad – s ezzel a belső akadályok elhárulnak -, még nincs vége a küzdelemnek. Egy tűzmadár röppen ki belőle, aki se nem jó, se nem rossz, egyszerűen annyit tudunk meg róla, hogy ‘máris tovaszáll’, és csak ‘szorongattatásában’ löki ki magából a tojást. Jó ismerősünk ez a megszülető és máris tovaszálló tüzes, szenvedélyes madár, aki megfelelő kontroll – ahogy a mese mondja: ‘hajszolás-űzés, szorongattatás’ . híján nem adja át nekünk a keresett kristálygömböt, hanem elviszi erre-arra, leszáll vele ide-oda, hogy az, még mielőtt bármit kezdhetnénk vele, mindent fölégessen. A mese itt kezd izgalmassá válni, hiszen kiderül, hogy a harmadik fiúnak nagyon is köze van ‘fivérei’ elvarázsoltságához, hiszen azok tulajdonképpen az ő lényének más-más aspektusai. Vagyis végső soron őt is elvarázsolták, s bár nem tették farkassá vagy medvévé, elvették tőle sas- és bálnatermészetét: azt a lehetőséget, hogy olykor képes legyen lassú, nagy köröket leírva föl és alá szállongani az égen, máskor meg a tenger mélyén tanyázva hatalmas vízoszloppal jelzést adni magáról. Legkésőbb ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy tulajdonképpen egyetlen személy kristálygömbje körül forog a történet: egy ifjú a főhős, aki keresi önmaga sas-, bálna- és királylány természetét, és csak annyit tud ezekről, hogy egy szilaj tulok által őrzött kristálygömbben találhatja meg. Nem kevesebb feladatot kell tehát végrehajtania, mint a tudatos (sas) és a tudattalan (bálna) világából nyerhető képességek összekapcsolásával, a szabadságra áhitozó lélek (tűzmadár) igába fogásával életre keltheti önmagából azt, akinek ‘egész világ hirdeti a szépségét’, s aki nem ráncos  és hamuszínű többé, és a szeme sem savószínű már. Emlékezhetünk rá, hogy amikor először meglátta a királylányt, megrémült tőle – ahogy mi is megrémülünk saját zilált, hamuszürke, élettelen természetünktől -, és egy tükörre volt szüksége, amely a megvalósuló jövőt mutatva erőt adott neki a megpróbáltatások elviseléséhez. A kristálygömb megszerzésével önmaga teljességét alkotta meg, és az efféle ‘érett személyiség’ előtt még a varázslóknak is meg kell hajolniuk. Ez meg is történik, a varázsló a mese végén minden cselvetést, drámát, bosszút nélkülözve önként mond le  a hatalmáról, hiszen az már az ifjút illeti. Mert az, aki ismeri saját kristálygömb- természetét, már rá tud fordulni élethivatásának kimunkálására és életcéljának megtalálására, azaz valóban hatalma lesz saját teste, lelke és szelleme – azaz az arany nap kastélya – fölött.” 

Az idézet ebből a könyvből való: http://www.libri.hu/konyv/boldizsar_ildiko.mesekalauz-uton-levoknek-eletfordulok-mesei.html  

Szóval, ez a feladat, le kell győzni (tusában…) a  szilaj tulkot (amely belső akadályaink és korlátaink összességét jelképezi és meg kell találnunk a kristálygömböt (azaz meg kell ismerni önmagunk legjobb részét, találkozni kell a bennünk élő ‘legjobbal’, azzal teljességgel, amelyben együtt vannak a lehetőségeink, valamint a lehetőségelk megvalósításához nélkülözhetetlen képességeink)… a többi sima…:-))) Ha ezzel a dologgal problémáink vannak, segítők, pl. coachok támogatása hasznos lehet az elindulásban, főleg az út elején… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com