Vezetői coaching

Imádom a palit, rákerestem a nevére, újra kéne olvasni és végig (házi feladat, statisztikai példáit megérteni!!), a net egy pár jópofa aforizma-szerűségét dpbta fel (ne számíts valami plian vanilla Cuelho-ra...:-)))

"Figyelj oda, hogy melyik közeli barátod kezdi optimalizálni az életét, mert ők meg fognak szűnni a barátodnak lenni..."

"A biciklista barátomtól, aki rendszeresen megkér, hogy postoljak kérdéseket az X-en (ő szégyenlős) azt kérdezi az ő mészárosa adótanácsadójának a második feleségének a fizikoterápiás segítője, hogy melyik a legjobb keto-mérő készülék. Köszöni előre is."

"Hallottam, hogy a Kelta Druidák el akarják foglalni Franciaországot, "átnevezni" Galliának, kizavarni az összes franciául beszélő keresztényt, egészen Itáliáig (főleg Latium-ba). Elkülöníteni a maradékukat és a latin-alapú nyelv helyett a kelta nyelvet bevezetni."

"Hallom, hogy van egy skandináv szekta, amely az ógörög isteneket imádja, akik arra hívják fel a híveiket, hogy emigráljanak Athénbe, & etnikailag tisztítsák meg azt a nem-pogány (keresztény) görögöktől, és különítsék el a maradékot."

(Sheldon nem értene ebből egy szót sem...:-)))

ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

Nagy emberekről

ALADÁR. Hát igen, bevallom, kiábrándulás volt a számomra.

ALADIN. Nem hiszem, hogy az ő hibája. Én csak a műveiből ismertem.

ALADÁR. Lehet, hogy elfogult voltam: ő volt számomra, hogy paradoxonnal kezdjem, a rendkívüliség mértéke, az egyedülvaló norma. Hozzáigazítottam a gondolataimat, s mielőtt döntöttem magamban, elvi kérdésekben, szinte gépiesen megpróbáltam adott esetekben elképzelni, vajon mi lenne erről a dologról a véleménye.

ALADIN. Nagyon helyesen. Erre valók a példaképek.

ALADÁR. Nem tudnám megmondani most már, magáról az emberről volt-e határozott elképzelésem - azt kell hinnem, hogy volt, különben nem okozott volna csalódást a személyes megismerkedés.

ALADIN. Valószínű, hogy modorbeli külsőségeiben is rendkívülinek képzelted el.

ALADÁR. Lehet. A nagy embert alkotásával harmonikus lénynek szeretné hinni a rajongó, egyéniségnek, aki egy különleges, önmagához méltó, az önmaga számára alkotott törvények világában él.

ALADIN. Mondjuk, a fején hordja a cipőjét, jelezve, hogy a konvenciók ránézve nem érvényesek.

ALADÁR. Nem effélére gondoltam.

ALADIN. Tudom. Azt vártad, hogy a szavaiban, hangsúlyában, s főleg abban a módban, ahogy felismeri benned a megértő rokonlelket - minden rajongó titkos vágya ez s talán minden rajongás forrása ez a vágy -, azonosítani tudod majd azzal az emberrel, akivel olvasás közben folytattál egyoldalú beszélgetést. Ehelyett azt kellett tapasztalnod, hogy megértésedet nem méltányolja, inkább feszélyezi őt, s érintkezésteknek igyekszik minél konvencionálisabb jelleget adni.

ALADÁR. Szóról szóra. S még ezenfelül, ami a legkínosabban hatott rám, a társaságnak egyik tagjával, egy teljesen tudatlan és szellemtelen fráterrel, aki távol áll minden őt érdeklő gondolattól, szinte kitüntetően foglalkozott, nagy figyelemmel hallgatta ostobaságait, élénk beszélgetésbe merült vele, csaknem tisztelettel tekintett rá.

ALADIN. Nyilván tanulni akart tőle.

