Flash-em volt… valamikor 2006 tájékán egy multi magyar leányvállalatánál a heti management ülésen, vagy előtte egyik igazgatótársam valamilyen okoskodás, talán szőrszálhasogatás után azt mondta valamelyikünknek replikázva: “A temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel…”
Nem volt új nekem, hallottam már, de ott és akkor valahogy beépült a gondolkodásomba, azóta nem megy ki a fejemből és gyűjtöm a jeleket az állítás mellett és ellen.
Egyrészt triviális, persze, mindenki helyettesíthető, az élet megy tovább, a víz, a tenger összecsap az ember mögött. Másrészt, mindenki beleviszi mindenbe, a munkájába is, azt a megismételhetetlen egyedi csodát, igen, csodát, ami mindannyian vagyunk. Persze, ha nem a helyén van, nem találta meg, sajnos, akkor abban is igen egyedi a hatása, amivel magának és a közösségnek is árt.
Erre a “temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel”, erre bizony, többé-kevésbé management koncepciók is épülnek. “Nem szeretjük” azt, ha valaki nagyon egyedien, nagyon magára formálja a job-ját, “azt szeretjük”, ha valaki tényleg könyedén kicserélhető.
Azután vannak is olyanok, akik nem adnak ki sokat magukból a munkahelyükön, szigorúan veszik a munkaköri leírást, nem egyénieskednek, nem kreatívkodnak, az Istennek se lépnének túl a hatáskörükön, nem mennek elé az input oldalról érkező akárminek, és nem próbálnak segíteni, ha rajtuk múlik, hogy az ő outputjukat használóknak megkönnyítsék a dolgát.
Volt ilyen és olyan kollégám is (aki magára formálta a feladatokat és aki semleges volt velükkel szemben). Egy biztos, akármilyen jól kidolgozott, jól működő, tartós organigrammja van is egy szervezetnek, mindig sok minden megváltozik, amikor a hálózat egyik fontos csomópontján változik a pozíció betöltője (és ez nem csak a "top"-job-okra igaz...). Lehet, hogy nettó “rosszabb” lesz, vagy “jobb”, de egy biztos: más...
És olyat is láttam közelről, amikor a főnök mindenáron, Prokrusztész-ként valahogyan mindenkit bekényszerített az előkészített pozíció leírásba (jutalmazta a konformitást és “büntette” a devianciát) és láttam olyat is, aki – megtartva a szerkezeti felállást, megpróbálta rugalmasan a szervezet előnyére fordítani az egyéniségből eredő “másságot”. Tudta, hogy kitől mit várhat el személy szerint, épített az erősségekre, amelyeket éles szemmel megfigyelt, tesztelt és figyelembevette a személyi döntéseinél, a delegálásnál a kétségtelen hiányosságokat. A “sein”-nal (a vannal) dolgozott és nem a “sollen”-nel (a kellenével). Nem tudom és nem is akarom leplezni, a szívem hová húz…
Készültem már erre a bejegyzésre (az iPhone Jegyzetek app-ben a “Blog tartalék” rovatban már ott volt egy tételként, a napokban került oda), amikor ma késő este – egyfajta szinkronicitásként – a LinkedIn-en egy coach-ismerős az alábbi bejegyzésre hívta fel a figyelmünket:
Remélem jól értem (a mellékelt Baracskai cikk – különösen az én kifejtősebb stílusomhoz képest – sokkal többet hagy az olvasó fantáziájára, befejező készségére (“coachosabb…”); csak hogy egyértelmű legyen: ez admiráció akar lenni…), hogy nagyon hasonló gondolatok jártak a fejében… vagy ilyeneket készült bennünk generálni…
Mindegy is, legalábbis annyiban, hogy akár van összhang közöttünk ezügyben, akár nincs, örülök, hogy így együtt örződik meg itt a fenti gondolatmenet és ez a mellékelt bejegyzés…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
30 éve egy polcon elfértek volna az erről szóló könyvek, ma könyvtárak tölthetők meg az irodalmával. Ritka, amikor valaki ilyen elegánsan összefoglalja a leglényegesebb elemeit, mint az alábbi angol nyelvű blog-bejegyzésben sikerült: