A tanulás és a párkapcsolatok dinamikájával kapcsolatban egy metaforaként jutott eszembe a "szabad vegyérték"...
A vegyérték fogalma (nyugi, ez csak a „felütés”...) a Wikipédia szerint már elavult... Amikor még nem avult el (most nem tudom, mi van helyette és ezt speciel te se fogod itt megtudni...), olyasmit jelentett, hogy „az adott kémiai elem egy atomja hány hidrogénatomot képes lekötni vagy vegyületeiben helyettesíteni” (kicsit megbolondított változata a kovalens (na, capisco valami?) kötés pedig az “…egy molekulában az adott atomhoz tartozó kötőelektronpárok számát adja meg…”).
De ez itt most persze nem kémia óra, én itt a vegyértéket, pláne a szabad vegyértéket metafóraként fogom használni 2 példán keresztül: az egyik a tanulás, a másik a párkapcsolatok dinamikája…
Akkor először, hogy én mit értek “szabad vegyértéken” ebben az itt használt összefüggésben (és ne jöjjenek a vegyészek majd, hogy “de…”, nem érdekel, itt definiálom és kész…). Nos, egy rendszer nyitottságát a kapcsolódásra. Minél nagyobb/több szabad vegyértéke van egy rendszernek, annál könnyebben, minél kisebb/kevesebb, annál nehezebben kapcsolódik a környezetének alkalmas elemeihez. Az “alkalmas” jelzőnek is van szerepe, fontos szerepe van. Az, hogy egy rendszer nyitott (szabad vegyértéke van), nem jelenti azt, hogy bármire, bármikor nyitott. Még mindig a metafora definiálásának közepetáján caplatva, azt mondanám, hogy egy rendszer konkréten és határozottan, célzottan is lehet nyitott, meg kevésbé meghatározottan is. És… a szabad vegyérték valamilyen hiányt fejez ki…
Na, és akkor nézzük a két példát, mindjárt világosabb lesz.
Az első példám a tanulás. Erős meggyőződésem, hogy senkit nem lehet megtanítani semmire. Ha meg akar tanulni valamit, akkor meg általában alkalmas, képes rá (jó, vannak ilyen-olyan személyes korlátai, de azok általában a saját legnagyobb meglepetésére sokkal messzebb húzódnak valójában, mint legszebb álmaiban álmodni merte volna). Lehet támogatni abban, hogy olyan hangulatot, környezetet, attitűdöt vegyen fel, keressen meg, amelyben optimálisan tud fejlődni, tanulni, változni.
Mégegyszer, ha akar. Akármilyen kicsit is. Azzal, hogy keres valamit, hogy „fészkelődik”, az már akarás ám, csak még lehet, hogy ő se tudja... Nem érett meg rá, hogy tudja, úgy értem tudatosan, de valami belül benne már mocorog.
Talán Rogers mondta (én Vizi Beától hallottam), hogy addig nem érdemes felvágni a hernyót (hogy siettessük a lepke megszületését), amíg maga nem bújik ki belőle... akkorra érett meg... ki kell várni... Vagy a farming koncepció Covey-tól... a természetes folyamatokat nem lehet a végén összecsapni, behozni azt, amit nem végeztél el idejében... ha nem vetettél, nem gondoztad, ahogy kell, nem fogsz aratni... Az utolsó pillanatban, amikor már a természet törvényei szerint aratni kellene, hiába próbálod behozni és gyorsan elvetni a magot... a föld is kiröhögne téged...
OK, de hol van itt a szabad vegyérték?! (Jó’ van nna... remélem, hogy a lábjegyzetekért is olvasod... néha jobbak a lábjegyzetek, mint a főszöveg... nézz bele a youtubeon egy valamikori Hofi Géza szkeccsbe, van a főszöveg és vannak a kis utánlövései, halkan, egy kis kivárás (spät) után, ahogy ezt Péntek Zolitól tanultam, hogy ezt így kell... Sokszor azokon röhögtünk a legnagyobbat... volt, hogy azokban volt a poén...).
