Vezetői coaching

Két rövid történet, két rövid tréning számomra talán legszebb pillanatairól. Mindkettő a csendről szól (és most nem lesznek kacskaringók, lábjegyzetek, lábjegyzetek lábjegyzetei, promise…:) ).

Az egyiket valamikor tavasszal Turay Léda tartotta, azt hiszem, “Az ügyfél és a coach tánca” címmel. Sok páros gyakorlat, rövid coaching folyamat tarkította a tréninget, és az egyiknek a csend ereje volt a témája. Az volt a feladat, hogy az “ügyfél” (coachee) folyamatosan beszéljen a coachnak egy problémájáról, ami aktuálisan izgatja. 3x3 percig tartó harmadokra osztottuk be az időt (egy pár perc szünettel az átálláshoz), eközben az ügyfélnek ugyanarról a problémájáról kellett beszélni folyamatosan. A coach-nak az volt a feladata, hogy végig ne szóljon egy szót sem, azaz legyen csendben. Ennyi volt az egész? Azért nem egészen… 

A coach feladata az volt, hogy mindegyik harmadban másra gondoljon:

• az elsőben arra kellett gondolnia, hogy tényleg, milyen nehéz is ez a probléma,
• a másodikban arra, hogy milyen nehéz lehet ezt az “ügyfél”-nek elviselnie,
• a harmadikban pedig arra, hogy az ügyfél egészen biztosan meg tud majd bírkózni vele, szóval bízni benne.

Rám a coach szerep jutott, kicsit fura volt, hogy ő csak beszélt, én meg beszédben nem reagálhattam. Végülis gyorsan elszaladt az idő, mert arra is koncentrálni kellett, ami a feladatom volt, nem lehetett elkalandozni. Mindegyik helyzetet könnyű volt átélni, hogy marha nehéz a probléma, hogy milyen nehéz lehet neki, és hogy megbízom benne, hogy képes rá. De azért az utolsó volt a legkönnyebb. 

Az igazán érdekes az volt, ahogy az “ügyfelek” visszajeleztek, hogy ők hogyanis élték át az egészet. Nos, pontosan érezték a különbséget és  nagyon különbözően hatottak rájuk a helyzetek. Egyértelműen visszajelezték, hogy míg az első kettő nehézzé tette, kilátástalanná a gondolkodásukat, lassabban kezdtek beszélni, már ilyen rövid idő alatt is megnehezítette a megoldás keresést, a harmadiknál  megkönnyebültek és határozottan elkezdte őket a reménykedés környékezni, ahogy telt az idő az utolsó 3 percben… 

Ha nem hiszitek, próbáljátok ki magatok is. Próbálj így, úgy, amúgy hallgatni szeretteidre, barátaidra, munkatársaidra és figyeld a hatást… lesz… 

A másik helyzet a már említett, múlt heti Pannonhalmi Spirituális kurzus  egyik gyakorlata volt (amelyen a  facilitátorok Dr. Palotai Gabriella pszichoterapeuta és coach és Varga Mátyás Benedek-rendi – bencés - szerzetes voltak). Több gyakorlat is “dolgozott” a csenddel. Az egyikben az volt  feladat, hogy párosával (fizikailag) kövessük egymást a képen látható  labirintusban. Először az egyik ment elöl, és az volt a “feladata”, hogy szép lasssan, néha meg-megállva menjen végig, követve a labirintus vonalát, a másik pedig néhány lépéssel követve próbáljon rákoncentrálni, segíteni neki ezen a fizikai és lelki/szellemi útján. Azután fordítva, a másik ment elöl és az egyik hátul. 

A labirintusról.  Kb. 8-10 m átmérőjű, a Pannonhalmi arborétum mélyén van, reggelenként mindig “bejártam” a reggeli séta tetőpontjaként, egyedül, gyors séta-tempóban kb. 6 perc volt megtenni a teljes utat ki és be. Van egy közepe, egy szíve és először “befelé” kell menni, követve a lefektetett vonalat, azután meg “kifelé” (azért tettem idézőjelbe, mert furfangos az alaprajza, nem lineárisan szűkülő körökben, hanem hol közeledve, hol távolodva a közepétől teszed meg mind a két utat). 

Ha gyorsan 6 perc, így, kíséréssel, el-elgondolkozva egy “menet” kb 15-20 perc. Ja igen, és hogy jön ide a csönd? Úgy, hogy a labirintushoz érkezéstől kezdve végig, amíg vissza nem értünk az apátság kijelölt tréning-termébe, csendben kellett lennünk (tehát nemcsak a labirintus-járás alatt). 

Mind a kettő érdekes volt, követőnek (coach-nak) lenni és követettnek is. Amikor követett voltam, elszálhattak a gondolataim, volt egy kis időm magammal találkozni, ami folytatódott a felfelé, visszafelé vezető úton is. Nem szólt a fülemben a Volker Pispers (reggelenként szigorúan az ő stand-up sketch-eit hallgattam és néha hangosan felröhögtem – reggel ez volt a “lelki gyakorlatom” -, pedig már nem először hallgatom őket), nem néztem TV-t, nem olvastam (!!), nem dumálhattam (!!!), kénytelen voltam kicsit magamra gondolni, magamban (is) elcsendeseni, hogy is vagyok magammal, mi a távolabbi dolgom itt lent, ilyenek. 

Kisérőként más volt, ott próbáltam üres edénnyé válni, megnagyobbítani a társam lelki terét, amiben szabadabban szálhasson, működhessen az érzés, a gondolat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy segítsem, erőforrás/telep legyek, amire ha akar rákapcsolódhat, amit, ha akar felhasználhat… önkéntelenül is felvettem lépése ritmusát (még azt is, hogy hogyan, melyik lábával lép), légzését, amennyire hátulról ki tudtam venni, hogy semmi, semmilyen zaj, saját ritmusától eltérő inger ne térítse el, ne akadályozza, hogy minél mélyebben magába olvadhasson. 

Olyasmiről tudtunk beszámolni egymásnak utána, hogy annyit mindannyian éreztünk kísértként, hogy ránk hangolódott a kisérő, megpróbált észrevétlenül, mégis támogatóan jelen lenni és többen is egyfajta biztonság érzésről számoltak be, ami segített nekik. Természetesen, itt a helyzetből adódóan, nehezebb volt a feladat, mint az előbb elmesélt, de maga csönd, a gyönyörű arborétum magas fái, csendje, a lombokon átszűrődő napfény, a megilletődöttség, ami mindannyiunkat elfogott, nagyon emlékezetessé tette ezt a gyakorlatot… 

Ha egyszer Pannonhalmán jártok, menjetek le az arborétumba a labirintushoz és (ha senki nem figyel oda…), lopva, csendben menjetek végig rajta… Ha ketten vagytok, a kísérést is kipróbálhatjátok… érdekes… Gyerekesek előnyben, a kis srácok imádják… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Valamikori kedvenc rádiósom szokta mondani, a rádióműsor 3 dologból áll, zenéből, beszélgetésből és csendből. Talán kicsit az élet is… 

Azt, ha nem csinálunk semmit (például csendben vagyunk), sokszor kihagyjuk a cselekvési alternatíváink közül. Például van, amikor nem tenni semmit a legnehezebb, de akár a legjobb döntés is lehet. Persze, sokszor meg nem, dehát éppen ez az, megtalálni “A” megoldást. 

