Vezetői coaching

Mi segítheti leghatékonyabban az együtt dolgozó emberek együttműködését/kooperációját? Ben Furman finn terapeuta-coach,

• aki több, mint 20 éve sok területen dolgozott (gyerekektől kezdve vezetői csapatokig és vállalati vezetőkig),
• aki Tapani Aholával, társával számos mindennapi ember (szülő, gyerek, változni akaró felnőtt) számára is használható szakkönyvet írt és
• aki számos tréning-modult dolgozott ki (pl. “Kooperáció”, “Reteaming” (csapatok újraenergizálása) )a megoldásközpontú megközelítés elsajátítására,

a megoldásközpontú gondolkodásban és megközelítésben látja azt a közös kultúrális alapot, nyelvet, megközelítést, amelyre építve csapatok működését nemcsak hatékonyabbá, de élvezetesebbé is lehet tenni. 

Természetesen, nem csak ő ír, beszél erről… A legjobb magyar nyelven is megjelent megoldásközpontú könyv kifejezetten a szervezetekben való felhasználásra, egy hatékony megoldásközpontú kultúra meghonosítására Dominik Godat “Megoldások nyomában” című könyve (amely az egyre terebélyesedő SolutionSurfers könyvtár részeként jelent meg)… 

De vissza Ben-hez. 2012-ben két videót készítettünk vele (lényegében interjúk, ahol Ben mondja el, hogyan is lehet megcsinálni a fenti átváltoztatást). 2012 tavaszán jártunk kint nála Helsinkiben Kovács Évával (akivel abban az időben volt néhány közös projektünk) egy néhány napos tréner-tréningen. Felajánlotta vendégszeretetét is, ezért nála, Helsinki házában laktunk. 

Az első videót (https://youtu.be/Rjs9pv7aWWQ) ő maga tette fel a youtube-ra még akkor 2012-ben (eddig több, mint 2000 megtekintést produkált), abban bár a címe ott is a szervezetekben való alkalmazásról szól, általánosabb húrokat pengettünk (például hogy mi a különbség a terápia és a coaching között...), de szintén nagyon izgalmas módon. Ben mindig mély és funny egyszerre, nagyon tud mesélni és sok tapasztalata van, ezek a történetei, metafórái látszik, hogy már lecsiszolódtak, mint a tengeri kavicsok.

Abban a 2012-es videóban van egy magyar bevezetés, és én a kérdéseimet magyarul és angolul is feltettem, de a válaszok csak angolul hallhatóak, igaz, Ben lassan, tagoltan beszél, nem kell nagyon magas szintű angol nyelvtudás a megértéséhez (sok országban, többek között Japánban is dolgozik rendszeresen, gondolom, ezek a tapasztalatok alakították ki nála ezt a közérthető stílust – egyébként mind nyelvileg, mind tartalmilag…). 

A második videót hazahoztam a gépemben és az volt a feladat, hogy magyar felirattal lássam el. A második videó kb. fele olyan hosszú, mint az említett, nem tudom, miért vártam vele ennyit, mindegy is, mindenesetre ez most ennek a második videónak most, majdnem 4 évvel később az ŐSBEMUTATÓJA…:-))) 

Konkrétebben a megoldásközpontú gondolkodás szervezeti felhasználásáról szól ez az ősbemutatós video, amelyet már elláttam magyar felirattal is.

Az a kék függöny, ami mind a két videónak a hátterét adja (és egyéb Ben Furmanos youtube-os video háttere is egyben), Ben zárt, beépített erkélyét választja el a nagy emeleti szobától. 

A videókat úgy készítettük iPad-del, hogy én úgy helyezkedtem el az egyik fotel lábánál, hogy a kérdéseimre Ben nekem, hozzám beszélve tudott válaszolni, az iPad mellett elnézve, így (majdnem) úgy néz ki, mintha a kamerába beszélt volna. 

Ben az Öveges professzorok, Czeizel Endrék közé tartozik, akik úgy kiváló szakemberek, hogy úgy tudnak róla beszélni, hogy az nemcsak hasznos, hanem szórakoztató is. 

Éljen a finn-magyar barátság, és éljen Ben! 

Ui.1: ha érdekel a Kooperáció, vagy a Reteaming program: teveatufokan@gmail.com 

Ui.2: érdekesség, amit most fedeztem fel (ez a video 19 perces), hogy a youtube-ra 15 percnél hosszabb saját anyagot egy külön hitelesítési akcióval lehet megtenni. A folyamat egyszerű és gyors, itt a használati utasítás hozzá: https://support.google.com/youtube/answer/71673?hl=en

Jó, vannak még szabályok, de azok legyenek mondjuk az ezüstszabályok...:-))) meg azért, ha elolvasod, láthatod majd, nincs ezek között annyira merev korlát...

Szóval, mi a vezetés EGYETLEN aranyszabálya? Hallgasd meg a többieket, soha ne dönts, ne dönts el vitát anélkül, hogy meghallgatnád a felek saját argumentumát, interpretációját.

Gyakori (megfigyelted már Te is?), hogy egy szakmai vitában vannak, akik az egyszerűbb utat választják és ahelyett, hogy szakmai síkon folytatnának egy szakmai vitát, egyszerűen odasündörögnek a közös vezetőhöz (ez lehet line-, vagy projekt-vezető, vagy valaki, akinek a végén a felelőssége lesz a döntés), és elmondják a saját interpretációjukat, jobb esetben a másikat is, persze, addig hajlítva és rögtön kiemelve a hátrányait, szóval nem fair-en, hogy a kép, ami ennek alapján a vezetőben kialakul, felemás, egyszóval a dolog/feladat/probléma megoldásáról nem kapja meg a fair, minden aspektusra kiterjedő képet, quoi... És azt se mondom, hogy ezt rosszindulatból teszik (sokszor persze igen), egyszerűen csak meg vannak győződve róla, hogy az ő opciójuk annyival érvényesebb, hogy nem is érdemes tovább erről annyit vitázni, aki időt nyer, életet nyer...

