Vezetői coaching

The earth is moving/trembling under our feet. Everything is in (radical) changes, when we are looking around and then back, the landscape is already changed and perhaps we are on the street to search for another job… we are constantly losing our repairs, the North… and do not find our well known milestones in our life… you should be vigilant, you should be cautious and you should doubt everything and be on the alert… really? 

What is the system (I mean the capitalism) we are actually living in? Is it the best of of the best? Is there any other system we could search for? Are we understanding & using well all the opportunities we have in this system? Or we simply sc….ing it up and crying quickly for another one? Is it the system being wrong or we ourselves could do better? What on earth could be a good direction to take? 

In 1905  a sociologist, one of the first perhaps, Max Weber has written an interesting book about the spirit of capitalism (later he revised the original up to 1930), the title was:  

The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism (The Book – Published by Routledge in 2005 – originally in 1992 on the base of the 1930 version) - This edition was translated from German by Talcott Parsons (introduced by  Anthony Giddens), the last link (Max Weber’s…. in the 21^st Century) is just speaking about a new English translation… -  

http://www.d.umn.edu/cla/faculty/jhamlin/1095/The%20Protestant%20Ethic%20and%20the%20Spirit%20of%20Capitalism.pdf 

“Weber’s claim  is that rational capitalism is the source of the industrial revolution and the growth of capitalism as the preeminent universal economic system. Weber claimed that this rational capitalism came into being by a work ethic rooted in Calvinism.” (quote from the “About Weber” thesis, see the link below). 

His thesis was later much criticized but because of his (Weber’s) effect on the later sociology, every bits and pieces of his original works and those of his critics might be a tremendous gisement of valuable information  and arguments. However, I admit and I accept that with the speed we are now living it’s hard for the laymen to study such topics in details. Anyhow, I’ve thought I gather together some papers in one lot, if we have time we could read one or two passages from them… 

Later this work was named as one of the 10 most influential book in the sociology by the International Sociological Association and listed among the New York Public Library’s Books of the Century (1895–1995).

Some more sources about the author and the work: 

Understanding Weber (a book from 2007) –http://58.192.114.227/humanities/sociology/htmledit/uploadfile/system/20100506/20100506140232522.pdf 

About Weber (a thesis from 2006) -

http://dspace.uta.edu/bitstream/handle/10106/309/umi-uta-1247.pdf?sequence=1 

Max Weber’s Protestant Ethics in the 21^st Century (a short chapter of a book - 2002) -

http://www.uvm.edu/~lkaelber/research/KaelberPE.pdf 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

A nyelvtanulásban, sőt a mindennapi használatban is (nekem) a legnehezebb az anyanyelvi beszélő (vagy nagyon nehéz szöveg) megértése volt (korábban és a nem állandóan használt nyelveken a folyékony beszéd). Én valahogy mindig megértetem magam. 

Volt nemrég egy flash-em (ehhez lesz itt egy-két történet), hogy hogyan kapcsolódik össze a megoldásközpontú coaching megközelítés és a tökéletes, 100%-os nyelvi megértésre (illetve tökéletes nyelvi pontosságra, például nyelvtani korrektségre) való törekvés… 

Szokás szerint, kapaszkodjatok… 

Sokféle coaching megközelítés van, amelyet coachok alkalmazhatnak, az egyik a megoldásközpontú rövid coaching. Ezen belül is vannak finomságok, al-irányzatok, de ezek néhány dologban megegyeznek: 

• az ügyfél a szakértője a problémának és a megoldásnak,
• a megoldásnak nem feltétlenül van, sokszor egyáltalán nincs köze a problémához, ezért a megoldásra kell fókuszálunk szinte az első perctől kezdve (a problémáról csak annyira van szó, amennyire a coach hozzájárulásához erre egyáltalán minimálisan szükség lehet, előfordul, hogy semennyire),
• a megoldásra koncentrált célkitűzés után a cél elérésnek már megélt, bármilyen csekély, előjeleire fókuszálunk együtt (azok hogyan jöttek létre, mit csinált az ügyfél másképpen a cél felé mutatóan), vagy ha ez valamiért nem rögtön járható út, akkor
• a  kivételekre fókuszálunk  az adott működési helyzetben, amikor a probléma a szokásosnál enyhébben, vagy egyáltalán nem jelentkezik.
• Erőforrás, erőforrás, erőforrás… ezeket keresünk…
• Az így adódó cselekvési, döntési alternatívák közül
  • Amelyek nem okoznak problémát, azokon nem kell változtatni
  • Amelyek sikeresek, hatékonyak, azokat az ügyfél magától is (pláne, hogy most már előjöttek  a coach-csal folytatott beszélgetés folyamán) többször fogja csinálni, és
  • Amelyek nem sikeresek, azok helyett meg mást fog csinálni, esetleg kikísérletezi, melyik más viselkedés vezet hatékonyabb működéshez. 

Ha már ilyen jól elmagyaráztam, hogy mi a (megoldásközpontú) coaching, egy megjegyzés arról, hogy mi következik. Mivel nem tudlak egyenként megkérdezni Titeket, hogy milyen erőforrásaitok vannak ehhez a konkrét nyelvtanulás témához (folyékony beszéd idegen nyelven és az anyanyelvi beszélő megértése), milyen előjelei vannak annak, hogy már alkalmazzátok észrevétlenül is azt, amiről itt beszélni fogok, ami itt következik, talán leginkább saját élményen alapuló konzultációnak nevezhető… talán hasznos lesz Nektek és talán hozzá tud járulni az alternatívák bővítéséhez, amelyeket felhasználhattok a saját tanulási módszereitekhez legjobban passzoló, leghatékonyabb nyelvtanulási utatok megtalálásában… 

OK, de a nyelvtanulás hogy jön az előző részhez? Nos, az én számomra, aki felnőtt fejemmel három idegen nyelven jutottam el egy viszonylag használható nyelvtudásig, ma is,  mindig is az anyanyelvi beszélők megértése a kulcs, a legnehezebb. 

Engem megértenek, mert én persze, akármennyit tanultam, felnőtt fejjel a tökéletes kiejtésről már lekéstem, és egyáltalán,  az idegen nyelven, ha azt nem állandóan, saját közegén belül használjuk,  az ember – kiejtésben is, szóhasználatban/-választásban, mondatszerkezetben -  mindig lassabb, körülményesebb, iskolásabb egy kicsit, szóval, őt majdnem mindig megérti a másik fél, míg az ő számára például az adott nyelvi környezetből jövő angol beszéde a sajátos idiómáival, a kicsit elharapott szóvégekkel, mindig egy kicsit titokzatos, enigmatikus/titokzatos lesz. 

Ez is változó, valószínüleg én több amerikai akcentust beszélővel találkoztam és az én kiejtésem is ahhoz áll egy kicsit közelebb, másnak lehet az angol a familiárisabb és az amerikai megértésével van baja (és így tovább, a bajor, a schwitzer Dütsch, a kanadai francia, stb. kiejtések megértésével). 

Szóval a native speaker-ek megértése. Rögtön mondom is, hogy mire gondolok, amikor szerepet szánok a megoldásközpontúságnak. Egyszerű: ha idegen nyelven társalogsz, idegen nyelvű szöveget hallgatsz, olvasol, ne azokkal a részekkel foglalkozz, amit nem értesz, ne blokkolj, ha valami kimaradt, hanem arra figyelj, amit megértesz és abból építsd fel visszafelé is az egészet. 

Tulajdonképpen ennyi itt a megoldásközpontúság: ne a hibára, a kimaradásra, a nem-értésre, a problémára koncentrálj, hanem arra amit megértesz, a megoldásra. Egyébként egy bizonyos adott nyelvi alap-képzés után  nekem bejött, hogy amikor valamit olvastam, nem néztem meg minden egyes szót, amit nem értettem, hanem a szöveg értelmét az ismert részekből/szavakból próbáltam meg megérteni. Így gyorsabban jutottam el a folyékony olvasáshoz. 

Persze, ha túl sok mindent nem értesz meg, akkor egyszer-egyszer, kulcs-mondatoknál (megérzed, melyek azok, amikor már tényleg semmit nem értesz az egészből…) ezt-azt meg kellhet nézni a szótárban. Ma akkor veszem elő a szótárt, ha nemcsak megértenem kell, hanem le is kell írnom a fordítást, nem csak az értelmét összefoglalva visszaadni (ez az angolra és a franciára igaz, a németnél azért itt-ott szótárazok). 

De hogy ne legyen ez ennyire száraz, mondok példákat részben, hogyan jutott ez eszembe, részben, hogy hogyan is jelenik meg a szöveg megértése, és az ezzel kapcsolatos 100%-os tökéletesség keresése.  Ez talán segít a fenti tételt alátámasztani. 

Úgy jutott eszembe ez a megoldás-központú megközelítés a megértésben, hogy éppen elkezdtem készülni egy coaching klub-foglalkozásra, ahol egy nagyon érdekes, nagyon dinamikus angol nyelvű beszélgetés megértetésében kell majd aktív szerepet vállalnom, ahol van aki, ugyanúgy érti mint én, vagy jobban, van, aki valamit meg fog belőle érteni, és lesz, aki alig fog valamit is megérteni belőle magától. Eddig úgy gondoltam, erre készültem, hogy meghallgatom az egészet, kiszúrok fontos részeket és azokat beütöm a gépbe magyarul, akkor amikor ott leszek, azt hozzá tudom olvasni, kézbe is tudom adni, milyen pompás lesz. Ez  100%-os tökéletességre való törekvés.  Igenám, de már látom, hogy nem lesz annyi időm, ezért elkezdtem gondolkozni, hogyan is lesz, hogy mindenkinek jó legyen. 

Az adott videót egyszer hallottam élőben, és azt hiszem, hogy már a neten is végighallgattam legalább egyszer. Lényegében elmondható, hogy teljesen értem, amibe tökéletesen belefér az én értelmezésemben, hogy vannak pontok, ahol az értésem hozzávetőleges, a lényeget értem, de nem minden egyes szót, kifejezést, de ez az egész, vagy az adott rész értésének minőségét  nem, vagy alig befolyásolja. 

Csak el kell engednem a tökéletesség igényét, és egyszerűen amikor ott leszek majd, a legjobb tudásom szerint segítenem kell megérteni a jelenlévőknek a leglényegesebb dolgokat és mivel lesznek ott olyanok, akik úgy, vagy még jobban értenek angolul, mint én és ráadásul lazábban, alaposabban tudnak figyelni a részletekre is, mert én fogom csinálni az “alap”-fordítást, majd kijavítanak, vagy kiegészítenek. Ennyi. Megoldva. 

Miért is fontos az, hog tudjuk, mi az, amire törekedni érdemes, és miért kell tudni elengedni a 100%-ig tökéletes értés igényét? 

Érdekes, hogy ez a szempont egyébként nemcsak a megértésnél jelenik meg. Ha egy kicsit perspektívát váltunk és az outputot nézzük, azt, amit Te akarsz elmondani a kommunikáció folyamán, szintén nagyon megnehezítheti az, hogy tökéleteset akarsz nyújtani. Minden szempontból. A tartalomra koncentrálás mellett igényt tartasz arra, hogy a mondandód  nyelvtani, egyeztetési és szemantikai szempontokból is tökéletes legyen, ami az elején, sőt elég sokáig a nyelvtanulás folyamán – érthetően -  paralizálja az embert és nem tud elmondani egy egyszerű  mondatot se a normálhoz közelítő sebességgel, folyékonysággal, mert mindenre egyszerre figyel és ez leblokkolja a beszédképző rendszer működését. 

Figyeljétek meg, amíg nem szorul a tudatod alá a nyelvtan, nem tudtok folyékonyan beszélni. Mint az autóvezetésnél az elején: a pedálok, a sebváltó, a kormány, a visszapillantó, és amikor mindez már majdnem megvan, az oktató megkérdezte: “És a forgalmi táblákat ki fogja nézni, az úttörőcsapat?” (ma ez talán cserkészcsapattal hangzik el, never mind…). 

A két történetből én magam nem nagyon kerülök ki jól… amellett, hogy lehet esetleg egy jót röhögni (rajtam) és a “más kárán tanul az okos”, annak a tételnek, hogy a hibáinkból tanulunk legtöbbet (többet mondok, csak azokból tanulunk), egy valamikor következő blogbejegyzést tervezek szentelni… 

No, az első történet nagyon friss. És kicsit paradox, mert a megértést magyar kontextusba helyezi és ráadásul saját szövegem megértéséről van szó (ennél jobb bizonyítéka annak nem lehet, hogy a 100%-os megértés nemcsak akadályozó igény, hanem ehhez képest még gyakorlatilag lehetetlen is…). Egy adott célra egy beszélgetésből, amit én folytattam valakivel, 5 percnyit szó szerint le kellett írnom.  Ez kb. 3,5 oldal lett és az én részemnél 2-3 esetben akárhányszor visszajátszottam, nem tudtam megállapítani, mi a fenét is mondhattam pontosan (egy ragot, vagy egy elharapott szóvéget, vagy rövid szót). Pont mint az angoloknál… 

Elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen hogyan lett volna engem képes megérteni a másik fél az adott helyzet adott atmoszférájában, ha én magam nem tudok mindent tökéletesen megérteni utólag a saját szavaimból, még a technika segítségével se (jó, a felvétel nem volt elég tiszta, de mégis, én meghallgathattam 3-4-szer – utána feladtam…). Jó történet, nem? 

Persze, ebből számomra adódik személyes tanulság: ne hadarj és artikulálj a kiskésit, ha azt akarod, hogy megértsenek, a teremburáját… Természetesen azonban van általánosabb tanulság is és erre jó emlékezni az idegen nyelv tanulásánál, mert könnyebbé teszi a tökéletesség iránti igény elengedését. 

A tanulság az, hogy a közlések szószerinti megértése az anyanyelvünkön sem 100%-os. Messze nem (ezt bárki, aki vett részt hosszabb előadáson, pláne Power Point támogatású prezentáción, hogy a felére se figyel, felét se érti…). Ráadásul, különösen a személyes kommunikációs aktusban egy vizsgálat szerint 7% a befolyása mindössze a szóbeli tartalomnak, 38%-ban számít, befolyásol a beszéd tónusa, hajlékonysága  és 55%-ban a vizuális benyomások (ez egy elég alapvető összefüggés, vizsgálat lehetett, mert a minap Dr Bagdy Emőke is pont ezeket idézte egy Balassi intézet-beli előadásán…). Ehhez jön még, hogy  a kép rólunk, amivel a kommunikációba “belépünk”, az első 10, de még inkább az első 4 másodpercben (!!) meghatározódik. Az adatokkal kapcsolatban voilà,  egy angol nyelvű cikk: http://www.omnilogos.com/2011/08/11/nonverbal-communication-theories/ ). Még telefoni kapcsolat esetén is sokkal meghatározóbb a tartalomnál a hang tonusa és  hajlékonysága. 

Idefűzök még egy linket, egy 13 oldalas magyar nyelvű összefoglalót a kommunikációról, ahol - ha valakit kicsit mélyebben érdekelnek  az alapfogalmak -, itt megtalálhatja a legfontosabbakat (arra gondoltam, hogy kitérek a redundanciára is, de kicsit utána olvasva láttam, hogy ehhez én is, meg ez a blog-bejegyzés is kevés… így került “kezembe” ez a – nem profi nyelvészeknek, hanem jóindulatú amatőröknek - jól kezelhető összefoglalás): http://www.ekt.bme.hu/Nagylete/AKommunikacio.pdf 

A másik történet az idegen nyelv értéséről (és ami ebből következhet) inkább anekdota, amihez bevezetés szükséges. Az egyik al-hobbym, hogy kedvelek és gyűjtök – közvetlenül német tv-csatornákról – német kabarékat.  Legnagyobb kedvenceimtől (Urban Priol, Volker Pispers, Georg Schramm, Horst Schroth) még külön is vásároltam CD-t,  vagy akár könyvet is. Kedvenc teszt-kérdésem, ha találkozom egy “igazi” némettel, hogy megkérdezzem tőle, hogy szereti-e a kabarét, ismeri-e legalább a kedvenceimet (név szerint még számon tartok talán kétszer ennyit és sok van, akiket nem követek). 

Most, hogy ezt írom, belegondoltam…  tutti, hogy ezt a rossz szokásomat (másokat nehéz helyzetbe hozni, én, Budafokról, kérdezgetem a szegény németeket erről, hallom Baglyot a Micimackóból, amint gubbasztanak Micimackóval a faágon és Micimackó állandó kérdezősködésére, hogy ide mi van írva, oda mi van írva, Bagoly azon morfondírozik magában: “Most lelökjem, vagy ne lökjem? Igaz, ezt holnap is megtehetem...”) biztosan leépítem a jövőben. mindegy, most ehhez a témához passzol... 

Az a német kör, amellyel eddig nagyrészt – azóta, hogy ezeket a felvételeket gyűjtöm - kapcsolatba kerültem, noha szintén médiások voltak, nemet szokott válaszolni (hát, ez az…)… talán nem néznek (annyit) tv-t vagy… mindegy is… Az én kedvenc humoristáim általában nem tortát vágnak egymás fejéhez, inkább nehéz témákról beszélnek görbe tükörben, többnyire szatírikus, filozófikus politikai kabarét csinálnak. 

Persze, jogos a kérdés, mennyit értek meg belőle (ez lesz a poén…). Nos, nem mindent (változik, mondjuk egy full bajor tájszólás esetén kevesebbet, mint egy többé-kevésbé hochdeutsch kiejtés esetén). Egyrészt kontextuálisan az idegen nyelvű/kultúrájú humort megérteni ténylegesen nehéz (gondoljátok el, Hofit hallgatni egy magyarul tanuló külföldinek… nehéz lenne…), másrészt Németországban nagy különbségek vannak a kiejtésben a területek között és a csatornákon, amelyeket elérek, időnként felléptetnek osztrák és német-svájci humoristákat is, na ezek meg megint – időnként nagyon, a svájciak drámaian - másképpen használják a kifejezéseket és más az akcentusuk is. 

De, és nekem ez a lényeg, annyira megértem, hogy a levezetések, poénok többségét veszem, halálra röhögöm magam és rengeteg helyzetben eszembe jutnak a poénok/áthallások, mert magas minőségű szatíra lévén, az általános emberiről szólnak. Ez persze azt is megköveteli, hogy valamilyen szinten otthon legyek abban, éppen mi történik Németországban és ismerjem a legfontosabb figurákat, hiszen különösen a politikai humor magától értetődően az éppen regnáló politikai szereplőket figurázza ki. Példa: legnagyobb kedvencemtől, Volker Pisperstől vannak különböző korszakból származó CD-im, video-felvételeim, könyveim, amelyekben hol Helmuth Kohl, hol Gerhard Schröder, vagy manapság éppen Angela Merkel és aktuális társaik viselt dolgairól  szatírizál… (és olyan szinten, hogy nem csak aktuálisan “vicces”, teljesen időtálló ez a fajta szatíra…). 

Jellemző volt az ilyen rokon-lélek kapcsolat-felvételi kísérleteimre, amikor Hamburgból egy újságírónak tanuló fiatal lány néhány hónapig gyakornokoskodott a korábbi médiás munkahelyemen. Ketten egy  kolléganőmmel gyakorlási céllal időnként  egy-egy társalgási óra keretében beszélgettünk vele, amelyre a hamburgi lány különböző témákat hozott. 

Az egyik alkalommal meséltem erről a hobbymról, és kiderült, hogy egyik kedvencemet se ismeri (ott, neki ennél a négynél több névvel próbálkoztam…). Következő órára odavittem a számítógépem és a youtube-on elkezdtem neki mutogatni azt hiszem vagy 9-10-et közülük. Rövidebb részleteket találtam tőlük, volt, akitől hosszabbakat is (ez akkor volt, 2000-es évek második felében, amikor még csak max 10 perces videókat lehetett feltölteni). Annyira megtetszettek neki, hogy lelkesen jegyezgette a nevüket, hogy majd otthon utánanéz… 

Ilyen előzményekkel egy idei ősz-eleji coaching konferenciának az elején az egyik színhelyről a másikra gyalog mentünk vissza és egy darabon egy német kollégával kerültem egy sétáló csoportba. Mindenféléről beszélgettünk, és ahogy lenni szokott, hamar szóba hoztam az említett hobbimat. Gondolkozott egy kicsit, és nem mondta meg, hogy vajon melyik kedvencemet kedveli, vagy egyáltalán ismeri-e egyiket is. Ehelyett csak annyit mondott: “Akkor nagyon jól kell, hogy beszélj németül…” (a konferencia nyelvén, angolul beszéltük…). 

Csak később dolgoztam fel, mit is jelentett ez az egész (persze, az is hozzájárult, hogy kölcsönösen nem kerestük később egymás társaságát; a 4 napnak ennek a hülye szokásomnak köszönhettem az egyetlen nem igazán pozitív személyes élményemet…). Nyilván, ő úgy döntött, hogy az említett természetese nyelvi akadályok miatt lehetetlen, hogy én annyira tudjak németül, hogy képes legyek a kabaréjukat élvezni (gondolhatta ezt általában is, meg egyszerűen kifejezetten rám vonatkoztatva). Nyilván nagyzolok, sznob vagyok, aki azt hiszem, hogy ha erről beszélek, majd milyen jó képet tudok magamról sugározni. 

