Vezetői coaching

Ez nekem is egy kedvenc képem, történetem. Mint akinek szintén sok könyve van, tőlem is meg szokták ugyanezt kérdezni (persze nincs 30 ezer, de egyébként 30 ezer nem is olyan sok ám ebben a gyüjtő kategóriában…), amire én azt szoktam válaszolni, hogy a könyv ára egy opciós díj, amit azért fizet ki az ember, hogy amikor eszébe jut, azonnal levehesse a polcról (lehívja az “opciót”…). Hány opciót lehívtam rá…:-))) de az biztos, hogy az ember nem akkor olvassa el (ha valamikor egyáltalán hozzájut… az élet véges, ne feledjük…), amikor megveszi… az olyan snassz…:-)))

ui.: és még hozzá tenném Eco-hoz, hogy az évtizedek alatt felhalmozott könyvek kikerülnek a rövid-távú memóriából. Az embernek a saját könyvtára is újra és újra felfedezendő kontinens marad… Ez külön izgalmas, hogy milyen érdekes területek, könyvek is érdekeltek évekkel, évtizedekkel ezelőtt… és ez igaz a testetlen Kindle és Audible könyvekre is, ha már elég sok van belőlük…:-)))

Ez egy Facebook bejegyzés, ami következik, amihez írtam a fenti commentet..

———————————————————————————————————

“Így nézett ki egyik kedvenc íróm, Umberto Eco házi könyvtára. Mintegy harmincezer kötetet tartalmazott. Amikor egy látogató felkiáltott, hogy "Azta, dottore, maga ezt a sok könyvet mind elolvasta?", Eco elkomorult. Ez a kérdés ugyanis azt sugallta, hogy a látogató szerint a könyvtárat azért tartja, hogy felvágjon vele. "Nem, ezek csak azok, amiket a hónap végéig kell elolvasnom, a többi az irodámban van," válaszolta szarkasztikusan. 

Eco szerint nem csak azok a könyvek hasznosnak, amelyeket elolvasunk. Hanem azok is, amelyeket nem. És nem egyszerűen csak azért, hogy kéznél legyenek, amikor információra van szükségünk. Hanem azért is, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy mennyi mindent nem tudunk. Egy másik író, Nassim Taleb az elolvasatlan könyveket nevezte "antikönyvtárnak."

Minél többet olvasol el a könyvekből, annál jobban tágulnak a tudásod horizontjai - de soha nem tudhatsz mindent. A könyvtárak nem a gőgös tudás hivalkodó palotái - hanem az intellektuális alázat szentélyei. 

Sajnos az Internet korában a nagy házikönyvtáraknak egyre inkább leáldozóban van. Az emberek inkább digitális formában gyűjtik a dokumentumokat - és mivel bármit letölthetnek a netről, ezért gyakran már nem is gyűjtik egyáltalán. Ez a fejlődés rendje.

De mégis, érdemes észben tartanunk, mennyi mindent nem tudunk a világról. A Columbia Egyetemen például külön kurzust vehetnek fel a hallgatók, ahol a tudományos kutatásban megőszült tekintélyes tudósok beszélnek arról, amit NEM tudnak. Kevés dolog van, ami jobban inspirálja a kreatív elmét, és kevés dolog van, ami nagyobb alázatra inti.” 

—————————————————————————————————————

Ez pedig egy francia nyelvű videó, ahol még életében beszélget Francois Busnel francia tv-s műsorvezető híres La Grand Librarie című műsorában Umberto Eco-val (“Il Professore…”) az író könyvtárában sétálgatva, ami rendezettebbnek látszik, mint a képen. Lehet, hogy a kép nem is nála lett fotózva, vagy nála, de egy más korszakában, talán másik lakásában, mindenesetre a könyvek darabszáma stimmel…:-))) És itt a kincsek egy temperált külön helyiségben vannak, különleges könyves polcon…

Nem tudod, hogy mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Vagy már nagy vagy, és még mindig nem tudod? A szenvedély cece-legye még semmi iránt nem csípett meg? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valaki, aki nagyot alkotott valamiben, ő már nagyon korán elköteleződött a téma iránt… vagy inkább valami mélyebb iránt, ami transzcendensen túl-, átnyúlik a témákon, például a kielégíthetetlen (kutató?) kiváncsiság (vagy materiális teremtő/fabrikáló vágy, vagy (c)…) az, ami keresi a témáját, diszciplináját és nem is feltétlenül találja meg azt elsőre?

Carl Gustav Jung, minden idők egyik legbefolyásosabb pszichiátere, terapeutája először archeológus akart lenni (assziriológus, egyiptológus). De ahhoz nem volt meg a családi finanszírozás, mert az igen drága stúdium volt akkoriban. Azután a természettudományok, például a zoológia érdekelte, de tanár nem akart lenni. Azután így, vigaszágon doktornak kezdett tanulni…

Ez Jung utolsó interjúja (angol nyelv, francia felirat, de a lényeget ide kivonatoltam magyarul)… esetleg akik keresik a helyüket, a vokációjukat a világban, különösen ha fiatalok, pályakezdők, vagy még azok sem, de nemcsak, érdekesnek találják majd…

Doktornak tanult, orvosnak, nem pszichiáternek, ahogy mondja, a konkrét pszichiátria professzor nem volt túlságosan meggyőző. És baja is támadt néhány professzorral, egyikük aktívan ki is akarta rugatni az egyetemről, mert nem hitte el neki, hogy ő maga írta a disszertációját, de nem tudta bebizonyítani, hogy honnan, kitől másolta (persze, mert nem másolta…). De volt olyan professzora is, aki maga mellé akarta venni Münchenbe…

Ebben az időben került a kezébe egy pszichiátriai munka, aminek az előszavában olvasta, hogy bizonyos pszichózisok oka a személyiség inadaptációja/adaptáció-képtelensége, és ez volt az a pont, amikor elhatározta, hogy pszichiátriával kezd foglalkozni. Itt van tehát a gyakorlatilag végzett orvos Jung, aki nem ment a professzor mellé Münchenbe… senki nem értette, a professzor se, a barátai se… nem lehetett könnyű egzisztenciális döntés se… Mert a pszichiátria abban az időben semmi nem volt, nem volt se tekintélye, mint orvosi diszciplinának, se jövője…

És itt egy érdekes gondolat… az orvostudomány, a természettudomány mellett a történelem volt az, ami szintén érdekelte (ugye, eredetileg is archeológus, azon belül assziriológus, egyiptológus akart lenni…), és nem utolsó sorban a filozófia is… És megértette/ráérzett, hogy ez a sok látszólag divergens érdeklődési kör a pszichiátriában egymásra tud találni, meg tudják egymást termékenyíteni (a kreativitás egyik motorja a különböző diszciplinák egymásra hatása…).

1900-ban végezve, Freud és Breuer több munkáját is olvasta már. 1907-ben ismerkedett meg személyesen is a még mindig újnak számító diszciplina felkentnek számító főpapjával, Sigmund Freud-dal. Jung is letette már a névjegyét néhány könyvvel, amit el is küldött a mesternek, így ismerkedtek meg egy 2-hetes bécsi út alkalmával.

Az ismeretség hamar mély barátsággá fejlődött, Jung megkedvelte Freud-ot, de  hamar felismerte, hogy miközben ő igazi kutatóként mindig alapvető kételkedéssel, szkepszissel közeledett bármihez is, Freud, ha valami mellett letette a voksát, ahhoz makacsul ragaszkodott, vitatkozni nem nagyon lehetett olyankor már vele. Freud-ot például nem érdekelte a filozófia, s miközben Jung éppen el volt merülve Kant gondolataiban, ez sem volt egy közös pont már az elején sem.

Az alapvető különbségek a személyiségükben talán el is indított valamit Jung-ban a különböző pszichológiai típusok keresése irányában… Egyébként a kérdésre, analizáltàk egymást, egymás álmait, igen a válasz, de a további részletező kérdésekre természetesen elzárkózik szakmai titoktartásra hivatkozva… 

…pedig milyen érdekes lenne Jung és Freud analitikai naplója egymásról… annál is inkább, mert Freud hivatalosan soha senki mással nem analizáltatta magát, kijelentve, hogy - miközben az analitikus professzió alapkövetelményévé tette, hogy a terapeuta maga analizálva legyen - az ő esetében az ön-analízis teljes mértékben autentikusnak veendő…

A Bevezetés a tudattalan pszichológiájába című Jung könyv megjelenése volt a casus belli a barátságból háborúba fordult kapcsolatnak. Legalábbis a végső csepp a pohárban. Ahogy Jung visszaemlékezik, korábban is vissza kellett fognia magát, hogy ellentmondjon időnként az ellentmondást nem tűrő mesternek (reservatio mentalis), de itt elszakadt a szál… A mély árok kettőjük gondolatrendszere között a kollektív tudattalan, aminek Freud-nál nincs helye.

Mint akit aktívan is érdekel a személyiségtipológia, nekem külön érdekes a félórás videóban Jung véleménye erről. Előszöris fontos, hogy az ember típusa változik, alapvetően a korral, korszakaivsl, de drámai körülmény-változásokkal is. Jung magát eredetileg gondolkodó, intuitív személyiségnek tartotta, akinek az érzések tettenérésével, és egyáltalán a realitásban, a reális életben mozgással, a reális tárgyakkal kapcsolatban problémái voltak… (A Myers-Briggs tipológiában talán INTP lehetne, az Innermetrix-ben bonyolultabb a képlet, ha esetleg utólag kitöltené…:-)))

De kanyarodjunk vissza az eredeti gondolathoz. A “Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre a választ csak tudatosan ritkán találjuk meg, és ráadásul az út hozzá kacskaringós, akár visszafordulásokkal teli is lehet… és szerencse is kell hozzá…:-))) például, hogy egy könyv kerül a kezünkbe, vagy találkozunk valakivel, aki érdekes dolgokról mesél, és hopp, egyszerre helyére kerül minden, kiegyenesedik az út… “csak” végig kell rajta menni…