A vezető meg lehet, hogy – automatikusan, hiszen szakértője IS a témának (azért vezető) – a témára kezd koncentrálni és az egy szájból hallott, rendszerint elferdített beszámoló után dönt, anélkül, hogy meghallgatná a másik fel(ek)et, hogy ők is elmondhassák kiegyensúlyozottan, az előnyök mellett is argumentálva az ő opciójukat és annak alapján hozhassa meg a döntését a szakmai kérdésben.

Szarvashiba, bizalomvesztést eredményez, ha gyakori, teljeset.

Amikor egy vezető elé egy vitatott szakmai kérdés egyik interpretácója kerül, a szerep facilitáló, a megoldást kereső/megkönnyítő oldala kell, hogy domináljon (először!!) és nem a szakmai.

Tegyük le az asztalra világosan: a vezető, amikor vezetővé válik, nem szakad el teljesen (persze, hogy nem) a szakmai mérlegelés lehetőségétől, de már nem szakértő, hanem vezető. Nem a szakmai anyaggal/témával/problémával dolgozik (van dolga) elsősorban, hanem a munkatársaival, az ő munkájukat kell segítenie, koordinálnia. Megmaradhat persze szakértőnek is, de ebben a fázisban nincs két szavazata. Ez a lényeg.

Azaz, amikor az előkészítés folyik, ő is lehet az egyik szakértője a témának, mondom: az egyik szakértője, se több, se kevesebb. Szakmai szempontból egyenrangú (egy-egy szavazattal rendelkező) munkatársak ülik ilyenkor körül az asztalt és mindenkinek egyenlő teret kell adni. Ez a teret adás a feladata a facilitátornak, a vezető facilitátori oldalának. Nem találok rá jobb szót, akkor sem, ha a klasszikus facilitátor nem foglalkozhat a tartalommal, csak a folyamattal, a keretekkel és a fókusszal, mégis ebben a szakaszban (ez nem egyszerűen a brain-storming, ez az egész komplett döntéselőkészítő szakaszra vonatkozik) a vezetőnek részben facilitátornak is kell lennie amellett, hogy szakmailag is – egyként a többi között – hozzá is szólhat a témához, van „hozzászólási joga”. Ez annyira így van, hogy a félénkeket/introvertáltakat, akik nehezebben, óvatosabban még külön szollicitálnia kell, hasznos felszólítania, hogy mondják el a véleményüket és nem csak a nagy hangú elsőként jelentkezőknek kell teeret adni. Mindenkinek teret kell adni, mégegyszer: az előkészítés fázisában.

Persze, nem szabad elfelejteni, hogy a vezető egyszemélyi felelősségét a csapat működéséért/eredményéért a világ összes felhatalmazása/empowermentje sem veheti el, ezeknek más a működésben a szerepük. Azaz, amikor mindenki meghallgattatott, az opciók ütköztettettek, akár született teljes körű konszenzus, akár nem, döntést kell hozni. Eljön az a pillanat. A vezetőnek ilyenkor sincs eggyel több (szakmai) szavazata... mert ilyenkor már nincs szavazás, neki kell döntenie. Pont.

Szóval, reiteráljuk csak. Van egy szakasz, amikor egyenrangú szakmai résztvevőként kell résztvennie a döntéselőkészítésében és semmiképpen sem szabad a pozícionális hatalmára hivatkozva elnyomni véleményeket. Csak szakmai érvelést alkalmazhat és mégegyszer, egy „szavazata” van. Neki is, mint a többieknek. De, a végén, övé lesz a külvilág felé a felelősség, ezért a döntést neki kell meghoznia. Minél többször teljes (vagy legalább többségi) konszenzus mellett sikerül meghoznia a döntéseket, annál erősebb lesz a bizalmi hitele a csapatában és annál eredményesebb és tartósabb tud lenni a működése.

Mondjuk, beszélhetünk arról is, hogy hogyan lehetne ezt tesztelni, hogy Te hogyan működsz, mint vezető, ennek az aranyszabálynak a szempontjából. Figyeld például a működésedet egy hétig. Ha minden döntési helyzetben (vagy a legtöbben) Neked van igazad, és a többieknek (sokaknak) nincs, mindig Te tudod a legjobban, akkor lehet, hogy fordítva ülsz a lovon. Lehet, hogy az egész emberiségnek (magadnak, de főleg a munkatársaidnak) jót tennél, ha elgondolkoznál azon, hogy ez-e a Te utad.

Az, hogy (mondjuk majdnem) mindig Neked van igazad (szerinted), az több mindent jelenthet. Lehet, hogy tényleg így van. Akkor nem jól választottál munkatársakat. Ha mindenki szakmailag gyengébb Nálad, akkor félsz attól, hogy erőseket válassz Magad mellé. Az amerikai mondás szerint A vezető A munkatársakat választ maga mellé, B szintű vezető C-t és D-t. Ez eleve zsákutca, ez a mai világ a lefelé nivellálást hosszú távon nem díjazza.

Lehet, hogy csak egy mini-diktátor vagy és csak hiszed, hogy mindig te tudod a tuttit... hát ez baj, ezt Te nagy valószínüséggel soha nem fogod realizálni, nincs mese, valakitől Te is függsz (mindenki függ valakitől/valamitől, még a tulajdonos elnök-vezérigazgató is, ha mástól nem, a piactól...), ez majd az ő dolga lesz előbb-utóbb...

Az is lehet, hogy Te tényleg olyan jó vagy, annyira „A”, hogy képtelenség magad mellé ennyire jókat választani. Eltekintve attól, hogy frankly, ez azért nem annyira sok ember problémája (legalábbis kívülről, semleges szemmel nézve), ez nehezebb eset. Ebben az esetben nehéz dolgod lesz az embereid motiválásában. Nem szeretnek buta robotokként működni, szükségük van az önbecsülésre.

Nagyon fontold meg, hogy hová sorolod magad. Nagyon nem mindegy. Esetleg egy coach, bepillantva a működésedbe, segíthet megtalálni a Te speciális utadat... meg a kiutat belőle...

