Egy tavaly októberi bejegyzésben már írtam erről a könyvről (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2011/10/27/bejegyzes_url_cime_833). Ott is jeleztem, hogy nem könnyű falat, de „százszorosan megéri a fáradtságot” (akit érdekel a téma, persze, azoknak...).
Segíteni szeretnék ezzel a pár oldallal, hogy könyebben hozzá tudj férni ehhez a zseniális, kisalakú, mindössze 150 oldalas könyvhöz, ami olyan szemszögből/fénytörésben szól a szupervízióról, coachingról, ahogy egy másik sem.
Úgy jutott eszembe ennek a bevezetésnek az elkészítése, hogy valaki kérte (hallva/olvasva egyszer a lelkesedésemet), hogy foglaljam össze egyszerűen, hogy miről is szól. Rájöttem, hogy (a) fejből nem megy, (b) annyira egyszerűen és röviden, ahogy ő gondolta, nem lehet (nem tudom) összefoglalni.
Ebben a könyvben egy felesleges szó sincs (ez a titka kompaktságának), éppen ezért viszonylag nagy energia kell a feldolgozásához (próbálj 1 litert meginni a Tokaji aszú-esszenciából...). Pedig még szupervíziós esetfeldolgozásokat is találsz benne a végén, ami szintén elvesz harmincvalahány oldalt.
Ha érdekelnek a coachingban és szupervízióban használt tapasztalati tanulás filozófiai nyelvi és művészetértelmezési, valamint mélylélektani analógiái, ha érdekel, melyek a gyökerei ennek a megismerési folyamatnak, ez a Te könyved.
Alapvetően az első nagy fejezetet (kb. a könyv egy-harmadát) dolgoztam fel a könyvet ebből a segítő perspektívából, mert úgy ítélem meg, hogy onnan erre már nincs szükség, onnan már (ha addigra „felvetted” a kezdő sebességet (annak a bizonyos „szökési sebesség”-nek az analógiájára...)
Én úgy használnám (helyedben) ezt a Bevezetést, hogy minden fejezet előtt belenéznék, végigfutnám (talán fél éve az Atlantisz Könyvszigetnél interneten meg tudtam rendelni, fizikailag az Anker közben vannak, szenzációs kis bolt...). Nem olvasnám el az egészet egyszerre (váltogatnám a könyvvel), mert a könyvvel együtt-olvasással a fejemben készült. Ha ezzel a néhány napos munkával egy-két dolognak utánanézve és ide összehozva csak egyvalakinek tudok segíteni abban, hogy a könyvet végigolvassa, elértem a célomat.
A végén egy nem teljes szószedet található, azokat emeltem ki, amelyeket szubjektíven kiemelendőnek gondoltam (lehet, hogy valakinek sok, valakinek meg több kellene). Javaslom az internetet, a Wikipédiát, én is többnyire ezt használtam. A szövegben is próbáltam itt-ott rokon-fogalmakat (is) használni. Utána pedig alfejezeteket jelölve mentem végig az első nagy fejezeten.
Ez a könyv egy – tudtommal sehol másutt nem elérhető - nagyon fontos gondolati ívet ír le a
- filozófiai alapoktól (két filozófus: Heidegger és Gadamer munkásságára alapozva),
- Jung vonatkozó mélylélektani munkásságán keresztül,
- a tapasztalati tanulás tárgyalásáig, mely számos jövő-irányultságú segítő szakma (szupervízió, coaching) módszertani alapját jelenti.
Ez nem jelent kevesebbet, minthogy elméleti alapozást sikerült találni a tapasztalati tanulás alapú tevékenységeknek. Mindezt mindössze 150 oldalon, úgy, hogy ebből a szerző 37 oldalt még a szupervíziós csoportmunka, a tapasztalati tanulás folyamat-elemeit illusztráló esettanulmány ismertetésére is tudott szánni. Világrekord.
A könyv e három terület tapasztalati tanulás szempontjából figyelembevett analógiájára koncentráló bemutatásával bizonyítja, hogy mély ismeretelméleti alapjai vannak ennek a folyamat-módszernek.
A három egymásra épülő logikai lépcső a könyv folyamán a következő (végig a tapasztalati tanulás elméleti megalapozása van a fókuszban):
- filozófiai lépcső: A megismerés (transzcendens) jellege a filozófiai hermeneutika alapján
1.1. a nyelv, mint közvetítő közeg értelmezés-elméleti szempontból való (hermeneutikai) vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája
1.2. az értelmezés-elmélet (hermeneutika) művészetfelfogásának rövid tárgyalása (mint a tapasztalati tanulás analógiája)
- a mélylélektani lépcső: az egyén saját (jungi értelemben vett) önmegvalósításának dialektikus, körkörös fejlődési folyamat-vizsgálata, mint a tapasztalati tanulás analógiája
- szupervíziós tapasztalati tanulás.
Az alapgondolata az egész elméleti megalapozásnak az, hogy bármilyen megismerés (nyelvi, művészet, önfejlődési, tapasztalati):
- FOLYAMAT és nem egy adott pillanatban megtörténő esemény;
- a megismerő (a szubjektum) és a megismerendő (az objektum) nem két teljesen szeparált valami és hatnak egymásra;
- a megismerés folyamatában mindig van fokozatos közelítés (iteráció), körkörösség (cirkularitás), azaz egy másik szinten a folyamat ciklusai rendszeresen ismétlődnek; ezen iterációk folyamán a megismerő egyre pontosabb megismeréshez juthat el.
Javaslom, hogy ez a három szempont ((a)folyamat-jelleg, (b) a megismerő és a megismert dialektikus egymásra hatása és (c) a megkeresés ciklikus, cirkuláris vagy iteratív jellege) legyen az iránytűd, amikor olvasod (persze, ez főleg a könyv első harmadára vonatkozik, mert utána „haza” fogsz érkezni a segítő szakmák megismerési folyamatának). Ezekben a dimenziókban veti össze a könyv a megismerés különböző aspektusait, dimenzióit.
Ad.1 Filozófiai „lépcső”
1.1 A megismerés transzcendens jellege a filozófiai hermeneutika alapján
1.1.1 A hermeneutikai megközelítés
A filozófiai hermeneutika nem egyszerűen egy tudományos módszer, hanem a tapasztalás radikálisan új útja, ahol az elmélet és a beavatkozás (intervenció) együtt hatnak, működnek. Itt is megjelenik a szubjektum és az objektum kölcsönös egymásra hatása.