ALADÁR. Ezt nem értem.

ALADIN. Pedig világos. Az illető, akiről beszélünk, csakugyan nagy ember, kiváló és rendkívüli szellem: vedd ezt a két szót eredeti értelmében, nem mint értékelést, egyszerűen csak mint megkülönböztetést. Rendkívülinek lenni sokféle lehetőséget jelent a normálistól való eltérés szempontjából, fölfelé és lefelé: egyik oldalon a tökéletlen nyomorék, másik oldalon a túl tökéletes kivétel helyzetében - mindkettőnek közös sorsa, hogy bizonytalan, veszélyes és kínos viszonyba kerül a társadalommal anélkül, hogy ezzel az elavult és korlátolt Lombroso-féle elméletet igazolná, a lángész és az őrült, vagy a gonosztevő rokonságáról. Ennek a bizonytalan és kínos helyzetnek az a jól felismert tapasztalat az oka, hogy a nagy ember a legritkább esetben azonos a hatalmas emberrel (fordítva a tétel nem alkalmazható ilyen határozottan, bármily tetszetős volna) - más természeti adottság lévén a két típus létfeltétele. A nagy ember túl komolyan veszi az életet, a társadalmat, embertársait, tulajdon életét, éppen ezért túlbecsüli in specie aeternitatis - a hatalmas ember esetleg kalandnak tekinti az egészet: éppen ezért veszi utóbbit komolyan a tömeg, előbbit legfeljebb elismeri, de nem emeli maga fölé. És a nagy ember jól tudja ezt. Jól érzi, hogy a világi hatalom trónusát, ahol módjában lenne külsőségekben is a maga képére formálni a világot, nemcsak el nem fogja érni soha, de abban a fokban távolodik tőle, amely fokban mélyül és erősödik a helyes és okos életelvek felismerésében - kénytelen tehát anélkül, hogy rokonság volna közöttük, úgy viselkedni, mint szellemi ellentéte és sorstársa, a bolond, aki beletörődik a tébolyda fegyelmi törvényeibe. Modorban a kettő között az a lényeges különbség, hogy mivel a lángész ismeri a rendes emberek törvényeit, a bolond nem ismeri (a lángészben bentfoglaltatik a rendes ember, a bolondból hiányzik), megvan benne az alkalmazkodásra való képesség is. Ha lehetséges volna olyan bolondot elképzelni, akivel okosan lehet beszélni, a lángész ennek a bolondnak azt a tanácsot adná, aminek ő köszönheti, hogy végig tudja élni életét az emberek között anélkül, hogy bolondházba csuknák. Azt mondaná neki: ne beszéljünk most arról, ki vagy, kinek érzed magad, mennyiben látod bolondnak vagy ostobának a többieket. Arról beszéljünk csak, amit magad is elismersz, függetlenül igazságtól és hazugságtól: hogy boldogtalan vagy, amiért itt tartanak a tébolydában, szenvedsz tőle, szeretnél kiszabadulni, minden áron, ugye, így van? Én egy módszert ajánlok, próbáld ki. Szimulálj. Megmondom, hogyan. Utánozd, minden terv és gondolat nélkül, gépiesen, majommódra, bármennyire lenézed és gyűlölöd őket, azt a néhány normálisnak elismert embert, aki bejut közétek: orvost, látogatót, ápolót. Utánozd a mozdulataikat, hanglejtésüket, magold be, szorul szóra, amit beszélnek, azt a néhány mondatot, amivel adott helyzetben véleményt nyilvánítanak. Aprólékosan, kitartóan, tanuld el legkisebb szokásaikat, öltözködésüket, nevetésüket, arcuk, tekintetük kifejezését. Eleinte nehezen fog menni. Aztán lassan ráeszmélsz majd, hogy a külsőségek utánzása belülről is megváltoztat: a különbözőségből származó szenvedéseid enyhülnek, felolvadva egy ismeretlen, rejtelmes közösségben, s a Rögeszme, ami itt csak arra volt jó, hogy gyötrelmeket okozzon neked, visszahúzódik lelked mélyébe, betokosodik, nem produkál tüneteket - ha ragaszkodsz hozzá, majd érvényesülni fog, odakünt, a szabadban, mire kikerülsz a falak közül.

ALADÁR. Ettől ugyan nem fog meggyógyulni a te bolondod.

ALADIN. Nem is, de gyakorlatilag lehetségessé válik az élete a társadalomban - s életben tartani egy embert talán mégis fontosabb, mint legyőzni egy betegséget. Most már tudod, mire céloztam, azt állítván, hogy a te nagy embered tanulni akart attól a tökfejűtől. Csak ő tudja, minő szenvedések és megaláztatások, az elviselhetetlen magánynak, a társtalan töprengésnek minő keserves órái kalapálták ki belőle a nagy életszabályt: hogy hasonlítani az emberekhez sokkal nehezebb ugyan, mint különbözni tőlük: mégis, azt a nehezebb részt kell vállalnia annak, akinek valami külön dolga van ezen a világon. Béküljön ki korával, aki a jövő számára épít hidat, ha nem akarja, hogy a kor szétrombolja ennek a hídnak innenső pilléreit - béküljön ki, még azon az áron is, ha le kell tagadnia a híd rendeltetését. Én a Galilei híres gesztusát, amivel visszavonta tanait az Egyház hatalmasai előtt, nemcsak hogy gyáva meghunyászkodásnak nem tekintem, de inkább a korszellem titokzatos ereje és rendeltetése előtt való helyes és okos meghajlás példaadását bámulom benne, a tökéletes jó modor nevében.

Pesti Napló, 1933. április 30.

ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

A vitatkozásról

ALADÁR idegesen. Hát kérlek, ne vitatkozzunk.

ALADIN. Ahogy parancsolod.

ALADÁR. Úgyse tudnánk meggyőzni egymást.

ALADIN. Azt gondolod, úgyse tudsz meggyőzni.

ALADÁR. Azt gondolom, te nem tudsz engem meggyőzni.

ALADIN. Mindegy, hiszen csak egy szót akartam kiigazítani. Eredményes vita elvben - gyakorlatban még így se - csak az lehet, ha egyiknek sikerül a másikat meggyőzni. "Egymást" meggyőzni, ez a legbolondabb nonszensz a sok bolond frázis között, amit lépten-nyomon használunk!

ALADÁR. Hogy frázis, elhiszem, de miért volna nonszensz?

ALADIN. Ha egy pillanatig gondolkodtál volna ennek az "egymást" szónak az értelmén, fölösleges volna magyaráznom. Sematikusan szólva minden vita valami kérdés körül forog, ugye, s vita azért lehetséges, mert az egyik igennel, a másik nemmel felel erre a kérdésre. Most képzeld el, hogy két egyformán eszes, érvekkel egyformán felszerelt fél vitázik, eszményi esetben ugyan mi lehet az "egymás" meggyőzésének eredménye? "Egymást" meggyőzni, ez azt jelenti, hogy mind a kettő meggyőzi a másikat a maga felfogásának helyességéről, aki igent mondott, most nemet mond és viceverza, vagyis megint csak különböző véleményen lesznek, kezdhetik elölről, nem történt egyéb, mint a középkori viadalokban, ahol szokásos volt verekedés közben kicserélni a kardokat.

ALADÁR. Rabulisztika.

ALADIN. Nem is hiszed, milyen gyakran történik meg a valóságban anélkül, hogy a vitatkozó felek észrevennék a cserét. Akik a vitát eredeti értelmében (vita, vívás, viadal) kedvelik, mulatságos mérkőzéseket produkáltak, mikor a haszontalan, de legalább lovagias szócsaták divatban voltak még. Ma már ez is kiment a divatból.

