Kathryn Schultz egy érdekes témát jár körül angol nyelvű, Amazon Kindle e-olvasón is elérhető, “Tévedni: kalandozás a hibázás mezején…” (Being wrong: Adventures in the Margin of Error – 2010) című 400 oldalas “tévedéstani” tanulmánykötetében (írtó jól ír, nagyon szellemes, nagyon olvasmányos).
“Tudom, hogy igazam van.” – mondja határozottan jelen időben (a hápogó betelefonálónak és rögtön szét is vágja a vonalat) néha egy valaha gyakran hallgatott rádiós kedvencem (ez a körülírás Fiala Jánosra utal, fontos a “valaha” és a “már nem”…), “Tévedtem…” – mondjuk néha (jó, ezt nehéz...). Egy rádióadásban hallottam egy ma már nagymama, korábbi radios-tv-s hölgy szájából (Szegvári Katalin), amikor megkérdezték, hogy beleszól-e otthon az unoka nevelésének elvi kérdéseibe, nagy svunggal válaszolta: “Dehogy, nem őrültem meg. Rendszeresen látni akarom az unokámat… korán megtanultam, hogy: vagy családom van, vagy igazam”. Ebben a könyvben ez utóbbi gondolat egy kicsit módosítva úgy szerepel: “nem lehet egyszerre igazad, és jó párkapcsolatod…”.
Ezek inkább poénok (bár jók…), ennél sokkal érdekesebbeket is állít a könyv. Például azt, hogy nem “tároljuk” a saját hibáinkat, arra esetleg emlékszünk, hogy hibáztunk, hogy pontosan mit is, de a konkrétumok eltűnnek a homályban… nincs “könyvtár-név”, ami alatt tárolnánk.
Meg azt is mondja - próbáld ki, először nekem is furcsa volt -, hogy egy sajátos Heisenberg-relációként egyszerre nem lehetséges, hogy hibázzunk és tudjunk róla, hogy (éppen) hibázunk. Vagy hibázunk és nem tudunk róla, vagy (már) tudunk róla és akkor nem hibázunk/tévedünk tovább.
Ez nyelvileg is stimmel. Egyes szám első személyben a jelen idő “nem működik”. “Nincs igazam…” – hülyeség, ilyen nincs, senki nem mond/gondol ilyet… “Nem volt igazam (akár egy másodperccel ezelőtt), tévedtem…” múltidőben, az megy, az működik, sőt, csak ez működik. Tévedni saját magunk mindig múlt időben tévedünk. Az se működik, hogy holnap tévedni fogok. Kijelentő módban nem, felszólítóban nem, esetleg feltételes módban.
Idézek:
“A tévedés elkerülhetetlen része az életnek. És mégis úgy megyünk keresztül makacsul az életen (és ezt hangosan hirdetjük is), hogy majdnem mindennel kapcsolatban mindig igazunk van. Kezdve politikai hiedelmeinktől az emlékezőtehetségünkig, a tudományos tények megértésétől a kedvenc csapatunk eredményeiig.
Ez a könyv azt mutatja be, hogy a meggyőződés miért olyan erős bennünk, mi történik akkor, amikor ez a meggyőződés (egy kicsit) megrendül és hogyan magyarázzuk, interpretáljuk a tévedés morális, politikai és pszichológiai jelentőségét…”
“Talán az emberiség hibáinak a története, ha mindent figyelembe veszünk, értékesebb és érdekesebb, mint a felfedezések. Az igazság az egyforma és szűk; állandóan létezik és nem kíván túl sok aktív energiát, mint inkább a léleknek a passzív hozzáállását, azért, hogy elérjük. Eközben a hiba végtelen sokszínű, nincs realitása, de egy egyszerű és tiszta terméke a gondolkodásnak, amely létrehozta (SZM: tehát az igazság egyforma és szűk, de komplikált, mint az élet maga, míg a hiba/hazugság egyszerű, könnyen átlátható, alapelemekből építkezik, nincsenek benne ellentmondások, könnyen elmagyarázható, megérthető, nincsenek kételyek, habár-ok, “folyik” minden ellenállás nélkül…)
Ezen a területen (hibázás) a léleknek van helye, hogy kibontakozzon, hogy megmutassa határtalan képességeit és az összes szép és érdekes különlegességeit és abszurditásait.”
“…hibázás egy létfontosságú része annak, ahogy tanulunk és ahogy változunk.”
“A hibázásnak, hibának köszönhetően felülvizsgálhatjuk önmagunk megismerését, és korrigálhatjuk az elképzeléseinket a minket körülvevő világról.”
“Figyelembevéve a saját intellektuális és érzelmi fejlődésünkben betöltött szerepét, a hiba nem szabad, hogy megzavarjon minket és nem téríthet el az utunkon.”
“Ez a könyv annak a megfigyelésnek a megalapozottságán épül, hogy akármennyire is zavaróak, nehezek, vagy megalázóak tudnak lenni a hibáink, végülis a hibázás és nem az, amikor igazunk van, ez tanít meg minket arra, hogy kik vagyunk.”
“A hiba nem csak egy probléma, de egy megoldás is, egy lehetőség, hogy újra gondoljuk a kapcsolatunkat önmagunkhoz, a többi emberhez és a világhoz.”
“Ha megvizsgáljuk a bizonyosság-érzésünket és a hibázásra adott reakciónkat olyan helyzetekben, amikor objektíven értékelve hibát követtünk el, megtanulhatunk másféleképpen gondolkodni olyan helyzetekben való meggyőződésünkről, amelyekben senkinek nincs és nem lehet végső szava.”
(folytatva a harmadik bekezdés gondolatmenetét): “Nincs tapasztalatunk arról, hogy milyen hibát elkövetni. Arra van tapasztalatunk természetesen, hogy rájövünk, hogy hibáztunk. És tényleg, definíció szerint, nincs egy olyan konkrét érzés, amit asszociálni lehetne azzal, hogy egyszerűen nincs igazunk, tévedünk (éppen most…). Egyáltalán, azért vagyunk képesek tévedni, mert amikor történik, nem gondoljuk annak.”
“Nem, bocsánat, módosítanom kell azt, amit mondtam, tudom érezni azt, hogy tévedek. Azt érzem ugyanis, pontosan ugyanazt, mint amikor igazam van…”
Már abból is sokat tanultam, hogy olvastam a tévedéseim, hibáim hatásmechanizmusáról saját magamban… mennyit fogok még, amikor éppen hibáztam és észreveszem… az maga lesz a Kánaán… már alig várooooom…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