Hosszabb távon is tesztelhető a dolog, persze, némi távolságtartásra a véleményalkotásban szükséged lehet, Mondjuk 2015-ös évre vizsgáld meg, próbálj visszaemlékezni arra (legalább néhány fontos esetben), hogy a döntéseid mennyire bizonyultak helyesnek. Ha nem jött be mind, akkor jön a vizsgálat második szintje: próbálj visszaemlékezni arra, hogy annak idején, a döntés előtt (1) meghallgattál-e minden számbajöhető érdemi véleményt és (2) volt-e olyan döntési opció felvetve bárki által, amely szerencsésebb eredményt hozott volna, mint ami történt... ha voltak ilyenek, tanulj ebből...

De nem kell ilyen messzire menni, még egyszerűbb az, amit konkrétan mehetsz: a legközelebb, amikor bejön hozzád egy munkatársad, hogy rábeszéljen a saját megoldására, amin egyébként egy másik, szintén neked jelentő munkatárssal nem ért egyet, ne kapcsold be még a szakmai énedet, maradj még vezető. Egyszerűen hívd be a másik kollégát is, kapjanak mind a ketten egyenlő esélyt arra, hogy elmondhassák a saját opciójukat.

Utána Te is beszállhatsz a szakmai érvelésbe és az az ideális eset, ha 3-an (többen) úgy tudtok felállni az asztaltól, hogy mindenki el tudja fogadni a megoldást. Minél kevesebb pozícós hatalmat használsz, minél több szakmait, érvelőt a megoldás kialakításához vezető úton, annál jobban számíthatsz arra, hogy a kollégáid kreativitását, dinamizmusát, lelkesedését, érzésüket, hogy fontos lehet, amit gondolnak, aktívan hozzájárulhatnak a csapat eredményéhez (számodra kifejezetten fontos az ő szavuk/szakmai tapasztalatuk, akkor is, ha nem mindig tudtok mindenben megegyezni), táplálni, fejleszteni tudod. És ennél, mint vezetőnek, nincs is fontosabb dolgod...

Fiatalember, mindegy is hogyan, beszélgetünk... nincs 30, és még nincs is a kezében a marsallbot (kinek mi a marsallbot...), de már látom benne, hogy el fogja érni, amit akar... olyat akar, ami lehetséges, de nehéz... de annyira felkészült, annyira mindenre figyel, körültekintő, dinamikus, egyszerre könnyed és képes az ittben és mostban lenni, hogy nagyon nagy dolgoknak kellene történniük, hogy ne sikerüljön... sikerülni fog... 

Miből áll ez a nagy „felkészülés”? Figyel, tanulja magát (tudja, milyen fontos az önismeret), olvas, sokat olvas, jól olvas, újra olvas, tud segítséget, visszajelzést kérni a többiektől. Aktívan keresi az önismereti lehetőségeket, a segítséget, és aki ennyire tudja mit akar, a környezet kérés nélkül is kreatívan segíti. Amit kellett, talán többet is, többszöris végigolvasta az összes fontos önismereti bestsellert, keresett magának mentort az egyik legérdekesebb fiatalokat (is) segítő hálózatnál (FÁNK), most coachot is keres magának („Mert azt akarom, hogy időnként (Nem tudom, mi a jó, szerinted? Egy-két hónaponként?) egy teljesen semleges ember is ár tudjon nézni arra, visszajelezzen, hogy hol is tartok, jó-e az irány...”) 

Elgondolkozom... ő nem az első ilyen huszonéves a híres „Y generációból”, akivel ilyen helyzetben találkozom és csodálom/tisztelem, ahogy magabiztosan, határozottan tud kérni ilyen típusú támogatást. Eszébe sem jut, hogy ez valami degradáló dolog lenne, hogy neki valami defektje lenne, ha ilyen támogatást kér/kap. Nem is büszke rá. Egyszerűen természetesnek veszi. Ez is egy szolgáltatás, mint a többi...  

Nem kell elmondani neki, hogy a legjobbaknak (pl. a sportban, de nem csak) van a legjobb edzője, vagy van egyáltalán edzője, coacha. Micsoda könnyedség, micsoda előny.... „Oda megy, ahol már van...” 

Nem kell felhívni a figyelmét, hogy az önismeret soha nem lehet teljes, tökéletes, a megfigyelt és a megfigyelő megegyezik, soha nem tud az ember olyan semleges, érdek nélküli, (NLP-s kifejezéssel „disszociált” nézőpontból) ránézni magára, amilyen non-chalance-szal tudja az ember látni a másikat... Ez a „másnál a szálkát is, a sajátjában a gerendát se” közhely nem véletlenül született, ezt fejezi ki, végetlenül pontosan egyébként... Mindig hozzá szoktam tenni, hogy bár a különböző segítők ebbe az önismeret-cuccba sok időt, energiát tesznek bele, nekik is szükség van időnként egy külső, „dissszociált” ránézésre, amit szupervíziónak hívnak... amikor a hóhért akasztják és a coach fekszik a couch-on (magyarban nem működő szójáték...:-))) 

Elnézem ezeket a fiatalokat, amilyen magabiztosan nyúlnak ezekért az eszközökért, és eszembe jutnak azok az egy kicsit feljebbi age-cohorsba tartozó nők, de még inkább férfiak, akik azon studíroznak titokban, hogy kell-e ez nekik... nehogy már... nekik semmi bajuk... „Oda megy, ahol már van...” A szerencse is oda megy (akiknek ez egy létező kategória...)... Hogy ez igazságtalan lenne? Nem gondolom... megszolgálják, meg kell szolgálni... persze, ha nem is igazságtalan, teljesen igazságosnak se mondható, van X tényező itt is... mégis, mégis, mindenki megesküdne rá, hogy „oda megy, ahol már van...”  

Jézus, mennyire megértem őket is... Nekem is mennyi ideig tartott, amíg a tréningeken, más alkalmakkal magam is meg tudtam nyílni, el tudtam képzelni, hogy ez nem intimpistáskodás, itt biztonságban vagyok... Itt olyan személyes, megítélés-mentes teret/időt kaphatok (jó esetben...) egy tanult intuícióval felvértezett segítő erőterében, ami a maga nemében egyedülálló és megéreztem a lehetséges erejét az ilyen találkozásoknak/folyamatoknak.  