A hermeneutika a modern tudomány/megismerés egyoldalú, a jelentés hátterében meghúzódó valóságtartalom keresése iránt érzéketlenné vált szemléletmódjára ad filozófiai választ.
A hermeneutika a modern tudomány előtti, a görögökig visszavezetett megismerési módszer. Valamikor, a reneszánszban (?) minden egész eltörött. Addig a filozófusok, skolasztikusok - még az alkimisták is - az egészre kérdeztek rá, a létre, az ember dolgára a világban. Azután jött a „modern” tudomány, ami bevezette a modern tudományos megismerési módszereket, amelyek a lényege, hogy a szubjektum, a megismerő, a kutató egy ütemben, egy lépésben megismeri az objektumot, működő, verifikálható/igazolható teóriát alkot és kész.
A tudomány leírja a vizsgált objektum működését és elméleteket/teóriákat alkot, amelyek leírják a megismert objektum működési módját, sőt, előrejelző erejük is van. Fontos eleme a tudományos megismerésnek a kísérlet, amelynek során a körülvevő világ megismerése során kísérletekkel „kérdéseket teszünk fel” a világ vizsgált részének „címezve” és a kísérletek eredménye alapján módosítjuk, pontosítjuk az elméleteinket. Az ilyen típusú kísérletnek, illetve megismerésnek fontos jellemzője, hogy nincs kontextuális, környezeti tényezős, vagy történeti vonatkozása, és a megismerő személytől függetlenül azonos eredményt kell kihoznia.
Egy baja van ennek a modern tudomány által uralt világunknak. Hogy már fel se teszi az eredeti nagy kérdéseket a létről, a dolgunkról a világban, mert nincs ereje, vagy nem is lehetséges a sok részterület elméleteinek egyetlen nagy átfogó elméletté kovácsolása. Egyre többet tudunk egyre parányibb területekről. Minden egész eltörött.
A könyvnek nagyon fókuszált, világos célja, hogy a tapasztalati tanulás dialektikájának, dinamikájának módszere számára megkeresse/felállítsa annak történelmi, filozófiai, mélylélektani megalapozását. Nyilván a könyv az emberhez kapcsolódó, közelebbről a szellem, illetve a lélek-tudomány területeit érinti és a továbbiakban amikor tudományos megismerésről lesz szó, ezekre a területekre kell gondolni.
A filozófiai alap visszanyúl a régi görögökhöz („...már a régi görögök is...”) és az ő általuk dialektikus hermeneutikai megismerési folyamatnak nevezett módszerhez.
A könyvön vörös fonálként húzódik végig a hermeneutikainak nevezett és a „modern” tudományos módszerek „vitája”.
Mégis, praktikusan nem a görögök, hanem néhány modern filozófushoz nyúl vissza a könyv (Heideggerhez és Gadamerhez), akiknek nagy szerepe van a görög hermeneutika mai fogalmak szerinti tovább-fejlesztésében.
A könyv szerint a létező alatt a valóságban megjelenő jelenségeket értjük, a tárgyakat, minket magunkat, mindazt, ami világba „vettetett”, ami létezik. Ezzel szemben a Lét maga, hát mondjuk azt, hogy az a vászon, vagy (aktív) tér, amelyen/amiben a létezők léteznek. Tulajdonképpen a mindennapi élet rohanásában akár hülye kérdésnek is tűnhet, de vannak akik ezeket a kérdéseket tekintik az élet alapkérdéseinek (hisz’ épp ez az, hogy már a kérdés is sokaknak hülyeségnek tűnhet...), hogy vajon mi van a Lét létével?
Nos, ha a két létet összehasonlítjuk, a létező (mindenek) létét és a Lét létét, akkor miközben mindannyiunknak triviális, hogy mind a kettő létezés valós, de azt is érezzük, hogy valahogy a két létezés nem ugyanabban a „kategóriában” van. Ugye, úgy is mondható, hogy a létezők a Létben vannak, de a Lét ugye, nem lehet ugyanabban a „szintű” létezésben, tehát a Lét létezése valami megfoghatatlanabb, transzcendesebb, értelmünk feletti létezésben részesedik.
A létezőnek vannak „koordinátái”, (időben és térben elhelyezhető, azaz időbelisége és történetisége van), míg a Lét maga – miközben mindenki érti, miről van szó – létben léte önmagában nem érzékelhető. A Lét minden létezőre vonatkozik, de ő saját magára - egy lépcsőben legalábbis - nem vonatkoztatható, csak transzcendensen és ebben az értelemben nem igazán megfoghatóan (itt tudatosan nem használom a „természetfölötti”-t, talán az „érzékelhető fölötti” jobb lenne). „A ’Lét’ kérdésre nemcsak a válasz hiányzik, hanem a kérdés is homályos.” (Wow, egy piros pont ezért...Heidegger: Lét és idő). Heidegger lételméleti megközelítésében nem csupán a fenomén (szándékolt/tudatosan érzékelt jelenség) jelenik meg (ld. a szószedetet), hanem ami rejtve van, a létező léte is.
Itt megjelenik a szövegben ez a „titokzatos” megértés (ami majd a szupervíziós tapasztalati tanulás analógiájaként szerepel), mégpedig a Lét kibontására/megértésére irányuló szándékban. Ez egy hermeneutikai probléma, mert a célja annak a jelentésnek a leírása, amely rejtett módon létezik, de (hermeneutikai) feltárást igényel (megvan, mert „eleve létmegértésben vagyunk”, azaz, tudjuk, hogy van lét; de feltárást igényel, mert miközben tudjuk, hogy van, nem tudjuk pontosan megérteni, a szokásos tér- és idődimenzióban leírni). Ez a feltárás maga az értelmezés (interpretáció), amely az elrejtett és a nyilvánvaló között egyensúlyozva próbálja feltárni a nem teljes ismeretlent, de egyelőre tökéletesen megragadhatatlant.