(Kis kitérő.) Néha a teniszt szoktam példának hozni arra, hogy mindig mindenre el kell legyen készülve az ember. Van egy nagyon tisztelt jó ismerősöm, aki mindig a harcművészetet hozza példának… hát igen, ki mivel foglalatoskodik általában, onnan veszi a példáit.  Szerb Antal mondja, hogy míg Homérosznak a pásztor élet volt a hasonlítási alapja és metafórái a realitás felé mutattak, Vörösmarty a sárkányok között, a mítoszokban érezte otthon magát és a metafórái a realitástól távolodóan a mítoszok mesevilágá felé mutatott. Ki hol érzi otthon magát… 

Szóval a tenisz hasonlat az arányokra és a rendelkezésre álló erőforrások kiegyensúlyozott alkalmazására, “bevetésére”… Az az egyik legnehezebb teendő, hogy minden pillanatban a pályádnak olyan pontján legyél, ráadásul a lehető legkiegyensúlyozottabb pozícióban (amiből bármerre késedelem nélkül tudsz mozdulni), hogy az ellenfél legcselesebben helyezett labdájára is a siker reményében tudj startolni. Figyeljétek meg, a teniszező minden ütés után hanyatt homlok  rohan vissza középre, hogy kiegyensúlyozott helyzetben fogadhassa a következő ütést (persze, ezt az “ész nélküli” visszarohanást az ellenfél néha ki tudja használni és pont oda üti a labdát, ahonnan visszafutottál középre....  Meg van a halál zóna is, az alapvonal és az adogatóudvar között, ahol elvileg hosszabban nem szabad tartózkodni, maximum az ütés lendületétől oda lépve… 

Szóval kiegyensúlyozottság, arányok, ritmus. A beszéd és a csend között is. A beszéd kiemeli a csend szerepét, jelentőségét, a csend pedig – jól alkalmazva, jó “ritmusban” – kiemeli a beszéd jelentőségét, azt amit mondani szeretnénk. Ha be nem áll a szánk, egy idő múlva elzsibbasztjuk a környzetet és még arra se fognak odafigyelni, amire kellene… Ezért fontos beszéd, prezentáció közben is ritmust váltani időnként, hangszínt, hangerősséget és kisebb - az éppen elmondottakat, vagy azt, ami jön kiemelésére - , megfelelő szünetet, csendet tartani. 

Ritmus, arányok, majdnem minden ezeken múlik… az én térképemen … Nem mintha nem véteném el sokszor, de valahogy azután abból mindig tanulok… sokat… sokszor, mert sokszor elvétem… 

A csend ereje fantasztikus, ha jó ütemben jelenik meg. Hogy milyen nehéz megtanulni jó ritmusban csendben lenni, a következő kis, talán még enyhén humorosnak is nevezhető zen koan (tanulságos történet) mutatja meg (először angolul, azután fordításban): 

Learning To Be Silent 

The pupils of the Tendai school used to study meditation before Zen entered Japan. Four of them who were intimate friends promised one another to observe seven days of silence.

On the first day all were silent. Their meditation had begun auspiciously, but when night came and the oil lamps were growing dim one of the pupils could not help exclaiming to a servant: "Fix those lamps."

The second pupil was surprised to hear the first one talk. "We are not supposed to say a word," he remarked.

"You two are stupid. Why did you talk?" asked the third.

"I am the only one who has not talked," concluded the fourth pupil. 

Megtanulni csendben lenni 

A Tendai iskola diákjai meditációt tanultak, mielőtt a Zen megérkezett volna Japánba. Közülük négy jóbarát egyszer megfogadta egymásnak, hogy 7 napig csendben lesznek. 

Az első nap csendben voltak. A meditáció úgy ment, ahogy kell, de amikor az éjszaka közelgett és az az olajlámpák fénye elhalványodott, az egyik diák nem bírta ki, hogy oda ne szóljon a szolgának: “Nézz rá a lámpákra…”. 

A második diák meglepődött, hogy az első megszólalt. “Úgy beszéltük meg, hogy egy szót sem fogunk szólni”, jegyezte meg. 

“Hülyék. Miért beszéltek?”, kérdezte a harmadik. 

“Én vagyok az egyetlen, aki nem beszélt.”, fejezte be a negyedik diák. 

Azért erről még eszembe jutott valami. Egyik legnagyobb hatású olvasmányom sok évvel ezelőtt Baktay Ervin Indiai éveim című könyve volt (miután akkor, hétfőn délután befejeztem az olvasását a parlamenti Széchenyi könyvtárban, péntek délutánig egy falatot se ettem, a szokásos reggeli bögre tejeskávémon kívül… kipróbáltam). Azt a részt olvastam éppen, amikor arról írt, hogy mennyire megvilágosodott, lenyugodott az elméje, mennyivel könnyebben haladt a szanszkrit kéziratok tanulmányozásában (amiért többek között Indiában volt), amikor egyszer 2 héten keresztül koplalt (mondjuk ő tudta, hogy a koplalók sózott vizet azért isznak közben, én ezt – akkor még - nem tudtam…). 

Ezt a kis történetet most a végéért idézem ide, hogy hogyan fejezte be a koplalást. Nem előre megtervezett beosztás szerint. Nem, és ez a szép benne. Amikor a második  hét végén ment hazafelé, leesett elé az egyik fáról egy gyümölcs (ha jól emlékszem alma). Megkívánta, beleharapott. Vége volt a koplalásnak. 

Várd meg a jelet, amíg megérik a következő lépésed… hogy elmondj valamit, vagy éppen, hogy elhalgass egy időre… és legyen időd, energiád a figyelemre, a meghallgatásra, a megértésre… 

Szilágyi Miklós  - coaching.szm@gmail.com

Hát igen… gondoltam, amit átéltem, megérdemli…

Mit mondanék magamnak, ha ketten volnánk (tudjátok, Karinthy 2 macskája…) és az egyik már megcsinálta volna a “Spirituális kisérés” kurzust, a másik meg nem és én lennék, aki már utána van és a másiknak beszámol, tanácsokat ad…: 

“Nyitott szívvel, nyitott szellemmel, előítéleteidet, coaching és egyéb “szűrőidet” hagyd otthon (vagy legalábbis tegyél rá értékelhető kísérletet…) és legyél kész az útra önmagad felé. Ezen az úton a Pannonhalmi apátság elvarázsolt környezetében fantasztikus társaid és mentoraid lesznek (tudod, akkor jönnek, amikor kell és az, aki kell…). 

Tudj “itt és most” lenni, tapasztald meg a csönd erejét és éld át a soha nem hallott, mesés sivatagi szent emberek apoftegmáinak (bölcseleti rövid történeteinek) a csodáját.

Bónusz a kiismerhetetlen, bódító labirintus az arborétum mélyén és a mogyorókrémes csokitortácskák a díjnyertes Viator étteremben…

Tök jó, ne hagyd ki…”

Aki kitalálta (a szöveget, nem a kurzust...), feljegyezte, és feltette erre a blogra: 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Pannonhalmán vettem részt egy különleges kurzuson és nagyon megnevettettem a társaságot azzal, hogy egyszer kijelentettem: “mindenről van könyv”. Hátha még kiegészíteném azzal, hogy mindenről van könyv/internet (csak maximum meg kell találni, hogyan kell hatékonyan keresni és melyik nyelven…). 

Egy plusz gondolat ehhez. Tulajdonképpen kamaszkorom óta végigkísér az a polémia, hogy mi fontosabb, az elmélet (könyvek…), vagy a gyakorlat. Nos, szerintem egyformán fontosak, semmiképpen nem helyezném a könyvet (elméletet) a gyakorlat elé, de csak csodálkozni tudok azokon, akik meg sem próbálnak korábbi okos emberek vállára (utalva  Newton nagyon érzékletes metafórájára: “if I have seen farther it is by standing on the shoulders of giants…” (ha messzebre láttam, ezt azért tehettem, mert óriások vállán állhattam)).  

Azután persze ő, Isaac Newton, is hozzátett egy cseppet ahhoz, amit az elődeitől tanult… Nagyjából ez lenne a mi dolgunk is, egy cseppet legalább hozzátenni, de ha mindig nulláról kezdjük… a “gyakorlattal”, a “személyes megtapasztalással”… nehéz lesz… 

Ezen a kurzuson ismerkedtem meg egy közlési formával, egy irodalmi (?), bölcseleti (inkább…) kifejezésmóddal, ami eddig teljességgel ismeretlen volt előttem. Ezek az ős-keresztény szerzetesek gondolatai, aforizmatikus tanításai. Ami rögtön feltűnt, hogy valahol rögtön valami mély közösséget véltem felfedezni a zen mesterek maximáival, koan-jaival (nem igazán törődök vele, ha az igazán hozzáértők most cöcögnek, hogy dehogy…)., amelyek jobban benne vannak a köztudatban, vagy legalábbis azokkal én már többször is találkoztam életemben. 