ALADÁR. Nem vitatkoznak eleget? Nézd meg azt a két fiatalembert ott, a sarokban... az egyik már paprikavörös, a másik gúnyosan mosolyog... ahogy elkaptam imént egy szavukat, a hitlerizmus forog szőnyegen...

ALADIN legyint. Tudom, észrevettem... A vita tárgyát is ismerem. Nagyon csúnya vége lesz a vitának. A gúnyosan mosolygó fiatalember, egy szabadgondolkodó hetilap különben igen elmés és művelt szerkesztője, nemtelen fegyverekkel él, s rá fogja vezetni ellenfelét, hogy a jövőben maga is hasonlókat használjon, a másik, bár hamis nyomon jár, legalábbis jóhiszemű, homályosan azt is érzi, hogy nem fair a játék, s olyan sebet visz magával, amiből egy életen át nem lehet kigyógyulni. Ezek ugyanis nem vitatkoznak, ezek személyeskednek.

ALADÁR. Hogy tudod?

ALADIN. A hangjukon hallom. Az úgynevezett agnosztikus szellemet, valamikor humanista volt a nevük, ma destruktívnak bélyegzik őket, vagy még illetlenebb szót vágnak a fejükhöz, a század eleje óta teljesen elrontotta, és minden szép vitára diszkvalifikálta az az elemző tendencia, ami a lélektanban embertársunk lelkének élveboncolásához, a művészetben pedig ama lelketlen, rideg leíró jellemzéshez vezetett, ami előre lehetetlenné tesz minden kölcsönös megértést, mikor a vitázók egyikét, vagy ami még cifrább, mind a kettőt a másik szemléletének tárgyává teszi: holott a szemlélet tárgya, mindkét fél számára, csak a vitatott kérdés lehet. Figyeld meg a legtöbb vitát: öt perc múlva azután, hogy a kérdés felmerült, egymásról beszélnek már, ha burkoltan is, nem a kérdésről.

ALADÁR. Személyeskednek.

ALADIN. Úgy van, személyeskednek, mégpedig a legellenszenvesebb formában, nem általában a vitára, hanem a szóban forgó tárgyra való alkalmasság szempontjából, "ön, mint ilyen és ilyen gondolkodású ember, ezt persze nem fogja elismerni." "ön, amennyire ismerem, természetesen azt fogja gondolni, hogy én ezt csak azért mondom, mert én ön szerint ilyen és ilyen irányban vagyok elfogult." Nem tudok elképzelni az efféle hangnál neveletlenebbet és modortalanabbat, mint tárgyalásvezető azonnal lecsöngetném, arról a másikfajta érvelésről, amit az úgynevezett világszemléleti harcok divatja óta hallani egyre gyakrabban, s amely így szokott kezdődni: "ön burzsuj, ezt nem is értheti", vagy "ön, mint kommunista, soha nem foghatja fel", vagy ahogy nők szokták: "olyan ember, aki mint ön, selyemharisnyát ajándékoz bizonyos nőcskéknek", illemtanilag nem is tudok véleményt mondani, ez már a kriminalitás körébe vág. Ezek a letorkolók és emberismerők és fiziognomikusok és grafológusok és vesébenézők (utálatos emberfajta) elfelejtik a lélek relativitásának törvényét, s hogy a vitát minden érzékeny lélek folytatni szokta magában, miután a dialógus megszakadt (van egy ismerősöm, aki halálosan összeveszett barátjával, provokáltatta, és csaknem lelőtte, egy otthon, az ágyban, egymagában folytatott vita kapcsán). Nem is képzeled, mekkora szerepet játszik a korszellem és közhangulat kialakulásában az ilyen erőszakosan elvágott viták utóíze: emlékszem politikai áramlatokra, amiket ezzel a szóval jellemeztem: "a sértődött arcok kora". Vezetőhelyeken, hivatalokban, közéleti piacokon rég ismert, jelentéktelen figurák tűntek fel, valami dacos, megsértett önérzetes kifejezéssel, mintegy hirdetve "és velem bántak így! engem torkoltak le egy legyintéssel! most láthatják az illetők, ki vagyok!" Bizonyos mértékben igazuk is volt, amikor közölték a Coriolanus-komplexumot, a modortalan vitatkozó akkor is megérdemelte a büntetést, ha véletlenül igaza volt.