Nos, aki tanulni, fejlődni, változni akar (és így-úgy, valahogy majdnem mindenki), annak szabad vegyértékei vannak a tudás, a tapasztalat iránt... persze olyan tudás, tapasztalat iránt, amit jól be tud majd kapcsolni az egyedi rendszerébe (gondolj bele, olyan mint te vagy, pont olyan, soha sehol nem volt, nem lesz, az emberiségnek egy teljes egyedi plédánya, csodája vagy és mint ilyen, ki más tudhatná legjobban, hogy mi kell neked?! Hát persze, hogy senkit nem lehet megtanítani senkit semmire... akarata, vágya, motivációja ellenére...).
Miért akar tanulni, fejlődni, változni valaki? Mert nem teljesen elégedett azzal, amiben van. Vagy mást akar, vagy jobbat akar, vagy többet, vagy kevesebbet, mindenesetre valami mást. Ezt fejezi ki a szabad vegyérték... valamilyen hiánya/igénye van, ezért kifelé fordul... a szabad vegyértékével... amit persze nem akármi tud lekötni... az nagyon egyéni, helyzet, életciklus-, stb. specifikus, hogy éppen mire nyitott, mire van szabad vegyértéke.
Mi a vicces a szabad vegyérték metafórában? Hát pédául az is, hogy akinek nincs „szabad vegyértéke”, az tök elégedett magával, sorsával, minden vegyértéke lekötve, a rendszer zárt, köszöni jól van, őt hagyják békében, ő ugyan nem akar tanulni, fejllődni, változni, ő jól van úgy, ahogy van.
Van egy harmadik állapot (legalábbis amennyire ezt én most vasárnap reggel, amikor ez az egész gondolatmenet az eszembe jutott, el tudtam képzelni), amikor ugyan van szabad vegyérték (az illető nem elégedett magával és/vagy a helyzetével), mégis valahogy az a benyomása az embernek, hogy bezárkózik, úgy csinál, mintha nem lenne szabad vegyértéke. Pedig van. Nos, ezt az én kis szabad vegyérték metafórámban úgy „kezelem le”, hogy ilyenkor a szabad vegyérték(ek) le vannak szigszalaggal szigetelve, vagy „sapkázva”, kvázi kifelé mutató zsákutcák, se ki nem megy (tudatos) infó, hogy tulajdonképpen van ez a szabad vegyérték, se kapcsolódni nem lehet hozzá(juk) hatékonyan (hiszen le vannak mesterségesen butítva, szigetelve).
Persze, a külső szemlélőnek „lejön”, hogy mi a helyzet, hogy itt tulajdonképpen – akár ordító – hiányok, és ezekből eredő szabad vegyértékek is vannak, mégis az alany, valamiért mesterségesen lezárni próbált önérzékelésének megfelelően tagadja, hogy neki bármilyen tanulásra, fejlődésre, változásra lenne szüksége. Ő is köszöni, (tudatosan úgy gondolja és közvetíteni próbálja a tudatosan kontrollálni vélt csatornáin) jól van...
A másik példám még triviálisabb lesz, könyebben érthető is. A párkapcsolatok. Most már kevesebbet kell magyarázni, van 3 állapot:
- van szabad vegyérték („szabad vagyok, keresek valakit”),
- nincs szabad vegyérték, minden vegyérték lekötve („nem vagyok szabad, szerelmes vagyok mint az ágyú, nem látod?! Haggyál békén!” – sajnos, néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...)
- van szabad vegyérték, de úgy próbálunk élni, mintha nem lenne („köszi, jól megvagyunk”...)