A coachinghoz, a támogató kiséréshez  a történeteknek, storyknak – talán meglepően - sok közük van. Természetesen nem minden helyzetben alkalmazhatóak, de  sok mindent életünkben a leghatékonyabban egy példa, egy történet, egy metafora, vagy egy story segítségével értünk meg, tudunk magunkévá tenni. Ezért a metafora, a story a coach szerszámosládájában egy  fontos eszköz. 

Ennek a konkrét kurzusnak a spirituális kisérés volt a címe, amely egy nagyon hasonló című könyvről kapta a nevét, amelyben alapból a szerzetes-jelöltek szerzetessé válását segítő kisérésről van szó. Az ám, de a szerző oly mértékben nyitott világ működése, a pszichológiai és terápiai működés aspektusai felé is (amelyek mindenféle kisérésben/támogatásban jelen vannak), hogy a kurzuson hívők és nem hívők mind a saját helyzetükre “fordították le” a könyv, a kurzus anyagát. 

Fontos, hogy engem a bölcseleti, és a gyakorlatban alkalmazható “story-coaching” összefüggés érdekelt. Nem vagyok hívő, sem ilyen , sem olyan, csak érdekel mindenfajta okosság/bölcselet, amely közelebb visz ehhez a nagyon finoman megközelíthető témához, a kiséréshez, amikor két személyiség alkotó módon találkozik, az egyik segíti a másikat az általa vágyott változásban. 

Volt köztünk coach, gimnáziumi tanár, kollégiumi tanár és főiskolai tanár is, meg egy (“másodállásban”) kisgyermekes anyuka. Általában kísérőről és kisértről beszéltünk, a coachok ezt coachra és coachee-ra (ügyfél), a tanárok tanárra diákra, az anyuka szülő gyerekre fordították le, és mindre passzolt…. 

Így ez a pár nap, ez a könyv, ez a kurzus is nagyon meg tudott fogni, mert a szívéről, lelkéről  beszélt ennek a kísérési folyamatnak (angolul a “core”-t használnám…). 

Érdekes szerepet játszottak az apoftegmák. Általában egy apoftegmával kezdtük a napot, arról azután vagy egy órát beszélgettünk. Ezekről a rövid kis történetekről hosszan lehet beszélgetni, töprengeni, általános emberi tanulságot levonni, éppen sokrétegűségük, sűrítettségük, sok-irányú értelmezésre lehetőséget adó természetük miatt. 

Különösen azokat szerettem meg, amikor a tanítvány, vagy egy másik szerzetes, vagy egy világi ember kérdez valamit az elvonult (a hagyomány szerint a 300-as években az egyiptomi sivatagba elvonult) szerzetes atyától, aki valami meglepő, de nagyon mélyértelműt válaszol/tesz, azzal azután vagy tudnak a kérdezők valamit kezdeni, vagy nem, de tény, hogy sok-sok generáció gondolkodott azóta rajtuk, az értelmezésükön, éppúgy, gondolom, mint az elsőre (néha másodikra se…) szintén nem könnyen érthető/értelmezhető zen mesterek mondásainál (koan-jainál). 

Gondoltam, illusztrációképpen ide idézek egyet-egyet (egy zen koant és egy ős-keresztény apoftegmát)  és azután adok egy-két linket, címet, hogy például hol elérhetőek. 

Tehát először egy zen koan

(angolból: http://www.ashidakim.com/zenkoans/1acupoftea.html) : 

A Cup of Tea 

Nan-in, a Japanese master during the Meiji era (1868-1912), received a university professor who came to inquire about Zen.

Nan-in served tea. He poured his visitor's cup full, and then kept on pouring.

The professor watched the overflow until he no longer could restrain himself. "It is overfull. No more will go in!"

"Like this cup," Nan-in said, "you are full of your own opinions and speculations. How can I show you Zen unless you first empty your cup?" 

(Egy csésze tea. 

Nan-in, a japán mester a Meiji-korszakban (1868-1912) egy egyetemi professzort fogadott aki azért látogatta meg, hogy a Zen-ről kérdezősködjön. 

Nan-in teat szolgált fel. Öntötte a vendég csészéjébe a teat, de nem hagyta abba, amikor a tea már túlcsordult a csésze szélén. 

A professzor nézte, nézte, majd egyszercsak nem bírta megállni, hogy megkérdezze: “Túlfolyik! Nem fér bele több!”

“Mint ez a csésze”, mondta Nan-in, ”Te is tele vagy véleményekkel és elképzelésekkel. Hogyan mutathatnám meg Neked a Zent, ha először nem üríted ki a csészédet?”) 

És akkor most egy apoftegma (forrás: http://bookline.hu/product/home.action?id=105644&type=22&_v=A_Szent_oregek_konyve ): 

Amikor egyszer János atya a templom előtt ült, körbevették a testvérek (szerzetes társai – SZM), és gondolatairól kérdezték. Ezt látva az egyik öreg szerzetes megirigyelte, és azt mondta: “A kancsód méreggel van tele, János!”. Azt mondta neki erre János: “Így van, testvér, s csak a külseje láttán már ezt megállapítottad! De mit tudnál még mondani, ha belepillantanál?”

A szerénység indokolt mindkét esetben, ki tudja , a tudók számára mennyi réteget rejtenek ezek a kis történetek… Én legalábbis mind a kettőben érzem annak megfogalmazását ebben a tüneményes formában, hogy minden helyzetünkbe sok-sok előzetes “tudással”, ismerettel, előítélettel érkezünk, pillanatok alatt kitaláljuk, mit gondolhat a másik, mi is a célja, és aszerint cselekszünk. Mármint aszerint, amit előre, meg ott közben mi kigondoltunk, és nem aszerint, amit a többiek tényleg gondolnak, mert sokszor olyan elbizakodottak vagyunk, hogy 100%-ig meg vagyunk róla győződve, hogy jól találtuk ki a másik/mások gondolatát… Nem a valóságra reagálunk (arra nem is vagyunk kiváncsiak, nem ellenőrizzük le sokszor, hogy helyesen gondoljuk-e, amit gondolunk a másikról, a helyzetről), hanem a saját előítéletes gondolkodásunk által megkonstruált mű-helyzetre. 

A már említett angol forrás azt írja az értelmezést segítendő (és ez mind a koan-okra, mind az apoftegmákra érthető): “Learn not only to "read between the lines" but also "within the words" of each of these examples. There is always more than meets the eye.” (Tanulj meg nemcsak a “sorok között olvasni” de a “szavak között” is, minden egyes ilyen történetnél. Mindig több van bennük, mint amit első pillanatban megpillantasz.) 

Mindig több van a másik emberben, mint amennyit első pillanatban érzékelsz, látsz belőle. Hagyj helyet/időt a megismerésnek, kérdezd, mi a vágya, mit akar és ne Te találd ki. Ha csak ennyit próbálsz meg tenni másképpen innentől, meglepetésben lesz részed. 

A francia nyelvet ismerőknek ide idézek még két linket, ahol találhatók még (nem ellenőriztemle, nyilván jelentős átfedések vannak, ezek tipikusan hosszú ideig szájról szájra jártak, variációik élnek különböző nyelveken…): 

http://www.missa.org/apophtegmes.php - Les Apophtegmes des Pères du desert (A sivatagi atyák apoftegmái) 

http://www.scribd.com/doc/23046879/215-apophtegmes - 215 Apophtegmes des Pères du desert (A sivatagi atyák 215 apoftegmája) – pdf-ben letölthető (ingyenes, semmi fakszni…)

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Flash-em volt… valamikor 2006 tájékán egy multi magyar leányvállalatánál a heti management ülésen, vagy előtte egyik igazgatótársam valamilyen okoskodás, talán szőrszálhasogatás után azt mondta valamelyikünknek replikázva: “A temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel…” 

Nem volt új nekem, hallottam már, de ott és akkor valahogy beépült a gondolkodásomba, azóta nem megy ki a fejemből és gyűjtöm a jeleket az állítás mellett és ellen. 

