Pannonhalmán vettem részt egy különleges kurzuson és nagyon megnevettettem a társaságot azzal, hogy egyszer kijelentettem: “mindenről van könyv”. Hátha még kiegészíteném azzal, hogy mindenről van könyv/internet (csak maximum meg kell találni, hogyan kell hatékonyan keresni és melyik nyelven…).
Egy plusz gondolat ehhez. Tulajdonképpen kamaszkorom óta végigkísér az a polémia, hogy mi fontosabb, az elmélet (könyvek…), vagy a gyakorlat. Nos, szerintem egyformán fontosak, semmiképpen nem helyezném a könyvet (elméletet) a gyakorlat elé, de csak csodálkozni tudok azokon, akik meg sem próbálnak korábbi okos emberek vállára (utalva Newton nagyon érzékletes metafórájára: “if I have seen farther it is by standing on the shoulders of giants…” (ha messzebre láttam, ezt azért tehettem, mert óriások vállán állhattam)).
Azután persze ő, Isaac Newton, is hozzátett egy cseppet ahhoz, amit az elődeitől tanult… Nagyjából ez lenne a mi dolgunk is, egy cseppet legalább hozzátenni, de ha mindig nulláról kezdjük… a “gyakorlattal”, a “személyes megtapasztalással”… nehéz lesz…
Ezen a kurzuson ismerkedtem meg egy közlési formával, egy irodalmi (?), bölcseleti (inkább…) kifejezésmóddal, ami eddig teljességgel ismeretlen volt előttem. Ezek az ős-keresztény szerzetesek gondolatai, aforizmatikus tanításai. Ami rögtön feltűnt, hogy valahol rögtön valami mély közösséget véltem felfedezni a zen mesterek maximáival, koan-jaival (nem igazán törődök vele, ha az igazán hozzáértők most cöcögnek, hogy dehogy…)., amelyek jobban benne vannak a köztudatban, vagy legalábbis azokkal én már többször is találkoztam életemben.
A coachinghoz, a támogató kiséréshez a történeteknek, storyknak – talán meglepően - sok közük van. Természetesen nem minden helyzetben alkalmazhatóak, de sok mindent életünkben a leghatékonyabban egy példa, egy történet, egy metafora, vagy egy story segítségével értünk meg, tudunk magunkévá tenni. Ezért a metafora, a story a coach szerszámosládájában egy fontos eszköz.
Ennek a konkrét kurzusnak a spirituális kisérés volt a címe, amely egy nagyon hasonló című könyvről kapta a nevét, amelyben alapból a szerzetes-jelöltek szerzetessé válását segítő kisérésről van szó. Az ám, de a szerző oly mértékben nyitott világ működése, a pszichológiai és terápiai működés aspektusai felé is (amelyek mindenféle kisérésben/támogatásban jelen vannak), hogy a kurzuson hívők és nem hívők mind a saját helyzetükre “fordították le” a könyv, a kurzus anyagát.
Fontos, hogy engem a bölcseleti, és a gyakorlatban alkalmazható “story-coaching” összefüggés érdekelt. Nem vagyok hívő, sem ilyen , sem olyan, csak érdekel mindenfajta okosság/bölcselet, amely közelebb visz ehhez a nagyon finoman megközelíthető témához, a kiséréshez, amikor két személyiség alkotó módon találkozik, az egyik segíti a másikat az általa vágyott változásban.
Volt köztünk coach, gimnáziumi tanár, kollégiumi tanár és főiskolai tanár is, meg egy (“másodállásban”) kisgyermekes anyuka. Általában kísérőről és kisértről beszéltünk, a coachok ezt coachra és coachee-ra (ügyfél), a tanárok tanárra diákra, az anyuka szülő gyerekre fordították le, és mindre passzolt….
Így ez a pár nap, ez a könyv, ez a kurzus is nagyon meg tudott fogni, mert a szívéről, lelkéről beszélt ennek a kísérési folyamatnak (angolul a “core”-t használnám…).
Érdekes szerepet játszottak az apoftegmák. Általában egy apoftegmával kezdtük a napot, arról azután vagy egy órát beszélgettünk. Ezekről a rövid kis történetekről hosszan lehet beszélgetni, töprengeni, általános emberi tanulságot levonni, éppen sokrétegűségük, sűrítettségük, sok-irányú értelmezésre lehetőséget adó természetük miatt.
Különösen azokat szerettem meg, amikor a tanítvány, vagy egy másik szerzetes, vagy egy világi ember kérdez valamit az elvonult (a hagyomány szerint a 300-as években az egyiptomi sivatagba elvonult) szerzetes atyától, aki valami meglepő, de nagyon mélyértelműt válaszol/tesz, azzal azután vagy tudnak a kérdezők valamit kezdeni, vagy nem, de tény, hogy sok-sok generáció gondolkodott azóta rajtuk, az értelmezésükön, éppúgy, gondolom, mint az elsőre (néha másodikra se…) szintén nem könnyen érthető/értelmezhető zen mesterek mondásainál (koan-jainál).
Gondoltam, illusztrációképpen ide idézek egyet-egyet (egy zen koant és egy ős-keresztény apoftegmát) és azután adok egy-két linket, címet, hogy például hol elérhetőek.
Tehát először egy zen koan
Nan-in, a Japanese master during the Meiji era (1868-1912), received a university professor who came to inquire about Zen.
Nan-in served tea. He poured his visitor's cup full, and then kept on pouring.
The professor watched the overflow until he no longer could restrain himself. "It is overfull. No more will go in!"
"Like this cup," Nan-in said, "you are full of your own opinions and speculations. How can I show you Zen unless you first empty your cup?"
Nan-in, a japán mester a Meiji-korszakban (1868-1912) egy egyetemi professzort fogadott aki azért látogatta meg, hogy a Zen-ről kérdezősködjön.
Nan-in teat szolgált fel. Öntötte a vendég csészéjébe a teat, de nem hagyta abba, amikor a tea már túlcsordult a csésze szélén.
A professzor nézte, nézte, majd egyszercsak nem bírta megállni, hogy megkérdezze: “Túlfolyik! Nem fér bele több!”
“Mint ez a csésze”, mondta Nan-in, ”Te is tele vagy véleményekkel és elképzelésekkel. Hogyan mutathatnám meg Neked a Zent, ha először nem üríted ki a csészédet?”)
Amikor egyszer János atya a templom előtt ült, körbevették a testvérek (szerzetes társai – SZM), és gondolatairól kérdezték. Ezt látva az egyik öreg szerzetes megirigyelte, és azt mondta: “A kancsód méreggel van tele, János!”. Azt mondta neki erre János: “Így van, testvér, s csak a külseje láttán már ezt megállapítottad! De mit tudnál még mondani, ha belepillantanál?”
A szerénység indokolt mindkét esetben, ki tudja , a tudók számára mennyi réteget rejtenek ezek a kis történetek… Én legalábbis mind a kettőben érzem annak megfogalmazását ebben a tüneményes formában, hogy minden helyzetünkbe sok-sok előzetes “tudással”, ismerettel, előítélettel érkezünk, pillanatok alatt kitaláljuk, mit gondolhat a másik, mi is a célja, és aszerint cselekszünk. Mármint aszerint, amit előre, meg ott közben mi kigondoltunk, és nem aszerint, amit a többiek tényleg gondolnak, mert sokszor olyan elbizakodottak vagyunk, hogy 100%-ig meg vagyunk róla győződve, hogy jól találtuk ki a másik/mások gondolatát… Nem a valóságra reagálunk (arra nem is vagyunk kiváncsiak, nem ellenőrizzük le sokszor, hogy helyesen gondoljuk-e, amit gondolunk a másikról, a helyzetről), hanem a saját előítéletes gondolkodásunk által megkonstruált mű-helyzetre.
A már említett angol forrás azt írja az értelmezést segítendő (és ez mind a koan-okra, mind az apoftegmákra érthető): “Learn not only to "read between the lines" but also "within the words" of each of these examples. There is always more than meets the eye.” (Tanulj meg nemcsak a “sorok között olvasni” de a “szavak között” is, minden egyes ilyen történetnél. Mindig több van bennük, mint amit első pillanatban megpillantasz.)
Mindig több van a másik emberben, mint amennyit első pillanatban érzékelsz, látsz belőle. Hagyj helyet/időt a megismerésnek, kérdezd, mi a vágya, mit akar és ne Te találd ki. Ha csak ennyit próbálsz meg tenni másképpen innentől, meglepetésben lesz részed.
A francia nyelvet ismerőknek ide idézek még két linket, ahol találhatók még (nem ellenőriztemle, nyilván jelentős átfedések vannak, ezek tipikusan hosszú ideig szájról szájra jártak, variációik élnek különböző nyelveken…):
Hát igen… gondoltam, amit átéltem, megérdemli…