Ha valaki bizonytalan, egy védett környezetben tud ezzel szembenézni és fejlődni... Aki meg már magabiztos, ettől még magabiztosabb lesz... ha valaki tud kérni támogatást, kap és így hatványozott előnyre tesz szert azzal szemben, aki fél kérni, (...mert az gyengeséget jelent szerinte...) vagy aki saját maga próbálja az esetleges hibás, javítható/fejleszthető viselkedés-mintáit felfedezni és megjavítani, hogy harmonikusabb kapcsolatokat alakíthasson ki környezetével (vagy oda se jut el – ez a gyakoribb -, hogy realizálja: működése, kapcsolati hatékonysága olyan messze van az optimálistól, mint Makó Jeruzsálemtől...) Arra valók a vakfoltjaink (mindannyiunknak van elég...), a racionalizációink (amelyekkel például megmagyarázzuk/igazoljuk magunk számára, hogy miért jó az nekünk, ami amúgy nem jó...), hogy ezeket a lehetőségeket, sőt a szuboptimális működés puszta tényét is védelmezőn elfedje/eltakarja előlünk...  

Fontos ez a változás, amit ezeknél a fiatalembereknél olyan markánsan tapasztalok... Lassú, de elkerülhetetlen változás... Meg fogjuk tanulni, legalábbis, akik „versenyben” akarunk maradni (tudom, ezt sokan nem szeretik hallani, de ez igenis az élet-verseny része...) , és már tanuljuk, hogy ez is egy szakma, amire szükség van... Mint pl. a coachingra, de a többi segítő szakmára is is, mindegyikre a saját területén, ugyanúgy, (egyre nagyobb) szüksége van/lesz az embereknek, csapatoknak, szervezeteknek... 

„Oda megy, ahol már van...” – Q.E.D....:-))) 

teveatufokan@gmail.com

„Az egó(*) megjavítója vagyok” („réparateur de l’ego”) – mondta mosolyogva Christophe André (**), pszichiáter (a jobb oldali szakállas) az ARTE-n (most már éppen) tegnap  este a 8 órás „28 perc” című magazin műsorban (a kép felirata: "Egy szerzetes, egy filozófus, egy pszichiáter a lényegesről beszél nekünk...").  

Miért érdekes ez az egóra épített bonzai definíció a pszichiáter feladatára? Mert  az egó ma fekete bárány... Nincs jó sajtója... és talán ez (sem) olyan egyszerű, fekete-fehér, mint annyi minden... 

Egy friss francia könyv adja az à propos-t/kiinduló pontot.  Hárman írták a bölcsesség kereséséről - és megtalálásáról (ld. még alul a (**)-os megjegyzést). Sok mindenben egyetértettek, mindenki a saját területén fogalmazta meg és persze figyeltek az átfedésekre.   

Főleg ki-kiegészítették, továbbfűzték  egymás gondolatait, de volt azért néhány pont, ahol nem egyezett meg a véleményük. Az egó és környéke volt az egyik ilyen pont, amelyben komolyabb véleménykülönbség jelent meg közöttük és ez elgondolkoztatott... 

A filozófus és a buddhista szerzetes a legfontosabbnak (egyáltalán megemlítendőnek) – a bölcsességhez és a boldogsághoz vezető úton – az egó alárendelését/elnyomását tartják, míg a pszichiáter ragaszkodott hozzá, hogy az egónak – megfelelő „dózisban” – megvan a maga fontos szerepe az ember egészséges, tudatos életében, így a bölcsesség és a boldogság keresésében is.  

A szerzetes és a filozófus véleményének iránya ma az önfejlesztő (és management) irodalom fővonulatába illik bele (ha nem is talán ugyanabban a mélységben és kontextusban), annyiban, hogy a túlzott egó az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy kellően nyitottan, befogadóan, ezzel együttműködésre alkalmasan/készen tudjanak embertársaikkal közösségeikben – legyen az a család/rokonság, vagy a munkahely – együttműködni. 

Christopher André ezzel a megállapítással (hogy az emberi közösségek általánosnak mondható működési zavarait nagyrészt a túlfejlett egók egymást kiszorítani kívánó és ezt komoly konfliktus nélkül megtenni nem tudó létezése okozza) alapvetően egyetért, mégis fontosnak tartja hangsúlyozni azt, hogy egészséges mértékben az embernek az egóra, az önbecsülésre nagyonis szüksége van, mert anélkül szárnyaszegett madár, amely csak vegetálásra képes. (saját metafóra). Ahogy említi, napi munkája során túl sok olyan esettel találkozik, amikor az egó sérült - amikor a minimális önbecsülés visszaszerzése is komoly projekt lehetett az orvos-páciens duó számára - ahhoz, hogy semmiképpen se hagyja említés nélkül az egó működésének pozitív aspektusát is.  

A túlzott „egó-működés” ugyanúgy, mint az alul-fejlett egó-tudat zavarhoz vezethet az önkép minél reálisabb kialakításában, a többi emberrel való együttműködésben... A cél az lehet, hogy ismerjük meg önmagunkat, amennyire telik tőlünk és ehhez a megismeréshez és az optimális működés kialakításához aktívan, bátran használjuk, kérjük környezetünk visszajelzését is.    

Ezért mondta mosolyogva, egy kifejezésbe összefoglalva a pszichiáter, hogy „Az egó megjavítója vagyok...”  

Az arányok, a kiegyensúlyozottság, a harmónia... ebben is...  

Megjegyzések:  

(*)Az én (latinul: ego) szó elnevezés (Wikipédia) – egy a megkülönböztetett személyek közül. Mindaz, amit egy ember saját magával azonosít, magára vonatkozóan tudatában megél, beleértve testének (olykor megnövelt) határait is. Az ego kívülről nézve ezzel (ti. az ember saját énképével) nem esik egybe, tartalmáról, határairól, méretéről stb. az egyén viselkedéséből lehet következtetni.  

(**)Christophe André az egyike a 3 szerzőnek, akinek a könyvéről 5 nap alatt ma este már a második adón kaptam el egy beszélgetést (múlt csütörtökön a TV5 Monde-on, a Nagy könyvtárban (La grande librarie) készült velük interjú...) A könyv címe: „Három barát a bölcsesség nyomában” („Trois amis en quête de sagesse”), és a három barát másik két tagja, az említett pszichiáter mellett: Matthieu Ricard, buddhista szerzetes (az ARTE-n mint a Dalai láma európai szóvívőjét mutatták be) és Alexandre Jolien filozófus.

teveatufokan@gmail.com

Sokszor halljuk, hogy kitartani mindenáron, az az igazi magatartás… Szerintem meg attól függ… 

A címben nem véletlen a sorrend, mert az elengedés a nehezebben vállalható és ezért hangsúlyozni akarom… az igazán sexy a kitartás, hát persze…  

…és mennyiszer észleljük, tudjuk biztosan, hogy ebből a helyzetből meg ki kellene lépni, ott kellene hagyni az egészet, mert itt babér nem fog teremni… 

Mikor vesszük észre ezt leggyakrabban? Na? Másnál… amikor magunkról van szó, ez sokkal nehezebb… Nehéz változtatni, amikor térdig/nyakig benne vagyunk…  

Az elengedés-kitartás-feladás-bentragadás dinamikáján régen gondolkozom. A címképben benne van a lényeg... persze, fejleszthető lehetne, esetleg lehet nagyokosan szerkeszteni egy kérdéssorozatot arra, hogy pontosabban be lehessen lőni, hol is van egy adott helyzetben az ember, amikor azon gondolkodik, mi legyen, és rakosgatja egymás mellé a “for and against” érveket... de talán nem is érdemes… talán maga a mátrix, mint olyan, megvilágíthat időnként egy-egy fontos sarkot…  

Hogyis volt? “…kitartani mindenáron az az igazi magatartás …” Nos, ez szerintem:

• mindennapi helyzetekben flat hülyeség, mármint a “mindenáron” (ezenkívül counterproductive, veszélyezteti a gondolkodás összes dimenziójának működtetését, belekeveri a “becsület”/az arc elvesztésének elemét, aminek sokszor semmi helye nincs ott és egyáltalán csökkenti a gondolkodás rugalmasságát)… Olyan helyzetekre gondolok, mint pl. hogy vajon ezt a diplomát/szakmát biztos nekem találták-e ki, vagy ez a munka/munkahely-e az igazi, vagy ez az ember lesz-e az igazi, akivel összekössem az életemet, szóval nem piti dolgokról van szó… Mindenesetre olyanokról, amelyek becsület-dimenzióban semlegesek…
• …és persze vannak olyan kivételes helyzetek (például Mucius Scaevola története, vagy Az ötödik pecsét c. film), amikor az arcunkat, a becsületünket, integritásunkat csak a kitartással tudjuk megtartani (és még Az ötödik pecsétben is, mennyire komplikált, emlékeztek Őze utolsó jelenetére?), ilyenkor eltűnik a másik 3 kategória, eltűnik a hasznos-haszontalan dimenzió és marad az egyetlen vállalható megoldás: a kitartás… ez bár ritka, sokan életünkben nem is találkozunk vele ilyen léptékben, azért a becsület-dimenzió megjelenhet a mindennapi életben is, pl. párkapcsolatokban, amikor pl. az elengedésben megjelenhet az etikátlanság…  

Ez a bejegyzés egyértelműen az előző helyzetekre vonatkozik, amikor az életünkben döntési helyzetbe kerülünk és nem olyan könnyű változtatni, kiszakadni abból a helyzetből, vagy megtalálni az érveket, amelyek a kitartás felé fordítanak minket (amikor legszívesebben feladnánk, és messzire futnánk), mert van még remény, ha még annyira csöppnyi is…  

A mátrix értéksemleges annyiban (a döntési helyzetben lévő személy számára való hasznosságot kivéve…), hogy csak az adott döntést hozó szempontjait tudja figyelembe venni… Talán gondolkodni lehetne a két oldal szempontjainak a kombinált figyelembevételére is és akkor megjelenhetne az értékdimenzió…  

Összefoglalva:  kifejezetten az adott helyzetben lévő személy érdekeit figyelembevéve addig hasznos kitartani, amíg van esély… Ha már nincs és még belátni is sikerült legalább kognitíven, és mégis bentmaradunk, az már bentragadás és így haszontalan...   

…és ha túl hamar engedjük el és feladjuk, az haszontalan lehet. Kitartani, amíg van esély és elengedni, amikor már nincs, ez a hasznos... 

Tudom, mennyire nehéz ezt akkor megítélni, az esélyt, amikor benne vagyunk a közepében, mégis, mégis, talán egy pillanatra, ha beugrik ez a gondolati keret, ez a mátrix, talán sikerül egyet löknie a gondolkodásod beakadt kerekén… 

teveatufokan@gmail.com

Rendezgetem a filejaimat (nagyobb “tudatbázis-rendezés projekt” keretében, amely sokkal esetlegesebb, mint ahogy ebből következhetne…), megpróbálom őket egy használható könyvtár-struktúrába rendezni… 

Ezt (is) találtam… ez valamilyen kísérlet eredménye, nem tudom, honnan vettem (angol szöveg,  bekezdés, mindenesetre feljegyeztem és most gyors-fordításban ide másolom…): 

“Az, hogy a jövőn gondolkoztak, a résztvevőket arra késztette, hogy enyhén előre dőljenek, amikor pedig a múltról gondolkoztak, enyhén hátradőltek. A jövő Előre van. (érdekes…) 

Nyomogatni egy puha labdát úgy befolyásolta a szereplőket, hogy a nemileg semleges arcokat női arcokként azonosítsák, míg keményebb labda nyomogatása hatására a nemileg semleges arcokat férfi arcként azonosítsák. A nő Puha. (hmmm… ez lehet, hogy változóban…) 

Akik a kísérlet közben nehezebb tárgyat tartottak a kezükben, értékesebbnek ítélték a valutákat, a véleményeiket és a főnöküket fontosabbnak. A fontos Nehéz.” 