Egyrészt triviális, persze, mindenki helyettesíthető, az élet megy tovább, a víz, a tenger összecsap az ember mögött. Másrészt, mindenki beleviszi mindenbe, a munkájába is, azt a megismételhetetlen egyedi csodát, igen, csodát, ami mindannyian vagyunk. Persze, ha nem a helyén van, nem találta meg, sajnos, akkor abban is igen egyedi a hatása, amivel magának és a közösségnek is árt. 

Erre a “temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel”, erre bizony, többé-kevésbé management koncepciók is épülnek. “Nem szeretjük” azt, ha valaki nagyon egyedien, nagyon magára formálja a job-ját, “azt szeretjük”, ha valaki tényleg könyedén kicserélhető.

Azután vannak is olyanok, akik nem adnak ki sokat magukból a munkahelyükön, szigorúan veszik a munkaköri leírást, nem egyénieskednek, nem kreatívkodnak, az Istennek se lépnének túl a hatáskörükön, nem mennek elé az input oldalról érkező akárminek, és nem próbálnak segíteni, ha rajtuk múlik, hogy az ő outputjukat használóknak megkönnyítsék a dolgát. 

Volt ilyen és olyan kollégám is (aki magára formálta a feladatokat és aki semleges volt velükkel szemben). Egy biztos, akármilyen jól kidolgozott, jól működő, tartós  organigrammja van is egy szervezetnek, mindig sok minden megváltozik, amikor a hálózat egyik fontos csomópontján változik a pozíció betöltője (és ez nem csak a "top"-job-okra igaz...). Lehet, hogy nettó “rosszabb” lesz, vagy “jobb”, de egy biztos: más... 

És olyat is láttam közelről, amikor a főnök mindenáron, Prokrusztész-ként valahogyan mindenkit bekényszerített az előkészített pozíció leírásba (jutalmazta a konformitást és “büntette” a devianciát) és láttam olyat is, aki – megtartva a szerkezeti felállást, megpróbálta rugalmasan a szervezet előnyére fordítani az egyéniségből eredő “másságot”. Tudta, hogy kitől mit várhat el személy szerint, épített az erősségekre, amelyeket éles szemmel megfigyelt, tesztelt és figyelembevette a személyi döntéseinél, a delegálásnál a kétségtelen hiányosságokat. A “sein”-nal (a vannal) dolgozott és nem a “sollen”-nel (a kellenével). Nem tudom és nem is akarom leplezni, a szívem hová húz… 

Készültem már erre a bejegyzésre (az iPhone Jegyzetek app-ben a “Blog tartalék” rovatban már ott volt  egy tételként, a napokban került oda), amikor ma késő este – egyfajta szinkronicitásként – a LinkedIn-en egy coach-ismerős az alábbi bejegyzésre hívta fel a figyelmünket:

http://www.itbusiness.hu/Fooldal/publicisztika/Baracskai_Zoltan/potolhatatlanok.html

Remélem jól értem (a mellékelt Baracskai cikk – különösen az én kifejtősebb stílusomhoz képest – sokkal többet hagy az olvasó fantáziájára, befejező készségére (“coachosabb…”); csak hogy egyértelmű legyen: ez admiráció akar lenni…), hogy nagyon hasonló gondolatok jártak a fejében… vagy ilyeneket készült bennünk generálni… 

Mindegy is, legalábbis annyiban, hogy akár van összhang közöttünk ezügyben, akár nincs, örülök, hogy így együtt örződik meg itt a fenti gondolatmenet és ez a mellékelt bejegyzés… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

30 éve egy polcon elfértek volna az erről szóló könyvek, ma könyvtárak tölthetők meg az irodalmával. Ritka, amikor valaki ilyen elegánsan összefoglalja a leglényegesebb elemeit, mint az alábbi angol nyelvű blog-bejegyzésben sikerült: 

http://blog.kevineikenberry.com/communication/the-abcs-of-coaching-success/ 

A coaching ABC-jéről  beszél a szerző, három fontos momentumba sűrítve a lényeget. Coach-okhoz szól, de kevés olyan anyagot láttam, amelyik ilyen sűrítésű lenne és ilyen érthetően tudna szólni a jelenlegi és jövőbeli ügyfelekhez is: 

1. “A”, mint accountability, felelősségvállalás... fontos, hogy a coach végig, a folyamat során szem előtt tartsa, hogy a cselekvésért, a változásért, a döntésekért mindig az ügyfél a felelős…
2. “B”, mint belief, hit… hit az ügyfél képességeiben, erőforrásaiban, hogy képes saját maga megtalálni a megoldásokat – a coach – “fél lépéssel az ügyfél mögötti” hatékony kísérete mellett…
3. “C”, mint conversation, beszélgetés… a coach feladata olyan alkotó, kreatív, inspiráló beszélgetési környezet fenntartása, amelyben a lényegi változások meg tudnak történni a helyes elosztású felelősségvállalás mellett és az ügyfél erőforrásaiból eredően. 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

Mit kezdjünk a social mediával (Facebook, Twitter, LinkedIn, Quora és társaik)? Azt mindenki érzi, tudja, hogy “nem ússza meg”. Sem személyesen, de a munkaéletében meg biztosan nem, legyen akár alkalmazott, egyéni válallkozó, nagy-vállalkozó, tulajdonos, marketinges, IT-s, bármi. 

Van, aki már mint hal a vízben, érzi magát ebben a közegben, kvázi  az “övé”, van, aki annyira magáénak érzi, hogy már el is veszíti az önuralmát olykor és olyan dolgokat is feltesz egy könnyű pillanatában, amiért bizony akár komoly árat is fizethet valamikor és van, aki nagyon nem találja benne a helyét, odamerészkedik a pálya szélére, bekukkant, a függönyt egy kicsit széthúzva (hogy halmozzam a metaforákat), picit “felteszi” magát (vagy mások hivatkoznak rá és így kerül fel)… de fényképet nem, vagy fényképet igen, de semmilyen adatot, infót, a variációk száma végtelen.

És bizony, az üzlet természetesen megtalálta ezt a területet is, mégpedig olyan formában, hogy megpróbálja mérni a működésünket a neten, nemcsak a professzionálisat, amit láttatni akarunk, de a személyes, privát mozgásunkat is. Itt nem arra gondolok, hogy valamilyen távoli rendszerek állítólag kulcsszavakra keresve átfutják a mailjeinket, arra sem, hogy kereső robotok ezrei figyelik, rögzítik, elemzik, osztályozzák és árulják (?) a keresési szokásainkat, hanem arra, amit felteszünk a netre ezekre a különböző szociális site-okra (és itt még nem is említettem a rengeteg és burjánzó különböző típusú kapcsolat-kereső site-okat, Badoo, Twoo, mit tudom én, sok helyre írunk fel, sok mindent konkrétan, a netre…).  Kitaláltak ezeknek a mozgásoknak/aktivitásoknak az eredőjének az elemezésére és minősítésére felénk ingyenes szoftvereket, amelyeket szerintem egyre szélesebbkörűen fog felhasználni a társadalom, jó tisztában lenni velük. 

Ez a bejegyzés egy liasonomat/flörtömet elemzi az egyik ilyen site-tal, a Klout-tal, hátha érdekes lehet Neked. A “szerelem” tavaly június végén kezdődött, kb. ősz végére kiábrándulás lett belőle, mára meg már hideg fejjel elemezni is tudom, mit gondolok a jelenséggel kapcsolatban.

Íme (itt egy tegnap írt betét jön, a végén kiderül, ennek mi a jelentősége, van…): 

Nézegettem ezt a time-line dolgot a Facebook Vezetői coaching  page-n. Nos, ide nem sokat emeltem be a blogomról, inkább a Twitter-t szoktam használni (ahogy korábban mondani szoktam – bocs – a Twitter a komoly, a Facebook pedig… nem igazán nekem való…). Igaz ugyan (ezért merem ezt talán már itt is bevallani), hogy ez lassan változik, ez a megítélés bennem. 

Azt hiszem az első igazán pozitív momentum, ami jelentősen “csavart” ezen a képen, az a nagyon recent Facebook CoachStudio page siker volt (OK, “sikernél” persze nem Justin Beeber és Lady Gaga like-sűrűségét tekintem mércének…  az a Twitteren például milliós nagyságrendű… egyenként…). 

