Van/lesz egy kavar bennünk, ha a TV2-n Éden hotel című sajátos valóságshow műsorába beletekintünk itt-ott. Ahhoz, hogy átlássuk nagyon érdekes szociálpszichológiai kísérlet jellegét, sajnos, folyamatában kell nézni, ami azért megterhelő.
Most tekintsünk el a sima voyeurködési aspektustól (bár nyilván vannak, akiknél ez dominál („Hogy ezek mennyire cikik!”))... Erre a vonatkozásra talán egy éve Grecsó Krisztián ÉS-beli tv-kritikája hívta fel a figyelmemet, hogy (kb.) „Öcsé(i)m, álljon meg a menet, itt nem ilyen kitenyésztett különlegesen buta és moráltalan véglények exisztálnak (ahogy az értelmiségi közbeszéd ennyire durván talán kimondatlanul nem, de mindenesetre ezt gondolja), hanem ezek Öcsé(i)m ezek mi (is) vagyunk, mondjuk pl. „választópolgárok”!”
Ezen a – szociálpszichológiai kísérlet – szálon elég későn indultam el, pláne, ha figyelembevesszük, hogy majd’ 12 évig voltam a kereskedelmi TV2 gazdasági igazgatója és módomban lehetett hozzájutni akár házon belül is ehhez a műfajhoz. Talán nem mindenki számára triviális, de először valóságshow (bizony, a Big Brother) Magyarországon a TV2 képernyőjén jelent meg és rögtön aratott is, igaz, nem sokáig, a többé-kevésbé koppintott (a többé-kevésbén legyen a hangsúly a sajtóperek elkerülése végett) ValóVilág sikere messze lekörözte, később kvázi ki is végezte ezt a basic típusú valóságshow-t a TV2-n . Persze, a ‘”back office”-nak (akár igazgatói szinten sem…) nem feladata a műsorok tartalmi ellenőrzése, úgyhogy én ezeket a műsorokat “megúsztam” nézni… (persze, az elején, amikor nagyon primőr volt, akkor emlékszem, egy kicsit egy ilyen parádsasvári vezetői összetartás kiruccanáson az első “nagy eseményt” BB Évivel (a fiú nevére nem is emlékszem) azért csoportilag “leellenőriztük”, de kb. ennyi…)
A VV7 utolsó harmadába bele-belekukkantottam, ezt a mostani Éden hotelt pedig kb. a Snezi korszaktól elég rendszeresen követem.
Engem legjobban az emberi belső ellentmondások nyűgöznek le, amelyeket talán sehogy máshogy nem lehet így pőrén megfigyelni, mert normál élethelyzetekben annyira képesek vagyunk magunkat kontrollálni... Amikor valaki, aki jéghideg szívvel taktikázik, de amikor ez őt nem igazán érinti, együttérez, sír (bár ennek őszinteségét szinte senki nem hiszi el), aktívan segít, pátyol, támogat (Snezi), vagy amikor egy végtelenül cinikusnak látszó fickó zokogásban tör ki, szinte összetörik egy pillanatra az emberi alávalósággal szemben, miután pozitívan és hatékonyan segít a helyzet megoldásában, egy őt közvetlenül egyáltalán nem érintő helyzetben (Gábor), amikor a mindenki által tisztelt, ügyesen lavírozó pszichopata módon viselkedő ember (ez ritkán kerül így felszínre, nem azt mondom, hogy ő pszichopata, csak azt, hogy - megértve a játék logikáját - úgy viselkedik) egyszerre játssza el a jóságos óvóbácsit is (Peti), vagy a másik moral insanity egyszerre csak szerelembe esik és onnan elveszíti önmagát, majd egy nagy lépéssel újra túl is szárnyalja (Loki)... nem fiúk és nők között van itt a választóvonal (mint most – megjegyzem mellesleg jókor, rendkívüli reklámerővel is bíró polémiák kezdtek keletkezni a neten is – sokan próbálják általánosan gender-üggyé lefokozni egy-két – valóban nehezen máshogyan értelmezhető parányi epizód kapcsán), hanem azok között, akiknek a cél szentesíti az eszközt (Peti, Loki, Snezi, Marianna) és akik észre se veszik, mik a játékszabályok és csak sodródnak (Bence, Adri, Nóri, Milán, Ádám)...
Hogy is van ez? Hogy a gonosz, rossz eszközök ügyesnek számítanak, az játszik jól, aki ügyesebben hazudik, aki ügyesebben manipulálja a többieket, aki rendszeresen megszegi a szavát, de ezt ügyes argumentum-rendszerbe csomagolva újra és újra lenyeleti a többiekkel? És aki(k)ről – a másik énünkkel (?!) -, mégegyszer hangsúlyozom, nyugodtan kijelentjük, hogy ők az ügyesek, ők értették meg a játékot és játszák jól? Hogy is van ez? Most a játék a gonosz, ami (tényleg) erre “kényszeríti” őket, vagy ők azok akik eleve ilyen gátlástalan pszichopaták, akik mindig is így mentek előre az életben?
A többiek meg, akik csak elmentek nyaralni, hülyülni, szerelmeskedni, fürödni, napozni, de nem értik a játékot, néha ezt sajnálják, néha meg tesznek rá, velük mi van? Balekok, naívak, vagy csak becsületesek és/vagy nem képesek csípőből még egy játék kedvéért sem manipulálni a többieket? Ők azok, akiket kinevetünk, akik kikullognak a Paradicsomból, akik rosszul játszottak, akik most majd magyarázhatják az otthonmaradottaknak, hogy az nem is úgy volt… a nagy spílerek, ha veszítenek is, megdicsőülnek, ők tették a megukét, hazudtak, csaltak, megjátszották magukat, ahogy kell a játék logikája szerint, ők belevalóak, vezetők, legalábbis a többieket (az életben is) az orruknál vezetők…
Megannyi kérdés felvetődik…
Ez volt egyébként - ez a jól játszani a gonoszt, minden akkor "jó", ha kiteljesíti az immanens jelentését, ezzel a cél és az eszköz/mód szétválasztása - egy Hartman nevű, kis híján Nobel-díjas filozófus kiindulópontja, amikor a formális axiológia rendszerét (a formális érték-tudományt) megalkotta, amit azután egyszerüsített formában az észlelési/gondolkodási módok személyiségprofilokban való megjelenését eredményezte... Erről majd többet a “Személyiségprofil – és én 3.” című bejegyzésemben talán egy hét múlva…
