...és hogyan készüljünk fel rá. Minél fiatalabb vagy, aki ezt most olvasod, annál fontosabb, hogy megértsd, miért és a magad módján felkészülj rá.
Volt már az az érzésed (észrevetted-e már), hogy ha valamilyen ismeretlen helyre mész (lehetőleg messze, autóval, repülővel, ilyesmi), a szubjektíven érzékelt idő odafelé sokkal hosszabb volt, hosszabbnak tűnt, mint visszafelé. Odafelé vagy megnézed a térképen, hová mész, a térképet kiterítve, kicsit összehajtva leteszed a melletted lévő ülésre (vagy az anyósülésen ülő valamelyik szerettednek, vagy ismerősöd a kezébe nyomod), vagy beütöd a címet a GPS-be.
A míg nem eléggé ismered ki magad a GPS-en, lehetnek problémáid. Én 2008 óta használok, jártam már úgy, hogy elvétettem a leágazást (mert magától változtatja a léptéket és erre készülni kell, mindig ellenőrizni kell, milyen nagyításban van éppen), 2 alkalommal egyszerűen nem ismerte (fel) az azóta készült műtárgyat (a dunántúli viaduktot és az új észak-pesti hídat), 1 alkalommal pedig nem tudta beazonosítani jól a célt (solymári temető). Mindegy milyen eszközzel, de odafelé kis túlzással minden „fa” új és figyelembe kell venni, nehogy eltévedj. A vasúti átkelők, a váratlan éles kanyarok (amelyek ugyan jól előre vannak jelezve, de mégis más, hogy ha eleve számítasz rá, mintha belebukkansz), újabb és újabb faluk, városelkerülő utak, mind, mind újdonságok, amelyekkel először találkozol. Nem akarsz eltévedni, ezért nagyon figyelsz, éber vagy.
Amikor visszafelé jössz, vannak ismerős részek, már nem érdekelnek a „fák”, már nehezen tudnál eltévedni, az érzékeidnek már nincs szüksége akkora készültségre, már könnyebben el is álmosodsz, és az egész benyomásod az, hogy jé, mennyivel hamarabb hazaértem. Ha ugyanoda kell menned újra, a normál vezetési állapotodnál még mindig egy kicsit készültebb leszel, de a harmadik, negyedik alkalommal beáll a normál figyelmi szinted és onnantól nagyjából a szubjektíven érzékelt utazási időtartam nem változik, sem az oda és vissza út, sem az egyes alkalmak között.
Próbáld elképzelni, hogy az élet különböző eseményeinek tartamát ugyanilyen szubjektíven éled át. Amikor – hogy talán a legintenzívebbre utaljak – például először vagy szerelmes, na, az megráz, 360 voltosan, egy párhuzamos világba kerülsz, az örökkévalóság a Tiétek, stb. A negyedik, ötödik szerelmi kapcsolatnál (ha eléggé figyelsz magadra is) kb. beállsz a tevékenység-ciklusra, kb. azt várod, amit lehet várni, és egyre kevésbé lep meg, hogy a szerelem legintenzívebb szenzuális szakasza törvényszerűen végetér és vagy beleolvad valami nyugodtabba, vagy rohantok tovább, keresni a következő párhuzamos élet-létet. Azt mondják a fiziológusok, hogy ráadásul ez a – fogódzkodj meg, ha éppen nagyon szerelmes vagy – biológiai törvényszerűség nem is csak egyszerűen a megszokás miatt van (bár szerintem döntő lehet benne), hanem fiziológiailag is kb. 3 év alatt lecseng az a bizonyos legnagyobb láz. Naná, nem lehet örökké a föld felett járni, és – nyugodt, külső szemlélő számára transzparensen - meglehetős marhaságokban hinni.
Vagy itt van a tanulás időszaka, amikor készülünk az életre, akkor is, simán eszünkbe se jut, hogy ez az egész azért határos valami, végtelennek tűnhet, ami előttünk van. Nincs még ott az életünkben, hogy nem élünk örökké, és az, hogy – ahogy az egyik kedvenc pénzügyi site-om, a Zerohedge jelmondata mondja - elég hosszú távlatban bárkinek a túlélési esélye a nullára csökken (on a long enough timeline the survival rate for everyone drops to zero).
Nem ijeszteni akarok ezzel a trivialitással (bár a nyugati társadalom mindennapi „halál-tagadása” elég érdekes), hanem arra akarom felhívni a figyelmet, hogy ahogy haladunk előre az életünkben, egyre gyorsabbnak fogjuk érezni a közeledésünket, zuhanásunkat a saját életünk végpontjához és erre érdemes felkészününk úgy, hogy egyre több újdonságot, újrakezdést (hobb, sport, bridzs, akármi, nem feltétlenül partnerváltás, bár ez is lehet egy eszköz) kell beépítenünk, hogy az életünk érdekes maradhasson.
Ha folyamatosan csak azokkal a dolgokkal, barátokkal, tevékenységekkel fogunk foglalkozni egész életünkben, akiket, amelyeket mondjuk 20-30 éves korunking magunk köré gyűjtöttünk, ezek egyre kevésbé fognak kielégíteni minket (és őket), egyre unalmasabbá fog válni az életünk, egyre szürkébbé és úgy fogunk járni, mint a reklámban az ősz hajú férfiak, akik nem látják a pirosságát a „piros ruhás” hölgynek.
