Hallgatok egy vezetőt, aki több száz ember munkáját irányítja... saját erejéből ért el oda, ahol van, nőként... egy olyan pozícióba, amelyhez nyelvtudás és diploma illik, és neki nincs... most bántja (amúgy kutya se kéri tőle) és próbálja lóhalálában a félbehagyott főiskolát befejezni... megszervezi (csúcs-szervező, úgy forgatja maga körül a világot, hogy sokszor a világ érzi megtiszteltetésnek, noha persze nem mindig...), aki él és mozog, besegít, már majdnem a tanárt is megkérte, hogy "bedolgozzon" (nem sok tartja vissza, a cél minden, azt el kell érni, bármi áron...)
Mesél a gyerekről, aki 10 éves, körülötte forog a világ (csúcs-szervező, úgy forgatja maga körül a világot, hogy sokszor a világ érzi megtiszteltetésnek...), kérdezem, most negyedikes, az ötödik szokott egy ugrás lenni régen, meg a nyolcadik, azután a gimi, majd az egyetem (lehet, ez átskálázódott a felfordított évszámokkal, de biztos, hogy az ugrásszerű növekedés bizonyos éveknél ma is ott van), hogyan lesz később, ha a gyerek már most ilyen erőfeszítést igényel apától-anyától? Óóóó, már tudom (könnyen nevető, magabiztos, öniróniával is megáldott reflektív valakiről beszélek), mondtam is a férjemnek, hogy ha egyetemre megy, majd én csinálom a rajzait, ő a feladatokat…
Elgondolkoztam… először amikor mérnöknek tanultam, tanultam, mert viszonylag könnyen ment, de nem érdekelt igazán (apám mérnök volt, odasodródtam), nem olvastam hozzá… Dolgoztam is mérnökként majdnem 20 évet, de egy voltam a sok közül, az a bizonyos “tanultam-csinálom, egyébként meg kiteljesedek a szabadidőmben” típusú életet éltem…
Azután amikor gazdasággal, pénzügyekkel kezdtem foglalkozni, azt már én választottam, ma is kerülgetem a hatalmas könyvtárrészt, ami erről szól, abba belevetettem magam, azt lelkesebben is csináltam, abban sokszor voltam “itt és most”-ban… nem hagytam abba a tanulását, amíg abba nem hagytam a művelését…
Valahogy most érzem azt, hogy ez a fejlesztés cucc, hogyan tanul az ember, hogyan változik hasznosan és hogyan lehet ebben támogatni, segíteni, kísérni, tanúként résztvenni egy kicsit a fejlődésében (az egész életemet átjáró “hogyan működik a világ” kérdés kiterjesztéseként a “hogyan működik az ember” megismerése által hajtva), ez az, ami teljes valómban megmozgat… bármit hallok, olvasok, továbbgörög bennem, megyek utána, szétszedem, összerakom, megint szétszedem, megint összerakom, és válik egyre inkább az enyémmé, az én utammá…
…és akkor vissza a főiskolához, aminél nem az anyag az érdekes, hanem a diploma és a gyerekhez, aki ugyanezt tanulja meg, ugyanezt utánozza…
A tételem az, hogy értem én, hogy nehéz megtalálni azt, ami la világon a legjobban érdekel minket és mégis, talán nem szabadna túl korán abbahagyni a keresést… sőt, mindig, vagy legalábbis sokszor érdemes újra megkeresni… mert változunk… a “majd a szabadidőmben kiteljesedek” az egy öncsalás… vagy legalábbis szuboptimálisan, lehetőségei alatt élt életet jelent… annak az öröme, hogy amit csinálok, azt szeretem, értelmes és hozzátesz valami csöppet az emberiség lelki, szellemi, anyagi gazdagságához, egy egészen hangyányit előrébb megy vele a világ, lehet, hogy úgy ahogy van lököttség és mégis, ha nem lenne, ha nincs, nagyon hiányzik… akkor is, ha nem érezzük, és akkor is, ha nem tudunk róla…
Elérhetőség: teveatufokan@gmail.com
