Halogatás, elemzési bénultság, beleragadás a mocsárba, akárhogyis hívjuk, képtelenné tesz minket a cselekvésre. Túl sokat akarunk markolni és annyit sem sikerül, amennyire lehetőség lenne, ha csak arra az egyre, vagy (egymásután!!) kettőre koncentrálnánk. Kapkodunk ide-oda, annyira telik csak, hogy újra és újra felvegyük a fonalat egyikben-másikban, de hogy igazán előre lépjünk, arra nem, mert megint megnő a feszültség, jesszusom, a másikat kellene befejezni, és ez így megy...
Telik a napunk, a hetünk és hiába írtuk bele a gépbe, a naplónkba, egy fecnire, csak rakosgatjuk, tologatjuk előre a feladat-bejegyzéseket (ha egyáltalán, mert ez azért már némi rendszerességet és energiát igényel!).
Ez nem egyszerűen idő-menedzsment kérdése. Ezt nem fogja megoldani, ha elmegyünk egy kis-csoportos idő-menedzsment tréningre. Ennek az okai sokkal személyesebbek és mélyebbek, mintsem hogy csoportosan (legalábbis ilyen típusú csoportban) meg lehessen tárgyalni őket.
Itt van például ez a blog, meg itt vagyok mindjárt én. Több időm van, mint korábban, amikor 8-órás (8 órás...) munkám volt, de ugyanúgy alig van időm arra a sok mindenre, amit szeretnék, mint korábban. Könyvek, filmek, az internet az ő végtelenségével zuhannak rám és én csak szemelgetek, röpködök közöttük és például egy ilyen egyszerű elhatározást, mint hogy heti két alkalommal (hétfőn és csütörtökön) írjak egy-egy blokk-bejegyzést, nem sikerült még (fél év alatt!!) betartani. Na majd most!
Jó, mentségem nincs, magyarázatom van. Marhára nem érdekel senkit, gondolom, de ez nem szokott annyira zavarni (kivéve, ha a coaching-ban vagyok, akkor abba nagyon bele tudok merülni és akkor nincs apelláta (mi lehet ez a szó?), akkor nagyon ott vagyok és nagyon nem unalmas...).
Na, ezzel a magam bajával csak azért hozakodtam, hogy átélhetővé tegyem, amiről itt szó van, nem hideg elmélet nekem se.
Hamlet leszel a Rottenbiller utcában, ha túl sokat vállalsz, csapkodsz közöttük és tulajdonképpen mindegyiket halogatod.
Olvastam a Twitteren (marha sok van erről is) egy érdekes bejegyzést az 5 leggyakoribb okról, ami a halogatáshoz (ha egy kicsit foglalkozol angollal is, „procrastination”) vezet:
1. Túlterheltség (érzés, vagy tényleges). A feladatok halogatásához vezet kérlelhetetlenül. Gyűlnek, gyűlnek, fene emlékszik már, melyik mennyire fontos, meg amikor sokan vannak, nehéz is már sorba állítani őket, és az ember ahhoz kap végső kétségbeesésében, aminek éppen határideje van, amiért valaki „leszólt”, vagy telefonált, szóval a sürgőshöz, legyen az akár fontos, akár fontostalan. Ismerős az érzés, hogy megcsináltad, mert könnyű megcsinálni, közben – rövid ideig, mert magadat viszonylag nehéz becsapni - az az érzésed, hogy hatékony vagy, pedig csak eltöltöd az időt? A To-Do-List-ed mintegy önmagát semmisíti meg, amikor követhetetlen kígyóvá válik...
2. Olyan munkát végzel, amit nem élvezel, de nem is látsz kiutat belőle. Nos, mindig van lehetőséged. Nincs lehetetlenség, csak restség, meg ilyen egyéb baromságok. Az a baj, hogy ezek mélyén sok-sok emberi szenvedés, bánat van, talán egyszer-egyszer érdemes beléjük gondolni és megkeresni az eredeti értelmüket...
3. Csillogás-szindróma. Olyan könnyen elterelhető a figyelmünk, Jézusom. Mennyi erő, energia kell ahhoz, hogy rendszeresen, rakkolósan oda tudjunk figyelni, hogy a lehető legkisebb veszteséggel koncentráljunk mindig a következő, prioritásban soron következő feladatra. Ilyen kis ötletek, hogy mondjuk csak kétszer nézem meg a mailemet, a Facebook-ot, a Twitter accountomat, tudom, OK, ez már time-management, bocs...
4. Motiváció-hiány. Minek nyüzsögni, jó ez így, ahogy van. Ha meg nem, bolygassa, aki akarja, csak nem fogok széllel szembe...Ki olyan marha, hogy borogassa a csónakot, amikor lehet tudni, mi miért kinek fontos, és főleg, hogy ki az erősebb kutya. 2 mód van arra, hogy kirázd magad ebből a kábultságból: (a) mérd fel és félj annak a következményétől, ha továbbra is leblokkolva maradsz, (b) képzeld el és töltsön el lelkesedéssel a proaktivitásodnak (annak, hogy nem egyszerűen reagálsz az eseményekre/történésekre, hanem megpróbálod előre látni őket, felkészülni rájuk, sőt, a többieknek is segíteni a felkészülésben) az eredménye és a lehetséges jutalma. Nem biztos, hogy az az erős kutya mindig a legerősebb lesz, sőt, ha ügyes vagy, esetleg meg is tudod győzni, hogy miért érdemes elhinni neked mondjuk egy irányváltást, ez lenne ám a győzelem...
5. Nehéz segítséget kérni. Márpedig most kellene. Az istennek se tudsz továbblépni, de hogy kérdezz valakit...ne már...az meg milyen lenne már...ezt nekem tudnom kell(ene). Pedig, pedig, mindannyian szükségünk van segítségre. Kulcs, hogy a megfelelő pillanatban tudj segítséget kérni.
Egy kicsit metaforikusabban: „A tépelődés/döntésképtelenség sivataga a számolatlan milliók csontjaitól fehérlik, akik a győzelem küszöbén leültek és vártak, vártak, amíg meg nem haltak...”
Visszatérek még erre...
Többet kevesebbel. (Sokkal) többet érsz el, ha beosztod az erőidet, a prioritásokat figyelembe veszed, a fontosról akkor is tudod, hogy fontos és szánsz rá időt, ha éppen még nem sürgős, egyszerre csak egy dologgal foglalkozol és a zavaró tényezőket, amennyire tőled telik, kiküszöbölöd...Szóval többet kevesebbel...