És ma is, amikor rámjött és feltöltöttem vagy 7-8 képet a Facebookra a családi archívumunkból “Ez is én voltam egykor…” jelszóval, érdekes (jó érzés) volt látni, ahogy az emberek egymás után, nagyon nagyon különböző sugarú ismeretségi körből reagáltak. Ki nem találnád soha, ki mindenki fog like-olni, vagy pláne, horribile dictu, egy-egy kommentet írni. Köszönöm nekik, hogy ezekre a nem tegnapi, családi archívum típusú, néha életlen, nem feltétlenül jól komponált képekre ilyen élénken és kedvesen reagáltak.  Megcsapott a szele egy lehetőségnek egy egyfajta furcsa, (jelenleg) 7-milliárdnyi “történelem-könyv” számára (most olvastam, hogy már 6 milliárd ember vonódott be valamilyen formában a mobil-kommunikációba.. gondolj bele, 6 milliárd...).  Ez tényleg egy új világ… 

Na, ez volt a lírai bevezető, most pedig a Kloutról. Mea culpázni fogok, helyre teszem ezt a dolgot az “én térképemen”, és nem szeretnék ehhez a témához később visszatérni, de azt a gondolati ívet, amit tavaly nyáron elkezdtem, tavaly augusztusban egy (Facebook Vezetői coaching page) bejegyzésben erre ki is tértem,  be akarom fejezni, le akarom zárni

Tavaly augusztusban nagy volt a szám.  Az oka az volt, hogy valamikor tavaly június végén felfedeztem, hogy a netes nyüzsgésemet, működésemet ilyen névtelen, mindentudó értékelő szoftver robotok figyelik, értékelik, sőt, bizonyos algoritmusok alapján meg is próbálják egy 1-100-as skálán értékelni is. Én, Szilágyi Miklós (persze avatárjaimmal, Isocrates-szel, Preisocrates-szel együtt) egy adott napon összes netes működésemmel együtt ennyit és ennyit érek ezen a listán és basta.

Na most az érdekesség az, hogy én azt hittem, hogy én úgy kerülhettem fel erre a nyilván nemzetközi listára, hogy a social network működésem egy része angolul történik (a Twitteren és a Quora-n gyakorlatilag teljesen, a LinkedIn-en részben), ezért azután fene büszke voltam magamra, ez a tavaly augusztusi bejegyzésből világosan kiderül. Később megértettem, hogy ennek semmi köze a dologhoz. A szoftver  - persze, nyilván nagyon szofisztikált és földi ember számára ki nem található algoritmusokkal – azt figyeli és díjazza, hogy ki mennyire van hatással a többiekre, a “friend”-jeire, mennyien kommentelik, share-elik, retwittelik a tartalmaikat, “magyarul”, a buzz-t méri, amit keltesz (mondom, marhára leegyszerüsítem). 

Gyakorlatilag, akik a Facebookon, LinkedIn-en, Twitteren működtök és elegendően gyakran jelentek meg, össze-vissza like-oltok, like-olnak Titeket, nagy valószínüséggel akár egész jó kis “score”-otok is lehet ezen a “lóvásáron” (jelentkezzetek be, ha érdekel Titeket,  akár Twitter, akár Facebook accounttal).

Lóvásár, nem lóvásár, eljöhet majd az idő, amikor olyan területeken, ahol előny lehet a networking-ben szerzett tapasztalat, a neten való aktív jelenlét, lehet, hogy itthon, Európában is kezd majd elengedhetetlen CV-tartozék lenni az, hogy a Peerindex-en, a Klout-on hogyan is állsz. Amerikában a cikkek szerint már kezdik figyelni ezt a HR-esek, akik amúgy is rutinszerűen csekkelik a neten a jelentkezőket már ma is, már Magyarországon is. 

Szóval, hogyan is nézett ki ez az egy év, mit tanultam ezalatt a Klout-ról? Nos, amikor tavaly júniusban először rámentem egy Twitter-bejegyzés alapján a Klout site-ra, bejelentkeztem a Twitter-accountommal, örömmel fedeztem fel, hogy engem (a Csányi utca 5-ből…) jegyeznek… folyamatos, egy havi diagramot mutat a site, és azon éppen ha jól emlékszem 36-ról estem vissza az utolsó két hétben 34-re.

Emlékeztetlek, hogy meg ne kérdezd, mi a 36 és mi a 34, ezt akkor se tudtam, most se tudom. Leegyszerüsítve azt mondanám, hogy a hatásodat méri a többiekre egy 1-100-as listán. Miért volt az öröm? Hát mert Budapestről, egy kis utcából egyszerre csak a világ-porondon (jó, nem a közepén…) érezni magát az embernek, ez így elsőre elképesztően érdekes és motiváló volt. Még akkor is, ha se akkor, se ma nem tudtam, hogy mi a fene az a 34… tudjátok: “Mennyi?” “30” “Mi 30?” “Mi mennyi”, ez soha nem annyira igaz, mint itt… 

No, mindegy, azon az akármilyen 34-en voltam. Na, akkor  megtáltosodtam, 2 hónapot kvázi a Twitteren töltöttem. Átlag napi 20 bejegyzést “lőttem fel”, de volt nap, amikor 40-et is (mindig is, ma is, amikor az átlag 4-6, általában az olvasott, talált érdekes cikkek linkjét küldöm el egy-két (számomra legalábbis…) találó szó kíséretében és nagyritkán írok link nélkülit is, tudjátok, a Twitter 140 karakteres…). Naponta szerintem megnéztem vagy 10-szer, hogy hogyan állok és tényleg, augusztus elejére már 52 volt a fogalmam sincs mi. És akkor szerintem módosítottak az algoritmuson (gondolom, mert volt felhördülés a Twitteren is), meg bele is fáradtam, visszaestem azt hiszem, talán 20-ig, és akkor el is ment a kedvem az egésztől, volt, hogy egy hétig se néztem rá se a Kloutra, se a Twitterre, azután beállt a normál regime, amit említettem már (napi néhány Twitter).

De a Kloutról teljesen leszoktam, nemhogy naponta többször nem nézem meg, félévente se.

Most hogy megnéztem ezt a tavaly augusztusi bejegyzésemet a time-line-on, na gondoltam, megnézem már megint egyszer, és voilà: 

http://klout.com/#/preisocrates 

Kicsit alatta van a 40-nek, gyakorlatilag ott vagyok mint tavaly augusztusban, csak most már nem próbálom befolyásolni. Igaz, most már nem 500 follower-em van, hanem 1500 a Twitter-en, de nyilván a többieknek is több van, tehát nyilván ez a növekedés az átlag Twitteres follower-inflációt mutatja…

Na most már, ez végülis nem is rossz (értitek, Csányi utca a 7 darab házával és a “világmérték”…), miért van az, hogy mégis nincs vele kapcsolatban jó érzésem (és ahogy jeleztem, itt le is akarom zárni az ezzel kapcsolatos megnyilatkozásaimat), és nem gondolom, hogy ez egy valami igazán érvényes dolog lenne (legalábbis az “én térképemen”):

• Elvileg sem hiszem, hogy ezzel az egy számmal bármi mérhető lenne, legalábbis minőség biztosan nem (az, hogy emberek, gyerekek össze-vissza like-olják a semmit, vagy legalábbis sokszor a semmit…)
• Nem is lehet igazán tudni, mi van ebben a számban mérve – gyakorlatilag sem
• Amit legjobban utálok (és a legvilágosabban mutatja, hogy baj lehet ezzel a nagy-okos szoftverrel) az a témák listája, amiből 3-at mindig kiemelnek az első oldalra, amiben kvázi “befolyásos” vagy. Ez nálam most (1 éve, valamikor tavaly nyáron gyorsabban változott, volt ezek között már a coaching, management is persze) (a) a Moms (mamák),(b) Tiger Woods és a (c) Parenting.  Na most hát nem ezekről küldök linkeket. Főleg managementről, leadershipről, ilyenekről.