Az, hogy egyszerűen ez nekem egy olyan szenvedélyem, amit otthon senkivel nem tudok megosztani és megörülök minden németnek, hátha van valami közös kedvencünk, túl szofisztikáltnak/komplikált magyarázatnak tűnhetett neki. Ő is úgy gondolta, hogy a kommunikáció – információ átvitele, mégha ebben az esetben egyoldalú is – csak tökéletes, 100%-os  megértés esetén lehetséges. Persze, ha az Ockham filozófiai borotvájára gondolok (ha egy dolgot több, valószínűsíthetősége szempontjából egyenértékű elmélettel lehet megmagyarázni, a legegyszerűbbet kell kiválasztani), máris kellemesebb érzésekkel gondolok vissza rá. Szerintem a legközelebbi konferencián odamegyek hozzá és ezt megpróbálom megbeszélni vele… hátha jó barátok leszünk… 

Mi is a tanulság? (Kell-e legyen?) Mondjuk talán annyi:  

• ne a korlátokra figyelj (ha beszélsz: a szórendre, nyelvtanra, ha hallgató vagy: arra, amit éppen nem értettél meg azonnal),
• hanem a lényegre, a “megoldásra” (ha beszélsz: a tartalom minél teljesebb, pontosabb megértetésére, ha hallgató vagy: arra, amit megértesz és abból rakd össze az egészet). 

Ha valaki ezt nekem az elején elmeséli, segített volna… talán Neked is segít… legalább egy kicsit… 

Ui.: ezen most gondolkoztam, hogy felküldjem-e ezt a blogra, tud-e eléggé hasznos lenni valakinek… azután egy simán önző szempont is felmerült… hátha valaki olyan is elolvassa, aki osztja ezt a hobbimat és akkor egy kicsit majd meg tudom valakivel beszélni, hogy milyen fantasztikusak voltak mondjuk  Jürgen Becker, vagy  Wilfried Schmickler szólói az októberi Mitternachtsspitzen-ben… 

Ui. 2: Ki lehet-e lépni ebből a blogbejegyzésből, hogy nincs itt egy illusztráció? Nem… - https://www.youtube.com/watch?v=zB7F5pDNYhI

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Még elég sokszor találkozom azzal, hogy idegenkednek itthon az elektronikus-könyv olvasóktól (a könyv "szaga", meg ezek hiányoznak...). Értem én, van néhány gyönyörű könyvem, aminél én sem adnám a papír-könyvet az elektronikusért... Mégis, egyre többet olvasok ilyen masinákon, gondoltam, érdekes lehet megemlíteni néhány szubjektív tapasztalati élményt, részletet, előnyt. (A képen NEM a legújabb Paperwhite verzió van, de ez a kép tetszett legjobban...). Ez következik...

1. Az amazon.com tavaly lépte át azt a küszöböt, amikor több elektronikus könyvet adott el, mint papír-alapút - http://www.fastcompany.com/1754259/amazon-sells-more-e-books-paper-ones
2. Mostanában jelenik meg a legújabb Kindle-olvasó, a Kindle Paperwhite (a legolcsóbb wi-fi-s USD 119 (ha “beengedsz” egy kis reklámot azt hiszem alul egy sávban), az mondjuk a mai 220 Ft-tal számolva = kb. 26 eFt, Magyarországon nyilván valamivel drágábban árulják… - vigyázz, ha itthon vásárolsz, mert sok verzió van, el lehet keveredni bennük, fontos a specifikáció, mindig hasonlítsd össze a kinti árral…). Ez az összes eddigi fekete-fehér passzív Kindle-olvasót felülmúlja (például bekapcsolható egy speciális képernyő világítás, így gyenge fényben is olvashatsz vele, ami a korábbiakkal nem lehetséges); ha érdekel, ez tényleg “hot” most… ( https://kindle.amazon.com )
3. Vannak ismerőseim, akik aktívan használják a szolgáltatást, esetleg Kindle-olvasójuk is van és vannak, akik idegenkednek tőle még ezért-azért, de egyre többet hallanak róla, és kezdenek “olvadni”. Persze, sok más e-könyv olvasó is van… 

Ez a 3 ok elég volt nekem arra, hogy megírjam a saját tapasztalataimat. Elég korán hozattam az Amazon-tól egyet és kezdtem rá venni a könyveket. 

Fontos, hogy az eredeti, legbővebb felhasználási terület az angol nyelvű könyvek megszerzése, de az Amazontól lehet más nyelveken is könyvet rendelni (pl. francia, német, portugál könyveket, amikor ezt írom, összesen, Magyarországon éppen kb. 1,6 millió Kindle könyv érhető el az amazon.com-on (Magyarországon, mert a copyright egyességek miatt ez területenként, régiónként, országonként változhat, amikor én vettem, alig fél millió könyv volt elérhető):  http://www.amazon.com/Kindle-eBooks/b/ref=sa_menu_kbo3?ie=UTF8&node=1286228011

Ebből ingyenes ma kb. 39 ezer:

http://www.amazon.com/s/ref=sr_kk_1?rh=i%3Adigital-text%2Ck%3Afree+books+for+kindle&keywords=free+books+for+kindle&ie=UTF8&qid=1351525686 . 

Van olyan magyar site, pl. a Kindlevarázs: http://kindlevarazs.wordpress.com , ahonnan (rákattintva a Kindle-Téka linkre) letölthetők Kindle formátumban magyar könyvek is (megint: ingyenesek és nem ingyenesek is). Használhatod a készüléket akár pdf-ek olvasására is, de arra nem optimális, Legjobban működik a kifejezetten Kindle formátumra formattált könyvek esetében. Ha sok a kép, táblázat, akkor a nagyobb, színes Kindle Fire-t ajánlom, vagy még inkább az iPad-et… 

A készüléket meg lehet venni itthon is (az Árgép 40-72 ezer Ft között mutat szállítókat - http://www.argep.hu/trend/KIND/Kindle-paperwhite.html ). Mégegyszer: ellenőrizd a specifikációt, esetleg vesd össsze az eredeti árakkal az amazon.com-on! 

Fontos, hogy nem feltétlenül kell eredeti Kindle készülékednek lenni ahhoz, hogy amazon.com-ról Kindle könyvet rendelj, de a többi kompatibilis készülék (pl. iPad, iPhone, Android, számítógépek) segítségével is csak ezen az említett számlán keresztül lehet az amazon.com-tól rendelni könyvet (mindegy egyébként, hogy ingyenes, vagy nem ingyenes könyvet rendelsz, az ingyenest is csak akkor töltheted le, ha van számlád az Amazon-nál). 

Persze, nem csak az Amazon-tól lehet Kindle formátumú akármit (könyvet, tanulmányt, folyóiratot, újságot, stb.) rendelni, egyre nagyobb a Kindle-formátumra formattált választék. Ha nem az Amazon a forrásod, nyilván nincs szükség az Amazon számlára. 

Te magad is letölthetsz számítógépedről pdf-eket a készülékre (igaz, a formattálás és az olvashatóság korlátozott). A Kindle készülék a netről is le tud tölteni akár könyveket is, de maga a net-elérhetőség nagyon lassú, nem valósznű, hogy “normál” netezésre használod majd…  

Egy-egy megvett könyvet általában több, de limitált számú eszközödre töltheted le, mindegyikkel be kell jelentkezni ugyanarra az Amazon-számládra. Az engedélyezett készülék-darabszám egy-egy könyvre általában 4 db. 

Csak úgy mondom étvágygerjesztőnek, hogy a Kindlevarázs "Kindle-Téka" rovatából több, mint 500 db ingyenes könyv tölthető le (Ady, Babits, Gárdonyi, Jókai, Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Krúdy, Mikszáth, Móra, Móricz, Petőfi, Tömörkény, de Balzac, Dosztojevszkij, Sir Arthur Conan Doyle, Shakespeare, Rejtő Jenő és sokan mások - nem minden könyvük, de sok). 

Még nem kerültek szóba a wi-fi és a 3G verziók. A 3G egy plusz szolgáltatás, amellyel bárhonnan, ahol 3G, vagy Edge mobil-hálózat szolgáltatás van, elérhető az amazon.com, nem vagy a wi-fidhez kötve. Az, egyébként, hogy kapcsolatban vagy az amazon.com számítógép-központtal, arra is jó például, hogy a központ “megjegyzi” könyvenként, hogy hol tartasz az olvasásban és ha egy másik készüléken akarod folytatni, és mindkettő rá van kapcsolódva a netre – akár wi-fin, vagy mobil-hálózattal –, akkor szinkronizálja a két készüléket a legutolsó olvasott oldalig.  A szövegben ki lehet emelni (highlight-olni…) részeket, be lehet jelölni bookmark-okat (egy-egy oldalon “szamárfület” is tud mutatni  a készülék) és megjegyzéseket is lehet fűzni a kiválasztott helyekhez (ezek kompatibilitását/hordozhatóságát minden irányban nem próbáltam ki a különböző készülékek között, valamennyi hordozhatóság van). 

Fontos tudni, hogy nincs külön telefondíj a 3G-s verzióra se, mert - ez furcsa lehet, de így van - a vételárban "örökáron" benne van a telefonkapcsolódás hálózati díja is (nyilván létezik egy háttérmegállapodás valamelyik magyar szolgáltatóval). Amint megkapod, rögtön üzembe helyezhető, azaz rendelhetsz/vehetsz/letölthetsz rá könyvet. Nyilván az ő érdekük és profitjuk kevésbé a készülék árában van, mint a folyamatos vásárlásban. 

Na még. Letölthetőek/megvásárolhatóak audio-formában is könyvek és ezek lejátszhatók a készüléken is (a többi eszközön nem próbáltam meg audio-könyveket lejátszani). Nyilván fülhallgatóval az igazi, de egy kis gyenge teljesítményű hangszórón is hallgathatók. Ezek a szokásos, profi színészek, felolvasók esetleg a szerzők saját, élvezhető produkciói. 

Ezenkívül messze nem ebben a minőségben, mégis, ha megszokod, többé-kevésbé “élvezhetően” majdnem az összes megvásárolt (angol) könyvet fel tudja “olvasni” maga a készülék, de ez szintetikus, nem igazán emberi hang. A hang ugyanakkor meglepően jó minőségű, de a mondatok szakaszolása zavaró, főleg amíg meg nem szokod (vannak olyan könyvek is – bár kisebbségben -, amelyeknél ezt a funkciót blokkolják). 

Újabb külön szolgáltatás, hogy a Kindle-be gyárilag mellékelnek angol-angol nyelvű értelmező szótárt és ha ráállsz egy szó elejére a kurzorral (van kurzor és ezt egy joystick-szerű gombbal irányítani tudod, illetve ez is változik készülék-típusonként, hogy hogyan irányítod), mutatja az adott szóhoz tartozó szócikket, ami nagyon praktikus… Néha olyat is megnézek igy, amiért a szótárért nem mennék el a polchoz. Nem próbáltam ki, de úgy tudom, hogy más egy-nyelvű szótárra is ki lehet cserélni a The New Oxford American Dictionary-t. 

No, jó olvasást… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Sokan olvasunk sokat. E-mailt (sokan óránként többször is ellenőrizzük az okos-phone-unkon, nem kaptunk-e új, halaszthatatlan intézkedést igénylő mailt, az idő-management tanácsok egy fontos pontja lett: “max. kétszer ellenőrizd egy nap a mailjeidet”…), szerződést, feljegyzéseket, értekezlet-jegyzőkönyveket, használati utasításokat, szakkönyveket, tankönyveket, tanulmányokat, számítógépen Facebook bejegyzéseket, netes anyagokat, twittereket, LinkedIn fórumokat, újságot és még annyi mindent olvasni, ez mind-mind olvasás. 