ALADÁR. Ez talán túlzás.

ALADIN. Egyáltalán nem. Hiszen a vita célja éppen valaminek a tisztázása lévén, amíg végére nem értünk, fontosabb a módszer (a magasabb értelemben vett modor), mint hogy a végső konklúzióra, amihez helyes módszerrel úgyis eljutunk, ráhibázzak, előre kitaláljam. Esztétikai értelemben azért marad örökszép a szókratészi viták formanyelve.

ALADÁR. Én túlságosan kereknek és csiszoltnak találom.

ALADIN. Akkor rosszul emlékszel rá. A görög rétorokhoz képest Szókratész pongyola, csaknem dadogó, de mennyivel különb ez a vállalt és önzetlen dadogása, mint a Démoszthenész ékesszólása, amihez a dadogásról való keserves, gépies leszokás révén jutott!

ALADÁR. Ennyire becsülöd a pongyolaságot?

ALADIN. Aki dadog, keresi a szavakat, kifejezéseket, annak elhiszem, hogy most akarja megérteni, megtudni az igazságot arról, amiről szó van, a másik kedvéért, mintha először nézne szembe a kérdéssel, a becsületes megoldást keresi. Dadogása azt a természetes ütemet fejezi ki, ami minden értelmes, termékeny gondolkodás módszere: hallok valamit, aztán elgondolkodom róla, összehasonlítom tapasztalatommal, vajon igazolja-e, s aztán mondok csak véleményt. Az úgynevezett schlagfertig vitatkozó, aki gyorsan és ügyesen riposztoz, a gramofonra és papagájra emlékeztet; tartalékot használ fel, nem alkot. Soha el nem jut az eszményi vitatkozó színvonaláig, aki meg tud feledkezni magáról a tárgy kedvéért, amivel foglalkozik, mert nem a maga igazát, hanem minden eszmélet és gondolat és öntudat végső célpontját: az igazságot keresi.

Pesti Napló, 1933. április 23.

ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

A csőcselékösztönről

ALADÁR. Már harmadszor hallom tőled ezt a kifejezést: erős benne a csőcselékösztön.

ALADIN. De csak most kérded meg, mit értek alatta.

ALADÁR. Igen, azt hittem, olyasvalamit, mint ahogy általában használják. Legutóbb azonban egy olyan finomkodó, különcködő úrra alkalmaztad jellemzésül, hogy azt kell hinnem, valami egyéni mellékjelentése van nálad ennek a szónak.

ALADIN. Úgy is van. Sok évi tapasztalat után különült el rokon fogalmaitól, amilyen például: csordaösztön, vagy a formában hasonló, lényegben ellentétes fogalomtól, aminek társadalmi szolidaritás, újabban kollektív érzés a neve. A csordaösztön hasonlít hozzá - de mégis más! Csorda alatt, ha nyers és durva formában is, de legalább állati értelemben, egészséges közösséget értünk, életérdekeiben a csordavezetőhöz alkalmazkodó ostoba, de hasznos célú társaságot. A csordaösztön alacsony, de nem aljas tulajdonság: nem ellentéte, csak nagyon fejletlen és primitív foka ama legmagasabb eszménynek, ami az emberi együttérzés, a társadalmi érdek gondolatában jut kifejezésre. Elmenni a harcba, lelkesedés és meggyőződés nélkül, mert a vezér akarja; ez csordaösztön, amiért a vezető felelős, akár helyes, akár nem, ez magában igen nemes erény lehet. A csőcselékösztön ott kezdődik, mikor nem ezért mozdulok meg, mert a vezetőt figyelem, s a vezető megindult, hanem ott, mikor egyszerűen azért lódulok neki, mert látom, hogy a többiek, maga a csorda, kezd el mozgolódni.