Hogy hogyan kerülhetett (és maradt 1 évig) a 3 legfontosabb témám között  Tiger Woods, az külön édes story (tudjátok biztos, ez az a hires csapodár, valamikor zseniális golfozó). Egyszer küldtem szerintem egy éve egy érdekes linket rövid megjegyzéssel a Tiger Mom-ról (tigris mama). Az ő story-ja  tavaly  viszonylag nagy vihart kavart (cikkek, könyv, valószínüleg Oprah-show) Amerikában. Kínai származású amerikai két- lányos anya, aki az egyik gyerekéből klasszikus zongroristát, a másikból hegedűst erőszakoskodott ki. Azok a módszerek, amelyeket alkalmazott, ugyan normális ésszel elég “kegyetlenek” voltak, de a magyar sakkozó lányok apukájánál biztos nem lehetett rosszabb és azért azok is milyen egész emberek lettek. Igenám, de az amerikaiak megijedtek, hogy ha ilyenekkel kell majd versenyezniük az ő gyerekeiknek, akkor bajban lesznek (és hát ez ott történt a szomszéd kiskertben és nem Peking külvárosában, így még pregnánsabb, kellemetlenebb és ijesztőbb volt). No, szóval ezt a Tiger Mom-os cikket keverhette össze a Tiger Wood hívószóval a szoftver, ami azért elég ormótlan. 

Szóval mit keressem a sikeremet egy ilyen tákolmánynál? 

Ui.: No, eddig írtam tegnap este (úgyhogy az igeidőket így kell érteni ma…). Kérdezhetitek, mit számít egy nap? Nos, történetesen 2 pontot, most 42-n állok… röhej… Ez a fenti link egy “élő” link, mindig az up-datelt, legfrissebb értéket mutatja.  Talán (biztos) a tegnapi, szokásosnál nagyobb nyüzsgésem a Facebook-on “ért” 2 pontot… your mother…

Tegnap (majdnem) 40-et, ma 42-őt, aki esetleg egy hónap, vagy félév múlva kattint rá… nem tudom megsaccolni, mennyit fog látni. Nagy valószínűséggel ennél sokkal többet nem, viszont akár sokkal kevesebbet (valahol talán 20-50 között). Dehát, tök mindegy, nem?… erről szól ez a bejegyzés… 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

A múltkori piros autós “víziós” bejegyzés csak egy részét mutatta be az egész gondolatmenetnek, nézzünk egy másik szegmenst is. 

(Technikai megjegyzés: az alaposabbak felfedezhetik, hogy a lazán kvázi szinonímaként kezelt vízió, misszió és (magasabb) cél finoman szólva is hosszan taglalhatóan megkülönböztethetőek és megkülönböztetetendőek. Kérek egy kis rugalmasságot ebben és azt, hogy “szálljatok” velem egy kicsit magasabban (“Vu du ciel”), akkor ezek a földszinten megtalálható különbségek eltörpülnek és Ti is megérzitek az itt következő logikai szint megközelítés szempontjából való lényegi, mélyebb azonosságot. Rugalmasságotokat előre is köszönöm.) 

Egyre többen hallanak az NLP-ről (Neurolingvisztikus Programozás) és mintha ezt is (mint a coachingot) egy enyhe ködfelhő venné körül, pedig viszonylag egyszerű, kísérleteken, modellezésen alapuló gyakorlati támogatási rendszer. 

Sok “tudományosabb” módszernél, akadémiai, egyetemi tantágynál annyival gyakorlatiasabb, hogy nem kereste, nem keresi igazán, hogy valami miért működik, hanem megkeresi, ami működött és lemodellezi, lemásolja (de nagyon alaposan ám, mert minden pici részlet számíthat, ha nem ismered pontosan a hatásmechanizmust, nem lehetsz nagyvonalú a részletek elhagyásával, mert lehet, hogy éppen a leglényegesebbet hagynád el…). 

Sőt, érdekesség - bizonyos egyéb támogatási megközelítésekhez hasonlóan (ebből a szempontból a megoldásközpontú brief coaching is így működik) -, hogy az átélőnek, az ügyfélnek nem is kell részleteznie azt a témát, amin dolgozni szeretne, csak olyan mélységig, amennyire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a coach (az NLP-ben is coach-ról beszélünk) segíteni tudjon a folyamatban. 

Az NLP eredeti megszerkesztői kiválóan, sőt zseniálisan működő terapeuták (például a legendás Milton Ericksson neve egyéb területeken is fel-, feltűnik a gyökereknél)  gyakorlatát  “kottázták” le “hangról hangra” - nyelvileg és a lehető legtöbb érzékszerv által érzékelhetően -,  30-40 évvel ezelőtt. Ezek alapján építettek fel egy rendszert, ami  részben egymásra épülő, részben egyedi technikákból áll. Olyan kihívásokra (problémák újkori neve…) keresnek ezek a támogató technikák megoldást, mint például a jól megformált célok megfogalmazása (a nevénél ez azért komplikáltabb), a belső konfliktusok feloldása, korlátozó hiedelmek semlegesítése, erőforrások gyűjtése.

Van egy-két (a) alaptechnika és (b) alap-megközelítés, ami át- meg átszövi az NLP módszerek rendszerét:

• az előbbire példa a rapport (kapcsolat létrehozása), pacing-leading (követés, vezetés), rögzítés (egy-egy fontos, kellően átérzett pillanat/helyzet finom – általában vállon, felső karon - érintéssel történő rögzítése), erőforrás-keresés, time-line és a Robert Dilts féle logikai szintek (ha már nevet említek, Richard Bandler és John Grinder voltak az úttörők, Robert Dilts valamivel később kapcsolódott be a folyamatba),

• az utóbbira a megoldás fókuszba állítása, a pozitív jövőkép minél alaposabb feltérképezése.

Szóval a logikai szintek, amelyek eszébe jutnak az embernek (ha már tud róluk és most akarok tenni róla, hogy Te is tudj róluk…), ha a vízióra, a világban való hasznosságunkra/célunkra gondolunk.

A dolog tényleg egyszerű (erre mondaná a volt Vegyterves teniszes barátom, a Tibor, hogy “ehhez kell ám a diploma…”), mégis (vagy éppen ezért) zseniális. Azt hivatott segíteni, hogy egy személy, egy csoport (vagy család), vagy szervezet viselkedésének, kompetenciáinak , értékeinek, azonosságának és magasabb céljának/víziójának az egymással és a környezettel való harmóniáját, vagy diszharmóniáját letapogatni, vizsgálni lehessen.

A fenti bekezdésben már meg is jelentek a logikai szintek: a környezet, a viselkedés, a kompetencia, az értékek, az identitás és a cél. A sorrend  fontos, a szintek nem felcserélhetőek.

A logikai szintek piramisának aljától felfelé (a különböző feldologzásokban az egyes szintek elnevezése, illetve tartalma itt-ott kicsit különbözhet, a mellékelt ábra angol szövegétől itt kicsit eltérek, de így lesz még érdekesebb, nem?):

A környezet, a kontextus: Hol élsz, hol dolgozol, hol játszol. A fizikai, társadalmi és érzelmi környezet.

A viselkedés : Mit csinálsz, hogyan viselkedsz ebben a környezetben.

A kompetenciák: Mit tudsz csinálni, mire vagy képes. Mennyire fontosak ezek az adott környezetben, az adott viselkedés-mintákhoz. Mi a fontos ezek közül Neked.

Hiedelmek és értékek: Az értékeid, amelyekben hiszel. Az elvárásaid ebben a környezetben. Mi a fontos ezek közül Neked. 

Identitás/azonosság: Ki vagy Te, milyen szerepet játszol ebben a kontextusban, környezetben. Hogyan viszonylik ez az önmeghatározásod a Téged ebben a környezetben körülvevők identitásához.

Magasabb cél/misszió/vízió: Miért is vagy az, aki vagy. Miért vagy itt. Hogyan lennél teljesebb, megelégedett (ha most nem vagy az…). A nyilvánvalónál több is van a kockán? Mi a hozzájárulásod a nagyobb környezethez, közösség jólétéhez.