Szeretek visszatekintetni, találni dolgokat (ahol két-három sorban vannak a könyvek, a meglepetés-kontingens több, mint biztosított...:-)))... Én se pontosan tudom, mit csináljak pl. pont ezekkel, de érdekesek…

Röviden: alkalmazd a „Szeresd felabarátodat, mint tenmagadat” parancsolatot sav-tesztként (acid-test) – ez egyébként értelmezhető hívők és nem-hívők számára egyaránt (ez ne zavarjon), ehhez nem kell „tagsági”. Azt, hogy szeretjük-e magunkat (mint mindent, ami önmagunkkal kapcsolatos, amikor a megfigyelő és a megfigyelt megegyezik) viszonylag nehéz igazán megtudni.  

De azt, hogy hogyan viszonyulunk embertársainkhoz általában, a hibát, problémát keressük, vagy azt, hogy mi a jó, az egyedi, a csak bennük lévő. Nem arról van szó, hogy „aki téged kővel, dobd vissza kenyérrel”, ne dobj vissza semmit, hanem hagyd ott... nem kell szeretni mindenkit, bár sokkal többet kell megérteni, sajnálni, mint amennyit szeretni tudnánk... Érted, nem magyarázom tovább... 

Szóval, ha képes vagy nyitottan, (ha nem is mindig feltétlen, de mindenesetre megérteni akaró) elfogadással, először potenciális, később valódi szeretettel fordulni a többiek felé, jó esély van arra, hogy magadat is képes vagy elfogadni, szeretni önmagadat is. Ez egy (jó) esély/teszt, ugyanakkor az ellentéte sokkal egyértelműbb, az nem esély, az bizonyosság: ha nem szereted magad, nem fogadod el magad, akkor nem leszel képes másokat sem elfogadni/szeretni. Ilyen egyszerű. 

Miután a blog címében vállalt feladatomat teljesítettem (ez eddig teljesen saját gondolatmenet), most tovább beszélgetek Veled, ha van kedved hozzá, mert még a továbbiak is érdekesek lehetnek (és kapcsolódni fognak egy magasabb aggregációs szinten az előzőhöz, ha már nem is a saját gondolatmeneteim lesznek). Egy személyes vonatkozás először (hogy jutott ez eszembe, mi a forrás), utána megint komolyra fordul a szó megint... 

Ez az egész gondolatmenet (meg egy másik ma reggeli a Hawthorne kisérletekkel kapcsolatban) Robert S. Hartman életrajzi könyvének olvasása közben érett meg bennem. Vele – sokáig csak a nevével és gondolkodásával mindössze egy applikáció keretein belül - az Innermetrix személyiségprofilozó rendszerrel kapcsolatban (a harmadik, AI (Attribútum Index) ezt használja) és személyesen Malchiner Péter személyes ajánlása alapján ismerkedtem meg (innen is köszönöm neki...:-)))).  

Robert S. Hartman (https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_S._Hartman)munkássága a formális axiológiáról (formális értéktudomány) nem könnyen adja meg magát a megismerésnek. Az első felülete, nagyon a külső felülete szép, érdekes, vonzó és amikor eléggé elkezd érdekelni, akkor lepattanhatsz. Velem ez történt tavaly. Meghozattam már majdnem egy éve az alapművet, a „The structure of value”-t, nagy dúrral el is kezdtem olvasni... az előszót... többször... nem jutottam tovább... Hartman nem csak filozófus, de matematikus is és már a (-z élet-) művéről szóló bevezető is hieroglifának, „greek”-nek/hottentottának tűnt nekem...  

Persze, azért ilyen könnyen nem adjuk fel, gondoltam, de azt is gondoltam, hogy hagyjuk ezt kicsit érni, majd eljön az ideje. Azért (levelező...) tagja lettem a nevével fémjelzett intézetnek (https://www.hartmaninstitute.org), kifizettem a tagdíjat, ennek fejében letöltöttem egy csomó kiadványt, amelyeket egyelőre szintén pihentetek, de ami késik, nem múlik...:-)))) Még az is lehet, hogy elmegyek tavasszal a berlini konferenciájukra (már tavaly is gondolkoztam)... 

Érdekes az, ahogy eljött az ideje... szintén még tavaly volt egy Innermetrix rendezvény a Gellért-hegy lábánál és ott sikerült Pétertől megszereznem egy karcsúbb (de nagyobb alakú!) könyvet, Hartman életrajzát („Freedom to live”). És ez a könyv kulcs, ebből a felszínnél jóval mélyebbre (ha még nem is a formális axiológia rigorózus kifejtésének a megértéséig...) el lehet jutni, a szíve a konstrukciónak teljesen megérthető. Nem merek nekifogni az összefoglalásához, egyrészt még ezt is érni kell hagyni, meg még van hátra 37 oldal a 131-ből, csak egy aspektust akarok kiemelni, a belső én (Inner self) kialakulásának/kifejlesztésének a szabályait és röviden az utakat, ahogy ez megvalósítható.  

Tudom, persze, most el kéne magyaráznom, mi a fene az az Inner self, bár a szabályokból jobban meg fogod érteni (nem annyira esik messze egyéb megközelítésektől, de számomra az eddigi legkerekebb rendszert alkotja). Annyit mégis mondok zanzásítva, hogy az Inner self itt azt jelenti, amire az életünkben sokan, sokszor (gyakran egész életünkön keresztül) nem figyelünk, inkább arra figyelünk, mit vár el a világ, a rendszerek, amibe beleszülettünk, belecsöppentünk... Meg akarunk nekik felelni, és közben nem marad időnk magunkra, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, miben vagyunk (lehetnénk...) tehetségesek, miben éreznénk mi magunk a legjobban magunkat (ami azután a környezetünknek is de jó lenne...). 

Tehát az Inner self (belső én) fejlesztésének szabályai (az önfelfedezés és a szabadság útja): 

• Ismerd meg magad (Socrates után (is) szabadon...)
• Válaszd magad (Kirkegaard után szaabadon...). Ha megismerted, fogadd el magad és hozd ki magadból a legjobbat, mert ez az, amid van.
• Alkosd meg magad (Pico della Mirandolina és Kirkegaard után szabadon...), csináld/alkosd meg magadból a legjobbat, amire képes vagy. Soha nem késő, de kezd el, amilyen hamar, csak tudod, és soha ne állj le. Ez egy élethosszig tartó (nemes és kellemes, mert önazonos, hiteles „feladat”)
• Add magad (Jézus Krisztus után szabadon...), add magad az embertársaidnak és a világnak. Szeresd felebarátodat, mint tenmagad (ezt olvasva jutott eszembe ennek a parancsolatnak a lakmusz-papírként való „használata”...). A szeretet hiánya az oka a bajainknak (ja igen, mi azért lejjebb vagyunk, ezt a feltétlen szeretetet – kölönböző, most itt nem részletezett okokból – mi nem tehetjük teljesen magunkévá, dehogy mindannyian többre vagyunk képesek környezetünkben, az is biztos...)

Hartman kicsit később 6 utat nevez meg, mint lehetséges gyakorlati lehetőséget ezen szabályok, az önfejlesztés/önmegvalósítás véghezvitelére: 

1. Egyik út: vedd komolyan a vallásod tanításait. No, ez az út nem az enyém, de hálistennek (?) vannak mások is (eleve zavarna, hogy ezernél több vallás van, és hogy a csak az enyém az igaz... ez nagyon zavarna... – jó tudom, az ezoterikusok komolyabb vonulata szerint ezek mind csak egy magasabb szint egyedi megnyilatkozásai, végső soron egy nagy mindenható „hatalmas” van, de-frankly – ez engem nem nyugtatna meg...). Egyáltalán, ha lenne kedvem, időm, szívesen megformálnám a (ha nem is ateista, de legalább) agnosztikus fromális axiológiát...:-)))
2. Másik út: a válság felhasználása. Na most, nyilván nem fogsz, tudsz (?) ilyet kreálni, de ha már van, ez egy jó alkalom lehet (plusz: el is terelheti a figyelmedet a konkrét válság specifikumaitól) az önismereted ugrásszerű fejlődésére.
3. A harmadik út: tudatos, szándékos erőkifejtés az érzékelésed finomítására, hogy érzékenyítsd és fejleszd a tudatosságodat, hogy minél jobban megkülönböztesd a jót és a rosszat, amikor látod őket. Megfigyelhetsz másokat például, akik ebben előtted járnak, és tanulhatsz tőlük. Például kedves férfitársaim, azoktól az igazi nőktől, akik soha nem veszítették el a spirituális (nem csak vallási lehet, hey! – spirituális szellemit/lelkit jelent, nem vallásost) kapcsolatukat a világ lényegi áramlataival, azzal, ami igazán fontos az életben (és vigyázat, ezek nem általában a nők, ez „azok az igazi nők...”), sokat tanulhatunk...
4. A negyedik út: az intellektuális erő használata. Nem részletezem, valamiért ez áll hozzám a legközelebb, egyébként Hartman maga is azt mondja, hogy őhozzá is...
5. Az ötödik út: a csúcs-élmények/-tapasztalatok környéke (Maslow). Ilyenkor (igazi szívszerelem, gyerekszületés, alkotás/inspiráció pillanatai, vallási megvilágosodás) élünk a legintenzívebben, ezek sors-fordítóak lehetnek.
6. A hatodik út: kérdezz meg magadtól 4 kérdést, alaposan gondolkozz el rajtuk és válaszolj rájuk. A 4 kérdés egy szervezetben munkálkodó valaki számára (ezek segíthetnek megtalálni a magad útját):

• Miért vagyok ezen a világon?
• Miért dolgozom ebben a szervezetben?
• Mit tud tenni ez a szervezet, hogy segítsen engem a világban való feladatom teljesítésében?
• Hogyan segíthetem én ezt a szervezetet, hogy teljesíthesse a feladatát a világban?

Szerintem nem, úgy, ahogy idézik őket, általában nem, sőt továbbmegyek, szerintem akkor sem voltak univerzálisan érvényesek. 

Az 1920-as és 30-as években hosszasan kísérleteztek azzal, hogy milyen tényezőkkel lehet emelni, javítani a munka termelékenységét. Az első 1920-as években lezajlott kísérleteket Cicero (Illinois) helységben egy Hawthorne Works nevű gyárban végezték, onnan a név. Az első kísérlet lényege az volt, hogy egy munkacsoportnál próbálkoztak azzal, hogy jobb megvilágítást alkalmaztak, ami megnövelte a munka termelékenységét. Amikor a teljesítmény kezdett visszaesni, ellenpróbaként kipróbálták, hogy a megvilágítást az eredeti állapotba vették vissza és meglepetésükre a teljesítmény megint emelkedni kezdett. Ezután sokféle formában folytatták a kísérleteket ott is, másutt is, például egy elkülönített munkacsoportban (ahol részben maguk választhatták meg a társaikat és egy állandó munkavezetőt is kaptak, aki megbeszélte velük, hogy mitől lehetne nagyobb a teljesítményük) különböző elosztású szüneteket vezettek be (volt, amelyiket ők kérték, volt, amit nem szerettek annyira) és nem találtak világos (csökkentő & növelő) összefüggést annak megfelelően, hogy melyiket vezették be. Előfordult, hogy akkor is nőtt a teljesítmény, amikor a dolgozóknak nem tetsző változtatást vezettek be. (Ld. részletesebben itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Hawthorne_effect)  

Fontos, hogy abban az időben forradalmi hatása volt, ez igaz. Jól fejti ki ezt a részt ez a blogbejegyzés: http://www.ugyvezeto.hu/cikk/40436/?fejezet=2&alfejezet=6&tartalom=6&product=SZ07G41 

Mire alapozom mégis, hogy a trivialitásként (axiómaként) való emlegetése (elég csak utalni rá, és „mindenki tudja, miről van szó...”) nem szolgál jó célokat?  