ALADÁR. Ez egyszerűen utánzási ösztön. Majomkodás. Atavisztikus vonása az emberi természetnek.

ALADIN. Tévedsz. Ha így lenne, nem éreztem volna szükségét megkülönböztető szakkifejezésnek. A majmolóösztön, irányában és eredményeiben, igen értékes erőforrása lehet még a legjobb értelemben vett fejlődésnek is: mindig azon múlik, kicsoda vagy micsoda a példakép, miután a majom nem válogat, leutánozza a kifogástalan úriembert csakúgy, mint az alattomos rablógyilkost. Ha a sötét korszakok gyors változatait a majomösztönnek köszönhetjük, neki köszönhetjük a felvilágosodás éveit is, ez az ösztön termékeny és egészséges talaja a dudvának és a legjobb gabonának egyformán. Soha a smokkról vagy a sznobról nem mondanám, hogy csőcselékösztön dolgozik benne, ő egyszerűen a divat után megy, és ha a jó dolgok: művelődés, tanulás, jóság és szeretet divatban vannak, számíthatsz rá, mint megértőre. A majomösztön önmagában nem ártalmas dolog, és nincs is ellentétben a bölcsességgel és a jó modorral (annyit már sejtesz ugye, hogy ez a két fogalom rokon jelentésű az én szótáramban). Hogy nyakkendőt hordunk és keménykalapot és több haszontalan dolgot, és hogy bizonyos céltalan szokásokat tartunk be mind a ketten, ennek az oka az egészséges majomösztön, s a magam részéről inkább tartanám beteg és ostoba eredetieskedésnek, be nem tartani e szokásokat, mint a majomkodást, hogy betartjuk őket. Engedelmeskedni a divatnak még nem bölcsesség, de már-már jó modor, feltéve persze, hogy engedelmességünk nem vakbuzgó rajongás, csak szerény törekvés, hogy alkalmazkodjunk, s ne keltsünk feltűnést.

ALADÁR. Hol kezdődik hát a csőcselékösztön?

ALADIN. Éppen ott, ahol csordaösztön és utánzás végződik: amikor nem arról van szó, vagy valami közösség inspirál cselekvésre a maga megmozdulásával, hanem arról, hogy a nagyon is egyéni módon velem született kajánság, önzés, vagy éppen rombolási vágy keres és talál magának táptalajt, igazolást, ürügyet, módot és alkalmat az érvényesülésre, a tömegen keresztül, áthárítva a felelősséget a tömegre. A csőcselékösztön eszerint paradox valami: egyéni tulajdonság, ami csak tömegben fejlődik ki, s ilyenkor történnek azok a beteg és káros események, amiktől elszorul az egészséges szív, s az erős és nyílt tenyér ökölbe szorul. Ó igen, a csőcselékösztön is utánoz - de mindig azt választja ki a sok lehetséges utánoznivaló közül, ami perverzus, tehát nagyon is egyéni, a birkózó nemes erőfeszítéséből csak a grimaszt, a szónok indulatából, amit az igazság gondolata gyújtott benne, csak a hadonászó karokat s a rikácsoló fisztulahangot. Ebben az ösztönben egyénivé válik a tömeg, s miután ez a fordított folyamat természetellenes, ez a Tömegegyén, a Csőcselék, mindig visszataszító és ellenszenves. Ha megkérded, mi a különbség tömeg és csőcselék között, két képet állítok eléd, melyek lekicsinyített formában ábrázolják mind a kettőt. Az elsőben koldus áll az utcasarkon: ketten megállnak, adnak neki, egy harmadik is megáll, kíváncsian, azt hiszi, valami látványosság vagy olcsó kiárusítás, aztán elszégyenli magát, s inkább ő is előkotor néhány fillért, hogy haszontalan ácsorgónak ne láttassék. Ez még csak tömeg, ártalmatlan, néha hasznos csoportosulás. Most képzeld el, hogy valaki, egy haragosa, verni kezdi a koldust. Amíg kettőn áll a vásár, egy harmadik esetleg szétválasztja őket, vagy a gyengébb pártjára kél, de figyeld meg: mihelyt úgy alakul a helyzet, hogy ketten, vagy pláne hárman vernek egy negyediket, mindig akad egy ötödik, aki kérdés nélkül, sejtelme nélkül annak, hogy mi történik itt, odarohan, és segít verni és rúgni és leköpni az ismeretlen boldogtalant. Itt, ennél az ötödik keréknél, ennél a fölösleges és haszontalan csirkefogónál, akit senki se hívott, akire semmi szükség, aki ítéletet hajt végre, lincs-törvényt csinál egy egyszerű nézeteltérésből, csak azért, mert szeretne ütni és verni és rúgni és csípni, de mindig gyáva volt hozzá, hogy maga adja a bankot, ennél az ötödiknél kezdődik, s utána, a hatodikon és százezrediken át, a Karthágót oktalanul megrohanó római hadak, a Bertalan-éjek, a Szeptember Másodikák, a kisenyevi pogromok véres gőzében hízik és puffad és vigyorog ez az egyszerű és ezerkezű és százcsápú hindu szörnyeteg, ez az Érdekes Egyéniség, ez az önmagát a Fajta Akaratáért Felelős Megváltónak hirdető szemtelen demagóg, ez a Barabbást üvöltő érctorka a rémült Tömegnek, amelynek minden porcikája Krisztus után sóhajt, s nem ismer magára a rémes torzpofában, mely az ő nevében ítél és cselekszik - ez a Valaki ama Csőcselék s az ösztön, mely lehetségessé teszi, némely beteg lélekből származó fertőzés: soha nem a tömeg szüli, mindig ez a beteg egyén: a csőcseléklelkű ember vagy némber.

ALADÁR. Például?

ALADIN szünet után. Sajnos, igen kiváló értelmű és tehetségű férfiak voltak közöttük, a történelem tanúsága szerint. Uticai Cato is ilyen volt, a maga véres fantáziájával, mely nem tudott szabadulni egy porrá égett város, lemészárolt százezrek borzongató és kéjes képzeletétől. Mindig akadtak ilyenek, de egy kor nevelése és modora, mint korszellem és divat, éppen abban nyilatkozik meg, hogy az effajta hajlandóság és ízlés kénytelen-e szégyenkezve bújni vissza beteg képzetei közé, a paplan alá, vagy megengedheti magának, hogy nyílt piacon, akár a szószéken kiáltsa világgá utálatos látomásait. Íme láthatod, a kor modora és ízlése, hogy válhatik sorsává és végzetévé, történelmi szerepévé egy egész nemzedéknek, mely elmulasztotta önmagát nevelni, s elődeitől nem örökölt még olyan szerény illemtant se, amilyen a kettőnk beszélgetéséből alakul ki idővel, ha az olvasónak is úgy tetszik.

Pesti Napló, 1933. április 9.

Én nagyon jó vagyok az elengedésben...:-))) Ez egy újabb példa... elég évvel ezelőtt, "egy (egész) nyáron át" a Twitter volt a kedvencem, izgalmas, intellektuális forrás volt, határozottan emlékszem, az eredeti csapat szerint volt egy olyan alap-szabály, hogy 2000 ismerős fölé akkor mehet az ember, ha többen követik, mint amennyit ő követ. A különbség kicsi volt, de ellenkező irányban és mesterségesen visszafogta a site az accountomat.