No, ezekről sokat lehet, most nem megyek bele, de talán sikerült megérzékíteni a természetes igényt arra, hogy ezeknek a dolgoknak valahogyan harmonizálniuk kell, egymásba kell illeszkedni, segíteniük kell egymást, hogy az egész miskulancia, ami Te Magad vagy, jól tudjon működni. Egyszerűen szólva, ha ebben hiba van, az mindenféle bajhoz fog vezetni. Ha nem előbb, utóbb. Előbb könnyebb “megfogni”, korrigálni, új utat választani, módosítani, amin kell. Ebben tud segíteni egy coach, vagy egy NLP coach… 

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

Reggel el akarom zárni a TV-t lent (“bemelegíti a szobát”), de – nem ritka – megfog valami, elkezdem nézni egy kicsit. 

Miért volt bekapcsolva? 2 német adóról vettem fel valamit, éjfél utánra nyúltak… ami engem érdekel, sajnos sokszor belenyúlik az éjszakába. A 3SAT-on Gustave Klimt-ről 2 doku-film is ment (nem publikus rajzai, stb. érdekes – Istenem, megint “az” a Bécs, a századfordulón…), a WDR-en pedig az egyik standard kedvenc 1-órás kabaréműsorom, a Mitternachtsspitzen ment (most nem is tudom hirtelen, ez ismétlés-e, de néha kimarad, biztos ami biztos), Jürgen Becker (vigyázat kettő van a műfajban, ő a Harmadik tanulási mód sorozat Becker-e…) és Wilfried Schmickler vezetésével és néhány, műsorról műsorra változó vendéggel (az még tv-nek is kuriózum, ahogy Schmickler a záró számában iszonyatos sebességgel le-föl power-walkingol és beszél nagyon-nagyon komoly dolgokról (a kézi kamerás meg kétségbeesetten utána…), mégis a poénok ellenállhatatlanok, felcsattanó röhögés, taps (és nem tapsgép ám, ott rohangál közöttük…). Nehéz azt elmagyarázni ma, hogy a német “kabaré”, amit annyira szeretek, az egy nagyon komoly, szatírikus műfaj, amely csak nagyon ritkán nyúl az “örök emberi” (nagyrészt értsd: övalatti) humorhoz és főleg a jelen igazi kérdéseiről szól csúcspontjain elmondhatatlan szellemességgel, iróniával, szatírával… Azt a típusú mosolyt (néha persze röhögést) csalja az arcodra, amitől egyszerűen könnyebb élni…

A filmben, aminél reggel egy kicsit leragadtam, egy 90 ezer EUR-óba kerülő piros kis full elektromos Tesla cabrióban rohangálnak a kaliforniai sugárutakon, majd egy színésznő kutyájának választ ki valami kis piros (Mikulás?) ruhát (egy csúcsos föveggel!) a legújabb luxus kutyaruházati üzletben (D.O.G), egy rövid bevágásban Schwarzenegger odaszúr Washingtonnak (végülis az ország az egyes államokból áll össze egy egységes egésszé, az számít, amit ők akarnak és nem az, amit…), és hogy Kaliforniának 2020-ra milyen ambiciózus terve van a CO2-kibocsátás csökkentésére, és ennek illusztrálására egy komolyabb blokk a szélerőművekről és a napelemek elterjedt, családi házas alkalmazásairól. Szóval, “quoi’, egy szokásos egyveleg magazine, 12 egy tucat, mi benne az érdekes (az autón kívül, mert az tök jól nézett ki…). 

Az energia blokkban egy fiatal, nyurga, sovány, farmer-pulóveres, szemüveges fekete fiatalember kopogtatott be házról házra és a leadott szórólaphoz néhány szót is szólt ott, ahol otthon voltak. A szórólap arról szól, hogy Kalifornia állam állami segítséget ad a családi házak tetőjére szerelhető napelemek installálásához, árengedményt, vagy akár az egész berendezést és csak a felszerelést kell a tulajdonosnak állnia. Mindezzel  mind a ketten jól járnak. Az állam azért, mert kisebb lesz a kibocsátás és ez segítheti a cél elérését, a tulajdonos meg azért, mert a következőkben jelentősen csökken az energia számlája. Richmondban vagyunk, nem Beverly Hills (az autó és a kutyaszalon felvételek Beverly Hills-ben voltak), nem luxusházakat kell elképzelni, kis családi házak, kerttel, egyszerű sátortető, ilyenek.

És akkor egy pillanatra ez a fiatalember is a kamera elé kerül (nemrég vágta le rövidre a korábbi, hosszú raszta-frizuráját – kis személyes befektetés, ahogy az alámondás említi) és röviden annyit mond utolsó mondatként, széles mozdulattal körbe mutatva, “…és szeretném látni, hogy mindenhol a tetőkön napelemek vannak már… ez az én vízióm…”. 

Neki van. Víziója. És elhiszem neki. A "hülye" európai stábnak 1 percre minek játszaná meg magát... Ma már arról is vita van a management irodalomban, hogy a vezetőknek kell-e ilyen. Hosszú ideig, intenzíven az 1980-as évektől kezdve, ez elengedhetetlen. Nagyívű koncepció, vízió, “stratégia” nélkül nincs semmi. És igen, Steve Jobs-nak volt víziója…egyszerűség, használhatóság, tökéletesség.

Személyes véleményem, hogy ha ez a “vízió” akarja/próbálja eltakarni a személyes kreativitás, karakteresség, dinamizmus hiányát, akkor inkább árt, de ha egy igazi (ugye, mind láttunk már ilyet?... jó, na, legalább egyet…) vezetőtől (egyáltalán valakitől, “az utca (autentikus) emberétől”…) hallod, akkor megdobban a szíved, hogy “igen, ez tudja, ezután megyünk, őrá hallgatunk”… de jó lenne több ilyen… 

Neked van víziód? Hogy mi a dolgod a világban? És olyan is vagy, akinek elhisszük?

Szilágyi Miklós – coaching.szm@gmail.com

A heti Nouvel Observateur-ben olvasok két cikket arról, hogy a kedvesség, az empátia, az együttműködési láz elöntötte az új érában a francia közéletet. Példák?

• Kezdjük az új köztársasági elnökkel, François Hollande-dal. Ő eleve úgy kampányolt, mint a “normális” elnök(jelölt) – le Président “normal…” (önmagában ez sok szavazatot ért a “hyperprésident” Sarko(zy)-vel szemben). Hollande még rátett egy lapáttal és a minap már úgy is nevezte saját magát, hogy “le Président des bisous…”. Nos, a bisou (-s a többes szám) a puszitól a csókon és a habcsókon keresztül a simogatásig sokféleképpen fordítható… a legóvatosabb az lenne, ha a “simogatások elnökének” fordítanánk… (no, már ez se semmi…)
• Még az olyan kemény, mindig szarkasztikus politikus, mint Jean- François Copé (azt hallani kell, amikor “tout” mosolyogva, csendesen viszi be a döféseket) – az UDF, Nicolas Sarkozy pártjának (amely idén elvesztette az elnökválasztás után a parlamenti választásokat is) az elnöke - is sajnálja, hogy olyan az image-e, amilyen, “én nem vagyok agresszív…”, teszi hozzá…
• Azután Samir Nasri, a francia football-válogatott csillaga, aki egy kicsit elragadtatta magát az EB-n, csupa jóság, bocsánatkérés: “Hogy a szurkolók és különösen a gyerekek tudják, nagyon sajnálom a szavaimat, amivel esetleg sokkoltam őket, szeretem a válogatottat, a futballt és mélyen tisztelem a szurkolókat”. Még függőben van, hogy eltiltják-e 2 (!!) évre a hivatalos mérkőzésektől…
• A párizsi mozikba tódulnak az emberek azokhoz a filmekhez, amelyekben az empátia, a megértés az úr (egyet már ismerünk ezek közül, az Életrevalók-at) és
• A tv-kben is vége a kínzó show-knak (mint a Kísértések szigete, vagy Az utolsó láncszem), és a jó-érzésű televíziózás ideje jött el, a gonoszság, a kitolás nem éri meg, nem hoz nézettséget.
• Nem utolsó sorban pedig az üzemekben, a munka világában is a “tombol a kedvesség”. Mint Bruce-nak a cápának a “Némo” című razfilmben, a gyilkosnak is lelke van… szeretné, ha szeretnék (Istenem, ha ezt Ady megérte volna…). Lefordítva üzemekre, szeretnék megmutatni, hogy az üzemek áthelyezéséről hozott döntések mögött is (esetleg más országokba) remegő szívek dobognak… és divat a jóság managementjéről beszélni (“management par la bonté”). Emmanuel Jaffelin (a “kedvesség” filozófusa) azon mosolyog, hogy a Medef  (munkaadók és tulajdonosok szervezete) őt is meghívta az idei nyári egyetemre (és az ő alap-műve volt az egyik alapja François Hollande elnöki kampányának is…)

