Az Actors Studio hires interjú sorozatában láttam/hallgattam őt ma délután az MGM-csatornán. Az utolsó 5 percben van egy kérdez-felelet rész, ahol a színész-hallgatók kérdezhetnek a meghívottól. Ami megfogott és érdemesnek találtam idehozni, az két hallgatói kérdésre adott válasz volt, mert sokkal többről volt bennük szó, mint a színészetről…
A kérdés: “Tegyük fel, csinál valamit a színpadon, a kamera előtt és nem tartja jónak, nem szereti magát benne, és valahogy nem sikerül ‘elengedni’ ezt az érzést. Az érdekelne, ha tudna tanácsot adni nekünk, hogy ha beszorulva érzi magát ebbe a negatív világba…
Válasz (közbevágva szinte): “… ha valakivel ez megtörténik, ez nem jó, ez negatív különböző okokból. Sztaniszlavszkij azt mondta (hires orosz/szovjet rendező és színház-teoretikus, szó volt róla a beszélgetésben, hogy korán, fiatal korában találkozott az ő írásaival) egy Othello előadás kapcsán (jegyzetei szerint) annak a színésznek, aki Brabanciót játszotta:
‘Ne gondold, hogy az egészet végig, mindig, teljesen jól meg tudod majd csinálni, lehet, hogy hétfő este tökéletes leszel, kedd este meg folytatod és valahogy nem indulsz be (nem “szállsz fel” (take off) az eredetiben), valahogy nem jön az inspiráció.
Mindannyian ismerjük azt, amikor azt mondja valaki: ‘A mai előadás fantasztikus volt!’… ez az az este általában, amikor éppen nem így volt… nagy érzelmeket mutattál, kiabáltál, stb. , az emberek meg elszenderetek (horkant egyet ezt jelezve), mert az igazán nagy dolog az, hogy ha kimész a színpadra és belekerülsz az előadás flow-jába (fluid performance) és azon belül improvizálni tudsz.
És esélye van annak, hogy ha elcsendesíted magad (széles mozdulattal a két kezét maga előtt egy vízszintes vonalat követve széttárja) és eltávolítod magadtól ezeket a negatív gondolatokat, akkor sikerülni fog a “felszállás”… És ezek a pillanatok… mágikusak…
Ilyenek történnek… ez jöhet a forgatókönyvből, jöhet az írás természetéből, vagy a rendező egy megjegyzéséből, bármi beindíthatja… néha meg nem… de nem szabad emiatt aggódnia… ne gyötörje emiatt magát… (a kérdező lány halkan: “Köszönöm”…). Mert végülis egyikünk sem igazán fontos…
A másik cinikus dolog, amit mondani fogok magának, ami akár kicsit sokkoló is lehet: ha egyikünk (körül mutat egy kis sugarú, felemelt mutatóujjú, körbe mutató csukló-mozdulattal a nézőtéren) sem fog soha többé (színészként) játszani… (hatásszünet) a világ tovább fog forogni, nem áll meg… (csendes, kicsit megilletődött nevetés fut át a közönségen). Ha én nem kerültem volna újra a színpadra? Ennyi volt… Kit érdekel (Who cares)?
És ez egy nagyszerű érzés, ezt tudni… így könnyebben tudod venni a dolgokat… ahogy lesz, úgy lesz… Van egy mondás, ami segíteni szokott nekem (keresztbe fonja a kezét a mellén, ugye, a “szakkönyvek” szerint ez az elutasítás/elzárkózás jele, de ha már ‘mindenki’ ismeri, ugye, nem titok, kevésbé hat…, itt mindenesetre kontrasztos a tartalommal, ami inkább felszabadító jellegű…): ‘A ma az a holnap, ami miatt annyira aggódtam tegnap…”
Egy másik kérdésre (hogyan éli bele magát Hopkins a szerepbe, a szerep karakterébe), Hopkins azt válaszolja: sehogy. Mindig ugyanazok maradunk, akik játszanak egy szerepet. A dolgok a nézők lelkében játszódnak le. Clint Eastwood-nál senki nem játssza jobban Clint Eastwood-ot. Például a Dirty Harry-ben, ahogy megkérdezi a kocsmában, mi a probléma, azután kisétál, megnézi a fickót és egyszerűen lelövi (“Make my day!”), ezt senki nem tudja így utána csinálni… vagy Brando a Keresztapában, amikor a macskával játszik és csak mesél (itt utánozza), egyszerűen felhasználta a macskát, meg az egész, adott helyzetet/környezetet és az egész jelenet ettől volt varázslatos…
Ha idáig sikerült elolvasnod, nem szeretném megtörni a varázst, Hopkins bölcsességének a varázsát… szerintem értjük egymást…
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