Seggfej EM még a kanyarban se volt Twitter téren (én már akkor tudtam, hogy seggfej, pedig akkor még isten-státuszban volt. de végülis az ember vagy az emberi lélek mérnöke, vagy nem az emberi lélek mérnöke...:-))) Semmi hitelessége nincs annak a fake  "emberi lélek mérnökének", aki eredetileg, az első jelekből nem ismeri fel a rongy, semmi embereket, akárhogy mea culpázna is utána...).

Vagy az olasz a Duolingon. Ott versenyezni is lehet, heti futamok vannak, hogy ki szerez több XP-t a héten. Az is egy nyári futam volt, valamelyik évben, néhány hetet az adott kategóriában meg is nyertem (nemzetközi a verseny...), mindig eggyel feljebb kerültem, azután megúntam, kiléptem a verseny funkcióból...

Most a Linkedin van a soron...:-))) Nem tudnám különösebben kötni semmihez, hetek óta érlelődik, ugye, elkezdtem egy személyiségprofil-sorozatot, egyelőre áll, talán itt fog folytatódni, március 15-i az utolsó postom dátuma, és talán még commenteltem 16-án, azután csak úgy semmi... 15-én a héten másodszor vitába keveredtem megint uyanazzal az általam tisztelt, rendszeresen komoly tartalmakat gyártó valakivel, és a 15.-i comment-vita után elszégyelltem magam és töröltem a initial commentemet a postjához, amivel az egész comment-vita az enyészeté lett...

Igazából ennek az utóbbi történés lehet, hogy egy "utolsó csepp" mozzanat volt az aktív jelenlétem megszüntetésének. Mégpedig egy szónak. Az imént említett, végülis törölt vitában használta az illető az "optimizmus" szót, kvázi velem szegezve, és OK, ez belém állt (lassan, nem rögtön, de vissza-visszajött. Ezért (talán...) töröltem a commentemet.

Mert mi történt? Ő rengeteg energiát beleöl valamibe, hosszú kacskaringós, velős, vagy közepesen hosszú, csattanós postba (ez történetesen egy nagyon érdekes sales mentori achievement-ről szólt. És akkor én - a páholyból - egy könnyed csipkelődő commentet teszek hozzá. Ha valamikor trollkodtam, egy enyhébb formában, hát ez az volt. Ő komolyan válaszolt, helyretett, amit abban a formában nem fogadtam el, kölcsönösen, udvarisan, intellektuálisan sértegettük egy kicsit egymást (már én is komolyan), azután elköszöntünk. 

Mert mi is történt? Én egy felesleges commentet írtam, amivel bezavartam a post alá, amiben egy esetet mesélt el röviden, amire méltán lehet büszke. Én meg? Magamra húztam, kifordítottam egy kicsit a témát. Ego tripp... Úgyhogy mit volt mit tenni, az eredeti comment törölve és ezzel az egész comment-váltás.

Na most ez miért csak utolsó csepp? Mert én sokszor a jóra fordult kudarc-történetek, stb-k mögött elég sok kétségbeesést érzek itt, a Linkedinen általában. Sokan nincsenek jól, nagyon nincsenek jól... Én meg - ha a porhüvelyem koromból adódóan normál vacakolásait leszámítom - hozzájuk képeset túl könnyed, csapongó vagyok.

Ráadásul túl ráakadva az AI-re, ami itt főmumus, és általában is közérzetileg (nem magánérzetileg, nekem ezeket sikerül viszonylag szeparálnom, még ha el is tudok képzelni olyan nézőpontot, amely szerint ez a szeparáció a fej homokba dugásának, az írástudók árulásának a jele is lehet...), néha említem is, a katasztrófa-túrista viewpointja nem áll messze tőlem. A tribünről meg nem illik bekiabálni az arénába, ahol a delikvensek az oroszlánokkal harcolnak. Érted, nem érted, ennyi elég erről, gondolom...