Heidegger szerint a nyelvnek, a gondolkodásnak, a létezésnek van léte, de ez a vonatkozás nem érhető tetten és tematikusan (témaszerűen) nem ragadható meg. Az ember léte maga is mindig valami felé/valamire irányul és ez alap-jellemzője létének (önmagában az ember nem is értelmezhető, csak másra való vonatkozásában.
A valóság megismerése a hermeneutikai megismerés gondolatrendszerében csak a dialógikus/interaktív, folyamatszerű és ciklikusan közelítő megismerési módszerben elképzelhető, ennek a példája/mintája Heidegger nyomán a lét ismert, de rejtett valóságának felfejtési kísérlete.
1.1.2 A nyelv mint közvetítő eszköz (médium).
A nyelv mint médium hordozója az ember és a világ mélyebb szintű kapcsolatrendszerének (az ember világba ágyazottságának). A világ a nyelven alapul (nyelvben fogalmazódik meg) és benne tárul fel a világ (a nyelvből értjük meg). A nyelv által tudunk kiemelkedni a világból (eltérően az állatoktól, amelyeknek nincs nyelvük) és megteremteni a világhoz tartozás formáját, általa haladjuk meg biológiai kötöttségeinket.
A nyelv mint médium a világtapasztalat egészét szólaltatja meg. Benne és általa válik nyilvánvalóvá az ember és a világ kontextuális (környezetében adott/meghatározott) összekapcsolódása.
1.1.3 A nyelv, mint metafora.
A nyelv alapvetően metaforikus közeg, és minden, a nyelvet használó (nyelvhez kötött) megismerés metaforikus. Az értelmezés (interpretáció) tehát akár konkréten tartalmaz metafórát, akár nem, a fenti értelemben metaforikus lesz.
Ez élesen szemben áll egy másik korabeli nyelv-értelmezéssel, a strukturalizmussal (Saussure), amely szerint leegyszerüsítve a nyelv önkényesen allokált (matematikaihoz hasonló) jel-rendszerként működik és nem kötődik az általa közvetett tartalomhoz.
Gadamer (és mások) metaforikus, szimbolikus nyelvértelmezése szerint a metafora mint a „különbözőségek asszimilációja” (beolvasztása, hasonlóvá tevése) teszi az irodalmat és egyáltalán a megértést alkalmassá, hogy a másságban azonosságot fejezzen ki (nagyon egyszerű és nem filozófiai példára visszautalva: az üveg nyaka metaforikus kifejezésben az nyak az emberi nyak-ra utal és másságában a belső karakterisztikus azonosságot fejezi ki, amit mindannyian azonnal értünk).
A szimbolikus megjelenítésben a szimbólum (jelkép, jelentéshordozó) a jelölő és a jelölt dolog/valami jelképes egységét fejezi ki (nem önkényesen!). A szimbólum és a szimbolizált belső összetartozása nem utólagos hozzárendelés, hanem az „összetartozók egyesítése”.
A hermeneutikai megközelítés szerint a nyelv már eleve és önmagában meghatározott valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany és a tárgy között.
Na most akkor mi is a lényegi különbség a két nyelv-megközelítés között? A strukturalista felfogás szerinti önkényes jel hozzárendelés a konkrét meghatározott tartalmakhoz végtelen sok hozzárendelést (és lehetséges jelrendszert) feltételezhet. Azt is feltételezi, hogy ha ismerjük a jelrendszer „kulcsát”, akkor bármikor újra és újra, tökéletesen visszafejthetjük dekódolással az eredeti tartalmat és ezt bárki, bármikor, jelentés-, információ-vesztés nélkül megteheti, csak a kulccsal kell rendelkezni (ez a kulcs...).
A hermeneutikai (Heidegger, de főleg Gadamer) megközelítés szerint a nyelv egy kontextuális/környezetében meghatározott, saját „létezéssel” rendelkező valóság, amely közvetett és meghatározott kapcsolatot hoz létre az alany (megismerő) és a tárgy (a megismerendő) között.
A nyelv, aminek ilyen formában saját (interaktív, értelmes) „élete” van az ember számára konstruktív, érthető valósággá teszi. A nyelv „transzperszonális valóság”. Transzperszonális, azaz személyiség-feletti.
Ha belegondolsz, a nyelvet használod, de hogy amit mondasz, ki hogy érti (megnyugtatlak, legtöbbször a Tiedétől valamennyire, sokszor nagyon eltérő módon), arra nem igazán van ráhatásod, de a többiek is így vannak veled. A nyelv rajtunk kívüli, feletti dolog, mégis ezt tudjátok használni a megismerésre és az egymással való értelmes kommunkációra.
Nemcsak az ember használja a nyelvet, a nyelv is használja az embert. Nem kell másra gondolni, mint az idegen nyelven való gondolkodásra. Ha tanultál idegen nyelvet, tudod, hogy az idegen nyelv használatán keresztül észrevétlenül egy kissé a tiedtől eltérő gondolkodás-struktúrát is használsz, tehát a használt nyelv befolyásolja a gondolkodási struktúrádat, „használ” téged.
A nyelvnek ez a kényszerű dialektikus használata (nem tehetsz mást, egymás „kezében vagytok”) kizárja azt, hogy a nyelvet puszta eszközként (jelként, mint a strukturalista nyelv-elemzésben) rendelhesd a szubjektumokhoz és az objektumokhoz (se te nem tudod teljesen önállóan a mások értelmezését figyelmen kívül hagyva kezelni, se a tárgyakhoz rendelése nem lehet teljesen önkényes – különben a büdös életben nem fog senki megérteni).
1.1.4 A mesterséges szimbólum és az interpretatív megközelítés
Az előbbiek szerint a nyelv mint élő szimbólum közvetíti a valóságot. Élő, mert alkalmazkodik a valóság változásaihoz, azokkal együtt ő maga is változik, tehát a leképezés élő és dialaktikus (egymásrahatóan alkalmazkodó). Ugyanez a viszony képződik le az értelmezési (interpretatív) helyzetekben is, és ugyanez a dinamika érvényes magára az értelmezésre (interpretációra) is.
A könyv a szakirodalom nyomán bevezeti a mesterséges szimbólum fogalmát. Ennek alkalmazásakor megszünik az élő és dialektikus viszony a szimbólum és a szimbolizált között és ez a kapcsolatot „pusztán allegórikussá” teszi (hasonlításon alapuló gondolkodásban születetté).