Sokszor találkozom ezekre az eredményekre hivatkozással szak-szövegekben, könyvekben, tanulmányokban annak bizonyítására, hogy:

1. Bármilyen munka esetére kiterjeszthetőek az eredmények (az eredeti kísrleteket jellemzően közvetlenül mérhető teljesítményű, fizikai munkát végző (pl. telefon kábeleket gyártó) munkások teljesítményének a vizsgálatára alapozták)
2. A munkásokat/alkalmazottakat motiválja a figyelem, ha figyelnek arra, amit csinálnak, és arra (megfelelő keretek között), hogy milyen körülmények között szeretnének dolgozni (itt sokszor inkább felügyletről volt szó...) – ezt általában úgy értelmezik (leghíresebben Mayo), hogy az hatékony, ha a vezetők nem végrehajtó robotoknak, hanem élő, vágyakkal, kívánságokkal rendelkező embernek tekintik a munkatársaikat, ha figyelnek rájuk és a lehetőségek szerint figyelnek az igényeikre
3. Az újdonság élmény hatása lecsengő (a változtatások teljesítményjavító hatása általában 8 hétnél nem tartott tovább)
4. (Majdnem) mindegy is, mi a változtatás (értsd: akarják-e, vagy nem, esetleg a változtatás csak az előző munkakörülmény (elem) visszaállítása), a változtatás eedménye általában pozitív
5. A pénzbeli motiváció nem működik (esetleg éppen ellenkező eredményt vált ki) 

Ezek közül – intuítíven, én nem kisérletezgettem, csak irodalmaztam – az elsőt, a negyediket és ötödiket, mondjuk ki, ilyen formában marhaságnak találom. Azok, akik elővették és bogarászták az eredeti jegyzőkönyveket, sok technikai, módszertani problémát találtak, de nem is erre gondolok (bár...) és még csak nem is arra, hogy lassan 100 év telt el (nem mind arany, ami – újként – fénylik...). Bár ez utóbbi, hogy hogyan változott az „átlagos” munka jellege, meg az egész, amiben azóta élünk, nyilván alapvető (és meg is fog jelenni a következő commentekben valamilyen formában...). 

Nézzük akkor egyenként ezt az 5 pontot: 

Ad.1 A közvetlenül mérhető outputtal rendelkező egységes, hosszú ideig nem változó, normázható, sztenderdizálható fizikai munka ma egyre kevésbé jellemző, ezért eleve, a kísérleti eredmények kiterjesztése alapjaiban kérdőjelezhető meg... Mondjuk (lásd még pl. a kettes pontot) az, hogy a munka világának az összes szintjén érző, sok-dimenziós emberek dolgoznak és mindenütt mélyen meghatározó a csoporthatás, a kapott figyelem (csak hogy egy kicsit közelebb hozzam hozzád a „munka világának összes szintjét”, Te személy szerint a recepciósra, a takarító- és örző-védő személyzetre ugyanannyi „köszönési energiát” (esetleg egy mosolyt is?) fordítasz, mint amikor a főnököddel találkozol?), annak a tudata, hogy (meg)figyelik (mondjuk a kettő ég és föld persze...), amit csinálnak, az tényleg nagyon fontos.  

Ad. 2 Nos igen, a figyelem, a meghallgatás, bevonás, empowerment mind, ha tetszik, itt kezdődött, ezzel a kísérlettel. A mozdulatelemző és normacentrikus taylorizmussal szemben...  

Ad. 3 Persze, a változás hatása időben véges. Ezt is jó tudni, és jó volt akkor észrevenni, feljegyezni.

Ad. 4 Na, a marhaságnak ez a csúcsa, hogy mindegy mi a változás, pozitív lesz a hatása. Ne próbáld ki...

Ad. 5 Ez ebben a formában mindig feldühített: a pénz nem motivál. Pedig szó szerint igaz. Nem motiváló tényező a fizetésemelés, mert hatása még 8 hétig se tart el, megszokják. Viszont higiénés tényező, azaz ha elmarad, vagy ha csökkentik a fizetést, az megmérgezi (tartósan, feloldhatatlanul, nem elmúlóan) a munkakapcsolatot. A hányavetin, cinikusan megtervezett prémium-rendszer is hosszászokást (pavlovi reflex) generálhat, ha elmarad, visszesik jobban a teljesítmény akár, mint az eredeti szint (és persze ez is bonyolultabb, mind a kettő, a rendszeres fizetésemelés és a jól megtervezett, monitorozott, megfelelően up-datelt prémium rendszer is fontos lehet). Két bajom van ezzel a ponttal. (a) Azt, hogy a „pénz nem motivál”, összekeverik azzal, hogy „a pénz nem számít”, pedig ez a kettő nagyon nem ugyanaz, (b) olyanok vizsgálják, mondják, írják le, akik – nem tisztelet a kivételnek -, akiknek már tényleg nem a pénz számít (mert felette van „annak” a szintnek, amit persze nehéz meghatározni, országtól, embertől is függhet...), akik többnyire megtalálták azt, amit szeretnek csinálni, akik szeretik a munkájukat, akiknek már tényleg nem számít és az emberiségnek ez a – sajnos – kisebbsége nehogy megmondja már a többségnek, hogy neki csak ne számítson a pénz... bullshit... 

Akit esetleg még érdekel a téma részletesebben, itt van egy-két tanulmány, amelyik körbejárja a témát (direkt nem az apologizálókat, hanem a kritikai attitűddel rendelkezőket kerestem...):

• Was There Really a Hawthorne Effect at the Hawthorne Plant? An Analysis of the Original Illumination Experiments http://home.uchicago.edu/~jlist/papers/Was%20There%20Really%20a%20Hawthorne%20Effect%20at%20the%20Hawthorne%20Plant_An%20Analysis%20of%20the%20Original%20Illumination%20Experiments.pdf,

• Systematic review of the Hawthorne effect: New concepts are needed to study research participation effects http://www.jclinepi.com/article/S0895-4356(13)00354-5/fulltext
• The Hawthorne, Pygmalion, Placebo and other effects of expectation: some notes: http://www.psy.gla.ac.uk/~steve/hawth.html,   

Szóval nekem ne hivatkozzanak a Hawthorne kísérletek eredményére szummasztikusan, csak hányavetin utalva rá, „hiszen mind tudjuk, hogy miről van szó”, mert nem, nem tudjuk, nem tudom... komplikáltabb ügy ez ennél...