Mégis, valahogyan nekem az olvasás, az igazi olvasás az az, amikor csak az olvasás csodájáért, mágiájáért, flow-jáért olvasok. Ez nem feltétlenül jelent “tiszta” irodalmat, fikciót, nagyon el tudja az embert varázsolni (engem legalábbis) sokfajta non-fikction könyv is. 

De igen, olvasásnak szűkebben a könyvek olvasása számít. Ne gyertek a papír és elektronikus könyv “jelentős” különbségével, meg a “könyv szagával”, mert ez engem nem igazán érdekel, a könyv így is úgy is “igazi”, egyik könyvem papíron van meg, a másik elektronikusan és vannak olyanak – fontosak -, amelyek, ha elértem őket, mindkét formában, hogy bármikor hozzájuk férjek. 

No, könyvet (tehát nem újságot, nem netes anyagokat, stb.-t) már olvasni, ha lehet hinni a különböző beismeréseknek, jóval kevesebben olvasunk. Venni, még mindig veszünk könyvet, de olvasni… Ja igen, és néha olvastam olyan könyvet is, úgymond könnyű, nyári lektűrt, krimit, ilyeneket, amikor szintén “tudtam” (nekem így “jött le”), hogy ez persze nem igazi olvasás… 

Az igazi (zabolátlan?) olvasás alap-kritériuma, hogy aktuálisan ne legyen szükségem annak a könyvnek az elolvasására, nem kapcsolódik közvetlenül ahhoz, amivel szakmaszerűen foglalkozom (még akkor is, ha jelenleg az ezzel kapcsolatos dolgok is nagyon olvasási flow-ba tudnak vinni, mégis, ez “hasznos”…). Igen, az “igazi” olvasás nem közvetlenül hasznos (persze, (saját) elméletem szerint: nincs olyan olvasás, ami nem lenne valamikor, valamilyen formában hasznos).  Nem hasznos, egyszerűen csak flow… bármit jelentsen is ez… 

Na ez az, amit  mostanában elneveztem zabolátlan olvasásnak… és ez nagyon tud hiányozni néha, amikor különböző okokból nem jutok hozzá… 

Van, akinek más az, ami hiányzik a napi mókuskerék miatt, talán mindenkinek hiányzik valami, valami zabolátlan izé (vagy legalábbis hasznos lehetne), és ha nem tudod mi az, és csak éled az életedet, és nem tudsz (mások kárára nem lévően) “zabolátlan” lenni, nincs biztosítószelep, ahol a felesleges gőz “le tud fújni”, bajba kerülsz.  

Van, aki ezt a barátaival, szerelmével való extra minőségű együttlétekben találja meg (a mókukerék-szerű működési állapot “nem ér”), van, aki az idegen világok fizikai megismerésében, az utazásban és azáltali extra minőségű tapasztalatszerzésben (az se “ér”, amikor egy napra kiugrasz valahová egy megbeszélésre és a repülőtereken, meg a taxi ablakából látsz valamit a helyből, ahol éppen vagy…), vagy a rendszeres sportban találja meg, van aki, meg pont a rendszeres sport miatt kell, hogy találjon valamit, mást, amiben egy kicsit zabolátlan tud lenni (mégegyszer: nem vadulásra gondolok, hanem a mókuskerék-élet feszültségeinek különböző időtávú – nagyon rövid, pontszerűtől az éves lehetőleg többszöri szabadságig terjedő - oldásáról). És persze, az a jó, ha több ilyened is van… 

A nagyokosok erre azt mondják, hogy olyan munkát, foglalkozást kell találni, amelyben teljesen ki tudod élni az összes igényedet és a Maslow-piramis csúcsáig el tudsz jutni. Hmmm… Csíkszentmihályi Mihályt ez a flow elmélet tette híressé és gondolom (megérdemelten) gazdaggá. Na most, komolyan, hány ilyennel találkoztál életedben? A tied ilyen? 

És ha még ilyen is, még akkor is azt gondolom, hogy a passzív fizikai és szellemi lazítási képesség és gyakorlat mellett (ez most hosszú lenne, remélem értitek) aktív fizikai és szellemi “lazításra’” is szükség lehet. Jó, ha egyszer-egyszer “belehallgatsz” magadba, különböző segítők ebben hatékonyan tudhatnak segíteni, és csekkeled, nincs-e  benned túl sok felgyülemlett fáradt gőz, amit a fenti értelemben vett zabolátlan valami (nekem például leggyakrabban az olvasás, és a sport is) le tud vezetni… 

És hogy ne legyen már ennyire elvi ez a tárgyalás, mondok egy példát az én “zabolátlan olvasásomra”. A felfrissítő hatás lényege abban van, hogy új impulzusokat ad, megforgatja az agyat, kirázza egy kicsit abból az öntőformából, amibe éppen bele vagyunk pistulva – kötelességből, szükségből, vagy szeretetből, mindenesetre egyoldalúan. 

Tegnap reggel (okt. 22), egy közös, megbeszélt program előtt, 3 egymás melletti könyv hívogatott az egyik könyvespolcon, a történelmi szekcióban. 3 francia könyv az iszlámról. Ez jó irány, erre most – legalábbis első közelítésben - abszolút nincsen szükségem… 

Algériában vettem őket, még a 80-as évek végén, az egyik két-nyelvű, tényleg gyönyörű kiadás, a Korán franciául és arabul. Ezt hagytam a polcon, a másik két zöld borítású (a zöld szín az iszlám egyik legfontosabb, a természetet és az életet jelentő szimbóluma, a próféta és sok arab, moszlim ország zászlója zöld (is), a Koránt zöld színű kötéebe kötik, a szufi szentek koporsóit zöld selyemmel borítják…) könyv közül a vastagabbikat vettem le, de ebbe csak belelapoztam és visszatettem azzal, hogy na, ez is érdekes, egyszer ebbe is jó lenne jobban elmélyedni. Ez egy szufista irodalmi összefoglaló (a szufi a Wikipedia szerint egy ezoterikus iszlám irányzat, sok mindent jelenthet, a francia Wikipoédia szerint az alap-jelentés a 9. századig élő aszketikusan élő szent emberekre és nézeteikre utal). 

Amelyikbe belelapoztam és beleolvastam végül, az  egy szintén francia nyelvű, ám eredeti algériai kiadású könyv (a másik kettő francia kiadás, a Korán egyenesen a híres Gallimard kiadótól), és a címe szerint az Iszlám vallás elemi szótára. Mint ilyen, szócikkeket tartalmaz. 

Nézzünk két szócikket annak mintájára, milyen utakra is vezetett engem ez a tegnap reggeli “zabolátlan olvasás”: 

• Az egyik “út”, véletlenszerű lapozgatás (tényleg) teljesen véletlenül a többnejűséghez, a poligámiához  vezetett (p-betűnél: Polygamie). A fő meglepetés az volt, hogy  milyen kiterjedten támaszkodnak ezek a szócikk-magyarázatok a Szentírásra, onnan is alapvetően az Ószövetségre. Ezirányú ismereteim a viszonylagosan olvasott emberek ismeretevel egyeznek meg, itt-ott beleolvastam, sok történetet ismerek, de teljesen ki soha nem olvastam, ezért mindig revelációként hat rám, hogy mennyi minden vezet vissza hozzá. 

Bibliai példákkal vélik bizonyítani, hogy a poligámia egyáltalán nem iszlám találmány, legalábbis nem volt tiltott (sok-sok minden volt tiltva, tehát ha valami véletlenül nem, az feltűnik…), de bizonyos helyeken pozitív utalás is megtalálható rá a Bibliában. Az egész szócikknek van egy olyan olvasata, hogy a szócikk szerzője kicsit szabadkozik emiatt a “barbár” szokás miatt, hiszen jól tudja, a nem-moszlim egyik első gondolata ez, amikor az iszlám kerül szóba. Tény, hogy a Korán az, amely expliciten beszél erről, de valóban érdekes formában. A röviden idézett rész például kitér arra, hogy a lehetséges feleségek számát korlátozza  4-ben (ezt nem is tudtam…), és kitér arra, hogy ha valaki nem képes egyenlően kezelni ennyi asszonyt, akkor igenis önkorlátozza magát és csak egy felesége legyen. 

Tehát, egyáltalán nem kötelező és nem kezeli az asszonynépet alacsonyabbrendű teremtménynek. Sőt, az intézmény  fennmaradását azzal is indokolja, hogy a mohamedánok harcos nép, az iszlám harcos vallás révén, a mindennapi gyakorlathoz tartozott, hogy a férfiak száma rendszeresen tizedelődött a harcokban és az egyedülmaradt özvegyek és árvák számára ez a lehetőség egy ajándék volt. Hát így. Nem érdekes?  

• Ez már felkeltette a figyelmemet. A szufi-könyv is hivogató, de ezt az iszlám “olvasókönyv”, amit egyébként az algériai egyetemi kiadó jegyez, meg kifejezetten úgy találtam, hogy érthető, ugyanakkor érdekes, kellemes stílusú magyarázataival, találó utalásaival és idézeteivel kifejezetten vonzó olvasmánynak ígérkezik. Volt még egy negyedóra, nosza, nézzünk még egy véletlen lapozást: Sára… 

Sára Ábrahám felesége volt (igen, az az Ábrahám, ennek kapcsán elég hamar rátaláltam az Ábrahám-vallások címszóra a Wikipédiában, igen, a keresztény, a zsidó mellé – mint “Ábrahám-vallás” – feliratkozik az iszlám is, mint a 3, közös gyökerű Ábrahám-vallás egyike…), aki gyermektelenként az egyik fáraótól kapott Agar (később a könyv is Hágár-ként emlegeti, így meg már ismerős volt nekem is…) nevű szolgálóját ajánlotta fel a pátriárkának, aki a neki felajánlott Hágárt “megismerte”, és ebből az “ismeretségből” született Izmáel, az arab törzsek őse, Ábrahám elsőszülöttje. 

Két történet is meg van említve Ábrahám és Izmáel kapcsolatában: az egyik szerint Sára később féltékeny lesz Hágárra és ráveszi Ábrahámot, hogy vigye ki a nőt és fiát egy sivatagba és ott hagyja sorsukra őket. Ábrahám, nem akar több zűrt, így tesz. 

Azért van lelkifúrója, néha visszanéz oda és megkeresi Izmáelt és ezen könyv szerint ez a fiú lesz a mellékszereplője annak a híres epizódnak (azért többször állt sorba Izmáel, lássuk be, amikor a pechet osztogatták…), amelyben Isten arra kéri Ábrahámot, hogy áldozza fel az elsőszülött fiát neki. No, azért mondom, hogy “ezen könyv szerint”, mert névvel az Ótestamentum nem nevezi meg a fiút, de ez a könyv-szócikk levezeti, hogy akiről szó van, csak Izmáel lehet. 

Ami ebben a szócikkben figyelemreméltó volt még és eddig nem ismertem ilyen részletességgel, az az, hogy Ábrahám először külön megkérdezi a fiút, hogy mit szól ehhez a projekthez (hogy fel akarja áldozni, mert Isten ezt kéri tőle). A fiú pedig apját bíztatóan válaszol, az ő hite is olyan erős, hogy csak annyit mond, hogy tedd apám, amit tenned kell. 

Ugyanúgy,  mint édesapja, nem vitázik, nem keresi az okot, miért akarja ezt tőlük Isten… nyilván megvan a jó oka… Ezzel mutatja meg apjának, hogy az ő szeretete Isten felé ugyanolyan nagy, mint apjáé és hogy tud bátor és türelmes lenni. És itt teszi hozzá a könyv, összekötve az Iszlám alap-értékeit az arab nép első fiának cselekedetével: “Ilyen az Iszlám, alávetést, engedelmességet és áldozatot jelent, beleértve a saját életét is…” 

Ugye, az epizód azzal végződik, hogy Isten az utolsó pillanatban megkegyelmez… ez “csak” egy próbatétel volt… (ebbe speciel soha nem tudtam igazán beleélni magam…) 

No, ilyesmi… egész nap – amikor már megint egészen mást csináltam, olvastam – vissza-visszatért ennek a reggeli “zabolátlan olvasásnak” az üdítő,  frissítő hatása. Ami kell hozzá, elegendően sok érdekes könyv, amelyek között mindig találok olyat, ami elég régen volt a kezemben, elég régen olvastam, vagy még nem is (mint ezt a hármat). Ez az itt említett hatáshoz hasonló pozitív break-hatást tud elérni (a break-et itt szünet/gyors vágás értelemben használom), beindít nem használt “kerekeket” a gondolkodásban, összekapcsol, erősít meglévő dolgokat/összefüggéseket, új szintézisek lehetőségét teremti meg… 

Na most persze, nem mennék el a dolog kultúrtörténeti, fejlődéstörténeti, vallástörténeti vonatkozások mellett (kvázi, hogy mi mindent tudtam meg - többet, finomszerkezetűbbet -, vagy miben erősödtem meg ennek a kis reggeli “zabolátlan “ olvasásnak a hatására). 

Ugye, konkréten a vallás (csak említem, szerintem nem triviális, hogy vallás és hit, az két dolog…) szempontjából a dolog kevéssé érdekel, bár hit szempontjából – mint elméleti agnosztikust (valakit, aki azt gondolja, hogy szerény emberi eszköztárunk nem elegendő arra, hogy az erre a területre vonatkozó végső igazságokba ténylegesen belelásson, s mint ilyen, nyitva hagyja a lehetőségét, hogy ezekben a dolgokban akár még ténylegesen is lehessen valami) – akár még érdekes is lehet ez a közös gyökerűség is.... 

Annak a lehetősége, – csak ebből, amit erről tegnap reggel egy szabad félóra alatt olvastam -, hogy a ma élő emberiség egy jelentős része  felismerje (gondoljuk el az Ábrahám-vallások - zsidóság, kereszténység, iszlám - által érintett populáció nagyságát), hogy végső soron annyira különbözőnek tekintett hitük (és ebből a szempontból, akinek fontos ennek az instrumentális környezete, vallásuk) gyökerei megegyeznek és – horribile dictu, még kimondani is “szörnyű” – az egy-istenük… Istenem, azonos… csak az egyiknek a “prófétája” mondjuk Jézus Krisztus (OK, itt az egy-lényegűség miatt háborúztak is, lásd Az ember tragédiájában a homusion-homoiusion vitát, az istennel egylényegűség, vagy csak hasonlóság vitáját, ez a gondolatmenet az utóbbi, a homoiusion hipotézissel “dolgozik”…), a másiknak (akikkel most annyi összeütközés van) meg Mohamed… Azért ez is nagy távlatokat nyithatna az emberiség egy nagy részének együttműködésben, nem? Pláne, hogy egész más  - igazi - okokból sokszor ezeket a “vallási” ellentéteket használják ki nemtelenül… 

Egy dolog kellene hozzá… többet és jobb minőségűen és szélesebb körben kellene gondolkodni… és – talán – zabolátlanul olvasgatni is egy kicsit… többször, sok minden helyett… OK, értem… bocs, én meg ennek vagyok a “prófétája”… 

Jól van na, tudom, sok minden lehet ilyen, amivel ki tudsz egy kicsit kapcsolni, nemcsak a zabolátlan olvasás (bár, mint láttuk, ennek még akár (hasznos, nem tervezett) mellékhatása is lehet)… például, amikor fáradt vagy, nem megy már annyira valami, változtass, csinálj valami mást. Menj el pároddal, barátaiddal “zülleni” egy kicsit, moziba, presszóba, bowlingozni/sörözni,  menj le/el sétálni egy kicsit, ha jó társaságban, még jobb, de egy fülhallgatós iPhone/MP3 lejátszó is megteszi. Vagy fuss néhány kört a háztömb körül, vagy a Szigeten, ülj be a masszázs-fotelbe, ha van, menj le biciklizni, vagy biciklizz a szoba-biciklin, csinálj néhány fekvőtámaszt, fordított testtartású ászanát, állj fejen néhány percig (ez utóbbiak jólesően forgatják meg a véráramlást), “törj ki” abból, amibe éppen belefáradtál, sok minden lehet egy rövid időre hasznosan “zabolátlan”… 

Élj… gazdagon, színesen, abban a körben, amit Te szeretsz, azon dolgok segítségével, amiket pont Te szeretsz, amelyek pont Neked felelnek meg… most nem fogok jönni azzal, hogy a pénz nem boldogít… de tényleg, a mindennapi tapasztalataid azt mutatják, hogy egyértelműen, mindig,  mindenkit boldogít? Ennyire egyszerű lenne? Mindenki, akinek több van, talán már elég is lehetne nekik az egész életükre,  mind boldogok? És akiknek meg nincs elég, talán a jövő hónapra se (rosszabbat nem mondok, hogy holnapra se, pedig ismerek ilyet is…), ők a mindennapjaikban mind, mindig boldogtalanok? 

Egy garas a zabolátlan olvasás némelykori “gyönyöre” mellett…

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Nem először voltam tegnap (okt. 17.) reggel a KPMG pesti, Váci út 99. alatti gyönyörű székházában, a KPMG Akadémia évadnyitó reggelijén. Ahogy Tomka Jánostól, az Akadémia vezetőjétől megtudtuk, az első ilyen “reggelire” 10 éve, 2002-ben került sor. A tréning-portfólió, amelyet egy reprezentatív írásos  dokumentumban  kézhez is kaptunk, különböző magyar és külföldi partnerek segítségével egyre tiszteletre méltóbb választékot kínál a különböző programokból.

Számomra a legfontosabb programpontja ennek a találkozónak Cservenyák Tamás (Tudatos Vezetés, az idei ICF magyar tagozati elnök, a KPMG Akadémia résztvevő előadója, szervezője) prezentációja volt egy friss, az Akadémia által végzett vezetői felmérésről, amely kifejezetten a vezetői tudatosság és a továbbképzés közötti összefüggéseket kereste (címe: “A menedzserek mennyire vezetik tudatosan a munkatársaikat?”). 

Erre vissza fogok térni a bejegyzés második részében (kifejezetten coaching szempontból). A prezentációról magáról egyébként érdemes esetleg elolvasni Tamás  saját blogján az erről szóló beszámolót (http://tudatosvezetes.blogspot.hu/2012/10/a-magyar-menedzserek-mennyire-vezetik.html?m=1 ). 

Mielőtt az említett prezentációról írnék néhány (coachingos) dolgot,  más, de szintén a találkozóról. A találkozó elején Tomka János bevezetőjében az Akadémia első 10 évéről beszélt, érdekes interaktív formában. Nekünk kellett például megtippelni néhány fordulópontról, hogy mikor volt, vagy egyéb jellemzőket kellett eltalálni (3 verziós teszt-formátumban). Ezek közül egyre szeretnék reflektálni, ami régóta foglalkoztat és nem is találhatnék jobb alkalmat, hogy ezt szóba hozzam… 

Egy tanulmányra (amelynek a címét, szerzőit nem jegyeztem meg, talán a Harward Business Review-ból, ha méltónak találtatott, nyilván nem 2 embert kérdeztek meg a sarokban…) hivatkozva ennek az interaktív résznek a vége felé Tomka János feltette egy érdekes teszt-kérdést a meghívott – menedzserekből, trénerekből, coachokból álló, az Akadémia vonzáskörébe tartozó - hallgatóságnak (lehettünk 50-60-an, az eddigi legtöbben, amelyen én is résztvettem, nem asztaloknál ültünk, hanem sorokba rendezett székeken, amelyek az egész 9. emeleti tárgyalót beterítették…), amely rendesen megosztotta a szavazókat: 

• Vajon a munkaterhelésből, a tevékenységből adódó, a vezérigazgatót terhelő  stressz hányszorosa lehet a lejjebb elhelyezkedő vezetőkének? (Lehetséges válaszok: 1. Ugyanakkora, 2. Másfélszerese, 3. Két és fél-szerese). 

Most nem is az az érdekes, hogy eltaláltam-e (eltaláltam…:-)), hanem az, hogy a (nem tudom milyen) tanulmány szerint melyik a helyes válasz… szerintetek? 

A hallgatóság túlnyomó része a 1,5-esnél tette fel a kezét, de voltak rendesen a 2,5-szeresnél is. Arra, hogy ugyanakkora, csak 3-an szavaztunk. Ez a helyes válasz  a tanulmány szerint. 

Szóval, emésztgessük ezt egy kicsit: a legfelső vezetőket nem terheli nagyobb stress (gondolom, itt a stressz a Selye János eredeti terminológiája szerinti negatív, egészség-károsító, di-stressz proxija, helyettesítője), mint a középvezetőket. How come? (kérdezné Ben Furman… - bocs, ez egy kis privatizálás, Ben Valaki – finn pszichoterapeuta és coach -  a megoldásközpontú brief coach közösségben… ezt a mondatot mindig az ő hangján hallom…) – Hogyan lehetséges? 

Azért voltam ilyen “merész” (túlnyomó kisebség részeként), mert ennél “vadabbat” is olvastam korábban valahol (ennek a forrása még az előzőnél is obskurusabb, valószínüleg Twitteren, vagy a Zite news-portálon halászott cikk lehetett, valahol biztos el is van mentve, de ezeknek az elmentett dolgoknak nincs katasztere, úgyhogy ha nem akarok napokat rászánni (nem akarok), akkor ezt most becs-szóra elhiszitek nekem…), hogy minél lejjebb megyünk a ranglétrán, annál nagyobb a distress… How come? 

Itt emlékeztetek az előző bejegyzésre (http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/10/16/kommunikacios_lecke_amerikabol ), ha csak a lényeg érdekel, ami ide kell, idemásolom (kivágva az egy kicsit hosszabb, ott megjelenő Chris Iveson et alii: Brief coaching (2012) című könyvből fordított idézetből):   

“Beszélni társas helyzetekben lehetőséget ad számunkra, hogy saját szavainkkal határozzuk meg azokat a helyzeteket és ezzel, abban a pillanatban, segítsünk a világ meghatározásában, amelyben élünk. Ha nincs erre lehetőségünk, a világot mások határozzák meg és végülis elveszítjük a helyünket, gyakran szörnyű következményekkel nemcsak ránk nézve, de általában a társadalom egészére nézve is. Az egymás utáni részvétel szabálya bármilyen társadalmi helyzetben biztosítja, hogy  mindenkinek egyenlő esélye van ahhoz hozzájárulni, hogyan fejlődik a helyzet és hogy hogyan alakítják ki a világnak azt a kis töredékét.” 

Tehát (ahogy ez abban a bejegyzésben egy kicsit még jobban részletezve van), amire általában mindenkinek szüksége van minden közösségben, hogy (a) szóhoz jusson, fair share-je legyen a kommunikáció alakításában és (b) a kommunikácó mindenki hozzájárulására (mindig az előttünk következőkére) épüljön, ezzel jelezve, hogy mindenki meghallgattatott… 

Na most “kommunikálni”, beszélni, beleszólni, alakítani a világunkat a ranglistán lefelé haladva egyre kevésbé jellemző, eléggé lent pedig egyáltalán nincs erre lehetőségünk, ez pedig, ahogy megjelenik az idézetben, “szörnyű következményekhez” vezethet, például megemelkedett di-stressz szinthez és az ezzel járó összes másodlagos következményhez (érdeklődés, motiváció elvesztése, kiégés, betegség…). 

Hát ezért nem nagyobb a topon a vezetői stress, mint lejjebb. Mert nagyobb a lehetőség a helyzetek alakítására. Persze, ahogy megyünk azon a bizonyos létrán felfelé, egyre nagyobb a komplexitása a dolgoknak. Majdnem minden vezető, bármilyen szinten is van, 2-oldalú nyomásnak van kitéve (“satuban van”), ahogy megyünk lefelé az alulról jövő (kérdések, utasítások elvárása, konfliktusok kezelése, erőforrásokért lobbizás) csökken és a felülről jövő (elvárások, felelősség, számonkérés) nő. Felfelé haladva a ranglétrán mindkettő nő, de a felső nyomás szinteket váltva, ugrásszerűen nő. Q.E.D (ezt kellett bizonyítani…J). 

És idefűzök még egy tegnapi fogást a Zite app-ról (ez egy letölthető, ingyenes Apple-applikáció, amelyen beállíthatóak  a kedvenc témák, amelyekben keresni és találni fog nagyon széles körű keresés alapján angolszász hivatalos, blog, stb. net-megjelenésekben), a címe: “A jó főnök értéke”. A közvetlen vezetők (“supervisor”-ok) szerepét vizsgálja a hatékonyságra és termelékenységre egy tanulmány alapján (technológiai szolgáltató szektor-vállalatokat vizsgáltak):

http://mobile.slate.com/articles/business/small_business/2012/10/the_value_of_a_good_boss_stanford_researchers_show_the_economic_value_of.html 

A cikk hivatkozik egy 2012. augusztusi amerikai tanulmányra (NBER=NATIONAL BUREAU OF ECONOMIC RESEARCH), amelyhez az alábbi link vezet el (ingyenesen letölthető pdf-ként):

http://www.nber.org/papers/w18317.pdf?new_window=1 

Hadd emeljek ki ennek az NBER tanulmánynak absztraktjából/összefoglalásából egy bekezdést (eredetiben és az én rögtönzött fordításomban): 

“Three findings stand out. First, the choice of boss matters. There is substantial variation in boss quality as measured by the effect on worker productivity. Replacing a boss who is in the lower 10% of boss quality with one who is in the upper 10% of boss quality increases a team’s total output by about the same amount as would adding one worker to a nine member team. Using a normalization, this implies that the average boss is about 1.75 times as productive as the average worker. Second, boss’s primary activity is teaching skills that persist. Third, efficient assignment allocates the better bosses to the better workers because good bosses increase the productivity of high quality workers by more than that of low quality workers.” – “Három fontos tanulság fogalmazható meg. Előszöris, hogy a főnök számít. A munkások termelékenységével mérve jelentős különbség van a főnökök minőségében. Ha kicserélünk egy alsó 10%-ba sorolható gyenge főnököt egy a felső 10%.-ba tartozó kíváló főnökkel, a munkacsoport teljes termelékenysége annyival nő, mintha egy fővel megnövelnénk egy 9-fős csapatot. Normalizálva ez azt jelenti, hogy az átlagos főnök termelékenysége kb. 1,75-szerese az átlagos dolgozónak. Második tanulság, hogy a főnök (végig a közvetlen főnököt érti a tanulmányban, a középvezetőt is - SZM) elsődleges tevékenysége a kitartó tanítási készség. A harmadik tanulság, hogy ha hatékonyan akarjuk hozzáilleszteni minőségük szerint a közvetlen vezetőket a munkacsoportokhoz, a jobb vezetőket a jobb munkásokhoz kell beosztani,  mert a jó vezetők jobban/többel tudják növelni a jobb munkások termelékenységét, mint a kevésbé jól teljesítő dolgozókét.”

Akkor most vissza oda, amivel kezdtem a bejegyzést,  a tudatos vezetés prezentációhoz (amiről az elején megadtam Tamás linkjét, ahol ő is beszámol a lényeges számokról és trendekről). Nézzünk néhány gondolatot szorosabban véve a coachinggal kapcsolatban (azért kicsit szélesebben, persze…): 

• Egy kis disclaimer (szószerint “lemondás”, ott/arra használják, amikor megfogalmazzák valaminek a korlátait és hogy mikor “nem ér a nevem”…) is ide tartozik, hogy ez a felmérés “gyalogos”, minimális  finanszírozással és sok lelkesedéssel/hozzáértéssel készült. 235 menedzser válaszolt, olyanok, akiknek az Akadémia rendelkezett a mailjével és személyesen kérte fel őket (hasonlóan egy 2010-es felméréshez – amelynek címe: “A magyar vezetők önképzési szokásai” –, amikor  317-en töltötték ki a kérdőívet.

Mellesleg a 2010-es “kihozatal” jobb volt, 317/(majdnem) 400 = 79,5%, mint a 2012-es: 235/428 (akik kinyitották legalább a kérdőívet) = 55%, tehát a válaszadói hajlandóság esett majdnem 25%-pontot… hmmm…

Tehát nem reprezentatív a felmérés, több szempontból sem: eleve a továbbképzéshez valamilyen formában már közelebb kerültek közül válogatott, ezért semmilyen előzetes szervezet-demográfiai válogatási szempont nem játszhatott szerepet. Ebben meg is egyeztünk (ez természetesen szóba került), meg abban is, hogy nem utolsó sorban a 2010-es és 2012-es felmérések összehasonlításában a felmérés szignifikáns, de a felmérés/tanulmány önmagában is a trendeket nagy valószínűséggel jól közelíti (különösen tetszett az alapos és sokszínű professzionális elemzés a megkapott válaszok alapján).

Azt teszem hozzá, egyet aludva rá, hogy valószínüleg – pontosan az érdekeltség okán – a puszta abszolút számok szebb képet mutatnak, mint a teljes szervezeti populációban. Az is szóba került, hogy vajon a “kényes” kérdésekre mennyire őszinték a válaszok, nos, bevonva ide az egész utáni kamara-beszélgetéseket is, viszonylagos konszenzus alakult ki azt illetően, hogy  aki végülis válaszolt (55%-a azoknak, akik kinyitották a kérdőívet!), ő valószínüleg komolyan vette a dolgot…

• Ami megnyugtatóbb a tanulságok értékelhetőségét illetően, hogy még ebben az esetleges populációban is viszonylag jól megoszlott a szervezetek sokasága több dimenzió szerint is:
  • 40%-a nő,
  • átlagéletkor 42 év,
  • átlagos vezetői tapasztalat 12 év,
  • 56 %-a felső vezető,
  • beosztottak száma szerint is megoszlanak (több, mint 50% 1-5 főt irányít, ami érdekes a témát illetően, először azt gondolná az ember, hogy nagyobb cégek jobban érdeklődnek ezen dolgok iránt).

Mindenféle területről válaszoltak, széles a paletta.

A vállalatok 54%-a külföldi érdekeltségű, kb. felük (magyarországi léptékben) nagyvállalat, negyedük-negyedük kis- és közép-vállalat. Szektor szerint is megoszlottak: 27% szolgáltató, 25% gyártás, 20% pénzügyi. 

• A coaching elterjedtsége:
  • 2010-ben az egészre vetítve 23% volt az arány, aki használja/használta,
  • 2012-ben pedig 30% (30%-os növekedés).

Tulajdonosi bontásban:

• 2012-ben a külföldiekre nézve ez 38% (2010: 25% - 52%-os növekedés!),
• a magyarokra nézve pedig 21% volt (2010: 22% - 5%-os csökkenés!).

Hopp: a magyaroknál csökkent az arány (itt tovább kellene elemezni talán, de – elhangzott – azt finanszírozni kell, itt most ennyire tellett…) 

• Szintén a coaching részvétele/ismertsége/használtsága a vállalati nagyság szerint:
  • 2012-re nagyvállalatra 37% (2010: 27% - 37%-os növekedés!),
  • közép-vállalatra 28% (2010: 21% - 33%-os növekedés!),
  • kis-vállalatra 19% (2010: 17% - 12%-os növekedés).

• Érdekes a válaszokból kialakuló kép arról, hogy melyek – önbevallás alapján – az alkalmazott vezetési gyakorlat forrásai: 

• • Saját értékrend
  • Saját tapasztalat/felfedezés
  • Tréningen/továbbképzésen tanultak
  • Főnök tanácsai
  • Válallati honos/elvárt gyakorlat
  • Szakirodalomban olvasottak
  • Tanácsadók javaslatai
  • Iskolában tanultak
  • Barátok véleménye/javaslatai

Hát, tényleg érdekes… az iskola, meg a barátok… Neked, bármit csinálsz is, vezető vagy, vagy beosztott, mi lenne a saját sorrended?

• 2 csoportot lehetett képezni az adatok alapján a tudatosság mentén: a legfelső és a legalsó ötödöt. A legfelső ötöd 47%-a említette a coaching érintettséget, az also ötöd 15%-a… (több, mint 3-szoros eltérés!!). Hát, a tudatossággal a coaching biztosan összefügg, most már csak az a kérdés, hogy a tudatosság 1:1-ben hatékonyságra fordítódik-e (vagy, jó, legyünk szerényebbek: legalább nagy része), de ez messz vezetne, ezt nyilván egy ilyen tanulmány képtelen mérni 

• Nézzük meg akkor a legfelső/legalsó ötöd körében alkalmazott gyakorlatot (zárójelben az arányok, elöl a legfelső, utána a legalsó, vagy csak az egyik, ott jelezve, melyikre érvényes): 

• • Prioritásokat, célokat fogalmazott meg saját maga számára (felső: 92%/32%)

Megjegyzés: az egész válaszadó populációra a következő érdekes ellentmondást kapták: erre a kérdésre az átlagos igen válasz aránya 63% volt, míg “A céljaival összhangban lévő időbeosztásban dolgozott kérdésre” igen-nel csak 26% válaszolt és talán ezzel is összefüggésben az “Az elmúlt félévben elérte a kitűzött céljai többségét” igen-nel 37% válaszolt…

• • Őszinte visszajelzést adott beosztottainak (92%/36%)

Megjegyzés: Ezzel kapcsolatban valaki megjegyezte a hallgatóságból, hogy őszinte lehet az ember, mondjuk a két szélső póluson, akár szélsőségesen durván, szavait nem kereső, az embert címkéző és nem a tevékenység eredményét javítani akaró és úgynevezett coach-szemléletű, hát igen…

• • Elmondta a munkatársaknak, miként képzeli a jövőt (felső: 88%)
  • Őszintén megosztotta a beosztottakkal a rendelkezésre álló információkat (88%/34%)
  • Konkrét, mérhető célokat tűzött ki valamely közvetlen beosztottja számára (felső: 82%/25%)
  • Megpróbálta megismerni, hogy mi motiválja a közvetlen beosztottait a munkában (also: 25%)
• 16 kompetenciával próbálta körülírni a kutatás a “tudatos vezetés”  fogalmát, ezekre vonatkoztak alapvetően a kérdések és 6 vezető-fejlesztési eszköz használatára. Ezeket lebontva a válaszadókra, keresték a szignifikáns hatást, azaz, hogy a 6 eszköz közül melyek milyen kompetencia fejlesztésére hatottak kimutathatóan az adott válaszadó populációban (azaz, pl. a vezetői tréning említések mely kompetenciák említésével együtt jelennek meg szignifikánsan/jelentősen sokszor). A vizsgált tudatos vezetést elősegítő eszközök a következők voltak (zárójelben a külföldi/magyar tulajdonú vállalatok válaszadóinak a részesedése):
  • Vezetői teljesítményértékelés (72%/52%)
  • Vezetői tréning (67%/58%)
  • Dolgozói elégedettség felmérése (66%/50%)
  • 360 fokos (körkörös) értékelés (43%/25%)
  • Coaching (38%/21%) 

• A teljes válaszadói körre nézve egy (!!) szignifikáns/értékelhető befolyásoló tényező tűnik ki és ez a coaching… (a többi módszernél nem volt jelentős korreláció). A hét gyakorlati elem, amelyre  coaching szignifikáns hatása/korrelációja kimutatható volt, a következő:
  • Prioritásokat, célokat fogalmaztam meg saját magam számára
  • A céljaimmal összhangban lévő időbeosztásban dolgoztam
  • Az elmúlt félévben elértük a kitűzött céljaink többségét
  • Őszintén megosztottam a beosztottakkal a rendelkezésemre álló információkat
  • Rendszeresen kértem visszajelzést a munkatársaktól
  • Egyéni fejlesztési tervet segítettem kidolgozni valamelyik beosztottam számára
  • Rendszeresen fordítottam időt vezetői képességeim fejlesztésére.

“Úgy tűnik tehát, hogy a coachingban részesülő vezetők valamivel céltudatosabbak, eredményesebbek, jellemzőbb rájuk a rendszeres kétirányú kommunikáció, és inkább hajlandóak a beosztottak fejlődésének tervezésére időt szánni.” 

• A 16 megkérdezett gyakorlati elemből 5-nél (!!) volt szignifikáns összefüggés aközött, hogy valaki a saját maga által fontosnak tartott elemet nagyobb valószínűséggel alkalmazta is…). Ez az 5:
  • Rendszeresen fordítottam időt vezetői képességeim fejlesztésére
  • A vállalat értékeivel összhangban tudtam végezni a munkámat
  • Megpróbáltam megismerni, hogy mi motiválja a közvetlen beosztottaimat a munkában
  • Kezeltem egy konfliktust, mielőtt komolyabbá vált volna
  • Elmondtam munkatársaimnak, hogy miként képzelem a jövőt.
• Nem találtak igazi korrelációt a tudatos vezetés és
  • a vezetői fejlődést segítő vállalati klíma,
  • a közvetlen felettes által alkalmazott vezetési gyakorlatok hatása
  • életkor,
  • nem,
  • vállalatnál/pozícióban eltelt idő,
  • vezetői tapasztalat között (azért erre komolyabban finanszírozott kutatást is érdemes lenne végezni…)
• Ezzel szeretném befejezni: a legfelső ötödbe tartozó vezetők sokkal nagyobb mértékben voltak részesei a vállalati vezetőfejlesztési kezdeményezéseknek, mint a legalsó ötöd:
  • • • Háromszor (!!) annyian kaptak coachingot
      • Kétszer annyian 360 fokos értékelést
      • Másfélszer annyian vezetői teljesítményértékelést
      • 10%-kal több tréninget kaptak… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com

Nézem az amerikai elnökválasztási vitákat. Elég távol van tőlem ahhoz, hogy érzelmek kevésbé befolyásoljanak és tanuljak belőle, amit lehet a kommunikációról. 

Nem vagyok olyan helyzetben, hogy valósan el tudjam dönteni, kinek van igaza egyes kérdésekben (ha egyáltalán annak, hogy “igaza van”, lehet valós tartalma, ehhez ld. például egy augusztusi bejegyzésemet a radikális konstruktivizmus egyik alapító atyjáról, Heinz von Foerster-ről: http://vezetoi-coaching.blog.hu/2012/08/15/amikor_a_radikalis_konstruktivizmus_es_a_tortenelem_talalkoznak_egy_interjuban_ko_kovon_nem_marad ). Nem is akarom ezt eldönteni, ebben a bejegyzésben nem erre koncentrálok. 

Ja igen, persze, van véleményem a viták és az egyes vélemények tartalmáról is, de ezt annyira fogom megpróbálni a felszín alatt tartani, amennyire tőlem telik (természetesen nem fog sikerülni, de kérem értékelni az igyekezetet, köszönöm…). 

Azért írom meg gyorsan ezt még ma (2012.10.16. 16:00), mert – ha érdekesnek tartjátok a megközelítést – még csatlakozhattok a közvetlen megfigyeléshez ti is. A következő vita, illetve az egész esemény CNN-beli közvetítése  élőben magyar idő szerint ma éjszaka/hajnalban (a program szerint 2012.10.16, kedd, de az időeltolódás miatt ez nálunk már 10.17. szerda hajnal) kb. 2:00-kor kezdődik (az eddigi közvetítéseknél az egész műsor kb 4-5 óra hosszat tartott és a viták előtt kb 1-1,5 óra felvezetés (interjúk, elő-kommentárok volt). 

Én is alszom ilyenkor általában, de bekapcsolom a felvevőt és valamikor utána megnézem… Egyébként a mellékelt site-on nemcsak a vitákat lehet megnézni, de a transzkript (szöveges lejegyzése a vitának) is elolvasható, vagy ki-copy-zható:

http://www.2012presidentialelectionnews.com/2012-debate-schedule/2012-presidential-debate-schedule/ 

Ezután a kis bevezetés után a tegnap este megnézett (október 11-i) alelnöki vita utáni gondolataimat szeretném veletek megosztani. Ehhez még nem olvastam át a vonatkozó transzkriptet és nyilván az élő beszédből van, amit nem értek meg, vagy nem értek meg pontosan, de ahhoz, amiről beszélni szeretnék, a hatékony kommunkációhoz, meglátjátok, ennyi is elég lesz. Persze, ha egyszer lesz majd ingerenciám, lehet, hogy alaposabban is megvizsgálom a vita teljes szövegét, mert nagyon tanulságos, már tisztán kommunikáció-hatékonyság szempontjából is. 

Egy rövid idézettel kezdem a “tárgyalást”, amely egy most elolvasott könyvben – többek között - nagyon megragadott. A könyv a coaching-ról, a brief (rövid) coachingról szól, Chris Iveson és társai (Evan George és Harvey Ratner) írták (akikkel egy BRIEF nevű angol társulást alkotnak). Idén jelent meg, címe: Brief coaching – a Solution Focused Approach - http://www.amazon.com/Chris-Iveson/e/B00580RXTS (ugye, így kerül ez az egész ide, ebbe a coaching blogba…). 

“A beszélgetés szabályai. A megoldás-központú coaching beszélgetésen alapszik, és mivel mindannyian születésünktől fogva tanulunk beszélgetni, mindannyian tisztában vagyunk az alapvető szabályokkal. Ezeket a szabályokat általában akkor lehet észrevenni, ha megszegik őket. A beszélgetés két ellensége a félbeszakítás és a folytonosság megszakítása. Mindkettő a maga módján blokkolja  a  beszélgetést a két alapvető szabály valamelyikének megszegésékor. Az egyik az egymás utáni részvétel szabályát, a másik a körkörösség szabályát szegi meg. 

…Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy társas helyzetekben, ahol ezért, vagy azért nem találjuk meg a hangunkat, nem tudjuk magunkat kifejezni, gyakran kiszorítva, kisebbítettnek érezzük magunkat, a szerepünket. Beszélni társas helyzetekben lehetőséget ad számunkra, hogy saját szavainkkal határozzuk meg azokat a helyzeteket és ezzel, abban a pillanatban, segítsünk a világ meghatározásában, amelyben élünk. Ha nincs erre lehetőségünk, a világot mások határozzák meg és végülis elveszítjük a helyünket, gyakran szörnyű következményekkel nemcsak ránk nézve, de általában a társadalom egészére nézve is. Az egymás utáni részvétel szabálya bármilyen társadalmi helyzetben biztosítja, hogy  mindenkinek egyenlő esélye van ahhoz hozzájárulni, hogyan fejlődik a helyzet és hogy hogyan alakítják ki a világnak azt a kis töredékét. Ha ezt a szabályt megszegik, akkor néhányan többet fognak hozzátenni a közöshöz, mint amennyi a rájuk jutó jogos rész lehetne és ezzel nagyobb befolyásra tesznek szert a mások kárára. 

…a beszélgetés kreativitását a körkörösség szabálya biztosítja. Egy igazi beszélgetésben mindenki, aki hozzájárul, épít az előzőekre. Ez az, ahonnan végülis tudhatjuk, hogy figyeltek ránk: amikor a másik személy mond valamit, amely kapcsolódik ahhoz, amit mi éppen az előbb mondtunk és tovább fejleszti azt... a kreatív folyamat úgy alakul ki, hogy nekem van egy gondolatom, ami téged egy következő gondolathoz és egy tőlem független reakcióhoz vezet. Azután, amikor én kerülök sorra, reagálok arra, ahogyan te tovább fejlesztetted az én gondolatomat és ahogy haladunk tovább, megértés alakul ki, amelyet egyikünk sem tudott volna magától kialakítani, mégis mindkettőnk gondolkodásához tökéletesen illeszkedik még akkor is, ha nem feltétlenül gondoljuk pontosan ugyanazt róla. 

Minden beszélgetésben, amely követi és tiszteletben tartja ezt a két szabályt, megvan ez a kreatív lehetőség, legyen szó egy számítógép-hibáról, vagy, hogy mikor kell hazajönnie egy teenager-nek. Ahogy azonnal észrevesszük a közbevágást, ugyanúgy azonnal észleljük azt is, ha valaki a körkörösség szabályát szegi meg és ahol csak lehetséges, elkerüljük azokat, akik rendszeresen figyelmen kívül hagyják ezeket a szabályokat.” 

Ezek a szabályok nyilván, alapvetően kooperációt kereső beszélgetésekre vonatkoznak, mégis, még olyan eltérő célokklal rendelkező beszélgető, illetve vita-partnerek esetében is, mint az amerikai elnök-választás előtti nyilvános vitákon résztvevő kulcs-szereplők esetében is nyilvánvaló, hogy ha egymás szavába vágnak (első szabály megszegése) és nem figyelnek egymásra, elbeszélnek egymás mellett, vitájuk nem (mindig) épít az előző megszólalásra (második szabály megszegése), az még ebben az alapvetően eltérő célokat felvonultató beszélgetésben is  kontra-produktív, visszaüt. Ehhez jön még majd néhány megjegyzés egyéb, nagyon markánsan  megjelenő jelenségekre is. 

Az Obama-Romney vitában elég nyilvánvaló volt, hogy Obama mondta a magáét, felkészült a várható támadások kivédésére és nem igazán koncentrált az adott helyzetben elhangzó megjegyzésekre, kontextusra. Alig mosolygott, néha szinte a szája szélét rágta, sokszor nézett bele a jegyzeteibe, alig-alig nézett vitapartnerére, egészében védekező, nem eléggé felkészült diák benyomását keltette. Semmit nem láttunk a “Yes we can” karizmatikus, magával ragadó előadó személyiségéből, maradt ez a védekező, unalmas, érthetetlen és túl sok statisztikát citáló chicagó-i sztárügyvéd, aki most nehezen tudta magát védeni. 

Mitt Romney rácáfolt a sok-sok, a kampány során elkövetett balfogásait darabokra szedő, többnyire liberális beállítottságú,  meghatározó amerikai sajtóból áradó “egyszerű gazdag ember” képére és Barack Obamával szemben majdnem mindent jól csinált – viselkedési szinten. Már említettem az elején, hogy a lényeghez nem tudok igazán hozzászólni, nem tudom megmondani, hogy mennyi a kamu, a pontatlanság, a sima populista hazugság/beetetés a szövegeiben (vagy hogy vannak-e ilyenek egyáltalán abban, amit mond…), amit az Obama kampány sugall/mond/hirdet…. Laza volt, finoman és akkor mosolygott, amikor kellett, sikerült például megzavarnia Obamát azzal, hogy annak legfőbb érvéről, a plusz 5 milliárdos, gazdagoknak adott adócsökkentésből eredő plusz szövetségi adósság kérdésében elegendően megbízhatóan állította, hogy ez a szám nem stimmel (egyébként a vita után több szakértő megerősítette ezt azzal, hogy a megközelítőleg pontos számok akkor lesznek meghatározhatóak, ha Romney végre kilép a homályos fogalmazások világából ezen a téren is – amit egyébként máig nem tett meg, mindenesetre az erre a tényre épített Obama-elmélet megingatása egyelőre sikeres). 

Romney reagált arra, amit Obama mondott, gyakran figyelte, ránézett, soha a szeme nem rebbent, amikor Obama valami dehonesztálót próbált rá mondani. Ő is kritizálta természetesen a regnáló elnököt, de ezt olyan stílusban tette, amely  elfogadhatónak tűnhetett a választóknak (Obama sem volt sem agresszív, sem támadó, sem lekicsinylő, mindössze védekező volt és egészében nem igazán átütő). 

Nem emlékszem, hogy igazán közbevágtak volna egymás beszédébe, Romney gyakrabban tűnt arra reagálni, amit Obama mondott. Obama inkább – nagyrészt jegyzeteibe merülve – mondta a magáét.. 

Mitt Romney azt az október 30-i vitát vastagon megnyerte, és ezzel valószínüleg az eddigi legnagyobb tv-vita általi földindulást okozta az amerikai választások történetében. Obama biztosan vezetett a vita előtt és most komolyan kérdéses, és sok múlhat a mai (holnap kora hajnali) vitán, hogy hogyan alakulnak az előzetes becslések arról, hogy ki az esélyesebb. 

Ezután jött október 11-én az alelnöki vita Joe Biden és Paul Ryan között. Az előzetes várakozásokat megpaprikázta az előző heti Obama-Romney vita (mindenki számára) meglepő kimenetele.  Ryan keményvonalas, Tea-partyhoz közelálló konzervatívnak számít (most nem megyek bele, mi az a Tea-Party, menj rá a netre, megtudod…), Biden pedig tapasztalt reálpolitikusnak. 

Nekem legalábbis ez a beszélgetés is nagy meglepetés volt. Nem jött be a papírforma. Az azonnali közveleménykutatásban enyhén Ryan győzött, igaz, csak egy nüansszal (Romney az október 3-i vita utáni azonnali felmérésben nagyon lealázta Obamát…), mégis, megint, ha kicsivel is,  a konzervatív győzedelmeskedett.. 

Érik a meglepetés, ma már senki nem lenne meglepve, ha a Romney-Ryan kettős futna be elsőnek. Megint: hogy tartalmilag megérdemelten nyerik-e meg megalapozott progrtamjukra alapozva, ha megnyerik, az idő eldönti majd. Nagyon sokan mondják azt, hogy egy ilyen nagy és világpolitikailag is meghatározó országban, mint az Amerikai Egyesült Államok, akármilyen különböző programmal állnak is elő a jelöltek, amikor odakerülnek a kormánykerékhez, elragadja őket a “Niagara-vízesés”, és örülhetnek, ha az egyéni programjuk, mondjuk negyedét keresztül tudják vinni… Nagyban és egészében az egymást követő adminisztrációk, elnökök és kormányok működése sokkal több ponton hasonlít egymásra, mint amennyiben különbözik egymástól. 

Biden egyet megtanult az előző, október 3-i elnöki vitából, hogy mosolyogni kell, bár ne tette volna… végigsomolyogta, nevette az egészet, és ez a nevetés (általában, mialatt a másik fél, Ryan beszélt) mindenki számára egyértelműen mindig azt volt hivatva képviselni, hogy “Istenem, már megint milyen csacskaságokat beszél ez a buta fiú…” – ezt egyébként néha szavakba is öntötte a jelenleg regnáló amerikai alelnök. 

Végig egyértelmű volt, hogy lenézi partnerét, gyakorlatilag alkalmatlannak tartja és szinte feleslegesnek is érzi az egész beszélgetést vele. Gyakran közbeszólt, kibeszélt (nem is Ryan-nek, hanem a műsorvezető hölgynek címezve!!), lenézően reagált, gesztikulált. “Can I translate?” – mondta egyszer (“Lefordíthatom?”), arra utalva, hogy amit Ryan mond, azt le kell “fordítani”, nem azért, mert nem érthető, hanem mert nem azt akarja mondani, amit mond, csak elfed valamit, stb. Na most ez utóbbi akár így is lehet, de akkor sem szül jó vért, nem tesz jó benyomást, ha valaki ilyen mértékben előre leírja a vita-partnerét. 

Pláne, ha az alapvetően egy jóképű – legalábbis Bidenhez képest – fiatal emberről van szó, ami a kiválasztott teszt-közönség hölgytagjainak véleményét folyamatosan tükröző real time +/- tetszés-indexen – főleg a vita elején és (legalábbis) az én értelmezésem szerint – meg is látszott (hmmm, ha ez kicsit szexista lenne valakinek, tekintsen el tőle, csak hipotézis…). 

Tehát (kicsit ide idézek a vita megtekintése közben felskribált megjegyzéseimből):

• Biden nem mutat tiszteletet Ryan személye és gondolatai iránt. Persze, rámosolyog, kezet fog, lapogatják egymás vállát az elején, néha “drága barátomnak” nevezi közben, de…
• Biden vigyorog, amikor (az első kérdésnél…) a Benghazi 4 amerikai diplomatát követelő terror-akcióról van szó, amivel azt akarja jelezni, hogy nem ért egyet Ryan elemzésével, de ez túl azon, hogy nem mutat egy minimális, alap-szintű tiszteletet a vita-partner iránt, még a témához is nagyon kevéssé illik (pláne, hogy 2 hétig a Fehér Ház hülyeségeket beszélt az akció körülményeiről, ezt a beszélgetés egy későbbi részében Biden teljesen a biztonsági szolgálatokra keni, de egy erős elnöki rendszerben, mint az amerikai, az elnök gyakorlatilag (majdnem) mindenért felelőssé tehető, miért pont a titkos szolgálatok baklövéseiért ne…)
• Biden rengetegszer próbálja befeketíteni Romney terveit, sokkal többször, mint Ryan Obamáét (ez az arány az Obama-Romney vitában is jellemző volt, Obama többet támadott sokkal, mint Romney)
• Biden magában mosolyog, beszél, miközben Ryan kifejti a véleményét
• Biden sokkal többször vág közbe, ezt Ryan meglepő hidegvérrel tűri, talán egyszer jelzi, hogy talán jó lenne, ha meghallgatnák egymást először, Ryan alig vág közbe, amikor Biden beszél (bár a közepe felé gyakrabban)
• Biden többet beszél időben egy kicsivel (ezt mérik vitapartnerenként és látható állandóan a képernyő jobb alsó sarkában), Obama például az ő beszélgetésük végére kb. 2 perccel többet használt el, mint Romney.
• Biden (megint) közbeszólva ki is fejezi, hogy amit abban a konkrét kérdésben Ryan kifejtett, az marhaság. A műsorvezető figyelmezteti is, hogy “Be specific!” (legyen konkrét…)
• Ryan minden közbeszólásnál könnyedén elhallgat, nem, mint aki megadja magát, hanem mint aki figyel a másikra és hát Istenem, az kicsit szertelen… Ryan mosolyog, bármit mond Biden (ő meg azután mond is mindenfélét…), meg se rezdül, amikor szót kap, nyugodtan veszi fel a fonalat, ránéz időnként Bidenre, tiszteletet mutat, hozzá is beszél.
• Biden néhányszor kifejezetten a kamerába beszél, a “nép”-hez, például, hogy döntsék el, kinek hisznek ebben vagy abban… kételkedek ennek a hatásosságában… Ryan talán kétszer él ezzel a vita közben, akkor sem ennyire kiélezetten…

Még valami ehhez az egészhez. Egy 2012-es filmet vetít mostanában az HBO Game change címmel. A 2008-as elnökválasztásról szól, szűkebben a konzervatív táborról, még szűkebben Sarah Palin felkészítéséről és részéről McCain kudarcában. Julianne Moore játssza Sarah Palin-t és Woody Harrelson a kampány-manager-t, a “spin-doctor”-t. Nagyon tanulságos, különösen az idei kampány fényében. A konzervatívok sokat tanultak azóta… 

Sokat tanultam ezekből a vitákból a hatékony kommunikációról… Azt gondolom, amiről egyébként egyre többet olvasok is, hogy még mindig, nagyon sokan túl nagy szerepet tulajdonítunk a tartalomnak (néha, rosszabb, ügyetlenebb pillanataimban én is, hajjaj…). Pedig… 

Szilágyi Miklós - coaching.szm@gmail.com