A mesterséges szimbólum a fejlődés lehetőségét egy zárt viszonyrendszerben sematizálja és ezáltal elidegeníti a tárgyat a hordozó szimbólumtól, azaz a megismerőt (a szubjektumot) a szimbolizált tartalomtól (a tárgytól). A mesterséges szimbólumok leegyszerüsítőek és egyúttal meghamisítják a valóság élő, dinamikus létét. Megalkotásuk után a továbbiakban nem „mozognak együtt” a valósággal, egyre jobban eltávolodnak tőle és mégha az elején lehetett is némi előrejelző, prediktív ereje, az fokozatosan elhalványul és a szimbólum-lét kiüresedik. A világot bár áttekinthetővé, egyszerűvé, viszont egyúttal túlságosan is leegyszerüsítetté és sematikusan unalmassá teszi. És mivel a mesterséges szimbólum időben is zárt rendszert feltételez, egyre távolibbá és hamisabbá válik a valóság viszonylatában.
Most egy érdekes és a továbbiak megértéséhez fontos elem következik: A megértésben használt értelmező fogalmak, amelyek egy szöveg értelmét jelenítik meg és teszik nyelvileg kifejezhetővé, a megértés során eltűnnek, míg viszont a mesterséges szimbólumok önálló életet élnek és helyettesítik magát a dolgot. Az interpretatív megközelítés megismerési folyamatában megjelenő értelem a dolog belső lényegéhez tartozik, azt fejezi ki.
Az még mindig nagyon fontos, tulajdonképpen a magja az egésznek (visszatérünk a modern tudomány ostorozásához): a modern tudomány tárgyiasító eljárása – hasonlóan a mesterséges szimbólumokhoz – egyfajta mesterséges különállást hoz létre az ismeret és a megismerés tárgya között. A tudományos teória/elmélet, a mesterséges szimbólum, a dolog helyettesítőjeként kezelhető, a dolgot jeleníti meg, úgy lehet vele számolni, mint magával a dologgal.
Mondok erre példát. A közgazdaságtudományban gyakran használják a racionális várakozások elvét (eszerint a gazdasági rendszer alanyai mindig a számukra legracionálisabb megoldást fogják választani). Ezzel az alapelvvel (és más ilyen egyszerüsítésekkel) azután modellek ezreit építik fel, és velük próbálják szimulálni a gazdasági rendszerek jövőbeli működését. Mivel az alapfeltevés (bármennyire is furcsán hangozhat) helytelen, téves (ennek téves voltáért már több Nobel-díjat osztottak ki), a modellek nem működhetnek helyesen (persze, kérdés lehet, hogy a teljes bonyolultságot tükrőző modellek egyáltalán felépíthetőek-e, illetve lenne-e számítási kapacitás a lefuttatásukra). Itt a modellek téves egyszerüsítéseket használó elméleti modellek, ha tetszik mesterséges szimbólikus rendszerek, amelyeknek nincs élő, dialektikus kapcsolata a valóság sok-tényezős működéséhez.
Gadamer szerint a modern elmélet/teória, mint mesterséges képződmény, eleve lemond a tapasztalati lét megismerésének értelméről. A tapasztalatban azonban (és itt tesz a könyv egy újabb lépést a tapasztalati tanulás fogalmi megalapozása felé) a tapasztalatra való reflexióban a dinamikus és élő viszony képződik le, amelyben a megismerő és tárgya összefügg, együttműködik a megismerés folyamatában (konstellálódik).
A teória/elmélet ezzel szemben kimerevíti a megismerés aktusát egyetlen adott pillanatra, lemondva ezzel a dinamikáról a megismerő, az ismeret és a megismerés tárgya között. Az ebben az értelemben tárgyiasító megismerés, a modern teória/elmélet vagy a mesterséges szimbólumok használata magában rejti az egésztől való elidegenedés lehetőségét.
De: nem egyszerűen a teória/elmélet feleslegességéről van szó, hanem hibás primátusáról. Elméletre/teóriára, módszerre szükség van, de a hermeneutikai megismerés „szolgálólányaként”.
A tapasztalati tanulás közben megmarad egyfajta feszültség is, vajon a megismerésem teljes-e már, vagy a dolgok dinamikája következtében továbbra is nyitottságra van szükségem az újabb megismerési ciklusok, lehetőségek irányában (nyitottságra mindig szükségem van). A tapasztalat több, mint ismereteket szerezni, a tapasztalat az ismeretlen felé való továbblépés lehetősége.
Ugye, a modern tudomány megismerési módszerének, filozófiájának nagy az ereje, ezt tanuljuk az iskolában. „Megnyugodott” az emberiség, egyre lépkedünk előre, csak még egy kis időre van szükség és a részterületek elméletei egyszer összeérnek és akkor az összes kérdésre meglesz a tudományos komplex válasz, mindent tudni fogunk.
Ma már úgy néz ki, ez nem biztos, hogy ez akármikor is elérhető lesz. Ez az elméleti megközelítés természetesen a szorosabban vett emberrel foglalkozó tudományokat sem kímélte, ott is kialakult, hogy van az ember, mint tárgy illetve rendszerei (biológiája, pszichológiája, társadalma és gazdasági rendszerei) és vannak az elméletek, amelyek többé-kevésbé pontosan tükrözik ezeket a területeket, azok működését, azokon predikciós erejük van, tehát csak alkalmazni kell őket és ennyi. Semmi visszacsatolás, semmi – jó, maximum egy kicsi – tapasztalati tanulás, nagyjából tudjuk, mit kell csinálni a biológiai, szellemi gyógyításban, jön a tudós, az orvos, a pszichiáter, a politikus, a közgazda és megoldja az összes felmerülő problémát a meglévő elmélet/teória módszereit alkalmazva.
Mi a baj az ilyen értelemben véve eluralkodott teóriával, az elméletekkel? Az, hogy megvan a veszély, hogy a teória a dolog, a rendszer helyettesítőjévé válik.
Persze – és erre is van példa, de még sokkal több energia kell hozzá-, az igazi tudományos megismerés mindig kísérleti és nyitott a fejlődés és a változás irányába és ezzel önnön – mindenekfeletti – érvényességét is korlátozza.