Mit jelent ez?! Nem elég az a napi rohanás, hagyjál már békén... OK, békén hagylak, de akkor a leírtak fognak történni veled. Egyrészt egyre gyorsabban fog röpülni az idő, a reggelekből este lesz, a tavaszból tél egy pillanat alatt, alig kezdted el a nyári szezont, már fizetheted be a téli sátras tenisz-szezon bérletet. Hót unalmassá fog válni az egész, és csak Te tehetsz róla, hogy ne az legyen.
Személyes példám. Milyen váltásokat, új dolgokat pakoltam az életembe? Persze, fogalmam se volt arról, amit az előbb leírtam, csak most visszafelé vagyok ilyen okos, nem volt a váltásaimban filozófia, csak valamilyen erő belülről mindig újabb sínek felé ösztönzött. Például, amikor 25 lettem, elgondolkoztam arról, hogy, wow, ez minden, most már csak ez fog ismétlődni (szerintem valamikor e kor tájt, ezen mindenki így vagy úgy elgondolkozik). Nos, túl voltam már az amatőr zenészi pályám zenitjén, dolgoztam és levelezőn végeztem a gépészmérnöki kar vegyigépészmérnöki szakát, volt dolgom.
Mégis, 20-on éves éves koromban elkezdtem angolul tanulni, zongorázni és teniszezni. Ma az angol és a tenisz mindennapi társam, és ugyan van egy kis elektromos zongorám is, hogy ha eszembe jut, újra kezdhessem, de nagyon régem nem klimpíroztam. Nem rossz arány, 3-ból kettő bejött.
Tervezőként dolgoztam, már franciául és németül is megtanultam valamennyire és megint váltottam. Kimentem tanítani Afrikába (Algériába), francia nyelven mechanikát, műszaki rajzot, vízgépeket egy vízügyi főiskolán. Ez viszonylag merész lépés volt, mert a franciám akkor nem volt még olyan szinten (csak itthon tanultam és vizsgáztam a Rigó utcában), tanítani nem tanítottam előtte és a mechanikát is újra kellett tanulnom – franciául. Egy fél év kellett, hogy igazán megkapaszkodjak, kemény volt, de az utolsó két évben már az általános tanszék vezetője voltam (ami igazából inkább megtiszteltetés volt, mint valóságos tanszékvezetés).
Hazajöttem Afrikából, elkezdtem egy angol nemzetközi pénzügyi diplomát és hamarosan rögtön gazdasági igazgatói pozícióba (annál a cégnél az elnevezés financial controller volt) sikerült kerülnöm egy ír-magyar pénzügyi cégben. Éppen csak elkezdtem (az angol...) könyvelést tanulni, viszont tudtam elég jól angolul (és ismertem angol számviteli kifejezéseket, naná, éppen azt tanultam), ez használt, amikor az ír controller-rel leültem a felvételi beszélgetésre. Nos, ebben is volt bizonyos mennyiségű merészség. Nehéz is volt, tanultam, mint a güzü, és végül megszereztem a gyakorlatot is és a következő években több multinacionális cég magyar leányvállalatánál első számú pénzügyi vezetőjeként dolgoztam.
Elegem lett a 8-órázásból (8?!), most business coachként dolgozom, van mit hasznosítani az előbbiekből, de azért most is gőzerővel hozom be, amire a pszichológiából szükség van ehhez, szerencse, hogy a pszichológia, pszichiátria, annak története mindig is érdekelt és csinos kis gyűjteményem is volt már indulásnál a vonatkozó szakirodalmoból, amibe már korábban is (20 éves koromtól kezdve) bele-bele kóstolgattam.
Vissza az eredeti témához. Azt gondolom, hogy tudni érdemes, hogy
- ma biztosnak látszik, hogy a ma 20 éveseknek (de lehet, hogy a valamivel idősebbeknek is) az életük folyamán egynél több – egymástól akár gyökeresen különböző - szakmával kell megismerkedniük;
- a jövőben nem lesz annyi 8-órás alkalmazotti állás, amennyire szükség lenne, az emberek nagy részének (akik akár 1 napot sem fognak a jövőben ilyen állásban tölteni) meg/ki kell találnia az egyéni, vagy csoportos önfoglalkoztatás lehetőségeit;
- az életkor meghosszabbodásával majd’ mindenkinek egynél több tartós párja/felesége/férje lesz az élete folyamán. Akik kb. 10 évet kibírnak/élveznek egymással, az már jónak fog számítani (a gyerekek szempontjából 15 év jobb lenne, de ez ebben a rohanó világban, amikor 2 ember szinte lehetetlen, hogy egyszerre ugyanazt a tv-műsort, rádió-műsort, újságot, stb, élvezze, lehetetlennek látszik számomra);
- jó lenne, ha a hobbijaidat is időnként megújítanád, ha azt szeretnéd, hogy az érdekesség, az igazi érdeklődés szikrája ne húnyjon ki az életedben.
