Irónikus, hogy alig mártottam meg ma – az előző blog-bejegyzésben – az okosság lakmuszpapírját a vonzás törvényében (vegytiszta “Law of Attraction” oldatba helyezve – az csak kicsit szineződött el…), amikor egy nagyonis idevágó cikkre akadtam a mai Wall Street Journalban (http://www.scoop.it/t/business-coaching/p/3692097492/the-power-of-negative-thinking).
“A negatív gondolkodás ereje” a címe… Ahogy azt az előző bejegyzésben már megemlítettem, hiszek a pozitív gondolkodás erejében, a coaching és különösen a megoldásközpontú rövid coaching (ami a szívem csücske…) egyik sarokpontja a reálisan elérhető jövőkép minél pontosabb megkonstruálása, de egyre többször érzem például a Twitteren is, ahol sok angolszász országból származó ember lelkendezését olvasom, de máshol is, hogy vigyáznia kell az embernek arra, hogy ne váljon fogjává ennek a gondolkodásnak, ne legyen problémaítisze, probléma-frásza, merjen maga lenni, merje végiggondolni az óvatos gondolatait is, azok is ő… persze, ne hagyja őket elhatalmasodni, tudjátok, “arányok, egyensúly…”…
A cikk nagyon jó, ennél sokkal több oldalról elégíti ki a provokatív címmel felkeltett érdeklődést.
Ugye, van a pozitivista gondolkodás kultusza főleg az amerikai cégekben (egyébként nemcsak ott, számos magyarországi egyéb cégnél is fellelhetők nyomai), hogy legyen a szervezetnek egy nagy, merész (szokták mondani: “szőrös”…) célja és a dolgozóknak pedig az ebből lebontott (nagyon) SMART (Specific=pontosan meghatározott, Measurable = mérhető, Attainable = elérhető, Relevant = érvényes, Timely = időzített) céljai.
Na most, ez a hajó kezd léket kapni… (vagy legalábbis nagy-generálra szorulni...). Jelzem, Henry Mintzberg számomra legkedvesebb könyvében már elég régen elhúzta a – túllihegett, esetleg már fél even belül nem érvényes – nagy garral, sok évre készített stratégiai tervezés nótáját, ld. http://www.amazon.com/Rise-Strategic-Planning-Henry-Mintzberg/dp/0029216052.
Egyrészt a túlságosan bemerevített célok arra késztethetik a munkatársakat, hogy egy-két etikai kanyart átvágjanak. Egy érdekes kísérletben minél specifikusabb célt kapott valaki, annál többet csalt, hazudott… A – túlságosan merev – célok ráadásul alulteljesítéshez is vezethetnek. Túlságosan fókuszálni egyetlen célra az összes többi tényező rovására eltorzíthatja a cég egészének nagyobb léptékű célját (“misszióját”) és az egyéni életeket is.
Különböző vizsgálatokkal, kísérletekkel, kikérdezéses felmérésekkel próbálják ezeket a kérdéseket körüljárni és feltehető ezek alapján, hogy ez a cél-fixáltság a bizonytalansági érzéssel szembeni mély félelemmel függ össze…
Nem beszélve arról, hogy az egyszer kitűzött célt, vagy a túl korán, túl mereven meghatározott utat/eszközöket az állandóan változó környezet okafogyottá, feleslegessé, sőt ártóvá teheti.
Mozgékonyságra (agility), ellenállókészségre (resilience) és N.N. Taleb új könyvének címét kölcsönvéve antifragility-re (törékenységgel szembeni ellenállóképesség – húuuu, remélem, erre lesz egyszerűbb magyar szó is…) van szükség és persze, kiindulásnak mindig valamennyire az irányokat, sőt nagy vonalakban a célokat is meghatározó célokra van szükség, és nagyon nyitottan kell ezt a stratégiai vonalat követni… figyelni kell a változásokra, a kedvező, véletlen lehetőségekre, nyitottnak kell maradni… tudjátok: “arányok, egyensúly…” (meg a szabadság, szerelem…).
A cikk szerint (meg szerintem is…) ha hozzá tudunk szokni a bizonytalanság érzéséhez, az nemcsak egy kiegyensúlyozottabb élethez járulhat hozzá (isten bizony ezt mondja, nem én találom ki…), de gyakran a gazdagodást, a siker elérését is segítheti (mellesleg Taleb könyve is erről szól, ide idézem mégegyszer, hogy légyszíves vedd meg és olvasd el: http://www.amazon.com/Antifragile-Things-That-Gain-Disorder/dp/1400067820/ref=sr_1_1?s=books&ie=UTF8&qid=1355340996&sr=1-1&keywords=taleb+antifragility).
Albert Ellis, a kognitív pszichológia egyik atyja azt javasolta az ügyfeleinek, hogy úgy próbáljanak úrrá lenni a zavartól való félelmüktől, hogy a new yorki metróban minden egyes megálló nevét mondják ki hangosan, amikor elhalad előtte a szerelvény. A szerző – bár nem volt igazán ínyére – az újságírói kiváncsiságtól vezérelve elvégezte ezt a “kísérletet” a londoni Central Line- on. Alig élte túl… De ez a szinte emberfeletti félelme azután normális méretűre csökkent, amikor megtapasztalta, hogy nem szakadt le az ég, senki nem anyázta, senki nem inzultálta (jó, mondjuk London azért nem New York, de ettől most tekintsünk el, ott se lehetett kellemes…), néhányan kicsit furcsán néztek rá… ennyi…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
