Valamikori kedvenc rádiósom szokta mondani, a rádióműsor 3 dologból áll, zenéből, beszélgetésből és csendből. Talán kicsit az élet is…
Azt, ha nem csinálunk semmit (például csendben vagyunk), sokszor kihagyjuk a cselekvési alternatíváink közül. Például van, amikor nem tenni semmit a legnehezebb, de akár a legjobb döntés is lehet. Persze, sokszor meg nem, dehát éppen ez az, megtalálni “A” megoldást.
(Kis kitérő.) Néha a teniszt szoktam példának hozni arra, hogy mindig mindenre el kell legyen készülve az ember. Van egy nagyon tisztelt jó ismerősöm, aki mindig a harcművészetet hozza példának… hát igen, ki mivel foglalatoskodik általában, onnan veszi a példáit. Szerb Antal mondja, hogy míg Homérosznak a pásztor élet volt a hasonlítási alapja és metafórái a realitás felé mutattak, Vörösmarty a sárkányok között, a mítoszokban érezte otthon magát és a metafórái a realitástól távolodóan a mítoszok mesevilágá felé mutatott. Ki hol érzi otthon magát…
Szóval a tenisz hasonlat az arányokra és a rendelkezésre álló erőforrások kiegyensúlyozott alkalmazására, “bevetésére”… Az az egyik legnehezebb teendő, hogy minden pillanatban a pályádnak olyan pontján legyél, ráadásul a lehető legkiegyensúlyozottabb pozícióban (amiből bármerre késedelem nélkül tudsz mozdulni), hogy az ellenfél legcselesebben helyezett labdájára is a siker reményében tudj startolni. Figyeljétek meg, a teniszező minden ütés után hanyatt homlok rohan vissza középre, hogy kiegyensúlyozott helyzetben fogadhassa a következő ütést (persze, ezt az “ész nélküli” visszarohanást az ellenfél néha ki tudja használni és pont oda üti a labdát, ahonnan visszafutottál középre.... Meg van a halál zóna is, az alapvonal és az adogatóudvar között, ahol elvileg hosszabban nem szabad tartózkodni, maximum az ütés lendületétől oda lépve…
Szóval kiegyensúlyozottság, arányok, ritmus. A beszéd és a csend között is. A beszéd kiemeli a csend szerepét, jelentőségét, a csend pedig – jól alkalmazva, jó “ritmusban” – kiemeli a beszéd jelentőségét, azt amit mondani szeretnénk. Ha be nem áll a szánk, egy idő múlva elzsibbasztjuk a környzetet és még arra se fognak odafigyelni, amire kellene… Ezért fontos beszéd, prezentáció közben is ritmust váltani időnként, hangszínt, hangerősséget és kisebb - az éppen elmondottakat, vagy azt, ami jön kiemelésére - , megfelelő szünetet, csendet tartani.
Ritmus, arányok, majdnem minden ezeken múlik… az én térképemen … Nem mintha nem véteném el sokszor, de valahogy azután abból mindig tanulok… sokat… sokszor, mert sokszor elvétem…
A csend ereje fantasztikus, ha jó ütemben jelenik meg. Hogy milyen nehéz megtanulni jó ritmusban csendben lenni, a következő kis, talán még enyhén humorosnak is nevezhető zen koan (tanulságos történet) mutatja meg (először angolul, azután fordításban):
Learning To Be Silent
The pupils of the Tendai school used to study meditation before Zen entered Japan. Four of them who were intimate friends promised one another to observe seven days of silence.
On the first day all were silent. Their meditation had begun auspiciously, but when night came and the oil lamps were growing dim one of the pupils could not help exclaiming to a servant: "Fix those lamps."
The second pupil was surprised to hear the first one talk. "We are not supposed to say a word," he remarked.
"You two are stupid. Why did you talk?" asked the third.
"I am the only one who has not talked," concluded the fourth pupil.
Megtanulni csendben lenni
A Tendai iskola diákjai meditációt tanultak, mielőtt a Zen megérkezett volna Japánba. Közülük négy jóbarát egyszer megfogadta egymásnak, hogy 7 napig csendben lesznek.
Az első nap csendben voltak. A meditáció úgy ment, ahogy kell, de amikor az éjszaka közelgett és az az olajlámpák fénye elhalványodott, az egyik diák nem bírta ki, hogy oda ne szóljon a szolgának: “Nézz rá a lámpákra…”.
A második diák meglepődött, hogy az első megszólalt. “Úgy beszéltük meg, hogy egy szót sem fogunk szólni”, jegyezte meg.
“Hülyék. Miért beszéltek?”, kérdezte a harmadik.
“Én vagyok az egyetlen, aki nem beszélt.”, fejezte be a negyedik diák.
Azért erről még eszembe jutott valami. Egyik legnagyobb hatású olvasmányom sok évvel ezelőtt Baktay Ervin Indiai éveim című könyve volt (miután akkor, hétfőn délután befejeztem az olvasását a parlamenti Széchenyi könyvtárban, péntek délutánig egy falatot se ettem, a szokásos reggeli bögre tejeskávémon kívül… kipróbáltam). Azt a részt olvastam éppen, amikor arról írt, hogy mennyire megvilágosodott, lenyugodott az elméje, mennyivel könnyebben haladt a szanszkrit kéziratok tanulmányozásában (amiért többek között Indiában volt), amikor egyszer 2 héten keresztül koplalt (mondjuk ő tudta, hogy a koplalók sózott vizet azért isznak közben, én ezt – akkor még - nem tudtam…).
Ezt a kis történetet most a végéért idézem ide, hogy hogyan fejezte be a koplalást. Nem előre megtervezett beosztás szerint. Nem, és ez a szép benne. Amikor a második hét végén ment hazafelé, leesett elé az egyik fáról egy gyümölcs (ha jól emlékszem alma). Megkívánta, beleharapott. Vége volt a koplalásnak.
Várd meg a jelet, amíg megérik a következő lépésed… hogy elmondj valamit, vagy éppen, hogy elhalgass egy időre… és legyen időd, energiád a figyelemre, a meghallgatásra, a megértésre…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