Akkor van baj, ha hátradőlünk, ha a teória önállósul és képződménnyé válik (megelégszik a puszta allegórikus funkcióval), nem illeszkedik be az élet élő alkotó folyamatába, elidegenedik a megismerés egyetemes horizontjától és szakadást hoz létre a dialógikus fejlődésben, a továbblépés akadályává válik, cél lesz és nem eszköz.
A segítő kapcsolati munkában: a pusztán tanácsadói, direkt hozzáállás olyan sematikus alapállást valósít meg, ami egyoldalú és szubjektív szempontként jelenik meg a folyamatban, ez kizárja a személy-személy közötti partneri, dinamikus, nyitott kapcsolat lehetőségét. Van a „beteg” és van a segítő, aki mindent tud (aki használja a „teóriát”).
Itt hosszan tárgyalja a könyv a megismerés tapasztalati tanulás szempontú megközelítését (a korábbi hermeneutikai ismerteket is felhasználva).
A megismerés valóságalapját:
- a világba ágyazott tapasztalati rendszerünk,
- a nyelvi szűrőnk,
- a szűkebb kultúrkör hatását közvetítő kultúrális szűrőnk, (ami olyasmit jelent, hogy a nyelven kívül a kultúrális közeg is bizonyos mértékig meghatározza/vezeti megismerési folyamatunkat) jelentik.
Jelentés és értelem kiegészíti egymást. Tehát a lényeg a szubjektív alapálláson való túllépésben van, amely a megismerés tárgyát nem sematikusan (mesterséges szimbólumok által) képezi le, hanem a szimbólumok élő viszonyrendszere által, folytonosan reflektáltan (a megismerő tudatában visszatükrözve) kutatja.
1.1.5 A nyelv és az interpretáció
A nyelv olyan viszonyrendszert hoz működésbe, amely
- a nyelvet beszélő történetiségét (szocializációs hátterét) és
- a megismerés tárgyának a kultúrális adottságait egyaránt megszólaltatja.
Korlátozzuk a megértést, ha a megismerési folyamat kibontakozását
- módszertani elvekkel, vagy
- bármilyen előzetes szempontrendszerrel biztosítjuk, ezzel
- elveszítjük az „itt és most” spontaneitását és dinamikáját.
A módszer nem lehet elsőleges, mert az a megértés folyamat-jellegét áldozza fel, mert a szubjektum által előzetesen megfogalmazott szempontok elsősorban a szubjektumról szólnak, és nem a kontextusban (a nyelvi, történeti, kultúrális körülmények meghatározottságok rendszerében) kibontakozó újabb és újabb lehetőségekről.
Nem a módszerek eszközként való felhasználásáról van természetesen szó, hanem a módszerek korlátainak és lehetőségeinek a tudatosításáról, amelyek a megismerés folyamat-jellegét kell segítsék és nem korlátozzák.
A folyamat jellegét az állandó reflexió (megismerő tudatában való visszatükröződés) biztosítja az interpretatív folyamatban.
1.1.6 A nyelvi tapasztalat kontextualitása (környezetében meghatározottsága)
A premodern nyelvek rendszere teljes, egymást erősítő elemek (hitek, egyeztetett szaknyelvek, kanonizált szövegek) szövete volt, koherens szisztémát alkotott a kultúrában.
A nyelvvel ugyanaz történt, mint a világmagyarázattal (egyébként nem attól függetlenül). Szétesett, ami egységes volt. Ugye, az analógia szerint a tudomány szétaprózott részmagyarázatai kezdték el helyettesíteni - a nyugati világban - a skolasztikusok által rendszerré szervezett világmagyarázatot.
Nincs tudományos mindent átfogó, „általános” elmélet, és már egyre kevésbé lehet bízni benne, hogy valaha is létrejön. A nyelv is elveszítette a koherens hátterét és értelmezési terét. A mai, többé-kevésbé hasonlóan kompetens szöveghátterek pluralitásában/sokaságában az érvényességi vizsgálat (validitás) értelmét veszíti.
Ez persze nemcsak a megismerést, de az igazi kommunikációt is nagyon megnehezíti (a kommunikáló egyének annyira különböző kontextusban fogalmazhatnak adott esetben, hogy akár a teljes érthetetlenség is lehet az eredmény, még akkor is, ha a beszélt „nyelv” ugyanaz is). Ezért a megismerés dolga az egyedi helyzetben az egyedi kontextus vizsgálata, mert anélkül a megértés lehetetlen.
Az emberi jelenség, ugyanúgy, mint a szövegértelmezés, csak viszonylataiban határozható meg.
1.1.7 A létező és a világ kontextualitásának szociokultúrális karaktere
A korábbi főgondolatmenet:
- a kimerevített/tárgyiasított/”tudományos” adott pillanatban létrejövő megismeréssel pozitívként szembeállított
- hermeneutikai, nyitott, a helyzet körbeágyazó körülményeit/kontextualitását maximálisan figyelembe vevő, folyamatként működő megismerés fogalmának megerősítése volt.
Ennek további finomítása következik ebben az alfejezetben.
Itt először a könyvben egy új dimenzióként a szerző
- a megismerendő jelenségek komplexitását és ugyanakkor
- a világosabb, tisztább olvasatát állítja szemben annyiban, hogy a kettő együttesének csak valamilyen optimuma képzelhető el, mert a két irány ellentétes.
Minél konkrétebb, minél világosabb vagyok, mint megismerő, annál szűkebb a megismerési horizont és viszont a komplexitás pedig a tágabb, átfogóbb megismerési látóhatárt kívánja meg. Mind a kettő fontos, mind a kettőt szem előtt kell tartanunk és törekednünk kell rá, hogy a megismerési folyamatunkat együttesen jellemezzék és ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a két irány ellentétes.
A fenti 2 szempont, habár nem ugyanazt a típusú figyelmet/erőfeszítést követeli, mégis, a folyamatban egyikről sem mondhatunk le, ügyesen kell egyensúlyoznunk közöttük/velük.
A megismerés folyamatelve, tehát az aktív megismerő kettős tudatállapotának [amely szerint egyszerre van figyelemmel a megismerés folyamatában a komplexitásra és a világosságra] a fenntartásán múlik, amely által a megismerési stratégia reflektív (önmagára vonatkoztatott) és kölcsönös lesz.