Mindez egy nehéz gazdasági helyzetben lévő Franciaország háttere előtt zajlik, ahol a francia elnök – szépreményű igéreteihez képest – összes európai partneréhez hasonlóan kemény intézkedéseket lesz kénytelen megtenni, amelyek azért szépen meg fogják tépázni az ő népszerűségét is… 

No, ennyit a franciákról, most jön a csimpánz. Nagyon szeretem hallgatni is és olvasni is Csányi Vilmost és ő egyszer egy nagyon érdekes metafórát mondott (nagyon “beégett”), hogy megvilágítsa a különbséget az emberi és az állati (csimpánzi) agresszió között: “Ha 40 felnőtt, egymást nem ismerő csimpánz hímet felültetnénk az Asztóriánál a 7-es buszra, a Keleti pályaudvarra már egy sem junta élve, mivel azonnal éles, “mindenki-mindenki ellen folyó” dominancia harc robbanna ki köztük. Ugyanez emberekkel elképzelhetetlen…” 

OK, de hogy jön ehhez a coaching? Akkor volt már empátia-cunami Franciaországban, voltak a kicsit izgága csimpánzok a 7-esen… na igen és akkor eszembe jutott az, hogy csak az én eddigi életemben majdnem megháromszorozódott az emberiség… ja… egyre többen leszünk és egyre kisebb lesz a hely (már kicsi) és egyre jobban beszorítva fogjuk érezni magunkat.

Ha nem tanuljuk meg az empátiát tömegesen, legalább elemi léptékben, ha nem tanulunk meg kooperálni/együttműködni, ha nem tanulunk meg okos, ésszerű kompromisszumokat kötni, nos akkor… 

És, most jön az 50 milliós kérdés… mi minden kell hozzá, hogy megtanuljunk végre normálisan együttélni, mi emberek? Például a coaching… mert az erről is szól… 

Ma még sokan azt hiszik, hogy a coaching (csak) egy nice-to-have (jó-ha-van) dolog… pedig  erre és még sok más támogató, segítő foglalkozásra, szakmára, tevékenységre (NLP-re, családállításra, pszicho-drámára, kineziológiára, nehezebb, komolyabb esetekben pszichológiai segítségre, terápiára, sok-sok egyébre), “meglátjátok emberek”, egyre nagyobb szükség lesz… hogy legalább a Bosnyák térig eljussunk…

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Nemrég írtam egy bejegyzést, ezzel a címmel:

http://vezetoi-coaching.blog.hu/admin/post/edit/4565014

Azon szállt el akkor az agyam, és írtam ezt az előző bejegyzést, hogy egy német kiadó a lelevelezett című könyv helyett véletlenül egy másik könyvet küldött és természetesen mellékelte a tévesen küldött könyvre küldött számlát.

Eddig volt az alaptörténet, amire persze – miután visszaszállt – megindult az agyam és körítettem köré egy kis gondolatfelhőt. De, mint látható lesz a következőkből, a történet messze nem ért véget...

Természetesen elkezdtem velük levelezni (mondjuk hogy én is hozzájáruljak a káoszhoz, első, felületes odapillantásomra megállapítottam, hogy a vevőszolgálati hölgyet, aki először válaszolt, Schmidt-nek hívják, ezért néhány levelet következetesen Sehr geehrte Frau Schmidt-nek címeztem – miközben, később véletlenül rácsúszott újra a szemem, nem Schubert-nek hívták (szegényt?!)... ezért meg nekem kellett bocsánatot kérni…).

Levelező társam nagyon kedves volt, elnézést kért, tartsam meg a könyvet, de akkor most már előre utaljam a pénzt, és utána küldik a jó könyvet (persze, csak az ÉN könyvemért kell fizetnem…).

Na, ez a fizetés se volt olyan egyszerű, mert kártyával nem lehetett, a deviza utalás meg elég macerás, végül egy bankfiókban a kitett ügyfél-számítógépen végig-coacholta velem egy alkalmazott az utalást (vagy 3 lapon kellett végigmenni…).

Ment a pénz, jött a csomag (mondjuk mellette volt a számla is, és nem volt rajta, hogy már fizetve, és ez a számla már tényleg az ÉN könyvemről szólt), nagy az öröm, tépem fel a borítékot: ez se az a könyv…

Frau Schubert kész volt, amikor megtudta a hírt, hogy már két alkalommal sikerült egy-egy (egyébként egymástól is különböző) téves könyvet elküldeniük és megígérte, hogy azonnal lemegy az expedícióba és ő maga fogja nekem becsomagolni  és postázni nekem a könyvet. Ja igen, és tartsam meg a könyvet, természetesen ingyen... fájdalomdíjként...

Néhány napon belül végre-végre megkaptam az ÉN könyvemet, megírtam az örömhírt és Frau Schubert is nagyon örült, hogy túl van ezen a kicsit tumultuózusra sikeredett könyvértékesítésen.

Most van 3 könyvem:

• Az ÉN könyvem: Heinz von Foerster (beszélgetőtárs: Bernhard Pörksen): Wahrheit ist die Erfindung eines Lügners Gespräche für Skeptiker (Az igazságot egy hazug találta ki – Beszélgetés szkeptikus olvasók számára)

Foerster úr sok mindennel foglalkozott, főleg kibernetikából ismerik, és mint az egyik főalakját a radikális konstruktivizmusnak (egy történészek által vele készített hosszabb interjút éppen fordítok, nemsokára felteszem azt is a blogra, fenomenális az ember, nem elég, hogy okos, de valami olyan szellemesség árad belőle...). A konstruktivizmus (és ezen belül a radikális válfaja, amely képviselői között az új kedvencemen, Foerster-en kívül egy régi kedvencem, Paul Watzlawick is szerepel) úgy jött a képbe számomra, hogy a jelenlegi tréningen (Solution Focused – Megoldásközpontú Brief Coaching), amin résztveszek szóba kerültek azok az elméleti iskolák, amelyek megjelennek ennek a módszernek a gyökereinél (a konsruktivizmuson kívül a rendszer-elmélet és a káosz-elmélet került még szóba).

• Az első könyv (amit tévesen küldtek): Karl Ludwig Holtz: Einführung in die systemische Pädagogik. Ez szintén kontruktivista alapon tárgyalja a pedagógiát. Ez a könyv talán az is érdekes, mert ez az elméleti megközelítés a gyakorlat felszínére főleg az oktatással kapcsolatban került (próbáljátok ki, üssétek be a youtube-ba a constructivism szót, ilyen dolgok jönnek elő, meg nem utolsósorban a harmadik nagyon ismert képviselője ennek a szellemi irányzatnak, Ernst von Glasersfeld).

• A második könyv, amit tévesen küldtek, az egy szakmai periodika 20126/1-es száma, a címe: Praxis der Systemaufstellung. Meglepne, ha az, aki ezeket a bejegyzéseimet olvasni szokta, nem hallott volna a családállításról. A támogató módszernek a legismertebb “guruja” Bert Hellinger, neki magyarul is jelent meg könyve. Nos a “rendszerállítás” (Systemaufstellung, angolul: Systemic Constellation) ennek a kiterjesztése bármilyen rendszerre/helyzetre/szervezetre, ez természetesen magába foglalja a családállítást is. Ebben rövidebb tanulmányok vannak, egyet már találtam, amelyik érdekel, ebben a szerző a rendszerállítást a solution focused coaching alapelvei szerint látszik megújítani. Nagyon érdekes, mindesetre a megoldásközpontú megközelítés  térnyerését mutatja.

Hát ebben a történetben nem a kevesebb volt a több, ezt a könyvet ennél komplikáltabban nem lehetett megkapni.

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com