Nassim Nicholas Taleb (Arabic: نسيم نيقولا نجيب طالب, alternatively Nessim or Nissim, born 1960) is a Lebanese-American essayist, scholar and statistician,[1] whose work focuses on problems of randomness, probability and uncertainty.[3] His 2007 book The Black Swan was described in a review by the Sunday Times as one of the twelve most influential books since World War II (egy nagyon okos pali, broker volt, most befektető, filozófus, gondolkodó)
Az egészet egy idézet indította el, amit nem tudtam hová tenni: "Valaki minél jobban azonosul egy hivatással/szakmával, vagy a "sikerei"-vel, például különböző díjaival, kitüntetéseivel, fokozataival, annál kevésbé lesz emberi (a szó klasszikus értelmében). Igazi erkölcsi értelemben az egyetlen "kíválóság", amit érdemes elérni, az az "embernek lenni" kíválósága, mindazzal, amivel ez együtt jár (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.); a "sikerek" szűkítést és elidegenedést jelentenek egy alacsonyabb rendű élet megélését téve csak lehetővé...” (Taleb)
Hogy is van ez? Mi van itt szembe állítva? A szakmai kiválóság és az az “embernek lenni” kíválósága… elgondokoztam, hogy hogyan vagyok én ezzel, például, hogy egyetértek-e vele….
Nézzük, mi jutott erről eszembe… Az ősi Rómában az igazi (“igazi” a fenti talebi értelemben, az “embernek lenni”) kíválóság a patríciusok kiváltsága lehetett. Ők voltak azok, akik anélkül űzhettek professzionális tevékenységeket, hogy azokkal azonosulniuk kellett volna: könyvet írtak, hadat vezettek, földet műveltek vagy kereskedtek anélkül, hogy írók, tábornokok, farmerek, vagy kereskedők lettek volna... "emberek (man)" voltak (inkább "vir", mint "homo"), aki ír, parancsol, földet művel vagy kereskedik, mint egy melléktevékenység...
Ez nem jelentette azt, hogy nem élvez(het)ték azt a bizonyos hasznos tevékenységet, mindenesetre nem függtek tőle teljesen és mindenesetre nem határozta meg mibenlétüket/önazonosságukat… először voltak patríciusok, nemesi család leszármazottai és mellékesen ügyesek is lehettek valamiben…
Ma, ahogy az emberiség egyre gazdagabbá válik, az ember azt gondolná, hogy mindenki (vagy legalábbis a többség) hozzá fog férni ehhez a (talebi értelemben vett) “privilégiumhoz”.
Ehelyett - egy nagyon szűk rétegen kívül, akik hasonlóan a római patríciusokhoz, kedvtelésből űznek valamilyen tevékenységet – alapvetően két fajta élet-stratégia létezik: (a) azok (a többség), akik többé-kevésbé kifejezetten a gazdasági kényszer, a megélhetés nyomása alatt végeznek hasznos tevékenységet, nem szeretik azt és a munkán kívül próbálják magukat, egyéniségüket manifesztálni és (b) azok, akik szeretik azt, amit csinálnak, és mintegy a munkaszerepük rájuk is olvad, eggyé válnak vele… Róluk – legalábbis egy részükről - beszél Taleb…
Egy megjegyzés a túlnyomó többséget alkotó (a) csoportról… azt gondolom, hogy rengeteg fajta tehetség létezik azon az egy-kettőn kívül, amelyeket az iskola hajlandó felfedezni, és ez a szűkösség, meg az idő, alkalom és főleg akarathiány az, ami megakadályozza ezt az emberiség nagy többségét kitevő embertömeget, hogy megtalálja a kompetenciáinak megfelelő munkát, amelyben kiteljesedhetne…
Minél többen lesznek, akik ezek közül maguktól, vagy segítséggel megtalálják az ő igazi szerepüket, a hangjukat az életben, annál többen lehetnek azok, akik Taleb nagyon magas mércéje szerint is hozzáláthatnak a még teljesebb élet megéléséhez, ami a (b) csoportnak is megoldandó feladat, de ők egy emelettel “feljebbről” indulnak…
A legeslegfelső, nagyon vékony (“1%...”) réteget leszámítva, minél feljebb van valaki a társadalmi ranglétrán, annál több embert találunk, aki “csak” a szakmájából és a "sikereiből" vezeti le az önazonosságát..."
A fenti idézetben Taleb gyakorlatilag nagyon kemény szavakat használva látszólag(?) pont az ellenkezőjét mondja annak, amit a pozitivista pszichológia hirdet, hogy az ember a munkájában találhatja meg önmagát, a flow-t, tehát életében a legfontosabb az, hogy a munkájában meg tudja találni önmagát, tehát, miért ne: “önazonosságát”…
Taleb szerint pedig a kíváló, a nemes, az élni-érdemes igazi emberhez való élet az erkölcs legnagyobb dolgainak (becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb.) a megélésének folyománya, a szakmával, a hivatással való (teljes) azonosulás ennek a megélésnek a lehetőségét veszélyezteti.
Értem én Talebet, ő a büszke, független, nemes emberi életről beszél… én ezt a “főúri dilettáns” metafórájával szoktam körülírni… ilyenkor jut eszembe mindig két regénybeli figura, akik nekem valahogy összecsúsznak és együtt teszik ki ezt a bizonyos “főúri dilettáns”-t, Bátky János és Pendragon lordja, az Earl of Gwynedd a Pendragon legendából…
OK, megvan, értem Talebet és magamnak így fordítom le a gondolatát és így kombinálom bele Csíkszentmihályi Mihály flowját: a munkában megtalálni azt, amiért szeretünk dolgozni, a saját flow-nkat, ez lehet az életünk egy célja, ebben megyek együtt Csíkszentmihályival… Ugyanakkor tetszik Talebnél az, hogy az ember több, mint a szakmája, bármennyire sikeres is, bármennyi kitüntetése, elismerése is van…
Az ember egy másik szinten az “embernek lenni” követelményét is el akarja érni erkölcsi értelemben is (ahogy ez már felül leíródott: becsület, bátorság, szolgálat, a köz- és magán-életi megelégedettség, a halállal való szembenézés, stb. dolgában…), hogy a végén – miközben szembe néz a halállal elgyengülés nélkül, tudva, hogy ez egy értelmes, hasznos élet logikus, már a születéskor tudhatóan bekövetkező vége – egyfajta teljességet élhessen át, amikor végiggondolja az életét.
Nem gondolom... erről is fog szólni ez a bejegyzés és a „foci” nem csak a focit jelenti...
Brazília, Magyarország... a Copacabana homokjában és a kispesti grundokon rongylabdát rugó focistákban, e két valamikori futball-nagyhatalomban, vajon mi a közös? És mi a közös a mostani „munkába járó” száz milliókat (milliárdokat?) kereső focistákban? Mi a közös és miben különbözik alapvetően a két csoport (egyrészről a valamikori Magyarország és Brazília, másrészről a mostani bérfocisták) alapvetően? És hogyan függ ez össze azzal, hogy szerintem nem igaz a mondás: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci?
Hogy is van ez? Nagy pénz, nagy foci? Mit mond – minden ellenkező híresztelés ellenére nem elévülhetően - a két őse a mai motivációs elméleteknek, Maslow és Herzberg? A fizetés, az alap és sokszor (ha lehet rá számítani elég biztosan) a jutalom, a bónusz is higiénés tényező (egyszerűen: ha van, jó, de nem motivál, akkor van baj, ha nincs, ezért nem „motiváló”, hanem csak „higiénés” tényező)... bizony... gondolj bele, hány hétig motivált Téged személy szerint egy fizetésemelés, egy bónusz, magasabb fizetés egy új helyen? Nem tudom, Te hogy vagy vele, minden nemzetközi felmérés és a saját tapasztalatom is az, hogy max néhány hétig, ha jelentős volt, nagyságrendi, néhány hónapig.... 2, vagy 3 alkalommal az új pénzt kaptam, a 4. alkalommal már arra számítottam, és ennyi... elmúlt a speciális, rövid ideig tartó hatása... bizony... ennyit a nagy pénz nagy fociról...
Asszertivitás azt jelenti, hogy képes vagy pozitívan gondolkodni és cselekedni a magad és a környezeted számára. Ez nemcsak a munkádban fontos, de otthon, a sportklubbodban, a bárban... gyakorlatilag mindenütt! Ha elsajátítod a véleményed, a gondolataid és ötleteid megfelelő kifejezését és a határaid jelzését, képessé válsz nyerni harc nélkül és képes leszel a lehetőségeid teljességét kihasználni.
Különböző nevei vannak ennek a hídépítésnek, az NLP-ben például rapportnak hívják, vagy a következő fázisát pacing-leadingnek, de ez az utóbbi már több is, ebben a tartalom átvitelének a mozzanata is benne van. Nevezzük egyszerűen kapcsolatépítésnek, vagy a segítői műszóval a kémia (chemistry) kialakulás elősegítésének (persze, az utóbbinak van egy befolyásolhatatlan része is, mégis úgy gondolom, hogy a gondos „hídépítés” hozzá tud járulni a pozitív chemistry kialakulásához, mondhatnám, hogy szükséges, de nem elégséges feltétetele a híd kialakításának).