Megint, megint megjelenik az, hogy a szubjektum nem egy légüres térben, bármikor, bárhol megismerhető közegben működik a megismerés közben, hanem igenis magával cipeli sajátos múltját, tapasztalatát, emlékeit, szocializációs mintáit és sémáit és nem utolsó sorban világba ágyazott nyelviségével meghatározottan van jelen a megismerés folyamatában. Tehát a megismerés kiindulópontjának meghatározása, - hogy például a megismerő mi minden által is meghatározott -, a megismerő önfeltárása a legnehezebb és legizgalmasabb probléma, hiszen az említett kontextusban a tárgyfeltárás, a tárgy megismerése egyben önfeltárás, önmegismerés is. „Minden valódi megismerés legmélyebben önismereti kérdés.”
A létegész, meg jelenvaló-lét, amikkel a könyv operál, az előbbi gondolat elmélyítését szolgálja: a nyelviségben, a nyelvben megfogalmazott megismerésben sokkal több van (az előbbi kontextusok miatt, hogy kvázi a megismerő mit képes felfogni, hogyan értelmezi/interpretálja, stb. azt, amit megismer), benne van a „lét-egész”, és ez az, amit a megismerő megpróbál a folyamatban feltárni, felfejteni, megismerni. Ennek csak egy kicsiny része az, ami a nyelv formális, felszíni jelölő része által (mindközönségesen „tartalomnak” híva) megismerhető és a kontextus ismeretében „kioldható” tartalom meg a nagyobbik része.
Azután ha találkozol egy ilyen mondattal: „A létmegértés a jelenvaló-lét egyik létmeghatározottsága.” Olyasmit jelenthet, hogy a megismerés (a létmegértés végülis ebben a vonatkozásban a létmegértés egyik alteregója) a kontextusában létező megismerendő tárgy (jelenvaló-lét) egyik meghatározó jellemzője.
Ugye, az „ontológiá”-ról a szószedetben tudjuk, hogy „lételmélet”, tehát ontológiai az lételméleti, egy tudományág, ami a lét mibenlétével foglalkozik.
Na most, van itt egy fontos mondat, ami a pszichológiai Gestalt (alaklélektani) elméletre is kifuttatható. Fritz Perls volt a guruja ennek az irányzatnak és az egyik lényeges alapelve az, hogy a részek működéséről az egészre lehet következtetni. Szóval, a mondat: „A világ és a test között létrejövő kapcsolat analóg az észlelési Gestalt (forma, alakzat) alakulásával, ahol a részek (ebben az esetben a test és a világ) jelentésbeli egésszé szerveződnek.
A hermeneutikai alapon működő megismerés a testi érzékelésen át tudatosított élményekre/érzésekre fókuszáló komplex átélés elsőbbségét hangsúlyozza a logikai úton haladó, fragmentált/széttöredezett, analitikus/elemző gondolkodással szemben. Tehát az „átélést” a „gondolkodással” szemben.
A test, mint élő organizmus, interaktív módon testesül bele a környezetbe, elválaszthatatlan attól, így meghatározza a változás irányát és megadja hozzá a következő lépést.
Az, hogy inkább a testünkkel kellene „gondolkodnunk”, mint a fejünkkel, rokon a keleti meditációs tréningek, a zen vezérgondolatával.
A kontextustól független megismerés lehetőségének az elvetése a kutató, a megismerő felelősségét helyezi előtérbe. Ha nincs mérhető, megismételhető, verifikálható eredmény, a felelősség hatványozottá válik ahhoz képest, mint amikor azt gondolom, hogy van egy biztos módszerem, ami mindig, minden körülmények között, tehát kontextustól függetlenül működik és ráadásul ugyanazt a megismételhető eredményt produkálja.
A hermeneutikai megismerés nem ismeri (el) ezt a magabiztos elméleti, csak a módszer primátusát hangsúlyozó módszert és jó okkal.
1.1.8 Szimbolika és transzcendencia
Ugye a transzcendencia (szószedetben) a természet-, az ember-feletti. A „mondó” szó fogalmába Gadamer azt érti bele, hogy a szó túlmutat önmagán és a nyelv egésze jelenik meg benne, tehát nem egy egyszerű épitőkocka, hanem sokkal inkább, mint Laplace monásza, vagy a DNS spirálunk, a kicsiben, az egységben megjelenik az egész. „A lét egyetemes „jelenvalósága” a szóban a nyelv csodája...”. Emlékeztetek arra, hogy a lét jelenvalósága az az a már az elején említett paradoxon/ellentmondás, hogy minden létezik, ezt értjük, de a „lét”-re magára nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy az is „létezik”, mint egy Bösendorfer zongora, mert a lét jelenvalósága konkréten igen nehezen elképzelhető, leírható, mégis, mindenki átlátja, hogy naná, persze. És ez az az absztrakt, nehezen megfogható jelenvalósága a „lét”-nek, ami nyelvben, a szóban megjelenik...
Na, ha ezt most nem tudod azonnal teljesen átélni, megérteni, nem baj, nekem se sikerül teljesen (ráadásul, ha most azt mondod, hogy ez az utóbbi rész nemhogy egyszerűbb, mint a könyv, de legalább annyira bonyolult, legfeljebb másképpen, nem mondom, hogy nem lehet igazad, ezt akárhogy próbáltam, nem tudtam rövidebben, egyszerűbben).
Ha ennél jobban meg akarom érteni, amennyire úgy tapogatózva most értem, hát, még érlelni kell egy kicsit ezt a könyvet, ezeket a gondolatokat. De, ne ijedj meg, ne rakd le a könyvet, most kell csak belelendülni. Az egész-ség érzéshez, hogy összeálljon benned a végén, hogy össze tudd rakni az egészet a teljes könyv elolvasása után, ennek a pár mondatnak/gondolatnak a teljes megértése (ha van ilyen...) csak egy nagyon kicsit fog hiányozni és az is inkább a hiúságodat fogja birizgálni.
Vissza az önmarcangolásból. A nyelv tehát autonóm, önálló módon, önmagán túlmutatva működik. Lényegében ezt jelentik a fentiek, hogy a nyelvi megformálás, az interpretáció mindig túlmutat önmagán és egy meghatározott kapcsolat-egész jelenik meg benne.