Megjegyzés: a „néha dermesztően rövid ideig tartó, agyament, de legcsodálatosabb állapot...” kijelentés első fele heves reakciókat képes kiváltani gyakorlatilag mindenkiből, bármelyik fenti állapotban vannak is. Nos, ha ez most éppen nálad is előállt, érdemes – az ilyenkor természetes amygdala-vész reakció („...ez hülye, ez nem igaz és egyáltalán...”) lecsillapodása után – elgondolkozni rajta, hogy hogyan is vagy te ezzel tulajdonképpen... korod szerint hány „cikluson” vagy túl és visszatekintve az agyament időszak hosszára tett megjegyzés a te saját életedben mennyire állja meg a helyét... Amennyiben semennyire, és te egy különleges példánya vagy az emberiségnek, akkor (1) örülj, és vigyázz erre a kincsre, (2) nyugodtan maradj meg az első felindulásban gondoltaknál („ez hülye...” stb).
Ha mégis némi neocortexes gondolkozás után úgy gondolod, hogy (talán) van benne valami, akkor érdemes újragondolni a (különösen komoly) párválasztási stratégiádat és esetleg egy cseppet kevésbé támaszkodni ilyen irányú döntéseidben az agyament állapot (pozitív amygdala?) következtéseire... (Ha abban az ilyen szempontból különösen veszélyes – menthetetlen illúziókkal teli – állapotban vagy, hogy – amikor ezt olvasod, még egyetlen ciklust sem éltél át, javaslom talán, hogy add meg a kételkedés jogát (benefits of doubt), hogy hátha van abban valami, amit az az egy mondat kifejez...)
Tehát a tanulás és a párkapcsolat és a szabad vegyérték... miért volt érdemes ezt elolvasni? Érdemes volt-e? Nem tudom... nekem leírni azért volt érde(k)mes, mert – miközben ezzel a szabad vegyértékkel kicsit hasonló összefüggésben már példálóztam nagyon régóta, de – ilyen szépen, tisztán, két példára is érdekesen applikálva még ez így nem állt össze. És a harmadik állapot, amikor van szabad vegyértékünk, de tagadni próbáljuk és ezzel mindenféle bonyodalmat okozunk magunknak, az meg új, most így magamnak, meg neked, vasárnap délelőttre.
Mit lehet csinálni ezzel a harmadik állapottal (a másik kettőben kongruens a viselkedésünk, hitelesek tudunk lenni, azok nem zavarnak be semmibe...)? Nos, az első dolog, hogy nézzünk vele szembe, hogy ez van, „álljunk bele”, ahogy Sárvári Gyuri mondaná... És ha beleálltunk, merjük átérezni ennek a helyzetnek a kétségtelen feszültségét, ne rejtsük el magunk elől, merjük azt (át)érezni, gondolni a helyzetünkről, ami van. Annyira bennem van, hogy már többször hivatkoztam ebben a blogban Carl Rogers Ilyen vagyok című írására.... Rogers szerint ha át merjük élni, el tudjuk fogadni a helyzetünket, amiben vagyunk, legyen az akár ellentmondásos, vagy akár fájdalmas is, akkor készen állunk a változásra. Nem azt mondja, hogy na, akkor képesek vagyunk elkezdeni. Nem, nem ezt mondja. Olyasmit mond, hogy akkor a változás mintegy elkezdődik, szinte tudatos akaratunk nélkül. Jó, ez így misztikus kicsit, maradjunk abban, hogy ha képes vagy arra, hogy elfogadd azt, amiben vagy, az a legjobb elképzelhető kiindulópont a változásra, változtatásra... hogy megtörténik-e? Meglátod... Rogers szerint biztosan...:-))) Egy szerintem is biztos (én nem vagyok Rogers, meg óvatos is vagyok... különösen az ígéretekben...), hogy megváltozik a világod egy pillanat alatt (lehet, hogy erre gondolt Rogers?)... mert máshogyan fogod látni...:-)))
És ha még szeretnél erről többet, akár meg is beszélni velem egy coaching folyamatban, nos:
