Két rövid történet, két rövid tréning számomra talán legszebb pillanatairól. Mindkettő a csendről szól (és most nem lesznek kacskaringók, lábjegyzetek, lábjegyzetek lábjegyzetei, promise…:) ).
Az egyiket valamikor tavasszal Turay Léda tartotta, azt hiszem, “Az ügyfél és a coach tánca” címmel. Sok páros gyakorlat, rövid coaching folyamat tarkította a tréninget, és az egyiknek a csend ereje volt a témája. Az volt a feladat, hogy az “ügyfél” (coachee) folyamatosan beszéljen a coachnak egy problémájáról, ami aktuálisan izgatja. 3x3 percig tartó harmadokra osztottuk be az időt (egy pár perc szünettel az átálláshoz), eközben az ügyfélnek ugyanarról a problémájáról kellett beszélni folyamatosan. A coach-nak az volt a feladata, hogy végig ne szóljon egy szót sem, azaz legyen csendben. Ennyi volt az egész? Azért nem egészen…
A coach feladata az volt, hogy mindegyik harmadban másra gondoljon:
- az elsőben arra kellett gondolnia, hogy tényleg, milyen nehéz is ez a probléma,
- a másodikban arra, hogy milyen nehéz lehet ezt az “ügyfél”-nek elviselnie,
- a harmadikban pedig arra, hogy az ügyfél egészen biztosan meg tud majd bírkózni vele, szóval bízni benne.
Rám a coach szerep jutott, kicsit fura volt, hogy ő csak beszélt, én meg beszédben nem reagálhattam. Végülis gyorsan elszaladt az idő, mert arra is koncentrálni kellett, ami a feladatom volt, nem lehetett elkalandozni. Mindegyik helyzetet könnyű volt átélni, hogy marha nehéz a probléma, hogy milyen nehéz lehet neki, és hogy megbízom benne, hogy képes rá. De azért az utolsó volt a legkönnyebb.
Az igazán érdekes az volt, ahogy az “ügyfelek” visszajeleztek, hogy ők hogyanis élték át az egészet. Nos, pontosan érezték a különbséget és nagyon különbözően hatottak rájuk a helyzetek. Egyértelműen visszajelezték, hogy míg az első kettő nehézzé tette, kilátástalanná a gondolkodásukat, lassabban kezdtek beszélni, már ilyen rövid idő alatt is megnehezítette a megoldás keresést, a harmadiknál megkönnyebültek és határozottan elkezdte őket a reménykedés környékezni, ahogy telt az idő az utolsó 3 percben…
Ha nem hiszitek, próbáljátok ki magatok is. Próbálj így, úgy, amúgy hallgatni szeretteidre, barátaidra, munkatársaidra és figyeld a hatást… lesz…
A másik helyzet a már említett, múlt heti Pannonhalmi Spirituális kurzus egyik gyakorlata volt (amelyen a facilitátorok Dr. Palotai Gabriella pszichoterapeuta és coach és Varga Mátyás Benedek-rendi – bencés - szerzetes voltak). Több gyakorlat is “dolgozott” a csenddel. Az egyikben az volt feladat, hogy párosával (fizikailag) kövessük egymást a képen látható labirintusban. Először az egyik ment elöl, és az volt a “feladata”, hogy szép lasssan, néha meg-megállva menjen végig, követve a labirintus vonalát, a másik pedig néhány lépéssel követve próbáljon rákoncentrálni, segíteni neki ezen a fizikai és lelki/szellemi útján. Azután fordítva, a másik ment elöl és az egyik hátul.
A labirintusról. Kb. 8-10 m átmérőjű, a Pannonhalmi arborétum mélyén van, reggelenként mindig “bejártam” a reggeli séta tetőpontjaként, egyedül, gyors séta-tempóban kb. 6 perc volt megtenni a teljes utat ki és be. Van egy közepe, egy szíve és először “befelé” kell menni, követve a lefektetett vonalat, azután meg “kifelé” (azért tettem idézőjelbe, mert furfangos az alaprajza, nem lineárisan szűkülő körökben, hanem hol közeledve, hol távolodva a közepétől teszed meg mind a két utat).
Ha gyorsan 6 perc, így, kíséréssel, el-elgondolkozva egy “menet” kb 15-20 perc. Ja igen, és hogy jön ide a csönd? Úgy, hogy a labirintushoz érkezéstől kezdve végig, amíg vissza nem értünk az apátság kijelölt tréning-termébe, csendben kellett lennünk (tehát nemcsak a labirintus-járás alatt).
Mind a kettő érdekes volt, követőnek (coach-nak) lenni és követettnek is. Amikor követett voltam, elszálhattak a gondolataim, volt egy kis időm magammal találkozni, ami folytatódott a felfelé, visszafelé vezető úton is. Nem szólt a fülemben a Volker Pispers (reggelenként szigorúan az ő stand-up sketch-eit hallgattam és néha hangosan felröhögtem – reggel ez volt a “lelki gyakorlatom” -, pedig már nem először hallgatom őket), nem néztem TV-t, nem olvastam (!!), nem dumálhattam (!!!), kénytelen voltam kicsit magamra gondolni, magamban (is) elcsendeseni, hogy is vagyok magammal, mi a távolabbi dolgom itt lent, ilyenek.
Kisérőként más volt, ott próbáltam üres edénnyé válni, megnagyobbítani a társam lelki terét, amiben szabadabban szálhasson, működhessen az érzés, a gondolat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy segítsem, erőforrás/telep legyek, amire ha akar rákapcsolódhat, amit, ha akar felhasználhat… önkéntelenül is felvettem lépése ritmusát (még azt is, hogy hogyan, melyik lábával lép), légzését, amennyire hátulról ki tudtam venni, hogy semmi, semmilyen zaj, saját ritmusától eltérő inger ne térítse el, ne akadályozza, hogy minél mélyebben magába olvadhasson.
Olyasmiről tudtunk beszámolni egymásnak utána, hogy annyit mindannyian éreztünk kísértként, hogy ránk hangolódott a kisérő, megpróbált észrevétlenül, mégis támogatóan jelen lenni és többen is egyfajta biztonság érzésről számoltak be, ami segített nekik. Természetesen, itt a helyzetből adódóan, nehezebb volt a feladat, mint az előbb elmesélt, de maga csönd, a gyönyörű arborétum magas fái, csendje, a lombokon átszűrődő napfény, a megilletődöttség, ami mindannyiunkat elfogott, nagyon emlékezetessé tette ezt a gyakorlatot…
Ha egyszer Pannonhalmán jártok, menjetek le az arborétumba a labirintushoz és (ha senki nem figyel oda…), lopva, csendben menjetek végig rajta… Ha ketten vagytok, a kísérést is kipróbálhatjátok… érdekes… Gyerekesek előnyben, a kis srácok imádják…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