És itt jön újra a szimbólum fogalma, ami a nyelvi megfogalmazásban teremtődik meg, a nyelv egy magasabb szintű egységhez való kapcsolódása kizárja az önkényes jelölés lehetőségét, viszont lefedi/megfogalmazza teljességében a dialektikus szimbólum-tartalmat. A szimbólum másra mutat, de egyben azonos is vele és így segíti a lét és a jelentés egybeesését.
Itt azután megemlítődik a művészi alkotófolyamat és a „mondó szó” (a valódi élő beszéd, amelyik nem önmagáért való és mintegy a lényeget leíró szimbólum megteremtését szolgálja) szimbolikus tartalmának a vizsgálata közötti analógia/hasonlóság. A művészi folyamatban megvalósuló mű a megismerés folyamatánál még érzékelhetőbben teszi nyilvánvalóbbá a nyelvi jelenség, interpretáció transzcendentalitását (értelmezés-fölöttiségét). A létrejött alkotás, mint szimbólum, nemcsak egyszerűen közvetíti a művész cselekvő szándékát, de meg is haladja azt, több lesz önmagánál, a lét gyarapodik általa.
A valódi műalkotás egyediségében (nem-megismételhetőségében) különbözik a a technikai termékektől.
Ha elemezzük a percepciót/(művészi) észlelést, már maga a percepció is egyedi, magán viseli a világba ágyazottság terhét („kontextusa” van, nem megismételhető). Nincs értelmezés nélküli észlelés, az észlelés mindig értelmezett („megcsócsált”) valóság. Ebben az értelemben a megismerés mindig transzcendentális, mert nem létezik semleges befogadás, észlelés.
1.1.9 Az előzetes tudás és az értelmezés problémája
Húu...szóval a jelenvaló lét a nyelviségben meglévő, hordozott értelem-egész által meghatározott és olyan egzisztenciális/létezési struktúrával rendelkezik, amely kihat a megértésre, befolyásolja a megértést.
Az (igazi) megértés-aktus tehát mint létezés/exisztálás ismerszik meg/tárul fel mindig az előbbiek szerint „hangolt” és „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben.
Az ilyen értelmű „ontikus” (reális, tényszerű, „mondó”, „igazi”) beszédben az ember túllép mindennapi magán, „felnő” a dolgokhoz és úgy tud viszonyulni hozzájuk, hogy bennük egyúttal önmagát is megérti.
Ennek a pontnak a végén megjelenik a harmadik fontos elem, még nem teljesen kifejtve, amennyiben a megismerési folyamat kölcsönhatás-sorozaton keresztül, spirális fejlődésben, egyre közelebb „körözve” az igazsághoz (ajjaj, ebbe ne menjünk bele, hogy mi az „igazság” és hogy ebben a gondolatkörben megismerhetőnek tartatik-e...) működik. Cirkularitás, iteráció (ez utóbbit én biggyesztem hozzá) meg fog jeleni a következő pontban.
1.1.10 Az értelmezés körfolymata
„...a megértés mozgása állandóan a résztől az egészhez, és onnan vissza az részhez.” Tehát egy ide-oda, vagy ciklikus, vagy cirkuláris/körkörös mozgásban, az úgynevezett hemeneutikai (megismerési) körben fog megvalósulni a megértés. A szöveg és az interpretátor egymáshoz intézett „kérdései” következtében egy dialógus alakul ki és ez a kapcsolat lételméleti (ontológiai) jelentést kap. A nyelv általi kérdésfeltevés mögött az a korábbi gondolat van, hogy nemcsak a használó határozza meg a nyelvet, hanem a nyelv is a használóját, illetve az a gondolat, hogy a nyelv az előbb említett részben az egész, illetve kontextus által is meghatározottság.
Itt megemlítődik, hogy e folyamat fényében nyilvánvalóvá válik az objektív rekonstrukció vagy objektív megismerés illúziója. Előfeltevés, kontextus nélkül nincs megismerés. A megismerő tehát részben ezáltal korlátozott, viszont részben ez lehetőség is a számára.
Azért, mert:
- létmegértésben vagyunk (ez már korábban is felmerült, annyit jelent, hogy értjük, „látjuk” a lét létét is (a tárgyak triviális létezése mellett), csak nem tudjuk ennek az összes részletét megmagyarázni);
- eleve adott (a priori) irányulunk egy értelem-egészre (ez a már felismert részek és szempontok reflexív (a megismerőnek önmagára vonatkoztatott) meghaladása által mutatkozik meg).
Megjegyzés: többször megjelenik ez a „meghaladás” fogalom, meg a magasabb szinten spirálisan, vagy cirkulárisan magasabb szinten megjelenő megismerés. Ennnek megértéséhez (plusz a dialektika fogalmát is néha ezzel magyarázzák) megpróbálom ideidézni a triád (tézis, antitézis, szintézis) fogalmát, amit Hegelnek tulajdonítanak. Alap-szinten a triád nagyon egyszerűen megérthető gondolatmenet:
- a tézis legyen egy intellektuális feltevés
- az antitézis tagadása a tézisnek, a feltevésre adott reakcióként
- a szintézis pedig megoldja a tézis és antitézis közötti konfliktust, és egy magasabb szinten fogalmaz meg egy új feltevést, amely ezen a módon már tartalmazza a a tézis és szintézis konfliktusának megoldását.
Ez a folyamat modellálhatja a megismerés egy ciklusát és az egész úgy folytatódhat , hogy a az ilyen formában létrejött szintézis a következő ciklus elején az új tézissé válhat és kezdődhet az új ciklus.
1.1.11 Az értelmezés dialektikája
Itt újra egy másik fénytörésben megjelenik az objektív tudományelméleti módszerrel szemben a hermeneutikai megismerés, ami a szellem dialektikus mozgását tételezi fel.
A hermeneutikai megértésben az interpretáció felől nézve, az önmagához viszonyulás fegyelme (reflexió) teremti meg a dolog feltárulkozásának a lehetőségét. A kérdező, megismerés felől nézve olyan elmozdulás jön létre, amely során a folyamatban a megismerő szintén kérdezetté, megszólítottá válik.
1.1.12 A hermeneutika, mint tapasztalat
A hermeneutika a modern tudomány előtti, görögök által elgondolt dialektikát alkalmazza a megismerés folyamatára, mely szerint az ismeretszerzés célja nem a szubjektívitás (szubjektív lét) megalapozása az objektív ismeret által (mint a modern tudományelméleti módszerben), hanem a részesedés és a megértés közös alapjában. (Tehát a tapasztalati tanulás a filozófiai alapjait ebben a korábbi hermeneutikai megismerésben keresi.)
A szubjektum részesedik az igazi létből, tehát szerepe a világban eleve kontingens (nem szükségszerűen igaz, vagy hamis), nincs elsődlegessége az objektummal szemben. A szubjektum nem abszolút kiindulási alap, ezért nem is képes megteremteni az objektív ismeretet.
Itt van egy definíció a dialektikára: nem a gondolkodás által végzett mozgás, hanem magának a dolognak a mozgása, amelyet a gondolkodás tapasztal. A hermeneutika alapján a megismerés találkozásként vagy részesülésként írható le (az aktivitás a befogadásra való készenlét).
A tapaszatalat sohasem lehet teljesen lezárt és pontosan kiszámítható, mert a változás öndeterminált. A tapasztalat nem pusztán egy észlelési folyamat eredménye, hanem sokkal inkább történés, találkozás. A tapasztalat másik lényeges eleme a negatívitás, mely szerint „a tapasztalat mindig a semmiség tapasztalata: valami nem úgy van, ahogy feltételezzük”. Ez a negativitás (hasonlóan az előző megjegyzés „antitézis” fogalmához) azonban mindig produktív, hiszen a továbblépés dialektikus feltétele. A tapasztalat legfontosabb eleme a nyitottság az újabb és újabb felismerésekre.
1.1.13 A kérdezés művészete
Innen – úgy látom - nincs mit magyarázni tovább.
Persze, elérhető vagyok, ha kell valami.
__________________________________________________________________________________
Szószedet (a legfontosabb szakkifejezések):
- meta- - valamin túli, feletti (a Metalépés címet talán úgy fordítanám – A nagy lépés)
- ontológia – lételmélet, létfilozófia
- hermeneutika – a filozófiai értelmezést és a megértést vizsgáló filozófiai tudományág, röviden ebben a bevezetőben többnyire értelmezés-elméletnek fogom nevezni (nem szokták lefordítani); van módszertani, filozófiai (ontológiai) és kritikai hermeneutika (itt a filozófiai hermeneutikáról lesz szó)
- interpretáció – nyelvi, (művészi) értelmezés
- intencionális – szándékos, szándékolt
- 3 nagyon fontos Jungi kategória (szükség lesz rá a 75. oldaltól):
- differenciáció – elkülönülés
- integráció – egyesülés
- individuáció, individuációs processzus – egyénné válás, önmegvalósítás (Jungnál az individuáció:
- a differenciáció/elkülönülés és az utána következő
- magasabb szintű integráció együttes folyamata.) –
- Jung szerint az egyén 40-es évei után (nem mindenki) a személyiség kedvező adottságok és körülmények között kibontakozhat; amikor az alapvető dolgokat már elérte életében és elkezd a világ, a létezés titkai után érdeklődni, kapcsolatot találhat a kollektív tudattalanjával (ebbe itt tényleg nem lehet mélyebbre menni) és ez egy magasabb szintű szintézishez segítheti az őt körülvevő világgal – ez nagy téma, itt, Neked, hogy ne akadj el, ennyi legyen elég)
- cirkuláris– körkörös, ciklikus, visszatérő ciklusok szerint működő
- transzcendens - szó a latintranscendo (’átlépek’) igéből származik, és olyan valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Hasonló értelemben használatos az ugyancsak tág jelentéskörrel bíró „természetfölötti” szó is.
- metafora - (ógörög eredetű: átvitel) összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szókép. Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó (az üveg szája, nyaka). A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne valamilyen grammatikai jelzés (...olyan...mint...).
- asszimiláció - hasonlóvá tevés, hozzáidomítás valamihez, beolvasztás
- szimbólum – jelkép, jelentéshordozó
- kontextuális – környezet(é)ben értelmezhetőség; ezzel úgy szoktál leggyakrabban találkozni, hogy valamit idéznek, kontextusából kiemelve; ezen azt lehet érteni, hogy egy adott szövegrészlet az egész szövegkörnyezetből, a szerves környezetéből (amely előre és visszautalva mintegy egész komplexitásában tudja segíteni az adott kijelentés(ek) értelmét, helyi értékét) kiemelve az eredetitől nagyon eltérő, akár ellentétes jelentéstz is kaphat, ezért a kontextus, amiben valami elhangzik, fontos a megérthetőség szempontjából
- allegórikus gondolkodás - hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Azaz egy elvont fogalmat képszerűen, vagy egy önmagában láthatatlan elképzelést vagy elképzeléseket egy látható képben jelenít meg; egy elvont valóságot érzékelhetővé tesz. Az allegória nem azonos a jelképpel (vagy szimbólummal), de attól nem mindig választható el világosan.
- Gestalt – alakzat, (pszichológiában: alaklélektani)
- ontikus – (ang. ontic) görög eredetű, „fizikai, reális, tényszerű” létezési módú
- a priori – eleve adott, axióma, nem kell magyarázni
- a posteriori – utólag megvilágosodott, tapaszatalati
- fenomén - szó szerint „a megjelenő”, „a megmutatkozó”, a „jelenség” (= az intencionális (szándékolt) élményben adott, és a megismerő tudat számára jelenvalóságként megjelenő – ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk, ha nézünk valamit, a fenomén nem a tárgy maga, hanem a megismerési, szándékolt élményben adott fenomén-je a tárgynak (nem a pohár (az a tárgy maga), hanem a pohár fenoménje, amit a pohár-tárgy bennünk a tapasztalatunk, szociológiai beágyazottságunk által befolyásolt tudatunkban élményként generál – bocs, ez ennyire nyakatekert)
- fenomenológia – a fenomén-nel foglalkozó tan, mondjuk jelenségtan (nem szokták lefordítani) – leghíresebb figurái Husserl, Heidegger
Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com
